Tolna Megyei Népújság, 1987. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-11 / 214. szám

1987. szeptember 11. tíÉPÜJSÁG 3 Politikai megújulás Amióta nyilvánvalóvá vált, - s a párt ki­bontakozási programja beszélt is róla - hogy nincs a gazdasági megújulás politi­kai megújulás nélkül, másként nézünk a politikai intézményrendszerre, a politika csinálásának és érvényesítésének me­chanizmusára is. Ez egészen természe­tes, hiszen a politika megújulása nem a harminc év nemzeti üggyé váló törekvé­sének megváltoztatását, a bevált elveté­sét értjük, hanem a mai objektív érdekek eredményesebb feltárását, a cselekvés­re késztető mai mozgatók létrehozását. Egyszóval a politika eredményesebbé tételét a gazdasági fejlődés érdekében. Ez pedig nagyban azon múlik, miként működnek, működhetnek a párt na­gyobb ösztönzésének engedelmesked­ve a népképviseleti szervek, a különböző érdekképviseletek, tömegszervezetek. Azon, hogy képesek-e társadalmilag ala­kítani és ellenőrizni a politikát - a gazda­ságpolitikától az oktatáspolitikáig - meg tudják-e fogalmazni képviseltjeik érde­keit, de tennivalóikat is, amelyek a közjó, s maguk javára reájuk várnak. Azt hiszem, ma nincs is olyan alakulata a politikai szférának, amelyet kívülről és belülről illetnének az elégedetlenség ki­fejezésével. Társadalmi méretekben ugyanis nem tapasztalni mindig súlyukat, jelentőségüket. Hol a belső érdektelen­ség, hol a számukra kiparcellált szűkös mozgástér tünteti el szemünk horizontjá­ból e szerveket, testületeket. Melyik kép­viselet tagjai ne emlékeznének vissza olyan kényszerű döntésre, amelyet „fel­sőbb intencióra” hoztak meggyőződé­sük, tapasztalataik ellenére? Nem kell kétségbe vonni a pressziót gyakorlók jó­hiszeműségét, amivel talán egy felsőbb érdeket képviselnek, ám ez a módszer^ akkor sem eredményes. Minden érdeket a köz ellenőrzése alá lehet, s kell is vonni. És „alulról” is felvetődhet olyan szem­pont, összefüggés, ami kérdésessé te­heti a legkomolyabb kormányzati meg­gondolásokat is. A leggyakoribb kérdés politikai intéz­ményrendszerünk hatékonyságát ille­tően: milyen legyen a társadalmi-politikai szervezeteknek, képviselőszerveknek vi­szonya a párthoz. E kapcsolat „gyenge láncszemeiről” ma már nyíltan beszé­lünk. Mindenekelőtt arról, mennyire hely­telen és nem célravezető, ha a pártszer­vek eszmei, politikai vezetés helyett bele­szólnak a társadalmi szervezetek dönté­seibe. Itt az így születendő hamis határo­zatnál is nagyobb kár, hogy az önkor­mányzati szerv nem tud fejlődni, felada­tához felnőni. A jelenség másik oldalról nézve is előfordul. Nevezetesen, vannak szervek, amelyek félve döntéseik súlyától, előbb a pártszerv jóváhagyását is kierő­szakolják. Mindkét hiba megszüntetésére van rendező elvünk. Az elv: a párt vezető szerepe társadalmunkban történelmi szükségszerűség, de az is az, hogy a párt­nak a hatalom gyakorlásába be kell vonnia a társadalom minden szervezett erejét, olyan munkamegosztást valósítva meg, amelynek eredményeként felszínre törhet­nek az érdekek, a cselekvési vágyak pedig kielégíthetők. Munkát megosztani csak ar­ra képes emberek között lehet. Ezért is mindent meg kell tenni, hogy a politikai és társadalmi szervezetek megerősödjenek. A párt erre minden bizonnyal példát is fog mutatni. Az operatív beavatkozás, a forma­lizmus, a papirosmunka leküzdése, és az igazi pártdemokrácia kifejlesztése - ez a tétje ennek a munkának, miközben azt is tudomásul kell venni, hogy a párt nem vo­nulhat ki az ország életének egyetlen szfé­rájából sem. Felelőssége meghatározó, azonban nem kizárólagos. Azt kell elérnie, hogy az állam szervezetei, a nép képviselői önállóan, egyértelműen meghatározott fe­lelősséggel végezzék munkájukat. A pártnak nem tetsző az azonnali kriti­kában helyeslés politikája, a tétovázás, az észrevétlen maradás, a társadalmi szerve­zetek összetéveszthetősége. Olyan felada­tok várnak az országra, olyan bonyolult je­lenségeket kell a jövőben megítélnünk, kö­zöttük eligazodni, hogy életkérdés lesz a társadalom cselekvőképessége, az ügyek menetébe a beleszólás, a széles népi akti­vitás. Ez megköveteli majd a társadalmi szervezetek megújulását, a néphatalmi szerveknek, köztük az Országgyűlésnek is a közügyekben való fellépéséhez a terep erőteljes bővítését. A szegedi elméleti tanácskozás egyik fő következtetése volt, hogy nem intenzifikál- ható gazdaságunk extenzíven terjeszkedő politikai intézményrendszer mellett. A mélységekbe nem hatoló, formális munká­val túltengő, igazi eredményeket nem hozó politikai munka, könnyű belátni, minden, csak nem munka, még kevésbé politikai. Gazdasági hatékonyság - politikai ered­ményesség. Ez a két követelmény, amely­nek elérését a párt kibontakozási prog­ramja célul tűzi. A nyolcvanas évek végé­nek nagy dilemmája, vajon elérjük-e. Per­sze csak ma lehet feltételes módban kér­dezni. Holnap már bizonyossággal hozzá kell látni a munkához, ha nem akarjuk, hogy az ország megrekedjen, kívül marad­jon a fejlődés sodrán. Ne higgyük ugyanis, hogy csak gazdaságunkat teszik próbára a belső és külső változó feltételek. A politi­kai szférát is hozzá kell igazítani azokhoz a más körülményekhez, amelyek évtizedün­ket olyannyira megkülönböztetik a koráb­biaktól. így szakíthatok fel azok a gátak is, amelyek az anyagi és szellemi termelő erők útjában állnak. KOMORNIK FERENC Első az ember... Nehéz lenne megmondani, napjában hányszor halljuk, olvassuk a hivatalos zsargonban elfogadott szókapcsolatot. Vállalatok, intézmények mutatóinak felso­rolásakor hivatkoznak rendszerint erre, a jó prosperitást, vagy éppen ellenkező irányú tendenciát magyarázva. Hallunk ilyenkor az általános működési feltételek­ről, a tárgyi adottságokról és legtöbb esetben ezután kerül sor az „emberi ténye­zőre”, ha jobban tetszik, a személyi feltételekre. Mindez pedig a tárgyszerűsége ellenére is rideg kifejezés használatán túl egyfajta szemléletet is tükröz. Nevezete­sen, még mindig nem kapta meg sok helyütt a szerepét megillető figyelmet a mun­kát végző ember felkészültsége értékelésében, anyagi és erkölcsi megbecsülése. Az általánosítás persze téves következtetéshez vezetne, hiszen mint azt az évek óta a közművelődésben dolgozó intézményvezető említette, az embernek meg kell találnia azt a közeget, ahol nemcsak elfogadják, hagyják dolgozni, de újabb feladatokra inspirálják. Mégis, sokan nem találják meg azt a vegetáláson túl sarja- dásra, virágzásra késztető környezetet, valami módon elvesznek szakmájuk, a közösség számára. Ezen túl feltétlenül szerepe lehet a műszaki, technikai fel­szereltségnek, esetleg földrajzi adottságnak bizonyos szakmákban, a sorrend azonban nem cserélhető fel. Ezt bizonyítják azok az egzakt termelési adatok, amelyek szerint például két azonos - hasonló - pozícióban lévő termelőszövetkezet, vagy gazdaság kö­zött jelentős különbségek lehetnek, vagy éppen egy-egy gazdálkodó egység má­ról-holnapra a feltételek változása nélkül a csőd szélére kerülhet. Nem egyszer oka ennek a vezetőváltás, amikor hozzá nem értő, a gyakorlatot nem ismerő, vagy a vezetői tulajdonságok híján lévő embere kezébe kerül az irányítás. Izgalmas hírt hallottam nemrégiben a rádióban. A föld másik felében olyan megpróbáltatásokat kell kiállniuk, leküzdeniük önerőből a vezetői „tanfolyamon” résztvevőknek, amelyek bizonyítják gyors reagálóképességüket, helyzetfelismerésüket, lelemé­nyességüket, döntésképességüket, sőt szolidaritásukat a velük együtt utazó kol­légával... Mert a nevezetes kurzus egy sivatagi útvonalon „zajlik”, amit a legegy­szerűbb eszközökkel, kizárólag egymásra támaszkodva kell megtenniük a jövő menedzsereinek. Ha a módszer különbözik is, azt hiszem nálunk sem mások az élet követelményei... Nemhiába mondják, hogy a jó vezető nálánál okosabb, a felkészületlenebb pedig gyengébb képességű munkatársakat vesz maga köré. Ugyanez jellemzi egy-egy munkahely követelményeit, produktumának színvonalát, hiszen egyálta­lán nem mindegy, hogy egy beruházásra keveset fordító, szűkös keretek között gazdálkodó vállalat dolgozói megelégszenek-e a normával, vagy éppen a lerom­lott, rossz konstrukciójú gépek jobb alkalmazásán, újításokon törik a fejüket. Eh­hez pedig nem elég a szakmai elhivatottság, lelkesedés, mondotta legutóbb isme­rősöm, akinek 120 újítását fogadta el és honorálta néhány száz forinttal a vállalata... A sor folytatható az új utakat kereső közművelődési intézményekkel, a vállalkozásokra kényszerülő tanácsokkal... Egy azonban közös; felkészültségével, tudásával pótolhatatlan, a legkülönb anyagi feltétel sem nélkülözheti a hittel tevékenykedő embert. És enélkül a társa- dalmi-gazddasági kibontakozás sem képzelhető el. T. Zs. Éjfélkor is lehet telefonálni Ladomány (még) él „Megélénkül Bonyhád-Ladományban a kultúrotthon minden csütörtökön este, amikor is a DISZ-fiatalok összejönnek Petőfi-iskolára. A lelkes kis csapat ér­deklődéssel hallgatja vezetője, Noteisz Antal általános iskolai igazgató értékes előadásait, aztán beszélgetnek a hallott anyagról.” (Tolnai Napló, 1956. január 29.) * „1980. augusztus 12-én 7 portán ti­zennégyen éltek. Nem valószínű, hogy 550 évvel az első feljegyzés után, 1987- ben egyetlen ladományiról is hírt adhat az akkori idők krónikása.” (Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus 24.) Tyúkok, kutyák, méhek A 6-os úton Ladományt nem jelzi sem­miféle tábla. Nehezen találjuk meg Szép­tölgyes és Bonyhád közt a kukoricatáb­lákon keresztül kígyózó földutat, mely a völgy ölébe szorította víztározók mellett elvezet a dombon túl megbúvó falucská­ba. Itt vagyunk, hogy megnézzük, él-e még a hét évvel ezelőtt már majdnem tel­jesen néptelen kis település. Az első, amivel találkozunk: a csend. Nincs kakaskukorékolás, harangszó, gé­pek zaja, semmi nesz. Aztán mégis feltű­nik néhány csirke, de bemenekülnek előlünk a szélső ház udvarába. A követ­kező előtt egy öreg kutya heverészik, gazdáját nem látjuk. Tovább megyünk. Zsók Orbánékat ke­ressük, akik - a bonyhádi tanácsnál hal­lottuk - leghűségesebb lakói Ladomány- nak. Egy puszta telken méhkaptárok szürke sora, aztán összedőlt épületek gyomlepte romjai, és viszonylag épség­ben maradt hosszú tornácos házak kö­zött haladunk el. Az aprócska bolt körül burjánzó gaz, az ajtóra lakatolt pánt jelzi - rég nincs kiszolgálás. Zárva a rogyado­zó kis templom is, hisz se papja, se hívői. „...elvitték az iskolát...” Az enyhén emelkedő utca utolsó, gon­dosan bekerített portájáról autó hangjára kikukkant Zsók Orbánná - Juliska néni - s miután lefogja a dühödt házőrzőt, bol­dogan köszönti a ritkán idevetődő idege­neket.- Orbán Bonyhádra ment, mert kellene lucernát kaszálni, s nincs a géphez gáz­( olaj - mondja. Nem kérdi, kik vagyunk, honná jöttünk, örül, hogy van kihez szólni, s kedvesen tessékel be bennünket a hatalmas ud­varba, hogy megmutassa a megélheté­süket jelentő kocákat, kismalacokat, csirkéket, meg a nappal láncon tartott, házat vigyázó négy kutyát. Kell az óva­tosság, mert rengeteg csavargó jár erre. Jönnek, itt tanyáznak, s elviszik, amit meglátnak. A templomot is kifosztották. Míg mesél, szinte ráncnélküli arcát, csattal leszorított szőkésbarna tincseit nézzük. Nehéz elhinni, hogy egy híján hetven esztendeje született. Pádig azt mondja, épp annyi telt el azóta, hogy meglátta Er­délyben a napvilágot, ahol első házassá­gából való lánya ma is él.- Annak örülök a legjobban, hogy van telefon. Be is van repülözve, s tudok be­szélni a temesvári lányommal akár éjfél­kor is. De jó a telefon akkor is, ha megbe­tegszünk mi, vagy valamelyik jószág. Na­gyon magas a vérnyomásom, viszeresek a lábaim, ha kell, Orbán ül zetorra, s már megyek is, visz be Bonyhádra. A télen Hangulatos völgyben húzódik a falu Zsók Orbánná: „Jöjjenek el máskor is!” meg elpusztult volna két koca, ha a tele­fonra ki nem jön az Acsády doktor úr. Mikor a régi időkről faggatjuk, keserű sóhaj tör fel belőle:- Olyan szép kis falu volt ez, amíg el nem vitték az iskolát, most meg csak pá­ran lakjuk. Radani József meg a felesége, mellet­tük Kiss Mátyás és az édesanyja élnek ott lenn, az első két házban. Mi is csak ket- tecskén maradtunk. A nevelt fiúnk Szek- szárdon építkezett. Iskolába még idejárt.- Volt itt egy iskolára való gyerek?- Bizony, délelőtt is, délután is négy osztályt oktatott a tanító úr. Ma már a postás se jár, Szerdahelyen leteszi a le­velet, s onnan már mi hozzuk el. De ha leesik a hó, akkor aztán innen se ki, se be. A téesz is hótolóval jött be a malaco­kért. Orbán a csutikával Mutatja férje traktorját, meg számtalan masináját, amelyek nélkül nem győznék a termédek búza-, zab- meg kukorica­föld megdolgozását.- Az utcát is Orbán csinálta, ment a csutikával, s elsimította - magyarázza, s közben meg is érkezik az ura. Hogy fag­gatjuk, mi tartotta itt őket akkor is, amikor már mindenki elmenekült városi házba, jól fizető munkahelyre, óvoda, iskola kö­zelébe, gyengéden átöleli asszonya vál­lát, s így szól:- Szerettünk itt élni. Hisz ideköt ben­nünket a sok kemény munkában eltelt esztendő, az állatok, a kert, minden, amit két kezünkkel megszereztünk, s persze az emlékek. Nagy kár, hogy így elfogytak az embe­rek, mert itt minden van. Kristálytiszta le­vegő, víz, villany, jó termőföld szőlőnek, gyümölcsnek, takarmánynak... Csak út kellene. De azt meg ki épít? Úgyhogy a tél elől mi is beköltözünk Grábócra, s csak tavasszal jövünk vissza. Hogy néhány év múlva végleg elpusz­tul-e a falu?- Talán nem - mondják -, mert a szem­közti szép háznak is van egyelőre egy budapesti gazdája, aki idejár pihenni, lej­jebb meg egy szekszárdi fiatalember vett meg egy házat. A felesége bonyhádi, so­kat kijönnek, veteményeznek. Hátha itt maradnak... CSER ILDIKÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY Három szoba, konyha, spájz, füstö­lő vár gazdára Zsók Orbán A góré helyén állt egykor a kultúr- ház

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents