Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-14 / 242. szám
4 KÉPÚJSÁG 1987. október 14. Első hangverseny „magyaros ruhában” Két óra Geoffrey Tozer társaságában Fontos megjegyzések Sebestyén Jánostól A csembalónál az ausztráliai művész A két művész már délelőtt megérkezett Szekszárda, a Művészetek Házába, hogy valamennyit gyakorolhassanak az esti hangverseny előtt. Mi pedig azt az üzenetet kaptuk, hogy délután három óra tájban szívesen beszélget velünk Geoffey Tozer, az ausztráliai zongoraművész - aki kizárólag azért utazott Magyarországra, hogy teljesítse a szekszárdi meghívást, hogy két hangversenyt adjon a Művészetek Házában. *- Menjünk ebédelni, s közben beszélgethetnek - javasolja Sebestyén János, a híres csembaloművész aki Tozerrel együtt most állt fel a zongorától, illetve a csembalótól. Észre sem vették tán, hogy így elment az idő. A Gemenc teraszán ülünk. Igen, kint. A „smog miatt”. Tozer mélyeket lélegzik. Azt mondja, boldog, ha a friss levegőn van. (Hogy itt mennyire friss a levegő? Most lényegtelen. Hogy jár, annyi bizonyos.) S itt jegyezzük meg, hogy Sebestyén János felajánlotta a tolmácsszerepet, bár - örömünkre - nemcsak tolmács volt ezen a délutánon.- Szüleim angolok, de amikor megszülettem, már Indiában éltek. A Himalája lankáján, egy kisvárosban. Édesanyám zongorát tanított az ottani konzervatóriumban, tehét érthető, hogy mindig zeneközeiben voltam - kezdi élettörténetét Geoffrey Tozer és lehangoltan jegyzi meg, hogy Indiában szinte ismeretlenek voltak a gyerekkönyvek. A képeskönyveket Szovjetunióból hozatták neki a szülei. - Közben jóízűen eszik, de talán(?) még e tevékenységnél is lelkesebben mesél.- Négyéves voltam, amikor Ausztráliába költöztünk. Melbourne-be. Volt ott egy magyar balettegyüttes. Őket kísérte a mamám, én pedig segítettem neki. Én készítettem az átiratokat, de volt, hogy kísérhettem is őket... És ha tehettem, rögtönöztem.- A vele született muzikalitás predesztinálta a rögtönzésre - teszi hozzá Sebestyén János, majd Tozer a magyarok iránti szeretetéről beszél, melynek eredője az őt körülvevő magyar táncosok, majd az ismeretség Bartók zenéjével, később pedig Liszt Ferencével. Hétéves volt, amikor először hangversenyezett. Ezzel kapcsolatban egyetlen dolgot kért szüleitől:- Hogy csináltassanak magyaros ruhát nekem. Abban akartam szerepelni.- Hogy csináltattak, az nyilvánvaló. De milyent?- Milyent? Huszárosat. - s ezen jót mo- solygunk, s úgy véljük, hogy egy kisgyerektől ez elfogadható. S itt a rend kedvéért tegyük hozzá, hogy Tozer immár negyedszázada éli élete egy részét a hangversenydobogókon - a világ minden részében, s ez idő alatt „nagyon sok magyar barátot találtam”. S talán ezért, talán „Liszt zenéjének imádata” miatt a kitűnő művész legboldogabb estéje 1986 januárjában volt. Az ottani magyar nagykövetségre hívták meg fogadásra. Kérték, zongorázzon. Természetesen Liszt-műveket játszott, mire Ipper Pál nagykövet köszönetét, elismerését így foglalta össze:- Úgy játszod Lisztet, mint ahogy egy magyar... A Liszt-centenárium alkalmából október 22-én Melbourne-ban a nagy mester emlékére adtak koncertet, s akkor vehette át azt a plakettet Tozer (ezt ő magyarul „kicsi domborműnek” nevezi) melyet azok kaphattak, akik Liszt zenéjét felsőizgalom a „Sörinx”-ért Matuz Istvánért, aki sörösüvegekből is csalt ki zenét fokon interpretálják. Tavaly pedig, amikor Írországban turnézott, saját költségére ellátogatott ebbe a „kedves és szeretett országba”, ami annál is becsesebb lehet számunkra, mert - ahogyan Sebestyén János mondta - „az ausztráliai művész ritka, mint a fehér holó”. Majd így folytatja:- Öröm, hogy akkor találkoztunk, s játszottunk együtt, ahogyan most is. Az első pillanatokban felismertem rendkívüli muzikalitását, éreztem a benne lévő töltést. Hiszen amikor Geoffrey hangszerén játszik, az ember érzi, csak azt érzi, hogy zenét kap, s a művész muzikalitásával csöppet sem a technikai hiányosságokat kendőzi el, hanem ez pluszt jelent bravúros technikájához, fantasztikus memóriájához. Amikor Méry Éva, a Művészetek Háza igazgatója feljött hozzám Budapestre, hogy valamiféle őszi hangversenycsemegéről tárgyaljunk, talán éppen ezért támadt az ötletem, a szekszárdi rögtönzések, ami akkori álmaimban To- zerra, az improvizáció egyik nagy mesterére épült. Közben elfogy a második fogás, ausztráliai vendégünk kezébe veszi az étlapot, s megint magyarul mondja: - Gundel palacsinta. - s amíg kihozzák, elveszi jegyzetblokkomat, s belerajzol - egyszerű, ugyanakkor szellemes vonalakkal - egy kerek- ded férfiút, kezében tányérral, azon valamivel. S fölé írja a bűvös szót - természetesen szintén magyarul - „Gundel palacsinta”. Szellemessége, humora nemcsak a zenében tűnik föl, hanem folyamatosan és mindenben. Gyorsan megtárgyaljuk, hogy ő is így kerekedne, ha magyar lányt választana feleségnek, ami kedvére való, s már többször eszébe jutott. Megjegyzi, hogy ilyen komoly kisfiú volt, most meg 33 évesen egyre vidámabb, játékosabb. S ezért leli örömét abban, hogy a fényekkel is játsszék a hangversenyeken, talán ezért rajzolgat, s néha, amikor az alkalom is engedi, a zongorajátékba is becsempészi a jókedvet. Persze, nemcsak saját, hanem meggyőződhetünk róla - közönsége örömére is. Sebestyén János viszont csöppet sem örül. Inkább borongós. Nem érti a dolgot. Egyszerűen nem! Geoffrey Tozer saját költségén jött Magyarországra - ismét. Az Országos Filmharmónia e kínálkozó lehetőséggel nem élt. Igaz, „hosszas huzavona után Dunaújvárosba szervezett egy koncertet a művésznek, no és az ott élőknek. De sajnos, váratlanul lemondták. A nagykövetségen játszott ugyan, de csak keveseknek”. S ami a meglepő!- A Vigadó igazgatója, Rigó László a kamarateremben megszervezett egy koncertet a két szekszárdi mellett. S jövőre? Az igazgató meghívta Geoffrey-t hivatalosan. S akkora nagyteremben szervezik a hangversenyt. Remélem - mondja Sebestyén János - akkorra a Filharmónia is mozdul. Faggatom a művészt, hogy a rögtönzéseket valamiféle titkos „előgyakorlás” vajon megelőzi-e?- Nem! Gyakorlás igen. Nagyon sok és kemény munka. De ki tudhatja, hogy a közönség milyen témákat kér? Tudja mi előzi meg mindig és folyamatosan az improvizálást? Az élet, az emlékek. S ehhez jön a fölkészültség. A művésznek olyannak kell lennie, mint egy sportembernek, mármint fizikailag. Olyan memóriával kell rendelkeznie, mint egy sakkozónak. S a hármas kombináció fontos alapja a meleg szív! Elfogyott a palacsinta. Az idő fél ötre jár. Kávét most nem isznak a művészek, szereplés előtt pihenni kell. S ekkor kerül szóba, hogy Szek- szárdról a művész már nagyon régen tudott, mégpedig úgy, mint Liszt Ferenc tisztelője, zenéjének ismerője, hű tolmá- csolója. S amikor megtudta, hogy a vármegyeházán emlékszoba őrzi a Mester meghitt és becses emlékeit, kis időt ellopott a pihenőből, hogy az ereklyék közt időzzék. V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS A közönég örömére... SZOMSZÉDOLÁS s____________:_________________________________________________________/ Somogyi Néplap Zalaszentgróf bizony nincs a szomszédban, igy Krisztina és barátnője, Szíjártó Zsuzsanna főiskolás éveit kénytelen a kollégium falai közt eltölteni. A száz diáknak otthont adó szálló üres még a délutáni órákban, alig néhányan ücsörögnek csak a társalgóban, aki már hazatért, a mosókonyhát vette célba, délutánonként ott a legnagyobb a forgalom, míg esténként a konyhát lepi el a lelkes leányhad. Minden megvan itt, ami egy jó kollégiumhoz kell, talán csak a fiúk hiányoznak, hisz a szálló valamennyi lakója lány. A legnagyobb gondot mégsem ez okozza számukra. A barátoknál jobban hiányzik egy klub, ahol esténként összejöhetnének a fiatalok, tanárok és diákok.- Ez a legnagyobb szépséghibája a kollégiumnak. A háromágyas szobák mellett a házaspároknak külön kétágyas helyiségeket adnak, a vendégszobákban pedig szülőket, hozzátartozókat szállásolhatják el a diákotthon lakói. A tervek szerint a kollégium nyári szállásként is üzemelni fog. A szálló ügyes-bajos dolgaiban a tizenöt tagú kollégiumi bizottság dönt, de jobbító javaslatokat bárkitől szívesen fogadnak a vezetők. Dunántúlt napló Pákolitz István műveinek bibliográfiáját a nyár elején vehettük kézbe Bartók László összeállításában. Egy másik hír: Paks, a szülőváros,, díszpolgárrá választotta Pákolitz Istvánt. És a harmadik: megjelenés előtt áll Tűzbenéző című kötete a Magvetőnél, az 1981 -85 közötti évek verseivel. Pákolitz István a megbecsülés jelének tartja a Pécs Városi Könyvtár által kiadott bibliográfiát, és nem különben szívet melengetőnek a paksi díszpolgárságot. A munkáiban megjelenő település, a paksi emberek élete - ez az, amit a város honorálni óhajtott a díszpolgársággal.- Ha nincs atom, akkor nincs város sem. Persze, kettős a viszonyom a szülőhelyemhez, hiszen az új település lélekszámban és a lakosság összetételében is nagyon megváltozott. Előnyére, ha a gyönyörű művelődési házra gondolok, a sok új lakásra, a Dunára szaladó utcák rekonstrukciójára... Rendkívül jó érzés mindezt látni. Bizonyos dolgokat nem lelek a helyén, de ezekért nem is kár. Megmaradt azonban a templombazár egyedülálló üzletsora, a volt Erzsébet Szálló, az a környék, ahol egész gyerekkorom lezajlott.- Ahol a díszpolgári címet átvehettem, a művelődési ház is régi emlékeket idéz: ez volt a Kishegy dűlő, s erre jártunk apámmal, hogy összeszedjük búzajárandóságunkat, az évi kenyerünket. Nekem jelkép a Kishegy: maga a kapcsolat az őslakos paksiak élete és a mostaniaké között. Könyvtervei is ide kötődnek, a Duna- parti városhoz. Nincs még végleges címe (talán Indultak még) a novellák, visszaemlékezések azon füzérének, amely négy diáktárs, négy barát életútját kíséri végig 1938-tól az 1960-as évekig.- Sokat átírok, újraírok - mondja Pákolitz. - Aggályossá válik az ember öregkorára. Sokat vagyok Felsőgyükésben. Örülök a mandulafámnak, ami ötödjére eredt meg. A Balatonon is van egy kertem, az is a saját ültetésem. A diófák is, amelyek ugye, csak 10-15 év után fordulnak termőre... PETŐFI NÉPE Még valamikor a tavasz kezdetén a kecskeméti Dobó körúti új ház előtt elültettek 14 darab facsemetét - parkosítottak. Nem tudom, hogy a csemetékben, az elültetek szakértelmében volt-e a hiba, de tény, hogy egyetlenegy kis fa sem hajtott ki azóta sem. Jövő tavasszal, esetleg ősszel újabbakat ültetnek azzal a reménnyel, hogy na majd ezek kilombosodnak. Közben ki lehetne számolni, hogy időben, pénzben, energiában mennyit ért ez a pazarlás. Mert hogy itt pazarlásról van szó, senki sem tagadhatja. A felületességnek, a nemtörődömségnek azonban ez csupán egy morzsányi jelensége. Úton-útfélen találkozik az ember hasonló, vagy még felháborítóbb esetekkel. Épül a ház. Tágas, korszerű, csúcsos, tornyos, erkélyes, kiugró, beugró, mázas cserép, sárgaréz kilincsek, ívelt ablakok. Az épület előtti „állami” járdát mér régen széttördelték, a fákat agyonmérgezték a mésszel, cementtel. A törmelékkupac tetején egy három-méteres kábeldarab - kimaradt a villany bevezetésekor és ugyebár a maradékot mi kidobjuk. A kábel karvastagságú, benne tekintélyes alumínium huzalok, kívül fekete műanyaggal burkolva. Szemétre került. Nem lehetett volna előre megmérni, hogy hány méter kábel kell a bevezetéshez és csak annyit vinni a helyszínre? Mennyi lehet megyei, vagy főleg országos „szinten" az ilyen kimaradt darabok, méterek ára, értéke? Felháborodunk, amikor időnként a televízió kimegy valamelyik MÉH-te- lepre s fölfedezi, hogy oda miket visznek: még új, vagy alig használt szerszámokat, gépegységeket, könyveket stb. Pedig a felháborodást nem a MÉH-telepen kellene kezdeni. Az egy folyamat vége. Nálunk a szabályok, rendeletek, utasítások nem egy esetben pazarlásra kényszerítik az embereket, akik gyakran „sírva” tesznek eleget a felsőbb utasísnak. Térjünk át az össznépi pazarlásnak egy másik, sokkal nagyobb területére - a ruhákra, cipőkre, s ezen belül is a gyerekeknek való öltözködési cikkekre. Ezek ugyebár drágák. Főleg ahol három-négy gyerek van, ott tudják a szülők, hogy bizony a „gyermekáldás” kész vereség. No de! A gyerekek néhány hónap, maximum egy év alatt kinövik a cipőt, ruhát, inget, csizmát dzsekit. Számtalan olyan családot ismerek, ahol ilyen holmival tele vannak a szekrények, ládák, dobozok, zsákok, ágyneműtartók, fiókok. Mert a kitűnő állapotban lévő, használatra alig utaló holmit sehol sem lehet eladni. A bizományi áruházak nagyvonalúan „profilt változtattak”, és ruhaneműt nem vesznek át (legfeljebb irha-, panofix, hörcsögbundákat). Miért nem tudja megtenni mondjuk a KISZ a nőtanáccsal, szakszervezeti alapszervekkel, hogy fölvállalja az akciót? Nem pénzt akarnak a szülők ezekért, de sajnálják kidobni, mert teljesen jó és szívesen odaadnák - esetleg képletes összegért - ha tudják, hogy oda kerül, ahol örülnek neki. Mert sok helyen nagy örömet, megtakarítást jelentene ez. Szégyelljük az ilyen akciót? Lehet. De az nagyobb szégyen, ha egy ötgyermekes család 300-400 forint „segélyt” kap évente valahonnan, azt is csak akkor, ha „kérelemmel fordul” az illetékeshez, vagyis, ha megalázkodik. Hogyan irta Nagy László? „Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem...” Hol kezdődik a kígyó farka? Az Indiából származó anekdota szerint rögtön a feje után, vagyis a nyakánál. De meddig tart a nyaka? A derekáig. De hol a dereka? A közepénél, azon túl már kétségtelenül farok. Ezen vitázott két dervis - az anekdota szerint - és a szokásos fordulattal döntőbírónak egy kígyóvadászt kértek fel.- Ostobák vagytok! - felelt az ítész. - A kígyónak nincs farka, mert az maga egy farok. Vagyis olyan farok, amelyik végig kígyó! Ászt hiszem, ebből érthető, hogy hol kezdjük a takarékosságot. FEJÉR MEGYEI HÍRLAP Fejér megye lakás- es garazsepitö, illetve -fenntartó szövetkezeteinek száma ötvennégy, nagyságrendjük erősen differenciált. A szövetkezeti lakások száma megközelíti a 16 000-et, a kezelt lakásvagyon értéke pedig meghaladja a négy és fél milliárd forintot. A garázsszövetkezetek ösz- szesen 2000 gépkocsitároló építésével és fenntartásával kapcsolatos feladatokat látnak el. A szövetkezet által felépített lakások az átlagosnál nagyobb alapterületűek, magas használati értékűek, és lényegesen alacsonyabb áron készültek, mint más, például OTP-konstrukcióban. A szövetkezetek a nehezedő feltételek között is növelték eszközállományukat, érezhetően javult a karbantartás színvonala is. A lakások több mint 90 százalékát vonták be a szervezett karbantartásba. Tudatosan és tervszerűen folytatják az épületfelújításokat is. A kedvező tapasztalatok mellett meg kell említeni, hogy az építés tartósan megtorpant, a felújításokra esetenként a túlzott takarékosság jellemző, és alig fejlődött a szövetkezetek közötti együttműködés. Egyre inkább előtérbe kerül a karbantartás, a felújítási munkák fontossága. Figyelemmel az épületek korára, a VII. ötéves tervidőszakban karbantartásra 70-75 millió, felújításra 115-120 millió forint felhasználása indokolt. Mindez felkészültséget, tervszerűséget, megbízható nyilvántartást igényel a szövetkezetektől. A szövetkezeti lakásépítés, -vásárlás és -csere, vagyis a lakásmobilitás elősegítése bővítheti a szövetkezetek mozgásterét. Ehhez jó megoldás egy-egy bázisszövetkezetnél tanácsadó szolgáltató szervezet létrehozása. Saját érdekükben a szövetkezeteknek fejleszteniük kell együttműködésüket. Tudomásul kell venni, hogy a tagságra háruló terhek növelése egyre kevésbé járható. Ebből a szempontból az a szövetkezet működhet eredményesen, amely kiegészítő tevékenységgel, jó gazdálkodással egyre több terhet tud levenni a lakók válláról. Emellett élni kell az üdülő- vagy mühelyszövetkezetek szervezésének lehetőségével.