Tolna Megyei Népújság, 1987. június (37. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-09 / 134. szám
4*ÉPÜJSÁG 1987. június 9 Moziban Ökölparádé, vízilovakkal Hiába jött el a régen várt meleg, meggyőződésem, hogy ez a kellemes körülmény sem tántoríthatja él a Búd Spencer kedvelőket, attól, hogy a Vasöklű Behe- mót és mélykék szemű féltestvére, Terence Hillnek, legújabb kalandjaira újfent a dögmeleg moziba beüljenek. . Legutóbb is így volta szekszárdi Panoráma filmszínházban, amikor a borsos jegyárak ellenére is hosszú sorok kígyóztak a pénztár előtt. Telt is volt a ház és mint minden Bud-film esetében, csalódásmentes is volt a siker. Merthogy mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy viharvert világunkban, mennyire áldásos hangulatunkés szellemiségünk újjávarázsolása miatt az a néhány kilencvenperces, habkönnyű és gyorsan el is felejtendő kaland. És a kaland - ha az imént mondott két filmsztár a főszereplő- játszódhat Mexikóban, a Malájföldön, földön, vízen és a levegőben... vagy éppen Afrikában. Mert az utóbbi festőin szép világrész volt a színhelye az Én a vízilovakkal vagyok című legújabb, „filmalkotmánynak”. Mivel nem célom, hogy a csalódás- és értékmentes olasz filmvígjáték fordulatos cselekményét lelőjem, álljon itt inkább néhány tény: Bármennyire is ismerjük már a Búd Spencer-filmek felépítését, bármennyire is tudjuk, hogy a főszereplő világnagy öklével mikor, kire és miért sújt le, bármennyire is tudjuk, hogy minden filmben szinte ugyanazt látjuk, mégis kasszasiker mindegyik. Annak ellenére is kedveljük, hogy a történetek alaphelyzete is meglehetősen vékony. Ellenben nem szabad lebecsülni a felhőtlen szórakozást garantáltan nyújtó darabokat, merthogy pénzünkért megkapjuk - többnyire amit kínálnak. De ne is várjunk tőle többet. (Szűcs) Rádió Ahol a szellemi energiát termelik... Szokatlan pedagógusnapi köszöntőt hallgathattunk meg vasárnap reggel a Kossuth rádióban. Abban az iskolában jártak a műsor szerzői, ahol szervezetileg az intézmény, így a nevelők is iparvállalati dolgozóként vannak jegyezve, sőt, hogy tovább fokozzák a hallgató bizonytalanságát, az igazgató azt is elárulta, hogy egyáltalán nem tervezték megünnepelni „házon belül” ezt a napot. De a gyerekek döntöttek... A Paksi Atomerőmű Szakközépiskolában közel egy tanévet tudhatnak maguk mögött a tanulók és pedagógusok. Pedagógusok a szó valódi jelentésében, annak ellenére, hogy jó néhányan nem rendelkeznek ilyen irányú képzettséggel. Mérnökök, műszakiak tanítanak ugyanis az atomos iskolában, így érthetően számukra is nagy erőpróbát jelentett az indulás, az útkeresés, az első év. Igaz, van, aki szakmabeliként került az intézménybe, bár korántsem a szokványos módon, versenytárgyalást tűztek ki például az igazgatóhelyettesi szék betöltésére. Koncepcióval, megalapozott elképzeléssel és persze tenni akarással kellett érkezni, aminek megvalósításához bizalmat, elegendő mozgásteret, szabadságot kaptak valamennyien. Ez az, amit legtöbben hangsúlyoztak a megkérdezett nevelők közül, dolgoztak bár évtizedek óta a pályán, népművelőként, vagy műszakiként kerültek is az atomos iskolába. Az vonzotta őket, hogy valami újat teremthetnek, járatlan úton indulhatnak el, egy kicsit történelmet „csinálnak”. Az egyórás műsorban megszólaltak azok az óraadó tanárok is, akik ingyen, munkaidőben - gyakran a kollégák nem tetszése mellett - vállalják ezt a feladatot, tesznek eleget az iskolaépületben mottóként több helyütt olvasható felszólításnak: „Tanítsd az utódodat!” Hogy az új iparterület szükségletén túl mi készteti erre az erőmű dolgozóit? Személyiségük kiterjesztésének érzik, ahol nemcsak egy vagy két oldalról mutathatják meg magukat, szakmájukban produkálhatnak, ennél többet adhatnak. Másrészt egyes területek felfrissítésével szakmailag is profitálhatnak belőle. Nem tipikus ez a nyitottság, rugalmasság, ami a tantárgyak megválasztásán, tananyag alakításán túl a tanári kart formálásáig az intézményt jellemzi. Botorság, és igazságtalanság lenne példaként hozni más, anyagi kötöttségekkel, számos központi megszorítással tevékenykedő iskolának. Mégis az a szellemiség, amelyet az igazgató úgy foglalt össze: „az elvégzendő munka itt lelkiismereti kérdéssé válik” - minden bizonnyal követhető. És, hogy ezt mennyire teszik magukévá az itt dolgozó pedagógusok, azt Gáspár Sarolta riportműsorának zárógondolata, egy óraadó fiatal mérnök szavai bizonyítják leginkább; kicsit magáénak is érzi ezt a pedagógusnapot. T. ZS. Kiállítás A Kaukázus képei Szekszárdon T. G. Vahtangovics: Óváros A Kaukázus vidékének - pontosabban - Grúzia tájának, városainak, emberarcainak képe sorakozik a szekszárdi tanítóképző főiskola A. Razsgyenovics: Kompozíció aulájában rendezett kiállításon. A grúzok - régebbi európai elnevezésük szerint georgiaiak - nyelvét talán kevesen beszélik szűkebb környezetünkben, de a négy festőművész; Toidze Givi Vahtangovics, Par- koszadze Amiran Razsgyenovics, Csagelisvili Anzor Taraszovics, Sa- nidze Sota Iraklievics festői gondolatainak ábrázolása könnyen érthető beszéd. A csendéletek, portrék, utcarészletek, a valóság dokumentatív értékű megragadásának pillanatai. Ez ars poeticaként, hitvallásként, de művészi programként is összegezhető. Ez irányítja a figyelmet a grúz művészetre, melynek felsőfokú iskolája Tbilisziben van, a Művészeti Akadémia. A mai grúz művészet gyökereit keresve a IV.-V. századi építészetig jutunk - dzsvári, iprali városok templomainak szobraihoz, freskóihoz. A történelmi, társadalmi változások, művészeti izmusok fejlődésében formálódott a szocialista realizmus. Ezen az úton lett világhírűvé például a miniatúrafestészet, ennek színvonalas tanulmányozása a négy művész ismereteinek forrása is. A most látható alkotásaik egymáshoz való rokonítására leginkább az azonos színekkel történő fogalmazás, a vörösek, barnák használata kínál alapot. No és a néhol gyermeki naivságig mélyülő szemlélődés, amihez magas szintű technikai tudás társul. S. Iraklievics: Krizantémok A szekszárdi kiállítás egy lépéssel közelebb vitte a látogatót a grúz nép művészetének megismeréséhez. decsi-kapfinger Tévénapló A fiatal Széchenyi Ő volt a legnagyobb magyar. Kossuth nevezte így, s talán udvariasan el kellett volna hárítania a megtisztelő jelzőt, esetleg Kossuthra mutatva, hogy őt Illeti, de ez nem történt meg, Széchenyi megmaradt a legnagyobbnak, de mindig Kossuth mellett vagy inkább mögött. Mindenki fel tudja mondani tetteit, a Lánchíd, az Akadémia, az AI-Duna-szabályozás az ő érdeme, s mennyi más még, de a dicsőség mégis csak Kossuthé, a bukásában is dicső szabadságharcé. Szívesen gondolkozunk ellentétpárokban: Kossuth-Széchenyi, Petőfi-Arany, Ady-Babits, s legtöbbször az oktalan kérdés is elhangzik, melyik nagyobb? Pedig soha nem ellentétről van szó, hanem egységről, s az iskolában unalomig ismételt tétel is hamis, hogy Széchenyi előbb gazdaggá akarta tenni az országot, Kossuth pedig a szabadság kivívását tartotta mindennél fontosabbnak. Széchenyi csillaga az elmúlt évtizedekben kezdett igazán emelkedni. Naplójának megjelenése pedig egyenesen népszerű íróvá tette. Valóban izgalmas olvasmány, a romantikus magatartás tükre, egy zaklatott lélek naponta magújuló vallomása önmagáról, izgatott szerelmeiről, a világról, a korabeli Európáról. Mert nagy utazó volt, s nem riadt vissza semmi fáradságtól. A mai utas, aki gyorsvonaton robog át a Balkánon, elképzelni is nehezen tudja, mit jelenthetett öszvérháton kocogni erdei ösvényeken, piszkos hánokban hálni, de Széchenyit ellenállhatatlanul vonzotta a megismerés, mindent tudni akart,*s mindent, amit látott, meg akart honosítani itthon, vaskohászatot, sörgyártást, lóversenyt, gőzhajót, csak vegye hasznát a nemzet. Eleget tudunk-e ma róla? Kegyelettel elzarándokolunk Nagycenkre, megdöbbenve gondolunk Döblingre, Arany gyászódájára, de még mindig adósai vagyunk, mindenek előtt talán azzal, amit Illyés Gyula látott meg benne, amikor ezt írta: „Szeretnék a magyarok irányában is tökéletesen tárgyilagos maradni, úgy, mint Széchenyiben is nyomát látom.” A Napba repülő sas című film, ami a miskolci fesztiválon a város díját kapta, a kevésbé ismert Széchenyit idézte fel, naplók, levelek, korabeli festmények, metszetek alapján. Lakatos Iván fényképezte és rendezte, s amit mutatott, a helyén volt, inkább hiányai tűntek fel. Olyan filmről van szó, aminek hivatásszerűen kell ismeretet terjesztenie, az egymást gyorsan váltó képek, a kiragadott idézetek között azonban könnyű volt eltévedni. Mindenképp hasznos lett volna egy szűkszavú, okos bevezető, bármilyen iskolásnak látsszék is, mert aki felületesen ismeri Széchenyit, mit sem tud arról, milyen lelki válság forrása volt számára Selina, Henriette, Caroline szerelme: még döblingi korszakában is Caroline gyilkosának vallotta magát S mit jelentett életében a rókaképű Metternich, örökös gyanakvásával és gyűlöletével, s hogyan próbált a fiatal Széchenyi lavírozni a császári szándékok csapdái között! Valamiképp ezekre is felelnie kellett volna ennek az egyébként nagyon szépen fényképezett filmnek, aminek azért is örülhettünk, mert közelebb vitt Széchenyihez és a korhoz. CS.L Dariusz Król és a lengyel táj Csak örülni lehet az érintetlen tájnak, még akkor is, ha azt „csak” festményeken látjuk. És olyankor az ember kiáltani szeretne: De gyönyörű! Sajnos, az idilli környéket meglelni nem könnyű... Persze, van, akinek sikerül, s tegyük hozzá, hogyha a rátaláló művész, akkor saját lényét beleszőve adja át a látott élményt nézőinek. Tehát Dariusz Królnak sikerült meglátnia, megtalálnia szép tájakat, az égerfákat, a tépázatlan bokrokat, a víz cakkozta havas partokat, a meghitt naplementét. Ezeket nyújtja át nekünk - Szekszárdon, a Babits Mihály művelődési központ kiállító- termében június 28-ig - mint lengyelországi anzixokat. A művész Délkelet-Lengyelor- szágban, Szczebrzeszynben született, 1979 óta fest Krakkóban és Varsóban egyéni realista stílusban, mégis a mesék hangulatát idézve. Több alkalommal állított már ki otthon és külföldön - érthető módon nagy sikerrel. Az, hogy a szekszárdi megnyitó ünnepség nem volt kifejezetten sikeres, vagy olyan „zavartalan”, mint nyugalmat sugárzó tájak, az a képe értékéből nem von le semmit, szép ségüket, hatásukat csöppet sei rontja. S jegyezzük meg, hogy olya ember keze munkájában gyönyö ködhetünk, aki érti, tudja a mesters« gét, aki nemcsak keresi, de meg találja a széfjét, mégpedig a tá ban. A tájképfestészet elkötelezi művésze csodálatos alkotásokat he zott megyénk székhelyére. S bár, li hét, hogy nem illik a témához túlzó tan, de meg kell említeni azt a halta lan precízséget, amit bárki felfede; hét a kiállításon. Maga a művész és családja tagj rendezték a kiállítást. Félve nyúlt? maguk is a hófehér képkeretekhe hogy azokra parányi folt se kerüljö hogy vakításuk még jobban kiemel a műveket, a harmóniát, a lágyságt S a finom kidolgozottságot külön« sen, ugyanis sok miniatűr is látható tárlaton, s jól tudjuk, hogy azok k« szítése „külön szakma”, azokhí olyan kéz kell, mely a parányi részi« tek kidolgozására is képes.- hm - ka A. Taraszovics: Nő feketében
