Tolna Megyei Népújság, 1987. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

1987. augusztus 15. Fejezetek Miklósvárról Gazdája van a miklósvári kastélynak. Röppent a hír azok után, hogy az elmúlt év szeptemberében arról tudósítottuk la­punk olvasóit, hogy Tamásiban a miklós­vári kastélyt egy Ausztráliában élő, ma­gyar származású bányamérnök, a saját elképzelései szerint hasznosítja majd, megmentve ezzel az épületet az idő rom­bolásától. E hírnek indultunk nyomába. Első fejezet, amelyben kiderül: ki a kastély életének új formálója Tamásiban a kastély környékén járó­kelőktől hamar megtudni, hogy egy ope­raénekes házaspár vásárolta meg az egykori vadászlakot és ők kezdték a par­kot rendezni. A városi tanács elnöke részletesebben tájékoztat arról, hogy a korábbi elképzelések hosszas tárgyalá­sok után végül meghiúsultak. Az ausztrá­Horváth Bálint érdemes művész liai vállalkozó visszalépett. Ekkor jelent­kezett Horváth Bálint érdemes művész és felesége, Mészöly Katalin Liszt-díjas énekes - mindketten a Magyar Állami Operaház magánénekesei - azzal a szándékkal, hogy megvásárolják a kas­télyt. Nevük azért sem ismeretlen me­gyénkben, mert hasonló elképzeléseik voltak már a tengelici Csapó-kastéllyal. Mikor találkozási lehetőséget kértünk Tamásiban, a művész házaspár kész­séggel jelölt több időpontot a nyári kül­földi - bécsi és jugoszláviai - szereplé­seik közben. A telefonbeszélgetések szerint indultunk Miklósvárba. Mészöly Katalin ragaszkodott ahhoz, hogy érke­zésünket - csengő hiánya miatt is - a fő­bejárati kapu díszes kopogtatóján jelez­zük. így történt. Mikor harmadszor csa­pódott a vaskarika áz alátéthez, megje­lent az emeleti ablakban a kastély „úrnő­je” és jelezte, hogy nyomban beléphe­tünk. | Mészöly Katalin Liszt-díjas énekes Második fejezet, amelyben sétálunk a kastélyban és a látványhoz nem fűzünk kommentárt Könnyű, nyári ruhában fogad az éne­kesnő és kezet nyújt üdvözlőn. Férje a hátsó kaputól egy fűnyíró géppel közele­dik. Keze munkája látszik az örökzöld tu- ják, cserjék között. A röpke bemutatko­zás után sétára hívnak. Szó esik a szán­dékukról, amelyben különös figyelmet érdemel a közművelődési célok vázolá­sa. Azt tudniillik, hogy nyáridőben - maj­dan - itt a kastélyban lehetőséget kínál­nak zenei életet pezsdítő előadások, ta­lálkozások, beszélgetések rendezésére. Addig azonban még sok víz lefolyik a Koppányon, de mi folytassuk sétánkat! A boltíves kerengőbe lépve meg kell érinteni a faragott kerékvetőket. Nem a háziak kérik, hanem az ismeretlen kőfa­ragó tisztelete. A pincében deszkapadló reccsen a kellemes hűvösben. Képzeletet indít a valamikori fehérségről árulkodó alagsori helyiség végében a céllövőlapok halma­za. ) A padlásra érve először nem a hőmér­sékletkülönbség a feltűnő. Leomlott ké­ményeken, tengernyi szeméten keresztül vezet utunk. A teret elválasztó dróthálón madártollak. Pillanatra csupán, de meg kell állni egy hatalmas gerenda mellett: rostosra marta az eső, ami a vörös csilla­got tartó vasrúdon csepegett, csörgött rá. Néhány lépéssel odébb vízgyűjtő edény, amit Horváth Bálint hordoz a padlástérben ide-oda, mikor melyik hely kívánja esőzéskor. A hiányos palázáson most a Nap süt sárga sugarakkal. A nyí­lásokon át kilátni a düledező kémények­„A boltíves kerengőbe lépve...” re. A korom reményt vesztve tapad a min­den pillanatban omlani kész téglákra. Tágas, nagyméretű szobákba térünk vissza az emeletre. Apróbb területű mel­lékhelyiségekbe kukkantunk, ahonnan a funkciónak megfelelő szerelvények hiányoznak, de egykori létüket jelzik még nyomaik. Éppen úgy, mint a kitépett kon­nektorok és villanykapcsolók, vagy a le­fűrészelt radiátorok és vízmelegítő bojle­rek, a díszes cserépkályhák hűlt helye. Harmadik fejezet, amelyben kérdések születnek válaszokra várva Kőművesek, ácsok mozgolódnak a kastélyban, hogy - a művész házaspár megbízásából - a szerződésben vállalt állagmegóvási kötelezettségnek mielőbb eleget tegyenek. Nem pusztán a tető, de a körös-körül omló vakolat is sürgős be­avatkozást igényel. Járunk azon az úton is, amit valamikor az erdőgazdaság épített - a kastély ko­rábbi kezelői jogán -, hogy a szomszéd­ban lakó dolgozói szilárd burkolatú úton közelíthessék meg otthonuk gazdasági udvarát is. A tulajdonosi viszonyok megváltozá­sával, ez az alig 25 méteres útszakasz, hadszíntér lett. Itt vívják saját igazuk csa­táját, a régen itt lakók, és a kastély új vigyázói. Sétánk végén szó esik még Bánk bán és Gertrudis szerepéről is, amit Tatán a szabadtéri színpadon énekelt Horváth Bálint és Mészöly Katalin. Arról is beszél­nek, hogy augusztus 20-án Tamásiban is „leteszik névjegyüket” a művelődési ház­ban, amikor ajándékműsorral mutatkoz­nak be - művész barátaik társaságában - a város és megye érdeklődő közönsé­gének. Mikor elköszönünk, néhány kérdés to­lakodik: Jártak-e a kastély padlásán az előző gazdák? Miért állt el terveitől az ausztrá­liai vállalkozó? A keletkezett útviszály és más egyéb gondok, kölcsönös jóakarat­tal nem oldhatók meg? DECSI KISS JÁNOS Fotó: GOTTVALD KÁROLY A hátrabukfenc előre A Magyar Népköztársaság választó­joggal bíró, katonaviselt polgára (továb­biakban Állampolgár) fellelkesült a köz­leményeken. Hipp-hopp, gondolta, meg­oldja lakásügyét. Az Állampolgárnak van lakása. Két szoba összkomfort, 54 négy­zetméter. A lakás nem az Állampolgárnak szűk. A családjának. Lévén kettő gyer­meke, azok is más-más neműek. A csere elkerülhetetlen. Az Állampolgár nyugtatgatta feleségét: nem ügy manapság a csere. Minden hi­vatal és nem hivatal (szervezet, intéz­mény és a népfront is) azon fáradozik, hogy a lakásügy ne legyen ügy, hanem békés, boldog menybemenetel. Még be sem fejezhette a mondatot, amikora fele­sége enyhe kacajt engedett meg. Az Állampolgár nem vitatkozott. Elha­tározta, hogy a tettek mezejére lép. Van­nak nagy lakások a városban, ahol idős emberek élnek és szeretnének kisebbet. Tudta: évekkel előbb már létre is hozták az ügyben illetékes osztályt a tanácson. Másnap az Állampolgár elment a ta­nácshoz. Bejelentette, óriási ötlete van: egy ismerőse pont most szeretné leadni a háromszobás lakását és ez neki meg­felelne. Ez a világon mindenkinek jó. A ta­nácson csak hümmögnek! Úgy néznek az Állampolgárra, mint vett malac az új gazdára. - Kérem szépen - mondták ne­ki nyájasan - ez ügyben csak az El- nökelvtárs illetékes. Másnap reggel az Elnökelvtárs kávéval kínálta. Az Állampolgár ezen fellelkesült. Igyekezett jó benyomást kelteni. Az El­nökelvtárs közölte, hogy a lakáscsere megoldható, ha van érvényes lakásigé­nye. Az Állampolgár meglepődött, mert ő csak cserélni akart és van is hova, ezért kár kitölteni a számítógép számára a la­kásigénypapírt, szerinte ezt az új osztály is elvégezhetné, nem kellene számítógé- pezni. Egyébként lakásigénye nincs beadva. Az elnök erre vakarta a fejét és azt mondta: a legjobb akarattal sem segíthet. Azt is elmondta az Elnökelvtárs szomorúan, hogy még azon á héten a népi ellenőrök utóvizsgálatot tartanak. Ezért ő nem mer semmilyen kivételt tenni, még akkor sem, hogy tudja: ez a hat négyzetméter egyszerű ügy, csak hatá­rozatot kellene hoznia. De tudja, a népi ellenőrök, mondta másodszor is az El­nökelvtárs. Az Állampolgár megértette az Elnökelvtársat. Az Állampolgár jól belesüppedt a mű­bőr garnitúrába és egy pillanatig se gon­dolt arra, hogy érte valamiféle rizikót is kellene vállalnia az Elnökelvtársnak. He­lyette szerényen és kellő halksággal megkérdezte, hogy mit lehetne tenni. Ké­rem, mondta az Elnökelvtárs, a legegy­szerűbb megoldás, ha önök elcserélik egymás között a lakást és a maga lakását adja le az ismerőse nekünk. így sima az ügy. Az Állampolgár vállalta volna, hogy is­merősének kifizeti a hat négyzetméterre járó lakás-használatbavételi díjat, amit a tanács - városgazdálkodási vállalat - amúgy is kifizetne neki. De ez nem jó, mert az ismerőse már két hónapja bead­ta a kérvényt. (Ezen megint csodálkozott az Állampolgár, mert úgy hitte: ha valaki lead egy lakást, akkor nem kér, hanem ad.) És ha most visszamondja és lakás­csereigényt ad be vele együtt, akkor újabb egy hónapig várhat, neki meg egy héten belül ki kell fizetnie a falusi házat, de addig nem tudja, míg nem kapja meg a lakásért a pénzt. Az Állampolgár másnap beadta a la­kásigényt. A hivatalnoknak - ismerőse - mondta, hogy ő nem új lakást vár, jó ne­ki a használt, is, sőt a komfortos is, csak nagyobb legyen. A hivatalnok megnyug­tatta, ha lesz ilyen, akkor értesítik. Van­nak ilyen lakások, talán a számítógép is megmondhatná az érvényes igények­ből, de sajnos ezt elfelejtették beprogra­mozni és így minden igénylő új lakásra van beprogramozva, még az is, aki ki­sebb lakást akar. Az Állampolgár ezután az OTP-nél befizette a lakásigényletéti díjat és várt türelemmel. Ebben az időben az Állampolgár Lóki mestertől, a sokat próbált művezetőtől kapott tanácsot. Ismeri a hátrabukfenc előre akció lényegét? - kérdezte tőle Ló­ki. - Nem, nem ismerem, mondta az Ál­lampolgár. Mert annak az a lényege, hogy úgy kell tenni, mintha az ember bukfencezne hátrafelé és mégis előre mozdul. Az állampolgár azt gondolta, hogy ez fizikai képtelenség. Mégis meg­kérdezte Lókit, hogy miképpen is megy a hátrabukfenc előre akció. Lóki egyértel­műen a következőket mondta: szeré­nyen, csendesen, még véletlenül sem asztalra verve, minden héten meg kell jelenni a tanácson. Érdeklődni kell. Kitar­tóan és mindig szerényen. Ez látszik úgy, mintha az ember hátrafelé bukfencezne, tehát nem zavar, előzékeny, de mégis előre jut, mert a hivatal dolgozói megsaj­nálják és ha kellően kitartó, akkor meg­unják a hetenkénti látogatást és hozzá­segítik az Állampolgárt az őt megillető - és szükséges - lakáshoz. Az Állampolgár a következő napon megjelent a hivatalban. Érdeklődött. Sze­rényen két lépéssel megállva az íróasztal előtt, bemutatkozott és elmondta, hogy lakáscsereügyben jött. A hivatal képvi­selője ezt sejtette, mert hozzá csak ezért járnak. Az Állampolgár ezután hetenként járt a hivatalba. A következő hivatali látogatás alkalmá­val közölték az Állampolgárral, hogy ha­marosan elkészül a számítógép a listával és akkor megoldják lakásügyét. Az.Ál­lampolgár ismételten megerősített, hogy ő leadott lakást is elfogad, sőt ha lehetsé­ges, akkor az ismerősét is, mert tudja, hogy azt még fél év elmúltával sem utal­ták ki senkinek. Telt, múlt az idő, mint a mesében: csak lakás nem lett. Egy év múlva az Állampolgár és csa­ládja elkeseredett. Nekünk semmi sem sikerült, mondták. Az Állampolgár pedig azt hajtogatta: dafke (csakazértis). Hirdetést adott fel. Másnap már jelent­keztek a cserepartnerek. Kiderült, mind­egyiknek van bent lakásigénye, de évek óta nem tudják megoldani ügyüket. Az egyik nap megjelenik Állampolgárnál egy kisöreg. Erőszakos volt és kíváncsi. Mindent megnézett és rengeteget be­szélt. Végül kijelentette: neki megfelelne ez a lakás. Estére Állampolgárék mentek át a kisöregékhez. A lakás 14 négyzet- méterrel nagyobb. Az Állampolgárnak tetszett. Neki mindenáron nagyobb lakás kell. A partneré komfortos. Sőt, mellé még szeretné, ha Állampolgár megvásá­rolná az olajkályhákat, egy-két bútort. A kis emberke egyre szemtelenebb lett, amikor megérezte, hogy partnere balek­típus. Az Állampolgár csendesen hallgat­ta a kisembert. A maga lakása eléggé le­lakott, mondta az. Ez igaz, állapítja meg az Állampolgár. Mióta a lakásügy megy azóta nem festetett, mázoltatott. Igen, eléggé lelakott, mondta az öregember­nek. Csak akkor ment fel benne a „pum­pa”, amikor a kis öregember azt hajtogat­ta, hogy ő alig pár hónapja festetett és mázoltatott. Még a világ legbalekebb em­bere is megállapíthatta, hogy abban a la­kásban legalább tíz éve nem volt mester­ember. Állampolgár erre csak annyit tudott mondani, hogy: hát, hát... Az Állampolgár azt mondta végül, hogy kéremszépen, csak úgy lehet a cseréről szó, ha mind­ketten tataroztatják a lakást. Erre az öregember nem kapott levegőt, mert ő úgy gondolta, hogy az Állampolgár rend- beteszi a lakását: festet, mázoltat, kicse­rélteti a zárakat, a fürdőkádat, a vécéülő­két, a villanykapcsolókat... Akkor a cserét az Állampolgár egyoldalúnak tartotta és egy pillanatra megvilágosodott előtte sok minden. Furcsák az emberek, állapította meg... Az Állampolgár másfél évet várt, most már türelmes volt. Sorra járta az ígérke- zőket. Csak az nem ment a fejébe: a part­nerek lakást akarnak cserélni, vagy üzle­tet kötni? A következővel hamar megegyeztek. Az áhított hat négyzetméter sikerült. Eny- nyivel lett nagyobb az új lakás. A szóbeli egyezség hamar megtörtént. Igaz, hogy az Állampolgár összkomfortos lakást adott és komfortosat kapott, tehát neki kellett volna kapnia pénzt. Ha szabad­áron számoljuk, akkor 15-20 ezer forin­tot. Végül ő fizetett négyezer forintot, de szerencsésen megmagyarázta az uj­jongó családnak, hogy ő járt jól. Már csak a hivatalos ügyek voltak visz- sza. Állampolgár vállalta a hivatalt. El is ballagott a közeli ingatlanközvetítőbe, ahol a kezébe nyomtak két csekket 300-300 forintról. Közölték még vele, hogy hozzon két húszforintos okmány­bélyeget. A szerződés, vagyis a lakás­csere-kérelem kitöltésére pedig hozza magával a partnert, lehet a feleségét is, mondták. Állampolgár elballagott a postára, befi­zette a 600 forintot, megegyezett a part­nerrel, hogy másnap együtt mennek az ingatlanközvetítőhöz. Másnap közölték velük, hogy két feleségnek is itt kellene lenni. Mivel a cserepartner lába gipszben volt, így az ügyintéző megsajnálta őket és engedélyezte, hogy a papírokkal elro­hanjon az Állampolgár, aláíratni az asz- szonyokkal a dokumentumot. Visszatér­ve azért megkérdezte az ingatlanközvetí­tő munkatársától, hogy csak ennyiből áll-e az ő munkájuk? Ennyiből, mondja nyugodtan a munkatárs. És ez kerül hat­száz forintba? - kérdezte az Állampolgár. A válasz nem nyugtatta meg, mivel azt mondták, hogy ehhez semmi köze. De azt megígérték, hogy a városi tanács illeté­kes osztályára hamarosan eljuttatják a dokumentumokat. Három nap múlva már jelentkezhet ott, ha van ismeretsége, ta­lán meg is hozzák a határozatot. Az Állampolgár egy hét múlva sétált el a lakásosztályra, ahol éppen költöztek. A hivatal emberének ismételten bemutat­kozott, aki emlékezett még rá, így meg­ígérte, hogy ha a rumli (költözés másik irodába) megszűnik, azonnal határozatot hoz. Állampolgár és családja csomagolni kezdett. A határozat egyre késett. A má­sodik hónap végén telefonon felhívta a lakásosztály vezetőjét és megkérdezte: egyetlen okirat kitöltéséhez ennyi időre van-e szükség? A lakásosztály vezetője csodálkozott, mintha ilyen az ő osztályán még soha­sem fordult volna elő. Két nap múlva kész lesz a határozat, mondta az osztályveze­tő. Az Állampolgár három nap múlva je­lentkezett az ügyintézőnél, aki felhábo­rodva közölte vele, hogy régen kész a ha­tározat. Mióta? - kérdezte az Állampol­gár. Két napja, mondta az ügyintéző. Mi a teendő? - kérdezte az Állampolgár. A legegyszerűbb, ha maga elviszi a part­nernek és a városgazdálkodási vállalat­nak is a határozatot, mondta az ügyinté­ző, akkor biztos, hogy egy hét alatt meg­kötheti velük a szerződést. De, ha nem, akkor postára adjuk és várnia kell, amíg értesítik. Inkább elvinném, mondja az Ál­lampolgár. Másnap repeső örömmel vitte a levelet a város másik felébe a házkezelőséghez. Örült. Végre nagykorúnak nézték. Rábíz­tak egy levelet. HAZAFI JÓZSEF

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents