Tolna Megyei Népújság, 1987. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-18 / 194. szám
4 NÉPÚJSÁG 1987. augusztus 18. Moziban Country Texasban Buck, miután felesége elől Mexikóba szökött, bánatában a jellegzetes helyi itallal, a tequilával vigasztalódott Texas, az USA déli részén található nagy kiterjedésű állam jobbára úgy él a köztudatban, mint a széles karimájú sombrerók, a kockás ingek, a hegyes orrú csizmák és a hatlövetű coltok világa. A film ebből a szempontból nem is okoz meglepetést: aki él és mozog, az mind hamisítatlan (vagy annak tűnő) vadnyugati ruhadarabokat visel, s hogy a sorból semmi se maradjon ki, még egy Smith-Vesson forgópisztoly is eldördül egy jelentben. Mindezek ellenére mégsem western pereg a mozivásznon: a marhacsordákat terelő marcona férfiak mai utódai kényelmesen berendezett lakóbusszal járják Texast és környékét, a cowboy-romanti- ka hagyományos kellékei a fentebb említett külsőségekben élnek tovább. A fő- ' szereplő, Buck Bonham ugyanis country-muzsikus, s ez a stilus - legalábbis a film szerint - megkívánja a tradicionális öltözéket. A country leegyszerűsített meghatározás szerint észak-amerikai angolszász népzene, s a műfaj egyik egyesült államokbeli kiválósága éppen a Buckót megformáló Willie Nelson. Valószínűleg nem volt nehéz feladata, minden bizonynyal többé-kevésbé önmagát alakította, s emellett természetesen a film zenéjét is ő szerezte. A történet egyébként szokványos szerelmi háromszög változat. A korosodó főhős nem tud ellenállni a fiatal művésznőnek, s ezért szinte feloldhatatlan ellentmondás elé kerül: régi feleség, vagy új barátnő? a megoldás a világot jelentő deszkákon dől el, a legszebb hollywoodi giccsjeleneteknek megfelelően a férj dalban tesz hitet felesége mellett, aki szintén dallal válaszol, s visszafogadja a bűneit megbánó Buckót. Közben kezdettől végig folyamatosan peng a gitár, zörögnek a dobog. Jerry Schatzberg rendező neve nem ismeretlen a szakmában, hiszen egy alkalommal már felvillantotta kivételes tehetségét. Tizenöt évvel ezelőtt készítette el a hazánkban is bemutatott Madárijesztő című filmjét. Az eredeti látásmódról és művészi érzékenységről tanúskodó alkotás teljes joggal nyerte el 1973-ban a cannes-i nagydíjat. Mostani műve nélkülöz minden filozófiai mélységet, szemmel láthatóan a szórakoztatás igényével készült. Aki kedveli az illúziókat, no meg a country-műfaj édes-bús változatát (a hallott dalok körülbelül olyan messze esnek az eredeti countryról, mint a magyarnóta a népdaltól) azt nem is éri csalódás. SZERI ÁRPÁD Filmújdonságok a hazai mozikban A megújulás légkörében született szovjet filmalkotások legjavát a magyar nézők is láthatják a közeli hetekben, hónapokban. E filmek az utóbbi esztendőben bejárták a világ számos városát, díjakat nyertek rangos nemzetközi seregszemléken, s nemcsak a kritikusok, a szakmai közvélemény, de a szélesebb nézőtábor elismerését is kivívták. A beszámolók, recenziók élén szerepelt a grúz rendező, Tengiz Abuladze immár világhíressé lett filmje, a Vezeklés. A filmet úgy tartják számon, mint a személyi kultusznak és magának Sztálinnak első mélyreható, kemény hangvételű bírálatát a szovjet filmművészetben. Nem kevésbé értékes és érdekes alkotás Konsztantyin Lopusanszkij munkája, A halott ember levelei. Alekszej German filmrendező most új produkcióját, a 30-as években játszódó, ironikus hangvételű Barátom, Ivan Lap- sin-t is láthatják a magyar nézők. Rövidesen a mozikba kerül Elem Klimov Búcsúzás című alkotása, amelyet Valentyin Raszputyin nálunk is megjelent kisregénye, az Isten veled, Matyóra nyomán forgatott. Rádió Csoda, hogy még tudunk... A lélektan tankönyvek az intellektuális érzelmek között az első helyre sorolják a csodálkozást. Az egzakt meghatározásokon, esetleg átfogó definíciókon túl Bán László vezetésével olyan beszélgetéssorozatnak lehettünk tanúi, amely ennek a kizárólag emberi érzésnek a mélyére próbál hatolni, kicsit misztikus varázsától megszabadítja, a tudomány eszközeivel a hétköznapokból merít példát. Különböző tudományok képviselőit hívta meg a legutóbbi alkalommal is a műsorvezető, hogy bennünket hallgatókat ne csak a közlés, a hangos gondolkodás információjával lásson el, hanem továbbgondolásra késztessen. Az első megdöbbentő, de nagyon is igaz gondolatmenet szerint, akkor tudok csodálkozni, ha megértettem valamit, akár egy bonyolult összefüggést, matematikai problémát, megfejthetetlennek tűnő feladványt. Aztán minél többet tudok, teszek magamévá az összefüggésekből, annál jobban csodálkozom, vagyis a csodálkozás a megértés bizonyos fokán következhet be. Lélektanilag összekapcsolódik ez az érzés a büszkeséggel és némi alázat vegyül benne: „megértettem annak ellenére, hogy nagyon sok még a feltáratlan, ismeretlen”, halljuk a pszichológus érvelését. Azt hiszem, sokak látszat-magabizto- sággát ingatta meg a gondolatsor, hiszen nemegyszer hallottuk már az imponáló megjegyzést valamilyen vélemény, érv, vagy megállapítás kíséretében: „ezen igazán nem kell csodálkozni”... És valami módon ez tükröződik a társadalmi gyakorlatban, amikor igyekszünk, hogy készen kapott információkat, lezártnak tartott elméleteket vegyenek át az iskolapadokban a gyerekek, aztán elvisszük őket az állatkertbe, mutatjuk a zsiráfot: „lám, milyen hosszú a nyaka” és közben a gyerek hátrafordulva az apró, szürke verebet figyeli... Nem hagyjuk, hogy maga vegyen észre dolgokat, fedezze fel az őt körülvevő világot, pedig kötelezően nem lehet csodálkozni. A félórás, izgalmas problémákat felvető disputa egy XIX. századból való természetrajzi tankönyv példájával zárult. Az állat-, és növényvilág bemutatásának szentelt - látszólag feleslegesen - két kötetet a tudós szerző, amit korunkba lerövidítettek. Az alapvető információk, adatok természetesen megmaradtak, „csak” a feleslegesnek tűnő körülírások, az érdekes viselkedésbeli megnyilvánulások, talán mondhatjuk azt is „állatportrék”, a szerző kérdései maradtak ki. így érthető, hogy ezután alig valaki vette kézbe a korábban népszerű művet... Ez az érzelemteli, impulzív előadásmód hiányzik napjaink oktatásából, de valahogy életünk egészében is kevés helyet kap. Mindez az egyszeri érzelem-megnyilvánuláson persze túlmutat. így csoda, hogy még tudunk csodálkozni...-takácsA diákok nyári táborozásának vannak kialakult, már-már szentesített formái, tábortűztől tábortűzig, s ezen csak a bátor újítók mernek változtatni, vagy inkább azok, akiknek fürgén mozog az esze. Mint a budapesti I. István Gimnázium diákjai és tanárai. Iskolájukban harmincéves hagyománya van a nyári táborozásnak, s az idén, a Zalalövő melletti Szőce-patak partján szakítottak minden hagyománnyal, midőn eljátszották, hogyan viselkednének, ha a társadalom peremén élnének, csövesként, punkosként. A kísérlet eredeti, a tévé figyelmére is érdemes, s a budapesti körzeti stúdió nyomukba is eredt, naplószerűen örökítve meg a merész, sőt helyenként sikamlós vállalkozást. A diákok több csoportot alkottak, voltak diszkósok, punkosok, avantgardosok, csövesek, sőt mozgalmárok is. De azt már az elején bevallották, hog tulajdonképpen játéknak tekintik az egészet, nem tudnák vállalni ezt az életformát, így a próbajáték egyben kísérlet is, amiben legalább ilyen fontos a tanulság is, mert rendszeresen megbeszélték tapasztalataikat, majd körökbe csoportosulva részkérdések is szóba kerültek, s a Biblia-magyarázatot épp oly fontosnak tartották, mint a cigányok helyzetének megvitatását, sőt szót ejtettek a lappangó antiszemitizmusról is, hogy végül magáról az iskoláról tartsanak fórumot, elmondva jobbító szándékukat, azoknak a felelősségével, akik tudják, hogy mindenképp róluk van szó. Egyik kérdés izgalmasabb, mint a másik, s a diákok komolyan is vették szerepüket, bár jelmezük, az úgynevezett szerelés meglehetősen diszkrét volt, magán viselte a kényszert. Most már csak az kellene, hogy a csövesek, a punkosok próbálják meg, milyen a szorgalmas diák élete, de erre aligha kerül sor. Maga a riportfilm viszont, amit B. Révész László rendezett, esetleges volt, szer- kesztetlen, a vitákból pedig, amik az egyes körökben folytak, alig hallottunk valamit. Pedig itt a szerep, a próbajáték csak keret volt, ami a tanulságot szolgálta, elméletben és gyakorlatban egyaránt. Ezzel a film adós maradt, kihasználatlanul hagyva az istvánosok igazán dicséretes ötletét, ami akkor is izgalmas, ha eleve azzal indultak játékba, hogy ezt az életformát semmiképp nem vállalják. Madame Sans-Géne Victorien Sardou-ról azt írja minden francia irodalomtörténet, hogy Augier-vel és Alexandre Dumas-vai a francia színház mesterei, akik mindent tudtak, természetesen a siker titkát is. Sardou igazi színpadi szerző, vígjátékot, drámát épp úgy írt, mint operett- és operaszövegkönyvet, köztük a Toscáét. Legsikeresebb s valószínűleg legjobb darabja az 1893-ban bemutatott Madame Sans-Géne, amit kezdettől Szókimondó asszonyság címen adtak nálunk. A darab Napóleon császár udvarában játszódik, amikor Lefébre közkatonából már marsall lett, de hűséges Katája modorát tekintve az előkelő dámák között is megmarad párizsi mosónőnek. Sardou elmésen szövi a Neiperg gróf története köré szőtt szálakat, s az egyébként kegyetlenül hideg és fondorlatos Fouché-ból is szerencsés leleménnyel vígjátéki figurát tud csinálni. A darab mindvégig eleven, frissen pereg, a magyar átültetés pedig Bajomi Lázár Endre kiváló munkája, miben sem marad el az eredeti könnyedségétől. A tévéváltozatot, ami a Magyar Televízió és a győri Kisfaludy Színház közös produkciója volt, mindezek ellenére nehézkesen haladt, ha nem kellene inkább azt mondanunk, hogy baktatott. Szenes Iván átdolgozása nem vált a darab javára, cselekményét lelassította, s ezúttal versszövegei is sápadtak voltak. Horváth Z. Gergely megpróbált bohózati elemeket vinni a darabba, de a földgömb-ötletet Chaplin már jobban megcsinálta, s teljesen felesleges volt Napóleont a gyűrűn hintáztatni. Ami maradt, az sem kevés, Sardou leleménye úgy látszik elnyűhetetlen, s nem fog rajta semmi. Cs. L Jól szórakoztak! Ha péntek, akkora tévében: Ablak. Fontos, aktuális, közérdekű dolgokról szólnak - gyakorlott riporterek kérdéseinek szellemes, közvetlen irányítgatásával - mértékadó szakemberek. Kellemes műsor. Levetette a rádió és a televízió hőskorának merev, a hivatalosnál is hivatalosabb modorát. A szereplők közvetlenek, ha meleg van, akár ingujjra is levetkőznek, adás közben ide-oda sétálnak, egyszóval: természetes emberként viselkednek. A könnyed, pergő, egymásba fonódó témák sora részben gondos szerkesztést takar, másrészt a közreműködők hozzáértésének köszönhető. A képernyőn megjelenő tévések szemmel láthatóan szívesen teszik dolgukat, olykor azt sem tudják leplezni, hogy valósággal élvezik. A szellemes rögtönzések, az elmés szócsaták sem ritkák. Nem is baj ez, hiszen van ezen a képernyőn éppen elég merev, komoly, olykor túlszerkesztett műsor. Ám a közmondás, miszerint jóból is megárt a sok, igaz az Ablak esetében is. Ha a Velencei-tó féltucatnyiszor kerül szóba az egyik jelen lévő nem is titkolt froclizására, mint legutóbb volt, ez mulatságos lehet a stúdióban, de a néző számára a fele is éppen elég - ha nem sok - lett volna. Különösen akkor, ha a házi szellemeskedés miatt a tartalom beharangozásában előre jelzett, fontos, közérdeklődésre számot tartó informciótól - nevezetesen az új földtörvény egyik sokakat érdeklő passzusának ismertetésétől - veszik el az időt. Örülni lehet annak, hogy az Ablakban a műsor szereplői jól szórakoztak, de kár, hogy a tartalom rovására. Még szerencse, hogy elmondták; akit érdekel az elmaradt téma, nézze meg a Magyar Közlönyben megjelenő rendeletet. Kösz, a tanácsot! (es) Szovjet-amerikai filmgyár Hangverseny Nicola*Hall (Nagy-Britannia), Kertész Annamária és Papp József gitárestje Moszkvában hétfőn bejelentették, hogy 1988 tavaszán közös szovjet- amerikai filmvállalatot hoznak létre. A cég alaptőkéjéből 51 százalékkal részesedik majd a Szovinfilm külkereskedelmi vállalat, a fennmaradó rész pedig az amerikai Midwood vállalkozásé lesz. A filmforgalmazásból származó haszont egyenlően fogják szétosztani a partnerek között. Ide kapcsolódik az a moszkvai hír is, hogy a szovjet főváros Moszfilm nevű filmstúdiójában megkezdődtek a „Hartman” című szovjet-amerikai filmforgatási munkálatai. Ez a mű annak az öt filmnek az első darabja lesz, amelyek forgatásáról a Szovinfilm állapodott meg amerikai partnerével. A filmek összköltségvetése körülbelül 100 millió dollár lesz. A filmeket elsősorban a Szovjetunióban forgatják majd, a szovjet fél díszleteket és jelmezeket ad, míg az amerikaiak technikával „szállnak be” az üzletbe. Az öt film rendezésén egyébként két amerikai és három szovjet rendező osztozik. Bizony kötözködönek kellene mondanunk azt, aki nem ért egyet a Művészetek Háza augusztus 13-i estjének pompás voltával. Az is igaz ugyanakkor, hogy a dolgok, elhangzottak egynémely körét némileg egyenetlennek is tekinthetjük. De ez semmit sem von le az értékéből. Már Korábban is és többször is megállapítottuk, hogy itteni koncertéletünk még mindig friss, legújabbkori akusztikája finoman szólva, nem vetekszik a Zeneakadémia nagytermével, de rövidesen felfedezésként tapasztaltuk, hogy énekhangra (elsősorban szólóénekre), a „gyenge” hangszerek egynémelyikére áldásos - mintegy természetes erősítő - hatású. így fedezte fel és (maga mondta) szerelmesedett belé a házba a kiváló csembalista, Sebestyén János; szépen zeng a szóló- vagy karrfara-hegedüjáték is, s arra magunk is rájöttünk, hogy a fuvola lényegesen jobban „szereti” ezt a teret, mint a zongora... (Ez utóbbi némileg összezúg). Most debütált a gitár. Tán nem először, de ezúttal magyarosan (az igazság kedvéért inkább angolosan). Valódi telt ház várta a Vili. esztergomi nemzetközi gitárfesztivál reprezentáns művészeit, akik közül a beígért Tokos Zoltán, úgy tudjuk, kartörése miatt nem tudott eljönni. Helyette Kertész Annamária és Papp József lépett fel; fiatal, a közelmúlt esztendőkben végzett művészek. Mindkettőjük mestere Szendrey-Karper László volt a főiskolán. Bach: h-moll és E-dúr hangnemekben írt francia szvitjeit maguk dolgozták át gitárra - már eme tevékenységük is elismerendő. Jó munka volt hát, hangzó kivitelében néha egészen magávalragadó -, ugyanakkor egyszer-másszor elfogódottságot, lámpalázat (pontatlanságot szándékosan nem mondunk) is éreztünk, különösen az egyik partner esetében. Papp József szilárd, szolid, megbízható támaszt jelentett. Mindez a kortárs Faragó Béla-mű kapcsán is elmondható (elme: Mindig, amikor távol vagy...) A bomba - Nicola Hall módján robbant. Ez a fiatal, alig tizennyolc éves múlt művésznő csöppet sem hivalkodó megjelenésével, már-már konzervatívnak ható hajviseletével egyszeriben „átdobott” bennünket magunkon. Szek- szárdon szinte csoda történt. Lehet ennél még érzékenyebben, robbanóbb, vibrálóbb dinamizmusokkal és egyáltalán, vir tuózabban gitározni? Nem hittük volnr Akkor és ott el kellett hinnünk, hog mindez megtörténhet. A mi viszonyaink között alig érettségi zettnek mondható, fiatal londoni muzsi kus ez idáig Gordon Crosskey-nél tanul felső fokú stúdiumait majd - a világo egyik vezető márkaként jegyzett - Joh Villiamsnél folytatja. Darabjai közül ízeli tőül; Bronwer; Elégia de la Danza, J. Rod rigó; Invocation y Danza, Pemambucc Sanha de Magia, Paganini; 24. capricci - saját átiratában. Hatalmas siker vol Ám, de miket fog tudni ezek után a ma dani, érett művész, ha soron következő fél évtizedes tanulmányai után esetleg ú. ból találkozunk vele?!... A nagyvilágba biztosan. - dob Pró baja ték
