Tolna Megyei Népújság, 1987. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-29 / 203. szám
1987. augusztus 29. mépüjság 11 Magyar felvilágosodás Hogy milyen is lehetett a magyar falu, a város és a főúri lakóhely a török kiűzése, a Rákóczi szabadságharc leverése után, a magyar felvilágosodás 1730-tól 1830- ig"tágan értelmezett évszázadában, arra a Magyar Néprajzi Múzeum formabontó kiállításán kaphatunk választ, ahol a Kultúra és társadalom a felvilágosodás korában Magyarországon címmel a korabeli életmódot, viseletét, munkakörülményeket, a mindennapok kultúráját mutatják be. Az egy évig látogatható tárlat nem a megszokott nosztalgikus, idilli, boldogságtudatot sugalló múltidézéssel, hanem a mindennapi életet a gondolkodásváltozással szembesítve vonultatja fel anyagát. Sajátos rendi társadalom képét vázolja fel a kiállítás, amelyben anyagi javaikban, jogviszonyaikban, szubkultúrájukban egymástól élesen elkülönülő népességcsoportok élnek. Az első három terem - s ez a kiállítás attrakciója is - a 18-19. századi magyar falut, várost és kastélyt állítja a vizsgálódás középpontjába. A további termek az eszmetörténeti előképekkel, a hitvilággal, a közgondolkodással, a könyvtárüggyel, az oktatással, a tudománnyal, a művészetekkel, a színházzal, a képzőművészetekkel, az irodalommal, a nemzeti nyelv megteremtésével foglalkozik. Némiképpen hagyományos módon, más összefüggésekből ismert tényekkel. Ám e részben is, mint az előzőekben szinte teljesen ismeretlen anyagból. Hiszen dr. Hoffmann Tamás, a endező, a Néprajzi Múzeum kollekcióját ^egészítve a jelenleg kiállításon nem szereplő, raktárban őrzött műtárgyak körül válogatott a fővárosi múzeumok, egy berendezett házat kapott hozományba a férjhezmenő lány, akkor Magyarországon a bútort még nagyobb értéknek tartották mint a házat. S értelemszerűen a hozomány is kelengyeládát, szobabútort tartalmazott. Ám a vagyon mértéke egészen az ipari forradalom koráig a föld volt. Mindez és a lakosság vagyoni helyzetének, életkörülményeinek számtalan adata kiolvasható a korabeli hagyatéki leltárakból, amelyek eddig is értékes forrásul szolgáltak a kutatóknak. Néhány éve egy nemzetközi programhoz kapcsolódva, a Néprajzi Múzeum nyolcezer, levéltárban őrzött hagyatéki leltár számítógépes feldolgozását kezdte meg. Az összesítés után hitelesen megállapítható, hogyan, milyen körülmények között élt például Svédországban, Dániában, Franciaországban, Németországban és nálunk egy meghatározott időpontban egy tanító, egy csizmadia, egy paraszt. Vagyoni felszerelésükben hol volt a súlypont, mit tartottak értéknek, milyen volt életük, divatjuk, viseletűk, milyen használati tárgyakat, munkaeszközöket használtak, hogy viszonyultak a művészetekhez. E hagyatéki leltárak bőséges adatokat szolgáltattak jelen kiállításhoz is. A felvilágosodás korának könyvtári irodalma van. Megannyi mű foglalkozik az eszmék magyarországi áramlásával, hatásával is. E kiállítás a mindennapok kultúrájának felvonultatásával a korszak profánabb, hétköznapibb, s talán emberibb megközelítését adja. K. M. könyvtárak, levéltárak, egyházi gyűjtemények anyagából. E száv év társadalmi megosztottságát anyagi és hétköznapi, környezeti kultúrájában tárja elénk a kiállítás. Hiszen a lakáskultúra, a háztartás, az öltözék magán viseli a kor jellegzetességeit. A parasztlakásban még a tisztaszoba berendezése is csak olcsó fenyődeszka. A polgárháztartásban már a kor nemzetközi stílusirányzatait is ismerő helyi asztalosmesterek berendezései kerülnek (de különbözik egymástól például egy kecskeméti csizmadia vagy egy bártfai kereskedő lakása). A kúria kisnemes biedermeyer garnitúrát rendel, s egy főúri família kastélyában európai ízlésű szalonok sorát találhatjuk. Sokat elárulnak gazdáikról a lakásfelszerelési, berendezési tárgyak, étkészletek, konyhai eszközök. A parasztkonyhákban kő- vagy cserépedényből, vaslábosból ettek, a polgárok asztalára kőedények, óntálak, kancsók és porcelánok kerültek, az arisztokráciánál nemesfémmel, porcelánnal terítettek. Jellegzetes korképet adnak a viseletek is. A 17. században még a nemesség öltözete is speciális magyar divattüneteket mutat. A18. században már a nemesség és a polgárság nyugati divat szerint öltözik. A parasztok ünneplője lokális: mintákban, színekben, díszítményekben, s elszakad a társadalom többi rétegének divatigényétöl. Viselete megkülönböztetett módon paraszti, provinciális. Ez jellegzetesen kelet-európai jelenség. Mint ahogy a vagyon fogalmának értelmezése is más a kor Európájában. Amikor Angliában vagy német földön Képek a kiállításról tem hozták, itt szőtték? Szent István és Gizella palástja Éppen tíz esztendeje, hogy a magyar lűvészettörténészek és restaurátorok gy kis csoportja bebocsátást nyert az .merikai Egyesült Államok hires állami incstárába, mely Fort Knox-ban őrzi az ranyban és más nemesfémekben meg- ístesülő kincseket, és ahová a hányatott orsú magyar koronaékszerek is kerülik. Hogy milyen úton-módon jutott ide a orona, az országalma, a kard és a pa- ist, azt hosszú lenne elsorolni. Eléged- ink meg annyival, hogy a sok vihart légért tárgyak végül is megkerültek, s zokat - egy későbbi, 1978-ban megej- itt visszaszármaztatási ceremónia kere- iben - ismét birtokba vehettük. A felbecsülhetetlen értékeket két sá- rponyva bontotta Fort Knox 31 -es szá- ú kamrájában; az egyik az úgynevezett ironaládára borult, a másik pedig a ko- názási palást fémtokját fedte. Mindkét oelt gyorsan eltávolították, ám amikor a da és a tok felnyitására került sor, ez dbbi feszegetése okozott nagyobb iz- Imat az átvevőknek. Azon egyszerű nál fogva, hogy az aranyból, igazgyön- ökböl fabrikált ékszerek kevésbé vol- ; kitéve a külső behatásoknak - anya- k is jóval ellenállóbb -, míg a palástot ibször hajtogatták, rendezgették, s an- < szövete különben is igen sérülékeny. \ palást a körülményekhez képest jó pótban érte meg a remélhetőleg leg- Isó átvételi-átadást, és immár itthon, a gyár Nemzeti Múzeum birtokában ad ilmat arra, hogy a szakértők róla s vé- apcsolatban a fejüket törjék, z a mintegy négy négyzetméternyi lyszövet ugyanis sokféle talányt sűrít lába. Először is azt kellett eldönteni, y igazában micsoda. Nos, az már vi- ätatlanul kiderült, hogy a neve ellené- em palást, hanem - miseruha. Egészen pontosan egy olyan papi „kellék”, amelyet harangkazulának neveznek. Ugyanígy azt is oklevelek adatolják, hogy Szent István királyunk és hitvese, Gizella királyné adományozta a székesfehérvári, Szűz Mária nevét viselő egyháznak. Igenám, de ki csinálta? Hozatták, avagy itthon szőtték? Nos, e kérdésben már összefeszülnek az érvek és az ellenérvek, lévén, hogy a legenda azt mondja: Gizella és udvarhölgyei immár itt, az új hazában varrták össze, hímezték ki ezt a kézműipari remeket, más magyarázatok viszont az „importálásról” szólnak. Hogyan volt, miképpen történt, nem tudni; mindenesetre e királyi ereklyét jellemző szakmai mívesség arra utal, hogy a kor legjobb iskoláinak valamelyikében képezték ki a hímzőket. Talán éppen Bajorországban, ahonnan Gizella származott, s ahol az iparosságot okkal-joggal megbecsülték. Feltételezhetjük tehát, hogy nem maga a harangkazula utazott át több határon, hanem az a valaki, aki a szövés és díszítés tudományát a fejében, kezében hordozta. Tételesen kijelenthetjük ellenben, hogy a palást eredeti anyaga a samit volt: kékes-zöldes, vöröses rozettákból szőtt bizánci selyemszövet. A legelsőül kézbe vett kelme persze fogyott, pusztult, ám arra olyan aranyfonalakból szőtt pótlásokat illesztettek, amelyekjó kiegészítéseknek bizonyultak. Ugyancsak biztosan megjelölhetjük azokat az évszámokat, amikor ezt az 1031-ben ajándékozott királyi díszt átszabták, láthatóan megjavították. Legelőbb a 17. században raktak alá olasz földről hozott selyemszövetet; másodjára 1849-ben, a korona külföldre való menekítésekor javítottak rajta valamit; harmadszor pedig 1867-ben, amikor Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázták. Ez utóbbi művelet igen rövid ideig - mindösz- sze két hétig - tartott. Klein Matild divat- árusnő, aki ötödmagával férceit és pótolt, alapos munkát végzett: az egész palástot lilás ripszselyem béléssel látták el, a szélére pedig körben paszományt varrtak. (Ráadásul hat ráncot is húztak a miseruhából átalakított palástra...) A székesfehérvári Szűz Mária egyháznak ajándékozott kegytárgy azonban minden utólagos beavatkozás és toldás- foldás ellenére önmaga maradt. Máig az a remekmű néz a csodálóra, amelyet egykor az ismeretlen tervező és hímzőmester kialakított. Tehát az az Y-alakú villakereszt, amely a palást ékítményeinek legfőbb meghatározója, az a férfi és nőalak, amely Istvánt és Gizellát, a két adományozót mintázza, s vélük együtt azoknak az alakoknak, csoportoknak az együttese, amelyek vértanúkat, apostolokat, angyalokat stb. sorakoztatnak fel. S hogy ki lehetett az a férfi, aki e paláston törökülésben ül, és egy kígyót emel a magasba? Ki az a külseje nyomán előkelőnek mondható nő? Ki az a „bíró”, aki ítélkezni látszik? Nos, mindezek az ábrázolásbeli talányok még megfejtésre várnak. Nem lehet - és nincs is - vita azonban arról, hogy ez a koronázási palást nemzeti történelmünk egyik leglátványosabb és remélhetőleg még sokáig megcsodálható tárgya. Anyagának eredeti szövetét Bizánc adta, Ferenc József két hét alatt átszabatta, Fort Knox egy ponyva alatt megőrizte - hadd láthassák, vizsgálgat- hassák még utódaink utódjai is... A. L. Thália temploma 150 éves a Nemzeti Színház A régi Nemzeti Színház épülete (MTI fotó-KS) Kevés intézményünket kényszerített olyan keservesen kátyús-göröngyös útra a históriai sors, minta Nemzeti Színházat. De azért mégis - vagy éppen ezért - ünnepeljük meg kivételes kegyelettel születésének másfél százados évfordulóját. Mint olya sok történelmi értékű kezdeményezésnek, a Nemzeti Színház alapításának is Széchenyi István volt az egyik titáni szorgalmazója. Mellette Fáy András, Döbrentei Gábor, Földváry Gábor bábáskodott nagy eréllyel, de a közös szándékot szenvedélyes nézetkülönbségek keserítették a tekintetben, hogy hova is emeljék Thália templomát a nemzeti művelődés üdvére. Széchenyi, Pest vármegye közgyűlése megbízásából, igen gondos tervet munkált ki a megvalósítás pénzügyi mikéntjéről, de kötötte magát ahhoz az eltökéltséghez, hogy a nemzet színháza a létesítendő állandó híd közelében, ama területen emeltessék, ahol ma a Tudományos Akadémia palotája áll. Igen ám, de hol volt akkor még a híd! Csaknem másfél évtized múlva kezdték építeni, holott a színház létesítésének szándéka már sokkal előrehaladottabb szakaszba lépett. Aligha vétünk Széchenyi emléke ellen, ha utólag elmondjuk, hogy Földváry Gábor Pest megyei alispán elképzelése sokkal életképesebbnek bizonyult. Holott javallata az építés helyét illetően mély megrökönyödést váltott ki a liberális mágnásokból és kőznemesekből. Maga Széchenyi, dúlt felháborodással szemétdombnak nevezte az ajándékterületet, s még Vörösmarty Mihály is rosszallóan vélekedett róla. Igaz, ami igaz, a megbotránkozásnak volt némi alapja a korabeli helyszín és a hozzá kapcsolódó állapotok ismeretében. Grassalkovich Antal herceg nem tartozott ugyan a liberális mágnások közé, de jóakaratú és honszeretö ember lévén, telket ajándékozott a leendő Nemzeti Színháznak, mégpedig a Hatvani kapun kívül, ahol a Miskolcra-Kassára vezető országút kezdődött. Ez a hely ma a főváros egyik legforgalmasabb pontja, szemben az Astoriával, telezsúfolva újságos, könyves, gyümölcsös, hamburgeres pavilonokkal. Na de akkor! Kívül a várossorompón, por, sár, piszok, bűzlő árkok, gyanús le- bujok a Grassalkovich uradalom fatelepe körül. A korabeli városi élet csavargói, tolvajai, mindenre kapható lumpen nap- lopói ittak, verekedtek errefelé. Mégiscsak istenkísértés erre a fertőzött földre építeni a nemzeti színjátszás magasztos palotáját! Hanem a gyakorlati élethez jobban értő, közigazgatási erélyben rátermett és céljában vasakaratú Földváry Gábor szembeszállt mindenkivel. Hajthatatlanságával és ügyes diplomáciájával még az országgyűlés huzavonáját, sőt a nagy hatalmú József nádor rosszallását is közömbösítette, közben pedig szinte forintonként koldulta össze a százezreket a Zitterbarth Mátyás pesti építőmester által készített terv kivitelezésére. A megszállottságig önfeláldozó alispán maga tette meg az első kapavágást 1835. szeptember 28-án mindenféle ünnepi hűhó nélkül, és ettől kezdve csupa idegtépő harcok sorozatává lettek a munkálatok. S csodák csodája, ahogy kezdett alakot ölteni a színház, környékén úgy nőtt a rend, szűnt meg a korabeli alvilág. Az akkor százezer lakosú Pest polgárai a kezük munkájával pótolták a hiányzó pénzt, és a rendet, szorgalmat kedvelő népesség elmaradhatatlan szokása lett, hogy sétáin érdeklődéssel nézegette, miként halad teátrumuk építése. Nekiláttak a város szakiparosai a munkának, és ha a tervezett határidőre, 1837 húsvétjára nem is, de nyár végére elkészültek a munkával. Asztalosok, kárpitosok, bádogosok, festők dolgoztak versengve, a szabócéh a ruhákat, a csizmadiacéh a lábbeliket készítette el ingyen a szinházavató bemutatóra. Voltak, akik lelkesedésükben messze erejük fölött vállaltak áldozatot, olyannyira, hogy nagylelkűségük miatt házuk eladására kényszerültek, de panaszszót egy sem hallatott. Hihetetlen változáson ment át a várossorompón túli környék a színház megnyitására. Zászlódísz, virágokból font girlandok, fénylő rend mindenütt. Maga a nézőtér a fulladásig megtelt, kint pedig fegyelmezett áhítattal fogta körül az épületet a sokadalom, amikor megkezdődött az „Árpád ébredése” című előjátékkal az avató díszelőadás 1837. augusztus 22- én, estéli 7 órakor. A szerző: Vörösmarty, aki kezdetben berzenkedett a felépítendő színház helye ellen. Most boldog volt és meghatott, miként Széchenyi konok ellenkezése is feloldódott az általános öröm láttán. És a színészek? Róluk illene a legszebb szavakkal írni. Koplalással, rongyoskodással, hajléktalansággal, betegeskedéssel, nyomort enyhítő segélyfillérek feláldozásával járultak hozzá az első Nemzeti Színház felépüléséhez. S mekkora nevek: Megyeri Károly, a Lend- vay házaspár, Kántorné, Déryné, Labor- falvy Róza, Szerdahelyi Józsej, Szentpé- teryZsigmond... Ők és utódaik 1908-ig játszottak a Nemzeti Színház első épületében. A másodikat, a volt Népszínházát 1964-ben bontották le. 1966 őszétől a hajdani Izabella, ma Hevesi Sándor téren lévő egykori Magyar Színházban működik a Nemzeti Színház társulata. GERENCSÉR MIKLÓS
