Tolna Megyei Népújság, 1987. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-20 / 196. szám
10 "népújság 1987. augusztus 2 Vas István: Zászlók Oroszlánok, griffek, sasok, Medvék - szép karcsú címerállatok, Címerpajzsok, sávok, halmok, mezők, Tornyok, félkezek, kardot emelők, Bogáncsok, rózsák, sóskák, lóherék, Ti minden szín és minden keverék, Dísz dámvad, dúvad, bukott büszkeség, Testek, hódítások és mesék Alakzatai, mintás jelbeszéd: Sárkányok, lándzsák, láng liliomok - Mit bánjuk mi, hogy kié voltatok? Mit számít, hogy kié voltatok, Turulok, keresztek, csillagok, Ami értünk harcolt, valamennyi jel, Minden, amit nem felejtek el, Sávok, színek, tiszta lobogók, Mit számít, hogy hányféle mocsok, Száradt meg és fakult el rajtatok, Piros, fehér, zöld, láttuk szállani, Bukott forradalmak zászlai, Foszlányok a foszló egeken, És amiket nem láttunk sohasem, Pro deo et libertate szállt, Elérte még Petőfi pirosát, Meg a miénket, a bíbor egyveleg, Melyben a vér, a láng, s a rózsa egy. Lobogjatok bennem, ne szűnjetek, Ne szűnjek meg lobogni veletek, Összesen, mind kell, nem hullhat ki egy sem, Csattogjatok az ég felé helyettem, Repüljetek, ha nem repülhetek! Szabó Lőrinc: Hazám Nem faluba, nem Budapestre és nemcsak magyarnak születtem, fél Földre süt a nap felettem, fél Földdel együtt fed az este. Tanítóm minden, ami él, apám a múlt egész világa, s addig terjed hazám határa, ameddig az agyam elér. Nagyon szegény, ki büszkeségét más érdeméből lopja ki, s ripacsként a mellét veri azért, ami helyette érték: én azt szeretném, ha hazám, e föld, hol mindent, ami ember, vágytam példázni életemmel, lehetne egykor büszke rám. (1930) Fodor András: A cséplőgép megállt... A cséplőgép megállt, elroppant csattogása meghökkent hallgatásunk csendjén még lüktet egyre, de már a lányok göngyölik a szíjat, mezítláb elsietnek az ég porába veszve. Megyek hát én is fáradságom derengő esti ablak. Szeret a széles út, a kutyák se miattam, csak a staféta kedvéért ugatnak. Kassák Lajos: Paraszti sorsok Nem unalomból szántottam fel a tarlót de azért, hogy bevethessem. Nem azért nemzettem fiúkat és lányokat hogy léhűtőn elcsatangoljanak de azért, hogy gazdagodjon és szépüljön a világ.Hiába csábít a üdére, nem lépek ingoványba, se tűzbe, se vérbe. Szeretem a vad pipacsot meg a lányok szemére emlékeztető szelíd búzavirágot de jobban szeretem az alattuk csírázó magot miből majd ízes kenyeret süt az asszony. Láthatod hát nem unalomból szántottam fel a tarlót de azért, hogy elvessem belé a kenyér magját hogy füvet kaszáljak róla az állatoknak hogy télen, ha majd sötét egekből alászáll a kegyetlen fehér sivatag el ne pusztuljanak a hidegtől és éhségtől. Lefekvés után a lányomra és fiamra gondolok felkelés előtt a tehenemre és lovamra gondolok s ha pirkad a hajnal, ó mély ragaszkodásom hozzád, bánatokkal és reményekkel teli élet elindulok a nagy kapu felé mely az ég alján kinyílik előttünk. Köszöntőm az új nap kezdetét madaraink új dalát a magasban az új csipkéit és selymeiket lengető virágokat és mindazokat a szomszédaimat akik hozzám hasonlóan tiszta bizalommal a szívükben ismét munkához látnak e szép és békességes hajnalon. Móra Ferenc: Mindennapi kenyerünk Már nagyocska gyerek voltam, lehettem olyan ötödfél-esztendős, és már körül tudtam bukfencezni a pernyésgödröt, ha senki se látta. Úgy látszik, politikusnak készültem, azonban hamarosan kiderült, hogy nem való vagyok erre a pályára, mert a nyilvánosság előtt nem tudok bukfencet vetni. Pedig a nyilvánosságot csak fél szem képviselte, amely az utcáról bekukucskált rám a deszkakerítés hasa- dékán keresztül. Zsibrita Jóska volt e fél szem birtokosa, velem egy idős gentle- mann, akihez a legőszintébb irigység fűzött. Tudniillik Jóska függetlenítette magát a polgári divattól, és télen viselt szalmakalapot, nyáron pedig akkora bársonysüvegben járt, hogy abba belefért volna Dzsingisz kán feje is. Ezt azonban nem azért tette nevezett kortársam, mintha szembe akart volna helyezkedni a Daru utcai társadalom világfölfogásával, hanem azért, mert télen az öreg Zsibritá- nak kellett a sapka, és nyáron ő hordta a szalmából készült párszárítót. Elég az hozzá, hogy Jóska bekukucskált a kerítésen, ami még nem lett volna baj, de tudtomra is adta, hogy jelen van:- Játjak! Én akkor éppen a fejem tetején álltam, de a következő pillanatban már benne voltam a pernyében. Szerencsére puhára estem, és így politikai pályám anélkül ért véget, hogy csontom tört volna. Azóta meggyőződtem róla, hogy előbb-utóbb minden politikus belebukfencezik a per- nyésgödörbe, s minél később esik bele, annál nagyobbat puffan. Nem is ezért emlékezetes nekem ez a tél végi nap, hanem mert akkor ettem először háromfogásos vacsorát. \ Letappogtam magamról a hamut és beoldalogtam a szobába. Szerencsére szülém semmit se vett észre, mert nagyon bele volt merülve a Krisztusatyafi- ság könyvébe. Odakuporodtam mellé a padkára, a hóna alá fúrtam a fejemet, és néztem, hogy mozog a szája:- Ö-rül-je-tek-és-vi-gad-ja-to-mert-a- ti-ju-tal-ma-tok-bő-sé-ges-meny-nyek- ben. A voces paginárum hamar elaltatott. Mikor fölébredtem, még mindig ott ültünk a padkán, az óltetöről besütött a frissen esett hó, a félhomályban is ki bírtam venni a szülém arcát. Most már lecsukott szemmel, könyv nélkül imádkozott.- Mindennapi kenyerünket adjad nekünk ma...- Édesanyám - állítottam be közé és a jó Isten közé -, mit vacsorázunk máma? Először végigmondta a miatyánkot, keresztet vetett, megcsókolta a könyv tábláján a feszületet, aztán felelt:- Háromfélit: kenyeret, haját, bélit. Azt mondtam erre, jobban szeretnék csak kétfélét enni, úgy, mint máskor. Szalonnát kenyérrel.- Jaj, gyerekem, a szalonna most elment adóba - vette elő anyám a kanapé sarkából az abrosszal letakart fél kenyeret. - Örüljünk, hogy a mindennapi kenyeret megadja a jó Isten. Arról persze még akkor semmit sem tudtam, hogy minden államnak támasza és talpköve az adó, s hogy annak a malackának, amit karácsonyra vágtunk, az volt a hivatása, hogy féloldal szalonnájával fönntartsa az államot. A jó Istenről azonban már tisztább fogalmam volt. Tudtam, hogy ha akart volna, legalább egy kis vajalját adhatott volna a kenyérkéhez. No, majd ha apám hazajön - gondoltam magamban. Oda volt dohányt vágni Ring kapitány úrnak, és mindig csak az esti harangszó vetette haza. De soha anélkül haza nem jött, hogy legalább egy kis nemzetiszínű árpacukrot ne hozott volna. Félálomban voltam már, amikor hazaért, de bizony semmivel se verte ki az álmot a szememből. Csöndesen ültek az asztalnál, elmorzsolt egy karaj kenyeret, megivott utána egy kancsó vizet, és csak akkor szólalt meg, mikor pipára gyújtott. Akkor is csak annyit mondott:- Az istene ne legyen ennek a rossz háznak, legjobb volna felgyújtani, akkor nem nyúznának az adóval. Kicsit nyugtalan álmom volt, égett a házunk, ropogott a nádtető, mint disznó- pörzsöléskor a szalonna. Az apám pedig vasvillával két úriembert forgatott a tűzben.- Mit csinál, édesapám? - kérdeztem.- Megpörkölöm, fiam, ezeket a disznó kóslebálókat. A kóslebálók azok az úriemberek voltak, akik házról házra jártak minden esztendőben, és konskribálták az adót. Egy mérges városi írnok, aki kalamust hordott a füle mellett, meg egy bakter, aki vitte utána az összeírási íveket és a tintásüveget. No meg az is a bakter tisztje volt, hogy megakadályozza a kötelességteljesítésben a kutyákat, akik minden házban meg akarták harapni az írnok urat. Reggel, ahogy kisütötte a nap az álmot a szememből, az első dolgom volt kiszaladni az udvarra, megnézni a nádtetőt. Megvolt friss jó egészségben, a nagy mohacsomók elevenen zöldelltek ki az olvadó hóból.- Más baj van itt - szólalt meg bennem a lelkiismeret. - A Lacika gombja miatt fogta el a jó isten a kenyerünk mellől a szalonnát. Lacika a legrongyosabb szabó volt, aki valaha e világon foltokat vetett a romlásnak indult nadrágokra és kabátokra. Már úgy ötven felé járt, fehér fércek akadoztak a szakállába, de gyámoltalan és együgyű volt, mint a gyerek. Ezért hívtam Lacikának még én is, akit pedig <5 mindig „fiatalembernek” szólított. Minden vasárnap eljött hozzánk vecsernye után, és lámpagyújtásig segítette az apámnak Deák Ferencet szidni. Akkor fölkászálódott, és a nyakamba akasztotta a botja kampóját:- No, fiatalember, hogy kell szépen köszönni?- Éljen a negyvennyolc! - rikkantottam el magam, mire Lacika elégedetten megveregette a vállamat, és megígérte, hogy ha az Isten élteti, akkor ő nevel belőlem olyan szabót, aki még atillát is tud szabni olyant, mint az övé. Nem hiszem, hogy lett volna a világon olyan kétségbeesett madárijesztő, aki azt az atillát vállalta volna, de volt rajta egy gomb, amihez fogható szépet nem fogok már látni ebben az életben. A gomb piros csontból volt, de fekete karimával, és az eredeti hivatása az volt, hogy női keblen fogja össze a kabátot. A Lacika atilláján azonban csak mint l’art pour l’art nyert alkalmazást, s a mester tekintete mindig őrajta pihent meg, ha galambepéjét fölkavarta a politikai szenvedelem. Hát ez a gomb volt az, amely két nap óta az én ingem derekában lappangott. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és egy óvatlan pillanatban, mikor Lacika az asztalra könyökölt, lesodorgattam a kincset az atilláról. Meg kell vallanom, hogy a bűntudat csak a gyomromon keresztül ébredt föl bennem, de egy percig se haboztam a jóvátétellel. Még aznap délelőtt beosontam az öregtemplomba, s az oltárterítő megcsókolásának örve alatt odacsempésztem a gombot az Úr asztalára. Talán egyszerűbb lett volna a Lacika zsebébe csúsztatni, de akkor a jó Isten nem tudott volna róla, s én vele akartam a barátságot helyreállítani. S azon az estén csakugyan azzal örvendeztetett meg édesanyám:- No cselédem, kertészpecsenye lesz a vacsoránk. Hát az volt, de bicska nem kellett hozzá. Kertészpecsenyének a sült tököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az annak, aki szereti, de én hamarosan felmondtam neki a barátságot. Tél végén már vizet ereszt a tök, és elnyálkásodik a méze. Visszakívántam a mindennapi kenyeret, hajával, bélivel. De bizony néha a hajával is be kellett érni. Igaz, hogy amint kitavaszodott, hetipiacos napon zöldhagymát is lehetett hozzá kapni. Ez volt a bérem azért, mert Vak Márinak, a zöldséges kofának hazatoltam a piacról az üres talicskáját. Rossz esztendő járt, mostohán bánt velünk a földecskénk. Amit meghagyott a fagy, elverte a jég, leégette a nap.- Az idén aszalt cseresznyét termett a cseresznyefa - vágta a sarokba esténként az apám a posztótarisznyát. Az is jó volt már nekem akkor, a magjára száradt cseresznye. Olyan szűkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer színét se láttuk három napig. Éhesen ődöngtem az utcánk gyepes árokpartján, mikor a gazdag Dobákné, a csirkéskofa, rám kiáltott a muskátlis ablakukból:- Te gyerek, szagass a malackámnak egy kis papsajtfüvet ott az árokparton! Szép, kövér levelű papsajtok bodorod- tak ott, a levelüket megszedtem a malackának, és magam, meg teleraktam a zsi bemet szép kerek papsajtocskával. AI ból lesz énnékem jó vacsorácskám. Gazdag Dobákné igen meg volt eh gedve a munkámmal. Nagy karaj fért kenyeret adott napszámba.- Megállj, kenek rá mézet is - fordi be a kamrába. De én akkor már kívül voltam a kisí tón, és nekiestem a kenyérnek. De a fal nem ment le a torkomon, mert megké| zett előttem édesanyám sápadt képe.- De jó volna visszaragasztani - né tem a megcsonkult karajra, s belema koltam a papsajtba. Pedig most már ne volt olyan jóízű, mint azelőtt. Édesanyám azonban nem örült meg kenyérnek. Inkább sírva fakadt, és vis szaerőltette rám az ajándékom.- Én már megettem a másik karajt vörösödtem el. (Azóta se esett hazugsí ilyen nehezemre.) Anyám meg azon erősködött, hogy ő vacsorázott már. Mégpedig bundí gombócot. (Az meg a hajába főtt krump nak az ünneplős neve. Nem rossz étel í se, ha só is van hozzá.)- Hanem tudod mit? - törülgette mi anyám a szemét - eltesszük a kenyer apádnak. Szegény ki lesz éhezve, ha hí zaér a szőlőből. Azt már én nem érte ébren. A papsajttól jó álma van az embe nek, nem fekszi meg a gyomrát. Csí hajnalban ébredtem a szóváltásra.- Ne bántsd fiam, jobb lesz az nektí itthon - hallottam apám szavát. - Én vagyok kenyér nélkül is, ellát enge az eperfa.- No, minket se féltsen - kevélykedí anyám, s belecsúsztatta a kenyeret a ti risznyába. - Jó az isten, ma is ád anny mint tegnap. Hát éppen annyit adott. Papsajtocskí sárgarépácskát, krumplicskát. De mi egy darab sajtocskát is találtunk a lác fenekén. Ott felejtődött még a télen, s út megkeményedett, hogy nem vette mag; ba a kést. Anyám örült is neki nagyo mert így az egészet nekem adhatta. A mondta, az ő foga már nem bírja. Még akkor is a kővé vált sajtot majszc tam, mikor este az apám hazaért a szől< bői. Vígan csóválta meg a tarisznyáját- No Ferkó, találd ki mit hoztam nekec- Jaj, mit? Tán fürjecskét? - ugrotta fel lelkendezve. Nagyobb újság ez annál is - bontoga ta a tarisznya csücskit. - Nézd-e, madá látta kenyér! Tulajdon az a kenyér volt, amit én at tam anyámnak. Azóta tudom, mi az „mindennapi kenyerünk”.
