Tolna Megyei Népújság, 1987. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-04 / 156. szám

1987. július 4. NÉPÚJSÁG 3 Emberi szóval, tisztességgel Kádár János műveinek első kötetéről 1956. november 4. Hajnalban megszólalt a Magyar Rádió Szolnok­ról: „Magyarok! Testvérek! Hazafiak! Katonák! Polgárok! Véget kell vetnünk az ellen- forradalmi elemek garázdálkodásának! Ütött a cselekvés órája, megvédjük a munká­sok és parasztok hatalmát, a népi demokrácia vívmányait, rendet, biztonságot, és nyu­galmat teremtünk hazánkban!” Ebben a városban alakult meg, innen hirdetett progra­mot a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. A magyar néphez szóló felhívást - a kormány nevében - Kádár János olvasta fel a rádióban. Most megjelent könyvében nyomtatásban is olvashatjuk ezt a dokumentumot. A Kossuth Könyvkiadó gondos szerkesztésben megkezdte Kádár János beszédei­nek, írásainak kötetekbe foglalt közzétételét. Ez a vállalkozás minden eddiginél átfo­góbb, részletesebb képet rajzol a szocializmus építésének három évtizedet átívelő korszakáról. • Az első kötetben (1956-1958) 51 dokumentum értékű felszólalás, köszöntő, nyilat­kozat, üdvözlet sorjázik egymás mellé. 24 hónap leglényegesebb történéseinek hű krónikája ez a könyv. A sort az új forradalmi központnak 1956. november 4-én, a ma­gyar dolgozó néphez intézett nyílt levele nyitja, az utolsóként közölt beszéd pedig 1958. november 19-én, a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának 40. évfordulóján hangzott el. Minden egyes beszédnek, politikai megnyilvánulásnak a célja, tartalma és értelme az emberek meggyőzése az MSZMP, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány igazáról, programjának helyességéről és támogatásuk megszerzése. E politika lényege sokféle oldalról, változatos hangnemben fejeződik ki. Alkalmak, helyszínek és időpontok vált­ják egymást. Van közöttük olyan beszéd, amely Salgótarjánban, Kisújszálláson, Tata­bányán, Barcson, a fővárosban a Hősök terén, Csepelen vagy Angyalföldön rendezett gyűlésen hangzott el. Vannak diplomáciai eseményekhez kapcsolódók is, itthon és külföldön - Moszkvában, Pekingben, Marosvásárhelyen és másutt - elmondott beszé­dek, köszöntők is. Olyan kortörténeti dokumentumokat is olvashatunk a kötetben, rövi­dítés nélkül, mint például az országos pártértekezlet vagy a kormány beszámolója 1957-ben és 1958-ban. A minden eddiginél teljesebb válogatást mutatja, hogy 12 beszéd eddig kötetben még nem jelent meg, legfeljebb annak idején a napi sajtóban. Hat írás pedig most kap először nyomtatásban nyilvánosságot. Közöttük olyan nagy jelentőségű felszólalás is, amelyre az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december 2-i ülésén ke­rült sor. Kádár Jánosnak meghatározó szerepe volt az 1956-os nemzeti tragédia és el­lenforradalom kiváltó okainak elemzésében. Őszinte, tárgyilagos visszatekintésre, önvizsgálatra volt szükség, amelyről egy marxista-leninista párt sohasem mondhat le. Éppen az emberek bizalmának megszerzése tette szükségessé, hogy kimondja: „Az október 23-án kezdődött események első okának a Rákosi-Gerő-klikk antileninista, bürokratikus vezetési módszerét, az ezzel okozott súlyos károkat, és a mindezzel kivál­tott jogos és tömeges elégedetlenséget jelölhetjük meg. Majd a többi előidézőt is pon­tosan megjelölve, így folytatta: „A második ok a Rákosi-Gerő-klikk hibái elleni szüksé­ges és helyes harc káros eltorzítása volt a pártellenzék egy csoportja, a Nagy Imre-Lo- sonczy-csoport által. A harmadik ok és egyben az egyik fű mozgatóerő a magyar kapi­talista, feudális ellenforradalom volt. Az események negyedik oka a nemzetközi imperializmus tevékenységében keresendő”. Ma sem ítélhetjük meg másként 1956 történéseit és a hozzájuk vezető folyamatokat. Maradandó érvénnyel tárta fel ezeket az Ideiglenes Központi Bizottság 1956. december 5-i határozata és az 1957 júniusi or­szágos pártértekezlet állásfoglalása. Pártunk szövetségi politikájának legfőbb vonásai ezekben a hetekben, hóna­pokban, években formálódtak. Természetesen ez - mivel szinte egyetlen nap sem telt el belső és külső politikai, ideológiai támadások nélkül - a későbbi esztendőkben tel­jesedhetett ki. Elegendő, ha a következő alapelvekre gondolunk: Reális válaszokat kell keresni a társadalmi kérdésekre. A valóságot olyannak lás­suk, amilyen, s nem szebbnek. Nem vágyainkból, hanem a tényekből kiindulva ele­mezzük a valóságos helyzetet, s munkáljuk ki az adott szituációnak, a kor követelmé­nyeinek megfelelő, legcélszerűbb megoldásokat. Ha késlekedünk, ha a szükséges korrekciók elmaradnak, az társadalmi-politikai feszültségeket okozhat. Pártunk politi­káját azóta is egyaránt jellemzi a realitásokat figyelembe vevő elvi szilárdság és rugalmas gyakorlat. A nép támogatását a párt csak az emberek iránti bizalommal, őszinte, nyílt emberi szóval, tisztességgel nyerheti meg: „Nem azért állítottak bennünket a vezető posztra, hogy szépeket mondjunk, hanem azért, hogy igazat mondjunk” - mondta Kádár Já­nos 1956-ban. Ehhez azóta is tartja magát, mégha olykor a kíméletlen igazság kimon­dása fájdalmasan, keservesen nehéz is. Az MSZMP lehántotta a társadalomról és önmagáról a szocialista fejlődés torzulá­sait, az 1956-os eseményekből komoly tanulságokat vont le; a párt nem parancsolga­tásra, utasításra rendeltetett, a hatalom számára nem öncélú, hanem történelmi - hiva­tása, naponta megújuló felelőssége a nép érdekeinek, önzetlen becsületes szolgálata, a társadalom jobbító formálása. A párt az embereket a politika alkotó formálóinak, s nem csupán végrehajtóinak tekinti. Az ellenforradalom nagy kárt okozott népköztársaságunk nemzetközi pozíciójának. Rágalmak özöne zúdult a munkás-paraszt kormányra. Az ENSZ -, amely akkor még az USA erős befolyása alatt állt - az úgynevezett „magyar ügyet” megpróbálta esztendő­kön át napirenden tartani. Tavaly az amerikai NBC News tévétársaságnak adott inter­jújában mondta Kádár János: „...nekem egyik ambícióm az volt, hogy Magyarország kerüljön le az újságok első oldaláról”. S ez sikerült - mérhetetlen nehézségek leküzdése árán. Okos politikai türemmel, a gazdasági és a társadalmi élet normalizáló­dásával, emberi mértékkel rövid idő alatt megvalósult a politikai konszolidáció. Ezek­ben az években teremtődött meg az alapja annak, hogy a későbbiekben újkori törté­nelmünkben példa nélkül álló fellendülés, társadalmi megbékélés, szocialista nemzeti egység alakulhasson ki, s hazánk elfoglalja az őt megillető helyét a nemzetek közössé­gében. Ezekre az évekre is gondolva, elévülhetetlen tapasztalatként összegezte Kádár János a Novoje Vremja című szovjet lap számára adott interjúban: ...ha van világos cél, megfelelő vezetés és minden alkotóerő összefog, akkor a maga urává lett nép képes történelmi feladatainak megoldására”. Azok a nemzedékek -, amelyek nem élték át azokat az időket - nehezen tudják elképzelni, hogy mennyire bonyolult volt akkor a helyzet. S mennyire fontos volt azoknak az embereknek a marxista elkötelezettsége, személyes bátorsága, akik élére álltak a forradalmi erőknek, a megújhodásnak. A mai és a következő nemze­dékek történelmi tisztánlátását is erősíti e könyv. Mindenki számára nélkülözhetetlen olvasmány Kádár János kötete a magyar történelem e sorsdöntő, tragédiákkal terhes korszakának alapos megismeréséhez. MARY GYÖRGY, az MSZMP KB munkatársa HÉTRŐL HÉTRE HÍRRŐL HÍRRE Megint eljárt fölöttünk egy hét, az esztendő 27. hete, mely alatt - a többi­hez hasonlóan - annyi minden történt valamennyiünkkel és körülöttünk. Hogy ezekre a történésekre ki hogyan reagált, az már-már ízlés, néha hangu­lat dolga, ahogyan az is, hogy az események közül ki mit vél fontosnak és kevésbé annak. Nézőpont kérdése az is, hogy a közvetlen, avagy a tágabb környezet dolgait érezzük-e meghatározónak, melyek hatottak ránk jobban. Ezen a héten gyanítom, egy valami hasonló hatást gyakorolt valameny- nyiünkre: mégpedig a meleg, az igazi nyári idő, a strandidö. Hát igen, sokan strandolnak, nyaralnak, pihennek, de jóval több azoknak a száma, akiknek a napirendjük maradt - illetve majd később változik meg ideiglenesen. Azaz azokról van szó, akik e héten is dolgoztak. Hiszem, hogy ők nem irigykedtek a szabadságukat töltőkre, hiszen ez is olyan, mint a vetésforgó... Ma én, holnap te, holnapután ő... Még többet, még jobban... Érdekes dolog, hogy az ember szabadságról beszél, ir, ugyanakkor a munkára gondol. Bár, inkább azt hiszem, hogy ez a természetes, mert a kettő szervesen tartozik egymáshoz, mint mondjuk a neggyhez a magja. Szóval készülődünk a „jól megérdemelt rendes évi szabadságunkra”, de előtte „rádobunk” egy-két lapáttal a munkára, hogy akik maradnak, azoknak a lehető legkevesebb túlmunkával kelljen megbir- kózniok. Persze, ez azért nem ilyen egyszerű, bár van benne vala­mi. Viszont tény, hogy a mindig maradókra jóval nagyobb ter­hek, több feladat hárul, hiszen ha csak részben is, de társuk helyett is helyt kell állniok. Másképpen: a nyári szabadságo­lások miatt nem állhatnak le a gépsorok, nem zárhatnak be az üzletek, nem állhatnak le az autóbuszok, vonatok, nem szü­netelhet a vízszolgáltatás... Oly gyakran jut eszembe, hogy milyen jó lenne, ha a nyári munkatempóról nem felejtkeznénk meg a többi évszakban sem. Mert valljuk meg, ilyenkor sem erőltetjük agyon magunkat, ilyenkor is rendben mennek a dolgok, és ilyenkor is jut idő a kiskertre, egy kis olvasásra, il­letve más mindenre, kinek-kinek igénye szerint. Az vesse rám az első követ, aki erre még nem gondolt, avagy nem így véle­kedik. (Legalábbis legbelül.) S még valami, ami szintén a „túlbeszéltük” kategóriába tartozhat. A plusz munkát csak az végzi el könnyedén, aki szereti szakmáját, örömmel veszi a feladatokat, s nem tekinti azokat „szükségszerű nyűg­nek”. Persze, általánosságban is lehetne beszélni a munka szeretetéről, az általa okozott örömökről, melyek meglelhe- tőek valamennyi foglalkozásban. S a munka örömére már ki­csi korban rávezethetjük gyermekeinket. A következőkben egy olyan kislányról (kislányokról és fiúkról) lesz szó, aki vál­lalja, és örömmel vállalja a feladatokat, míg társai közül töb­ben még csak el sem mosogatják otthon a csetreszt „szünidő van!” jelszóval. A „névtelen” kislány Már két hét sincs hátra, s kezdődik a IX. Duna menti folklór­fesztivál rendezvénysorozata. (Igaz, a következő megállapí­tás csöppet sem kívánkozik zárójelbe, sőt! Csupán e blokk té­mája „követelte ki”. Szóval elkészült a többnyelvű programfü­zet, mely kivitelében, használhatóságában is méltó a várha­tóan gazdag, sok ezer magyar és külföldi embert vonzó ese­ménysorozathoz.) A minap beszélgettem néhány gyerekkel, majd egy, a Ba­ranya Néptánccsoport utánpótláscsapatában táncoló kis­lány anyukájával. Kiderült, hogy a gyerekek is lelkesen ké­szülődnek a nagy eseményre és rettenetesen büszkék, hogy bekerültek a „válogatottba”. Persze, ez azt is jelenti, hogy nyaruk jó részét le is kötötték - s tették azt velük együtt szüleik is. A tizenegy-két éves fiúk és lányok a tanév végén nyomban tíznapos néptánctáborba mentek, ahol bizony nem a tábor, hanem a néptánc, a munka dominált. Hétfőtől kezdve pedig minden nap reggel nyoltól délig edzenek, gyakorolnak, szó­val kemény munkával töltik napjaikat. A „névtelen” kislány anyukája mesélte, hogy a próbák után százszor, ezerszer is elgyakorolja otthon, tükör előtt a leány­ka a különböző motívumokat - mosolyogva, fáradhatatlanul. Arról is szó esett, hogy ennek a kitartó szorgalomnak mennyire örül az anyuka, de annak is, hogy az évek alatt meg­Az ügyes kezű helybéli gyerekekkel Staub Ferenc fes­tőművész foglalkozik tanulta a hideg-keményftés nem könnyű „mesterségét”, s hogy a beton-biklákat úgy tudja már tűrni és csomagolni, hogy azok nem törnek meg, nem látszik rajtuk a „fáradtság”, ahogyan viselőjükön sem. Az elmondottak engem is lelkessé tettek, s úgy gondoltam, megpróbálom Önöket is részeseivé tenni e lelkesedésnek, örömnek. De csütörtökön este meg­szólalt otthon a telefonunk. Az anyuka jelentkezett, s kért, hogy kislánya nevét ne írjam be az újságba. Ugyanis amikor elmondta neki a beszélgetésünket, a leány azt mondta: „Ha mindannyionk neve szerepel, azt nem bánom. De csak az enyém? Vagy hármunké? Az rossz lenne. Hiszen amit csiná­lunk, az közös munka. Ahogyan a taps is közös jutalom...” így ezek után a fesztivál rendezői nevében is kérem és hí­vom mindannyiukat, hogy a rendezvényekre menjenek el, bi­zonyára igen jól szórakoznak majd. És tapsoljanak sokat, s fi­gyeljék a negyven „kis Bartinást"... Családias tábor - munkával Arról is hirt adtunk, hogy a héten nyílt meg Tengelicen, a me­gyei tanács oktatási központjában a X. kölesdi alkotótábor, me­lyet a kölesdi Kossuth Művelődési Ház - a megyei művelődési osztály anyagi támogatásával - rendez esztendők óta - egyre nagyobb sikerrel. Míg az elsőn tizennégyen voltak, néhány év múlva harminc-harmincötre emelkedett a létszám. S most ötven­hármán lettek kicsit tengeliciek, kicsit kölesdiek, kicsit(?) Tolna megyeiek. Tehát a már nem alkalmi közösség létszámáról és a kölesdiek gesztusáról... Ugye a hírben azt irtuk, hogy huszon­négy művész alkot ezekben a napokban Tengelicen, most meg ötvenhárom résztvevőről van szó. A kölesdiek úgy gondolták - s milyen igazuk van -, hogy a művészek családjait is meghívják és elvárják a táborba, hogy e napok még kellemesebben és még jobb hangulatban teljenek, vagyis igy kötötték össze a kellemest a hasznossal. S így vélekednek erről a vendégek is, akiknek több kitűnő programot is szerveztek, mégpedig azzal a céllal, hogy megyénkkel is ismerkedjenek. Teszik ezt a kirándulásokon, s tették tegnap délelőtt is, amikor a megye és a megyeszékhely ve­zetői látogattak el hozzájuk (nem őket hívták meg Szekszárdra!) s folytattak diskurzust - kötetlenül és néhol kritikusan - me­gyénk művészeti életéről. S még valami. Az első alkalommal kizá­rólag festőművészek érkeztek, azután bővült a „kör” grafikusok­kal, szobrászokkal. Ma pedig? Vannak a vendégek között kera­mikusok, gobelinesek, formatervező iparművészek. S most bárki kérdezheti, hogy nekünk milyen hasznunkvan ebből a családias táborból? Nem sorolhatjuk föl mindet, de kettőt említünk. A mű­vészek közül többen állítanak ki a következő évadban megyénk­ben, illetve többen hagynak itt ajándékba egy-egy alkotást, mely- lyel a Kölesdi Képtár anyagát gazdagítják. Sokunk örömére. V. HORVÁTH MÁRIA A szövetkezetek napja Piros betűt nem kapott a naptárban, jú­lius első szombatját mégis sokan ünnep­nek tekintik: 1922 óta ugyanis e napon köszöntik világszerte a szövetkezeti moz­galmat, a szövetkezeti dolgozókat. Hihe­tetlenül sokan emlékezhetnek az elődök­re: a Szövetkezetek Nemzetközi Szerve­zetének nyilvántartása szerint jelenleg 72 ország több mint 740 ezer szövetke­zetében legalább félmilliárd ember tevé­kenykedik. Itthon a különböző területeken műkö­dő 4000 szövetkezet az aktív keresők egynegyedét, 1,2 millió embert tömörít. A nemzeti jövedelem negyede tőlük szár­mazik, ezen belül a mezőgazdasági ter­melésnek a háromnegyedét állítják elő, az ipari termelésből - együttesen - 17 százalékkal, a kereskedelmi forgalomból pedig 37 százalékkal részesednek. A la­kossági szolgáltatások csaknem felét nyújtják és körülbelül egymillió ember él már szövetkezeti lakásokban. Vitathatatlan, hogy ma már a magyar szövetkezetek tevékenysége erőteljesen befolyásolja az emberek életszínvonalá­nak, életkörülményeinek alakulását. Nemcsak amiatt, hogy az agrártermékek zömét, a könnyűipari cikkeknek pedig je­lentős hányadát produkálják, hanem azért is, mert számos térségben, főként az aprófalvas vidékeken majdhogynem kizárólag csak a szövetkezetek maradtak „életben”, s továbbra is valamilyen szol­gáltatást nyújtanak, vagy mint munka­adók vagy, mint közösségszervezők, fenntartók segítenek az ott élőknek. Ezek a mutatók meggyőzően mutatják a szövetkezeteknek az ország gazdasá­gában elfoglalt kiemelkedő helyét. A szö­vetkezetekben is kulcskérdés ma az, hogy miként tud a mozgalom alkalmaz­kodni a megváltozott kül- és belgazdasá­gi környezethez, képes-e a megújulásra. A szövetkezeti alapelvek a világ első szövetkezetének 1844-es megszületése óta lényegében változatlanok; az önkor­mányzat, a közös munka, egymás köl­csönös támogatása, a tagok szolgálata, mint összetartó és mozgató erő a mozga­lom motorja maradt. A sajátosságok köre persze még tovább sorolható, lényeges kiemelni azonban a rugalmasságot és az érdekeltségre támaszkodó munkamód­szert. Kétségtelen, hogy az elmúlt évtize­dekben - zökkenők, visszafordulások el­lenére - a szövetkezeti mozgalom képes volt mindig az előrehaladásra, a felfrissü­lésre. Sőt, nem egy területen úttörő sze­repre vállalkozott. Követendő példát mu­tatott sok egyéb mellett a vezetők de­mokratikus választásával, a döntések közös akaraton alapuló meghozásával. A különböző bedolgozói rendszerek, mel­léküzemágak, szakcsoportok életrehívá- sával megteremtették az iparban és a szolgáltatásban ma működő gazdasági munkaközösségek, új vállalkozási for­mák elődeit is. Hiba volna azonban azt hinni, hogy a szövetkezetekben minden tökéletes. Erről egyáltalán nincs szó. Nem ünneprontásként, de gondok, belső feszültségek őket ugyanúgy sújtják, mint az állami vállalatokat. Más persze gond- ja-baja a mezőgazdasági termelőszövet­kezeteknek, mint a fogyasztásinak, vagy az iparinak. Mind a három szövetkezeti ágban viszont előbbre kell lépni a szövet­kezeti demokrácia szélesítésében, hogy ne csak formálisan működjenek a törvé­nyek által deklarált demokratikus fóru­mok, erősödjék a tagok beleszólási joga a vezető kiválasztásba és a gazdasági döntésekbe. Az eredményes gazdálko­dás, a helyes társadalmi és gazdaságpo­litikai döntések elengedhetetlen feltétele ma már, hogy legyen széles alapokon nyugvó kontroll. Persze ez nemcsak a szövetkezetekre vonatkozik. HORVÁTH L. ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents