Tolna Megyei Népújság, 1987. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-25 / 174. szám

4 NÉPÚJSÁG 1987. július 25. Kölesd külterülete: Borjád „Csak azt vesszük észre, hogy minden eltűnik a faluból...” Minden évben van egy nap, amikor „felébred” mély álmából a falu, a rövid idő azonban nem elég az eszméléshez. A március 15-én Borjádon találkozó fiata­loknak a következő napokban, hónapok­ban nyoma sem marad és ugyanúgy a nemzeti hős emlékét kereső ifjakban sem... De kit is foglalkoztatna a piros be­tűs ünnepen az, hogy a Sió-menti kis községben emberek élnek és olykor egész életüket kötik ehhez a páratlan vi­dékhez. * Vakítóan fehér és vadonatúj a vegyes­bolt, szokatlan az alacsony, szerény há­zakhoz, kicsi portákhoz szokott szem­nek. Az első benyomást csak megerősíti a belső kép, amitől elválaszthatatlan Sza- lay Lászlóné, a bolt vezetője. Egymaga viseli az itt élők ellátásának gondját, 1979 óta, amikor ide az „Isten háta mögé” jött férjhez. Pontosan tudja, mennyi tejet, ke­nyeret fogyasztanak az itt élők, disznóvá­gás idején vagy a hétköznapokon, hány kiló mélyhűtött szárnyashúst rendeljen.- Tavaly októberben költöztem át ide, addig a kultúrházban volt a bolt és műkö­dött még a kocsma. Amióta bezárták, igyekszem valamennyire pótolni, jégkré­met is árusítok. De azt mondhatom, hogy nagyon hiányzik, nemcsak a szeszes ital miatt, mert azt itt is megvehetik, és sokan régi bortermelők, ám az egyetlen közös­ségi hely a kocsma volt a faluban - mondja a mosolygós fiatalasszony, aki­nek szelíd vonásai mögött is érezni, na­gyon komolyan szívén viseli a borjádiak gondját. A néhány perc alatt többen megfordulnak a kis boltban, kiszolgál, számol és az elmaradhatatlan kedves szóval üdvözli a betérőket. Nem túlzás azt állítani, hogy a falu legforgalmasabb pontján időzünk, ahol nemigen lehet unatkozni. Ezzel együtt elfogadható a fiatalasszony érvelése:- Elvitték az óvodát, az iskola alsó ta­gozatát, Kölesdről hetente egyszer jár ki orvos, a többi napon úgy kell beutazni, csak azt érezzük, hogy minden eltűnik. Két kicsi gyerekünk van, ahogy növeked­nek egyre inkább szükségük lesz a kul­turált, jobb lehetőséget adó környezetre. Én mindenképpen szeretnék elköltözni, de a férjem itt született, nagyon marasz­talja a szíve... * Markó György, több helybéli férfiem- berref együtt hetekben méri az életét. Egy A múlt értékei — ma hét munka idegenben, egy hét... munka itthon. Mert pihenni ráérnek még nyugdí­jas korban, vagy ha a betegségnek kell megadni magukat.- A kölesti tsz-ben dolgoztam azelőtt, traktoros voltam, de a fizetésem nem ment 3400 forint fölé. Most a székesfe­hérvári cégnél, a FÖLDGÉP-nél vagyok, egy hetet dolgozom, ugyanannyit vagyok idehaza. Jó ez pénzben és időben is, mert igy jobban be tudom osztani az itt­honi munkát is. Négy disznót nevelek, van négyszáz öl szőlőm Ásottkuton, de ez inkább szórakozás, mint kötelesség - halljuk a 39 éves termetes férfi vallomá­sát, akinek családja ugyan nincs, de tá­vollétében a rokonság segíti, pótolja a keze munkáját. Nem szívesen beszél magáról, mindha restellkedne, hogy asszonyok módjára „kiadja magát”, nem is igen kérdezték eddig. A közös problémákat azonban készségesen sorolja:- Regölyből hozzák a kenyerünket, többnyire olyan kemény, hogy szeletelni is nehéz. Hét végére pedig nem merünk többet vásárolni belőle, mert megsava- nyodik, az asszonyok inkább tésztát gyúrnak. Aztán: megérkezik az ember a munkahelyéről, bárhonnan, nem tud leülni, hogy megigyon egy üveg sört; el­diskuráljon. Kiss Józsefnét, nem is kell faggatni, dühösen ismétli a sokszor felhozott pa­naszokat: „- Hát, kérem sok minden hiányzik in­nen. Befizettük a pénzt a kultúrházra, azóta egy követ sem mozdítottak benne. A lakodalmakat tartjuk ott, mellette szok­tuk a sátrat felverni, ahol főzünk, előké­szítünk mindent, de ott kell aludni, mert lezárni, tárolni nincs hol. Megszüntették a focipályát a fiataloknak, erre a sorsra ju­tott a mozi is, pedig még az öregasszo­nyok is szívesen eljár­tak volna. Tehetetlenül, a tör­téntekbe utólag is bele­reszketve meséli az idős asszony, hogy az egyik éjjel kis híján le­égett a házuk, ha a falu népe nem fut össze, a szabad ég alá kerülnek. Nem tudták értesíteni a tűzoltókat, Borjádon ugyanis nincsen tele­fon. Egyetlen vonal él csupán, munkaidő alatt a termelőszövetkezet telefonján keresztül le­het kapcsolatot terem­teni a külvilággal; hét­tízben reggel nyolctól négyig (természetesen az ebédidő kivételével). A Sass-kúria azelőtt kultúrházként működött, ma lakodalmat sem szívesen tartanak benne Legtöbben a jellegzetes képről ismerik Borjádot A nevezetes történelmi emlékhelyen sétálunk. A Sió-parton a méhes, ahol Petőfi Sándor a Sass család vendégeként, ba­ráti körben szívesen idő­zött és ihletűje volt a leg­közismertebb költemé­nyek közül a Négyökrös szekérnek, A magyar ne­mesnek... Nos, a forradalmi ifjú­ság vezéregyéniségének emlékét, néhány doku­mentumát őrző emlék- kiállítást ma hiába keres­sük a fehérre meszelt méhesben, az értékes anyagot ugyanis a domboldalról lezúduló csapadékvíz és iszaptenger elől biztonságba kellett he­lyezni, mert a völgy egyetlen épületében, az emlékházban gyűlt össze. A megol­dást csak egy beton védőlábazat meg­építése jelentheti, ezt követően láthatják újra az érdeklődők a kiállítást. És ma? Két nagyméretű bikaistálló, az enyé­szetnek indult, gazdátlan Sass-kúria, el­vadult, az állattartás nyomát magánviselő terület és növényzet... Ez minden. A szebb napokat is megért kúria egyik ajtaja nyitva, bemegyünk, két tölgyfa íróasztal, stílusában harmonizáló szek­rény és „A TELEFON”. Mellette kézzel írt papír, az elnök számát tárcsázzuk. Kicsörög. Varga Sándor elnök éppeh tárgyal, egyébként sem nyilatkozik erről a kérdésről telefonban. Két órával később, az elnöki irodában.- A méhes melletti birkaistállók másfél éven belül lebontásra kerülnek. Már a tél folyamán felbontjuk a szerződést a ma­szek juhásszal. A kúriában lévő irodahelyiségre sem lesz szükség azután, most is csak min­den hónap 10-én fizetéskor használjuk, a 25 borjádi dolgozó fizetését adjuk ki itt - mondja Varga Sándor. Az illetékeseknek ezután arról is töp­rengeniük kell, hogy mi lesz a telefonnal, hiszen eddig is csak félmegoldás volt a tsz telefon segélykéréskor ingyenes használata. Igaz, ennek fejében bérleti díjat nem fizettek az irodáért a tanácsnak. A másik kulcskérdés a terület sorsa.- Ha más igényt tart a kúriára, a méhes környékére, nem zárkózunk el a terület átadásától, sőt a segítségnyújtástól sem. A parkosításban szívesen együttműkö­dünk, de a fenntartást már nem tudjuk vállalni - hangzik a lehetőségeket és ta­lán a teendőket feltáró válasz. * Borjádon ma 205-en élnek. A falu köz­igazgatásilag Kölesd külterülete. Három­száz forint tehot fizetnek a helyiek, ebből alig 14 ezer forint gyűlik össze fejlesztés­re. Tavaly egy hidroforos kutat építettek, idén a ravatalozó felújítását tervezik. A kúriával egyelőre nem tud mit kezdeni a tanács.- Ennél jobb adottságokat el sem tu­dok képzelni egy alkotóház számára. Festői környezet, nyugalom a „történe­lem levegője, hangulata” - vélekedik Szlobonyi Tiborné, a falu „tanító nénije”, aki az alsós gyerekekkel együtt ma már Kölesdre utazik be naponta. Nosztalgiá­val emlékezik a meghitt, bensőséges kapcsolatra, a délutáni tanulószobákra, szülők érdeklődésére, a helyiek össze­tartására. Tizenhét éve költözött a faluba és itt ragadt egy életre... * Hogy mi lesz húsz év múlva Borjúddal? Bendeczkiné Bartos Judit, a Köle.sdi Kö zségi Közős Tanács V. B. titkára né­hány pillanatig gondolkodik: - Hangos­puszta sorsára jut. Elnéptelenedik. TAKÁCS ZSUZSA Fotó: GOT7VALD KÁROLY Egy rejtett kincs a páratlan szépsé­gű környéken Hol járt, mit látott? Hamis halászlé az Adria partján Kis szekszárdi kolónia Rovinjban Sokan vannak olyanok, akik már leg­alább egy évvel korábban határoznak arról, hogy anyagi lehetőségeikhez mér­ten hol pihenik ki az egész évi munka fá­radalmait. Ugyancsak sokan vannak, akik a külföldi nyaralás mellett voksol­nak, bújják az utazási irodák program- ajánlatait és egész évi életüket és igé­nyeiket a leendő utazásnak rendelik alá. A megélhetés mellett a családi költség- vetés minden más forintja az utazásra kell. A nyári szabadságok heteit-hónapjait éljük. Sokan szabadságuk előtti utolsó napokat dolgozzák le és készülnek a bel­vagy külföldi nyaralásra. Mások még ép­pen néhány napja érkeztek haza és álltak napbarnítottan és élményekkel feltöltőd­ve munkába. írásunk főszereplői az utóbbiak közé tartoznak. A szekszárdi régi vármegyeháza egyik irodájában ülünk. Beszélgetőtársak: Dö­mötör Lajos, a Családi és Társadalmi Eseményeket Rendező Iroda munkatár­sa, Landauer Géza, szekszárdi divatáru­kereskedő, valamint Kovács Zoltán, a Gemenc Volán Utazási Iroda vezetője. Hármójuk közös ismertetőjele, hogy egyazon időben, egyhelyütt nyaraltak a jugoszláv tengerpart egyik kempingjé­ben, Rovinjban.- Miért éppen oda mentek? - kérdez­tem.- Tavaly ismerkedtünk meg a szek­szárdi Cooptourist iroda rovinji ajánlatá­val - mondta elsőként Kovács Zoltán. - Nagyon kedvező áron kínáltak, igényes és jó ellátást, egy nagyon szép környe­zetben.- Telepített lakókocsikat állított fel ott az iroda már korábban - folytatta Lan­dauer Géza, aki immáron második alka­lommal töltötte ott a szabadságát. - Azokban laktunk, már amennyit zárt he­lyen töltöttünk. Dömötör Lajos: - Már a megérkezés perceiben nagyon kedvező benyomáso­kat szereztünk. Igaz, az is hozzájárult jó­kedvünkhöz, hogy mire megérkeztünk, addigra már voltak ott hazaiak és szek­szárdi módra vártak bennünket.- Külföldön, leginkább Jugoszláviában nem olcsó az ellátás. Önök hogyan oldot­ták meg?- Teljes ellátást kaptunk - mondja Landauer Géza. - A nyaralás árába ter­mészetesen a napi háromszori étkezés is benne volt. Mindenki kártyát kapott és a kemping éttermében mindig a gaját asz­talánál ebédelt. Ennél a mondatnál aztán igazán feltör az emlékezés, mint minden valamirevaló jól sikerült nyaralás után. Hárman egy­más szavába vágva, elevenítik fel az Iszt- riai-félsziget látványosságait, a hajóki­rándulásokat, a fürdőzéseket.- Kedvelik ott a magyarokat - sum­mázza a vendéglátók magatartását Lan­dauer Géza.- Helyesebben - veti közbe Kovács Zoltán - tisztelik, mélységesen tisztelik a külföldieket. Hiszen mindannyian vendé­gek. Pénzt hoznak nekik, ezért köteles­ségüknek tartják, hogy a kényelmüket szolgálják és mindent megtegyenek za­vartalan pihenésük érdekében. Ezután apró történetek, adomák is kö­vetkeztek. Landauer Géza mesél az olasz fagylaltosról is, aki akrobatikai mutatvá­nyát elrontván, kárpótlásul vagy félméter magas másik fagylaltot nyújtott át neki. A Rovinjba, Porecsba és Pulába tett kirán­dulásukról, és néhány mondat erejéig beszélnek a Brioni-sziget szépségeiről is. Ebben az időben vagy tizenöten voltak szekszárdiak a kempingben. Azt is el­mondták, hogy mindannyian már az el­múlt év októberében jelentkeztek erre a nyaralásra.- Ilyen helyen, leginkább külföldön érezhető - mondja Dömötör Lajos -, hogy valójában mennyire összetarto- zóak vagyunk mi, magyarok. A kemping­ben külön kis kolónia voltunk. Együtt mozdultunk mindenre, a gyerekeket pe­dig el sem lehetett választani egymástól.- És azok a nyugodt esti beszélgeté­sek - nevetnek össze. - Azokat sem lehet elfelejteni.- A fiam az első napokban csak halat evett - így a szekszárdi kereskedő. - Egyvégtében fogta a halakat. Ellenben sem zsírunk, sem olajunk nem volt, ám azért mégis sütöttünk halat.- Mivel? - vetem közbe. Kisütöttük a magunkkal vitt szalonna zsírját és abban. Ha már a halnál tartunk. Nem lettek volna valóban szekszárdiak az ottlévők, ha nem főzték volna meg az első számú étket ott az Adria partján. Főztek maguknak halászlét is. Igaz, hogy egy fia hal sem volt benne, de kocka és fűszer az aztán igen. A hamis halászlé íze azért mé£is csak hazai volt. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS A szekszárdiak egy része stílszerűen, pálmafák alatt a porecsi kiránduláson

Next

/
Thumbnails
Contents