Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-17 / 245. szám
4 NÉPÚJSÁG 1987. október 17. n smét meghalt élete virágában egy ember, és úgy, olyan tragikus körülmények között, ahogy, akár beszélünk erről akár nem, hazánkban évente meghal átlag 5,5-6 ezer ember. Statisztikák tanúsítják, hogy a krízishelyzetekből menekülni kívánó sikertelen kísérletezők száma ennél háromszor, négyszer több. Nem szükséges matematikai zseninek lenni ahhoz, hogy a családokban, a szűkebb és tágabb környezetben hány embertársunk kap élethosszán sajgó sebet, amire csekély értékű fájdalomcsillapító, hogy a sikeres öngyilkosságok okozta veszteség jóval több annál, mint ami csak a hozzátartozókat sújtja. A veszteség társadalmi, amiként az öngyilkosság is társadalmi jelenség, a társadalomban élő ember egyéni drámája, amiben nem egyenlő arányban, de mindig benne vannak a személyes motívumok mellett a társadalmiak is. Nézzünk szembe a bajjal!- Miért kellene erről írni? - kérdezte tiltakozásnak is beillő hangszerelésben egyik kisvárosi notabilitás a nyár derekán, azt fejtegetve később, hogy beszélni igen. Azt lehet. így, magunk között. De mit gondolnak majd róluk, ha a sajtó nagy nyilvánossága előtt teregetjük ki a bajt? Nem sokkal később vált világossá számomra, hogy ez az ember - gondolom nem is csak e vonatkozásban - szíves örömest kiskorúsítaná a társadalmat, ami ugyebár napjainkban elég anakronisztikus törekvés, mert közdolgainkból egyre-másra és egyre inkább az derül ki, hogy ez a társadalom elég felnőtt, elég érett arra, amit helyette nem tesz meg más: szembenézni saját gondjaival. Régóta tudjuk, hogy húsbavágón létező mindaz, amiről nem, vagy csak suttogva beszélünk. Kollektív tapasztalás lőtte ki a lovat az alól a tévhit alól, hogy a szocialista társadalomban majd nem lesz bűnözés, prostitúció és egyebek között hátrább kerülünk az öngyilkossági statisztikák világlistáján is. Mit gondolnak rólunk, ha kiteregetjük a bajt? Nem gondolhatnak mást, csak azt, hogy nem idegen tőlünk a humánum, a problémameglátás készsége, az empátia. Továbbá azt, hogy az egyes, megrázó esetek és mögöttes vonulatuk kapcsolatának kínálkozó felderítéséről nem mondunk, nem mondhatunk le, mert az olyan tanulságokat kínál, amely alkalmas a megelőzés gigászi munkájának kiterjesztésére. Társadalmasítására. Utóbbi miatt idézném Gergely Mihály Röpirat az öngyilkosságról című, két kiadásban megjelent tanulmányából azt, amit pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagynunk: Szavaiért és tetteiért az egyén maga felel, neki kell viselnie következményeit, s törvényeink és minden ország törvényei értelmében az alól ki nem bújhat, de az egyén valamely cselekedetét, köztük az öngyilkosságot is csak akkor ítélhetjük meg az igazságot leginkább megközelítő eredménnyel, ha saját részfelelőssége mellett azt is tüzetesen földerítjük, milyen volt az illető útja a vizsgált tettig, a belső, személyes adottságok mellett milyen külső, közösségi, társadalmi tényezők játszottak közre tettének elkövetésében. Ez az esetleg felmerülő kérdésre is felelet: nem, a halál nem magánügy! Kivált akkor nem az, ha mint esetünkben is, az ezreket sokkoló és hosszan foglalkoztató lépés magyarázata nem az elveszített ember életútjában, személyes tulajdonságaiban, hanem markánsan közösségi, társadalmi, pontosabban munkahelyi tényezőkben rejlik. Akkor is a munkahelyi tényezőkben, ha a döbbenetből és iszonyatból ocsú- dók - fölismerve saját részüket a felelősségből - bőven ellátták a feleletet követelő helyi közvéleményt csaknem olyan gonosz, mint primitív magyarázatokkal. Fogalmazhatunk úgy is, hogy alibijük reményében a halottgyalázástól sem rettenve vissza. Újsághír 1987. július 22. Mélységes fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték, tisztelték és szerették, hogy dr. Imhof Sándor gyermekszakorvos 1987. július 15-én tragikus körülmények között elhunyt. Temetése július 22-én 16 órakor lesz a dombóvári városi temetőben. Gyászoló felesége, fia, családtagjai és barátai Ne gondolják, hogy a munkahely, a Városi Tanács Kórház-Rendelőintézetének neve csupán a stressz miatt hiányzott a gyászhírt közreadók közül. A díszőrség gondolata is később fogant, mert ezt az orvost nemcsak azok ismerték, tisztelték és szerették, akikből ezres tömeg verődött össze a végtisztesség napján a temetőben. Kollégái, munkatársai is sokan ismerték, tisztelték és szerették - őszintén. így az intézmény legidősebb főorvosa helyettük szólva mondotta el, amit az elhunythoz méltónak talált elmondani. Azt is, hogy a temetésre összegyűlt pályatársak, rokonok, ismerősök, barátok között kevés olyan ember van, aki élete folyamán annyi és olyan különböző munkahelyi, hivatali, társadalmi közösséghez tartoztak volna, mint dr. Imhof Sándor, de akinek az életében mindezek ellenére eljött mégis az az időszak, amikor úgy érezte, hogy egyedül maradt. „Nehéz szívvel kutatjuk a közeli és távolabbi múlt történéseit, vagy éppen meg nem történt dolgait, hogy választ kapjunk, hol, mikor, miben engedtük el a kezedet. Ismerjük elvhű, jó ügyekért konokul kitartani tudó egyéniségedet. Tudjuk tehát, hogy nem egyetlen esemény után kell kutatnunk, ha azt keressük, mi okozta a magadra hagyatottság, a kiúttalanság érzetét...” (Egyesek úgy vélték, hogy a pályatársi búcsúztató „lá- zítás volt a kórház ellen”. Mások, hogy „egy kommunista nem lehet öngyilkos”!. Ugyanezek: „Mit keresett az özvegy a halálesetet követő párttaggyűlésen?!?”) Hetekkel a temetés után, tisztes időt hagyva a kutatásra (ami hitem szerint nyomban el kellett volna, hogy kezdődjék még egy olyan munkahelyen is, ahol nem elevenek a „munkadarabok”), mind az igazgató főorvos, mind pedig helyettese - aki egyben a munkahely szak- szervezeti elnöke - úgy nyilatkoztak, hogy dr. Imhof halála bizony „kellemetlen”, de mondjam már, milyen következtetéseket kellett volna levonniok és milyen lépéseket tenniök... „Csakugyan mondott valamit” Valamivel később azért ráérzett az igazgató, hogy a „kellemetlennél” azért többről van itt szó, hogy az az ugrás a kórház hetedik emeletéről nem egyéb, mint drasztikus felkiáltójel egy addig csak süket fülekre talált protestálás végén. Amikor ugyanis megtörtént a visz- szavonhatatlan, azzal a céllal történt, hogy cselekvésre kényszerítse a „nálunk minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg lehetünk elégedve” langyos vizében csücsülőket, mert akkor már tartósan csak két orvosa volt a hetvenágyas gyermekosztálynak. Egy főorvosa és egy pályakezdő orvosa. Miért érzett felelősséget ezért egy körzeti gyermekszakorvos? Mert orvos volt a szó legnemesebb értelmében és elődjének nyugalomba vonulása után a város és városkörnyék szakfőorvosa is. Mindkét minőségében joggal aggasztotta a kialakult helyzet és ennek egy június végi főorvosi értekezleten tőle szokatlan felindultsággal hangot is adott. Hát nem furcsa? Sem az igazgató, sem a helyettese „nem emlékeznek” erre, csak arra, amit ekkor dr. Imhof a csecsemőhalandóság kapcsán elmondott. Aztán a helyettes mégis szépít...- Sándor csakugyan mondott valamit a gyógyítás feltételeit súlyosan érintő létszámhiányról, de tetszik tudni, ezt a problémát majd mindannyian ismerjük a különböző osztályokon, valószínű ezért ment el a fülünk mellett. Hát nagyon elment, mert a kérdező arra nem kapott feleletet senkitől, hogy mi lesz a gyermekosztállyal július, augusztusban, amikor a szabadságolások csak súlyosbítják a helyzetet, mert az osztályvezető főorvos is szabadságon lesz. A tizennyolcadik évét taposó intézmény hetedik (!?!) párttitkára nem volt jelen az inkriminált főorvosi értekezleten, de utólag értesült róla. Arról is, hogy a kérdező „nem kapott választ”. Pályatársi, elvtársi, baráti szálak fűzték dr. Imhof Sándorhoz. Fölteszem, hogy élete végéig nem lesz képes összebékülni a pályatárshoz, elvtárshoz, baráthoz any- nyira nem illő, annak személyiségétől oly idegen „problémamegoldással”. Ezzel mi sem lehetünk másként. De tudva azt, hogy életünk hajszoltsága, a bennünket olykor közdolgainkban is veszélyeztető nemtörődömség és közöny a különösen érzékeny, gazdag ér- zelemvilágú és feszes erkölcsi tartású emberekre hatnak leggyilkosabban. Dr. Imhof Sándor ilyen ember volt. Nincs, persze, hogy nincs arányban az ok az okozattal. De az, akiért szelíd nehezteléssel is szól a rekviem, sajnálatos módon csak így érte el azt, aminek híján - úgy érezte búcsúleveleinek tanúsága szerint - nem tudta vállalni a ránehezedő felelősséget. Az adott körülmények között nem akart, mert nem is tudott volna a magától megkövetelt módon dolgozni. Gyorsulnak a dolgok? Osztálykép 1986: Egy főorvos, három szakorvos, egy szakvizsga előtt álló és egy nem szakorvos. Hat fő. Osztálykép 1987 első féléve: Egy munkája mellett kandidatúrára is készülő főorvos és egy szakképesítéssel még nem rendelkező fiatal orvos. Besegítenek a körzetiek, akik a kialakult helyzet miatt mind több kis betegüket irányítják a pécsi gyermekklinikára. Ne kérdezzük, miért. Osztálykép 1987 szeptemberétől: A létszám ismét hat fő. Ebből három gyermekszakorvos és a másik három most kezdi a pályát. Egy szakorvosnak azonban ki kell mennie a megüresedett körzetbe. Kívül bizalom, belül rossz közérzet- Soha sem volt még ilyen mélyponton a kórház-rendelőintézet, mely 80 000 ember ellátásáért felel - hangzott a korrekt megállapítás a helyi párt- és állami vezetés részéről. Ezt mondja egyébként a megyei tanács egészség- ügyi osztályának jelentése is, mely a bajokat döntően a működés anyagi feltételeinek általános gazdasági helyzetünkből fakadó szűkösségére vezeti vissza. Az orvosok körében katasztrofálissá vált fluktuáció okát pedig arra, hogy „sajátos módon határozta meg” Dombóváron a szakmai és gazdasági vezetés az évek folyamán a bérfejlesztésre szánt eszközök fölhasználásának gyakorlatát. Már az indulás garantálta a mai gondokat, ugyanis a nómenklatúrába foglalt tól-ig alsó grádusáról startoltak a bérek 1969- ben és ez napjainkra főleg a szakdolgozók - középkáderek - körében jelent nem szűnő feszültségforrást. Az egyoldalúan kialakított bérezési gyakorlat minimálisra csökkentette az osztályvezető főorvosoknak azt a méltán megkívánható lehetőségét, hogy gazdálkodhassanak ök is az osztályaikon átlagnál jobban és az átlagnál többet dolgozók anyagi elismerésére fordítható pénz egy részével. Egyébként különösen a rendelőintézeti szakdolgozók bére alakult elégedetlenségre okot adóan. Miért nincs akkor mégse szakdolgozókban hiánya a kórház-rendelőintézetnek? Nem kevés cinizmus búvik meg a válaszban, ugyanis a szakközépiskolában végzett egészségügyi dolgozóknak közel és távol nincs más munkalehetősége, így kénytelenek elviselni a kialakult helyzetet annak ódiumával együtt, hogy időnként - mint nemrég is - újabb és újabb olaj kerül a tűzre. Az történt, hogy az év eleji béremelést követő félévi bérkorrekcióra szánható összeget nem a végzett munka minősége és mennyisége arányában osztották föl, hanem az itt eltöltött évek alapján. Kell ezt kommentálni? Az sem jelentéktelen epizód, hogy a tanácsok legutóbbi átrendezésekor ösz- szevont művelődési, sport- és egészségügyi osztály vette át az egészségügyi igazgatás feladatát és nem sokkal ezután a fenntartó városi tanács megbízására a kórház-rendelőintézet igazgatója foglalta el a külföldi munkavállalás miatt távol lévő városi főorvos helyét. Ily módon lett főnöke saját magának és javasolhatott - ismét csak saját magának - például ez év elején több ezer forintos béremelést, amit nem kapott meg. Folytatom... A megyei ellenőrzések számos alkalommal hívták föl korábban is a figyelmet mind a helytelen bérgazdálkodásra, mind pedig az egyéb gazdálkodási hiányokra. Több tehát az elgondol- kodtatónál, hogy az intézmény szakmai és gazdasági vezetése miért maradt meg mégis az eleve rosszul indított úton, csücsült bele a kényelem langyos vizébe és - egyesek szerint morálisan kifogásolható - milyen belső szövedékek kötötték gúzsba cselekvőkészségét. De azt sem érti a megértésre nagyon törekvő kívülálló, hogy tartósan milyen szerepre és miért erre a szerepre kényszerült az intézmény párt- és szakszervezete. Mert míg a mai helyzet kialakult működtek a vezetés részéről jónak minősítve a munkahelyi demokrácia fórumai, felszínre került tulajdonképpen minden kicsi és nagy gond változást sürgetően, csak éppen a változás késett ugyanúgy, mint régi dicsőségünk az éji homályban. S lett általános az a nézet, hogy nem érdemes szót kérni, javasolni. Bírálni? „Az meg önveszélyes!” Hát ezért fogadja általános egyetértés azt az állásfoglalást, hogy itt és most akár személycserék árán is, szükség- szerű a vezetési módszer megújítása, mert e nélkül elképzelhetetlen az a levegőfrissítés, az a felgyorsulás, aminek jóval korábban be kellett volna már következnie. Ugye értik mindezek után, hogy számosán miért „csak beszélgetni” akartak és „csak magának mondom” alapon az újságíróval, utóbb már azt féltve, amit az újságíró is félt, mert életfontosságúnak tart: a kórház-rendelőintézet ellátási területén élők bizalmát. Nos, miután felnőttek vagyunk, érettek arra, hogy országos gondokkal nézzünk szembe, nem féltem a munkával eddig kivívott rangot, a gyógyításhoz elengedhetetlenül szükséges bizalmat sem. Azt viszont valahányan fájlalhatjuk, hogy a megújító cselekvéshez a drasztikus lökést egy halálesetnek kellett megadnia. Epilógus Még két dolgot. Egyik: van nekünk egy igazán mindenre kiterjedő, szép nemzeti programunk az egészség megőrzésére is. Ebben - lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy nem ok nélkül - igen előkelő helyet foglal el a mentálhigiénés kultúra fejlesztése, ápolása. Ez a rekviem és kiáltás azt vállalta érzékeltetni, hogy a lelki egészségügy dolgában is rengeteg az el nem odázható, másra át nem ruházható tennivalónk. A másik: akár beszélünk erről, akár nem, sokasodnak az élettől erőszakosan megválók között azok, akik nem családi, anyagi okokból, nem alkoholizmusuk, más szenvedélybetegség, elme- és idegbetegség, gyógyíthatatlan, netán csak annak vélt betegség miatt menekülnek a halálba, vagy kísérlik meg akár sorozatosan is a menekülést, hanem a munkahelyen elszenvedett, a munkájukkal kapcsolatos konfliktusok miatt. Vigyázzunk, vigyázzunk magunkra és egymásra jobban! Ha ezt megtesszük, szűkebb és tágabb környezetünkben nem fordulhat negatív irányba egyetlen embertársunk önbecslése sem, mert nem éli-meg azt, hogy hiába beszél, hogy senki sem figyel rá és törődik vele. LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: GOTTVALD K.
