Tolna Megyei Népújság, 1987. június (37. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-30 / 152. szám
4 Képújság 1987. június 30. Moziban Gyanús árnyak: Talán nem felesleges egy - számunkra kissé meghökkentő és mosolyra késztető - képsort felidézni a Gyanús árnyak című kínai alkotásból, mintegy jellemzéseként a meglehetősen gyermeteg másfél órának. A főhős végre egyedül marad a számára rokonszenves leányzóval, akinek váratlanul felajánlja: - Javaslom, használjuk ki az időt harci művészetünk fejlesztésére. Nem kell rosszra gondolni, hiszen a kérés ez egyszer szó szerint értendő: a mű ugyanis történelmi (!) kung-fu kalandfilm gyanánt reklámozza magát. Ennek ellenére az alkotók vajmi kevés erőfeszítést tesznek a kellő történelmi háttér felvázolására, helyette viszont kárpótolnak bennünket bőséges csihi-puhival, torokhangú rikoltozásokkal és patakokban folyó paradicsomiével. A jó néhány évvel ezelőtt megkezdődött nyitási folyamat eredményeként nemrég a kínaiak is meglátták a nagy lehetőséget a karate, kung-fu, taek-won- do, stb. filmek gyártásában. Ez bizonyos fokig érthető is, hiszen a hatalmas távolkeleti ország gazdag hagyományokkal rendelkezik a valóban lenyűgöző, kissé misztikusnak tűnő, kézzel és lábbal vívott harci tudományok terén. Elég, ha csak a híres, önvédelmi sportokat oktató Shao- lin templomra utalunk: a kolostor egyébként szintén nem kerülte el a megfilmesítést. A lényeg tehát az, hogy a közelmúltig zártnak számító piacra betörtek a kínai stúdiók is, bebizonyítván, hogy kellő erőfeszítéssel legalább olyan gyenge terméket tudnak produkálni, mint a hasonló cipőben járó japánok vagy hongkongiak. A Gyanús árnyak a századelő idején játszódik, amikor is a Mennyei Birodalmat különböző belvillongások gyengítették. A mandzsu császári dinasztia ellen az úgynevezett Szövetségi Liga hirdet elszánt küzdelmet, ám a forradalmárokra kegyetlen megtorlás vár. A két fél összecsapása nem is marad el, s körülbelül ettől kezdve válik követhetetlenné a cselekmény menete. Aki nemcsak az élesen csattanó ütések és a csontrepesztő rúgások kedvéért váltott jegyet a műre, az a vetítés befejeztével furcsa érzéssel kel fel a székből. A lehetetlenséggel határos kibogozni, hogy egyáltalán ki kivel van, ki mikor és miért állt át a másik oldalra. A szereplők dacolnak a gravitáció törvényeivel, egyetlen szökkenéssel 5-6 méter magas sziklafalra ugranak fel, miközben az 50 centiméteres bozótot tigrisbukfenccel küzdik le, ahelyett, hogy átlépnének rajta. Közben, természetesen, aki él és mozog, kung-fuzik, szemmel láthatóan önmagáért a kung-fu kedvéért. SZERI ÁRPÁD Rádi Falusi turizmus Nyaralási lehetőségeinkről készített izgalmas riportsorozatot Tarnói Gizella és Merza Jenő, amelynek második részét vasárnap délután a Kossuth adón hallgathattuk meg. A téma szinte lerágott csontnak számit, hiszen számtalanszor olvasunk, hallunk, vitatkozunk a kispénzűek, nagycsaládosok üdülési - mit üdülési, megélhetési - gondjairól, ahol az igények sorában igencsak hátul kap helyet a balatoni esetleg külföldi utazás lehetősége. SZOT-beutalót sem kaphat mindenki és főleg nem potom áron. Otthon marad tehát, vagy egész évben törleszti az üdülésre felvett személyi kölcsönt a polgár, feltéve, ha karácsonykor már nem használta fel ezt a lehetőséget... Nos, a nyaralás kérdőjeleit feszegető sorozat ezúttal egy kevésbé reflektált, de egyre divatosabbá váló területet, a falusi turizmust vette nagyító alá. Az „állatorvosi ló” egy nógrádi kis falu, Hollókő volt, de lehetett volna megyénkből akár Mórágy is. A példánál maradva a tanulságvonás lehetőséget teremt a közös gondok mérlegelésére, esetleg együttes útkeresésre. Először: tudomásul kell venni, hogy az még nem turizmus, hogy egy községben építenek egy fogadót, vendéglőt, esetleg büfét, ezen túl azonban semmiféle szolgáltatást nem nyújtanak. Másodszor: tény, hogy a köztudatban nem él még a vendégfogadás anyagi előnye, ami a helyieknek pénzforrást jelenthetne. Harmadszor: a falusi romantika csak addig vonzó a fővárosból, külföldről érkező vendégnek, amíg naponta hideg-meleg vízben tud fürdeni, van hol bevásárolnia és az udvar végén nem az árnyékszéket kell keresnie. Azaz, falvaink infrastruktúráját kellene jobban fejleszteni, hogy valóban üdülés legyen az ideérkezőknek az itt töltött néhány nap. Továbbá: az ehhez szükséges rengeteg pénzt valahonnan elő kell teremteni, és mint az a riportokból kiderült, mindegyik fél a helyi tanácsokra mutat, mondván, az idegenforgalomból származó pénz helyben akkumulálódik. Igen ám, de a helyi erőforrások távol sincsenek abban a pozícióban, hogy az effajta szerepre rövid időn belül berendezkedjenek. És tegyük mindjárt hozzá, elsődleges célként nem is lenne tisztességes ezt meghatározni addig, amíg a települések nagy részében gondot jelent az egészséges ivóvíz, a szennyvízelvezetés, csapadékos időben a közlekedés, egyszóval az ott élők számára hiányoznak az elemi feltételek. A riportműsor az érintettek megszólaltatásával a kérdésfeltevésig jutott, a megoldás azonban továbbra is nyitott maradt.-takácsA HASONMÁS Van hasonmása Goljadkin úrnak, akiről Dosztojevszkij írt, s Babits regényhőse, Tábory Elemér is hasonmásával viaskodik, azt példázva, hogy váratlan bonyodalmaknak teszi ki magát, aki mellé társul szegődik a hasonmás. De nemcsak a regényhősöknek van hasonmása, hanem Michael Jacksonnak is, akiről szánni- való tudatlanságomban nem is tudok többet. Hasonmásáról is csak annyit árul el az öles plakát, hogy Szekszárdon táncol, a késő esti órákban, gondolom belépődíjért, ami illő és méltányos is, mert aki arra kíváncsi, hogy miként ropja egy hasonmás a rókatáncot vagy a suszterpolkát, igenis fizessen, jóllehet fogalmam sincs arról, hogy mit is táncol a hasonmás, az utcai hirdetmény erről szót sem ejt, csak annyit közöl, hogy táncol, ez pedig nem lehet csekélység. Sok mindenre gondolhat az ember, ki-ki hajlama, kultúrája szerint. Például arra is, hogy nekünk nem futja az eredeti Michael Jacksonra, szegény az ország, Tolna egyébként is az ország lekisebb megyéje. No de lehet élni Michaej Jackson tánca nélkül? Valószínűleg bajosan, napi gondokkal. S ha egyszer Michael Jacksonra nem tehetünk szert, jöjjön a hasonmás, érjük be a póttáncossal, végtére az illúzió fontos, s ha valaki veszi magának a fáradságot, hogy beáll hasonmásnak, ami mégiscsak kétes dicsőség, fogadjuk el, szegény ország, szegény megye - de ezt úgyis tudjuk. Bár én többre tartom az eredetit. Még ha valaki csak táncol, vigye ördög, de másban azért ne kövessük. cs. A finn mérnökkórus koncertje Régi ismerősöket, kedves barátokat köszönthettünk Szekszárdon, a Művészetek Házában. A madrigálkórus vendégeként hazánkban tartózkodó Helsinki Insinöörilaulajat férfikar adott hangversenyt a megyeszékhelyen. Az együttes tagjai néhány kivételtől eltekintve mérnö-- kök. Karnagyuk Jouni Maunula, aki karvezetői szakon végzett. Mint a közreadott ízléses prospektusból megtudtuk, már 1905-ben is járt finn kórus Magyarországon. A két ország dalosai között a kapcsolat régi keletű, több mint 80 éves múltra tekint vissza. Ezt a hagyományt a Sulasol, a finn énekesek és zenészek szövetsége nagy becsben tartja, s testvérszervezetével, a KÓTÁ-val ma is gyümölcsöző együttműködést folytat annak érdekében, hogy a Magyarország és Finnország között átívelő zenei híd erős pilléreken álljon. A szekszárdi koncerten - kedves gesztusként - az egyik finn énekes magyarul köszöntötte a szépszámú közönséget és ismertette a mérnökökből álló kórus műsorát. A bevezetőben elhangzottakból megtudtuk, hogy a férfikar elnöke - legnagyobb sajnálatunkra - nemrég elhunyt. A közönség soraiból ekkor spontán javaslat érkezett, hogy a jelenlévők egyperces néma felállással adózzanak az általunk is jól ismert elnök emlékének. A megható pillanatok után felcsendült a muzsika. Főként klasszikus férfikari műveket és finn népdalokat hallottunk. Több mint 20 kórusmű hangzott el. A népdalok legtöbbje az ezer tó országának szépségeiről, a finn haza mélységes szeretetéről szólt. A kissé szomorkás alaphangulatú zene északi rokonaink gazdag érzelemvilágát, humanitását tükrözi. Az együttes szólistája Anja Brom- mels, aki a Korán reggel, a Hazám Finnország és A Karjalai dombságon c. népdalokat énekelte szépen csengő hangon, üde bájjal. Fellépését a közönség nagy tapssal jutalmazta. A modernebb hangvételű kórusmüveket Kalevi Martinen: A testvérek visszatérése Jukolába című darabja képviselte. Befejezésül a nagy finn zeneszerző, Sibelius három szerzeménye csendült fel, a Dal a szívemből, a Himnusz és a Finlandia. A jelenlévők lelkes tetszésnyilvánítását a férfikar két magyar népdal eléneklésé- vel köszönte meg. A helsinki mérnökkórus szekszárdi fellépése sokáig emlékezetes marad. Reméljük, mihamarabb ismét városunkban üdvözölhetjük finn barátainkat. LEMLE ZOLTÁN Tévénapló A másik Karinthy Száz éve született s egymást érik a megemlékezések. Méltán, mert lángelmékben nem szűkölködő századunk egyik kiválósága, de épp az emlékezések görög- tüzében arra is kell gondolnunk, hogy nem ismerjük eléggé. Kezdetben volt az így írtok ti, ez a mindmáig eleven paródiagyűjtemény, melynek nem egy sora szólásmondásként, immár szerzőjétől függetlenül él tovább: Az élet olyan, mint a Lánchíd - mondjuk természetesen, anélkül, hogy Karinthyra kellene gondolnunk, az alliterá- ló Babits-sor pedig sokakat még ma is megtéveszt, mintha valóban Babits írta volna. De a szikrázó humorista mögött él egy másik Karinthy is, a költő, a drámaíró, legalább kötetnyi olyan novella szerzője, ami csak világirodalmi mércével mérhető, sokkai több figyelmet érdemelne a kritikus is, egyebek mellett Tóth Árpád első érdemes méltatója, ha pedig gyerekkori naplóit olvassuk, csak arra gondolhatunk, hogy csodagyerek volt. A kerek évforduló jó alkalom lett volna arra, hogy a másik Karinthyból is megmutasson valamit, a tévé emlékműsora azonban sajnos, adós maradt ezzel. Pedig jó Bán Róbert összeállítása, igaz, Karinthyt nem is lehet elrontani, de nem hagyja el a járt utat a járatlanért, jól ismert tréfák petárdái sisteregnek, mindenki otthon érzi magát, a színészek is érzik a humor felelősségét, de közben hiányzik a másik Karinthy, aki a Boga-napló tragikus sorait írta, a Mennyei riportot, a fantasztikus regényeket, kis újságcikkek ezreit, köztük megszámlálhatatlan remeklést. írt, de mennyire, a férfiról és a nőről, sokat és csúfondárosat, jó néhány estére való műsorra telnék belőle. De mennyi mindenről írt még! S jó lenne végre a maga teljességében látni ezt a kivételes művészt, amire jó alkalom lett volna a századik évforduló. Ezúttal elmaradt, de Karinthy olyan nagy író, hogy nincs szüksége évfordulókra. Ezek nélkül is fel lehetne végre fedezni. Két műsorról néhány sorban A szellemi árverés, amit két hónap múlva folytatnak, kár lenne szépítenünk, nagyon unalmas. Éppen az hiányzik belőle, amit az ilyen műsoroktól elvárna a néző, a szellemi izgalom, a „ki mit tud” feszültsége, s az elégedettség, hogy aki átveszi a szakajtó forintost, meg is szolgálta. A kérdések gyengécskék, a forgatókönyv, amibe ketten próbáltak lelket lehelni, Bölcs István és Szilágyi János, zötyög, a műsorvezető álközvetlensége fáraszt, az pedig igazán meglepő, hogy a játékra kiszemelt versenyzők többsége milyen bizonytalanul mozog a műveltség előszobájában. Annak idején a „ki miben tudós” versengése, középiskolás szereplőkkel, valódi izgalmat váltott ki, ez bizony nem, s ha folytatása következik, ki kellene lépnie a műkedvelő keretekből. A francia krimi viszont, ahogy mondani szokták, profi munka. Nem ismerem Marc Perrier-t, hírét sem hallottam, ebből a játékból ítélve tudja mozgatni figuráit, s bár mindvégig az irodalom peremén jár, arra is képes, hogy bizonyos feszültséget teremtsen. Csak hát ez a történet nagyon kimódolt, itt minden azért történik így és nem másként, hogy sem az író, sem a néző ne tévedjen el a lélektani útvesztőkben, s minden megmaradjon abban az esztétikai kategóriában, amit Kant a kellemes jelzővel illet. Az is, nem több, viszont épp ezért merül fel a kérdés, érdemes volt-e lefordítani, bemutatni, s nyilván fizetni is érte. Irodalmunk réges régi aggodalma, hogy lemaradunk Európa mögött, nem tudunk lépést tartani az újjal és a legújabbal. De az ilyen fajsúlyú művek aligha gazdagítják szellemi életünket, vagy irodalmi tájékozódásunkat, arra viszont mindenképp alkalmas volt, hogy tehetségekhez méltó feladatot adjon Csákányi Lászlónak. A szerző nyilvánvaló szándéka az volt, hogy két jó szerepet írjon, Csákányi Lászlóé hatásosabb, miatta érdemes volt megnézni ezt az egyébként másodosztályú játékot. Az Angol királyné Kiosztották a veszprémi találkozó díjait, a jutalmazott és nem jutalmazott filmek közül az ünnepi esten Hajdúfy Miklós az Angol királyné című alkotását mutatták be, ami Veszprém város különdíját kapta. A cím egy kicsit megtévesztő, ugyanis nem az angol királynéról van szó (a kortársak, nagyon helyesen, így írták), hanem a róla elnevezett pesti szállodáról, ahol birtokait eladván 1854-től haláláig lakott Deák Ferenc. A filmnek 6 az igazi hőse, s Hajdú fy dicséretére legyen mondva, olyan kérdéshez nyúlt, ami mindmáig sok félreértésre adott alkalmat. A kor távolról sem olyan egyszerű, hogy az áruló-hős ellentétével el lehetne intézni: az emigráció széthullott, Kossuth hívei megritkultak, s a józan Deák felismeri, hogy becsületes alkut lehet kötni Béccsel. Az Almássy-összeesküvés után remény sincs a fegyveres felkelésre, Európa cserbenhagyta az országot, s a volt honvédek megpróbálnak beilleszkedni a megváltozott viszonyokba, néha meghökkentő állásokat is vállalva, mint Zámbelly Lajos, Görgei vezérkari ezredese, akit kétszer ítéltek várfogságra s a kiegyezés után fegyházigazgató lett. A császár is békejobbot nyújt, a koronázására küldött aranyakat a volt honvédek segélyezésére ajánlja fel, de azért ettől ma sem kell meghatódnunk, mert mégis csak 49 hóhéra volt. Deák körültekintően munkálkodik a kiegyezésen, Kossuth ekkor teszi közzé Párizsban, 1867. május 22-i kelettel nevezetes levelét, az úgynevezett Cassandra-le- velet, a váddal, hogy Deák „a jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutott”. Itt kezdődik Hajdufy Miklós filmje. A mondanivaló világos: a bölcs kompromisszum mindig hasznosabb, mint a meggondolatlan lázadás, de ezt olyan romantikus keretbe ágyazza Hajdufy, hogy a szálak kifutnak kezéből, Deák pedig passzív öregúr lesz, akinek legfőbb tennivalója, hogy szivarozzon. A valóság azonban nem ilyen egyszerű, akkor sem, ha tudjuk, hogy Deák valóban alacsony növésű, kövér férfiú volt, aminél azonban fontosabb, hogy körülötte forgott a történelem, amit nem hóbortos intríkusok jellemeztek, s főleg nem úgy, ahogy Hajdufy Miklós - aki írta is a filmet - elképzeli. S itt már a történelmi igazságtevés szándéka kevés, a hajdani Nagyhíd, ma Deák Ferenc utcai szálloda kényelmes lakosztályában más is történt, mert Deákék valóban történelmet csináltak, akkor is, ha a kiegyezés és Deák szerepe ma is kavarhat vitákat A filmből a feszültség hiányzik, amit nem pótolnak a romantikus elemek, s a szereplők átcsoportosítása talán a történelmi hűséget iS jobban szolgálta volna. Kemény Zsigmond például ennek az időszaknak távolról sem mellékszereplője, egyébként ő is az Angol királynéban lakott, s magánéletének néhány színfoltja is gazdagíthatta volna a cselekményt. Az elkésett Jókai-hősök végeredményben eltakarják Deák alakját aki öregurasan szivarozik csak, mintha ezt tartaná a legfontosabbnak. Marad tehát a tisztességes szándék, esetenként túl is hangsúlyozva, fölösleges szereplők jönnek, mennek, áskálódnak, mi pedig tudjuk, hogy valami más is történt, ami hosszú időre meghatározta az ország életét. A főhős bemutatkozik: fél kézzel emeli fel az edény fedőlapját
