Tolna Megyei Népújság, 1987. május (37. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-09 / 108. szám

1987. május 9. TOLNA ' 10 NÉPÚJSÁG Kétszemélyes „emlékkönyv” ­Halápy Jánosról Halápy Jánosné - az egykori Bojár Lili - jó negyed századdal férje halála után jutott olyan elhatározásra, megírja kette­jük szabálytalan élettörténetét. Egyéni élete önmagában is sok érdekes fordula­tot rejt. Ambiciózus gyermek volt, dönté­seiben határozott, s e tulajdonságait megőrizte mostanáig. Színésznőnek ké­szült, Petőfi-vers segítette a színiakadé­miára. Salamon Béla kabaréjában lépett fel, azután a vidéki színésznő édes-bús sorsa várta. Sértő Kálmán költő egyolda­lú „imádata” révén került ismeretségbe Halápy János festővel. Szerelmük „ára” a színi pálya feladása volt. Nehéz döntésre kényszerült, de állhatatos maradt. így lett méltó társ, rajongó, menedzser és a ha­gyaték hűséges gondozója, az emléke­zés őrzője. E szándékból fakad tisztes ál­dozattal kiadott kötete, amely - Bodnár Éva kismonográfiájából merítve, de azt kiegészítve - sajátos szövetű írásba fog­lalja mindazt, amit még - kitágítva a mo­nográfia kereteit - érdemesnek ítélt el­mondani sorsukról, világukról, kortár­saikról, amolyan „kétszemélyes emlék­könyv” formájában. A festő, aki mellé hű társul szegődött, mozgalmas pályát futva emelkedett ama kevesek kiérdemelte rangra, amelyet a „Balaton festője” cím fémjelez. A könyv az iv vonulatát követi az indulástól, bejár­va a kibontakozás lépcsőit. Bőven idéz a legkülönbözőbb forrásokból, de főként a neves műtörténész tanulmányából. Ahogy halad az időben, mint több saját élmény, emlék tódul tollára, s színesíti, formálja életszerűvé a tudós közölte szi­kár tényeket. Nem hűvös kívülállóként, ellenkezőleg, apró intimitásokat sem mellőzve szól házasságuk előtörténeté­ről, Halápy János családjáról, gyer­mekkoráról, élénk zenei kíváncsiságá­ról. A háború nyomai, a fogolytábor éle­te, a tanári pályán tett lépések, a KUT- csoport alapításában játszott szerep csakúgy az írás sodrába kerül, mint bá­ró Hatvány Lajos gyermekeinek külö­nös sorsa, a két család bensőséges kapcsolata. Az elős feleség - Hatvány Viola - révén jutott a festő Párizsba, a nyarakat pedig a Balatonnál töltötték, ugyancsak családi közreműködéssel. A békés élet kútfőjéből sorjáztak a művek, a művészeti élet pezsgése pe­dig szülte az ízes anekdotákat, közép­pontban Rippl-Rónaival, Csorba Gézá­val, Pátzayval, meg a városmajori fű­szeressel. A korra jellemző az idilli há­zasság vége is, miként Bojár Lili „belé­pése” a történetbe. Önmagáról tárgyilagosan rajzol port­rét, de kapcsolatukról szólva, hangja érzékenyebbé, bensőségesebbé válik. Asszonyisága, rajongása ellemi erővel tör felszínre, éreznünk kell az emlékező megrendültségét. Okos kitérővel a mű­vekre, kritikákra, fogadtatásra tereli fi­gyelmünket, de erőfeszítése csak rész­ben sikerül. Küzdelmes odaadásának motívumai mindegyre a személyes színt erősítik a gazdagodó képen. Kö­zös életük virágzását kevés hamis vo­nás zavarta. Emlékezetes balatoni nya­rak, ösztöndíjak, kiállítások, neves mű­vészbarátok érdeklődése, lelkesült írásrészletek töltik meg tartalommal a legtermékenyebb évek lapjait. Lili nyel­vet tanul, Jánosnak még írásra is futotta erejéből. A mellőzött jelesekért emelt szót, így érdemelte ki Egry barátságát s másokét. Bajor Gizi műteremlátogatá­sairól szóló epizódok után szomorú hangulatú sorok vallanak nehéz, sötét időkről, emberi megpróbáltatásokról. Nagyon meleg színezésű történetek idézik a felszabadulás, az újra induló élet pillanatait, a remény feltámadá­sát. A tárlatokon Halápy kiforrott Bala- ton-festöként jeleskedik, de a nemzeti seregszemléken alig jut falhoz. Kiszo­rítják füredi műterméből, de hűségesen kitart kedves tava mellett, az első szív­rohammal is ott kel bírókra. A művé­szetpolitikával nincs szerencséje, a ko­rifeusok halála után sem „tartják idő­szerűnek” festészetét. Halápy Lili - az elsőrendű tolmács és kitűnő fordító - azonban nem törődik bele a döntésbe. Akadályokon át viszi sikerre férje pikturáját. Emlék- és ván­dorkiállítások sora, lelkes kritikai vissz­hang - ezekből bőven idéz írása zárá­saként! - meggyőzik konok küzdelme értelméről. A maga életével, sorsával kiegészítve válik könyve teljessé. Von­zó történetek emlékeztetik Steinbeck látogatására, Bernstein sajtókonferen­ciájára. Járt R. Hughes wales-i otthoná­ban, tanította Kodály feleségét angolra, fordította Gárdonyit, Mikszáthot és Szerb Antalt, a magyar tudomány fon­tos alapműveit. Nyelvtudásából élt és éltetett, de szenvedélye Halápy János volt s maradt. Könyve érzékeny tanúságtétel egy, a szerelem lázát túlélő őszinte, kölcsö­nös vonzalomra épülő élet vállalása mellett. Nem művészettörténet, korrajz, számos szálból font sajátos, nagyon emberi sors kettős-tükre. Sodró erejű, töprengésre késztető vallomás, amely képes egy karakteres művészi arcéit markáns vonásokkal és lágy tónusok­kal felidézni. A kiegészítő anyagban Egry-levele- ket olvashatunk, barátságuk bizonyíté­kait. A kiállítások felsorolását gazdag irodalom-jegyzék követi. Harmincnégy színes tábla és számos dokumentum­fotó növeli teljességérzetünket. S tisz­teletünket áldozatvállalása iránt. SALAMON NÁNDOR Munkák és mundérok Ha az utóbbi hónapban nem olvastam és hallottam százszor, hát egyszer sem: „bi­zony, elvesztette ez és ez a szakma, hivatás a becsületét, sürgősen vissza kellene sze­rezni”... Nyilatkozzék ezt joggal a pedagógusok, az egészségügyiek, a vasutasok, a szakmunkások, a suszterek, a postások, a rendőrök, a színészek, írók, s talán a kondá­sok nevében is. Mindannyiunk nevében. És mi megadón bólogatunk, merttényleg: visz- sza kellene adni a munkák és mundérok becsületét, mert ha nem tesszük, akkor rájuk ragad a becsület ellentétének jelzője. De hát lehetséges? Lehetséges, hogy egy egész ország szinte valamennyi szakmája, foglalkozása, hivatása hasonló gondokkal küzd? Ha cikkem hangját „harcosra és optimistára” venném, most elverhetném a port a sok elhamarkodottan általánosító, pesszimista nyilatkozón, mert ugye azért vagyunk még néhány százan, ezren, akik úgy érezzük, hogy a mi munkánk és mundérunk becses is, becsületes is! De én nem akarom elfedni a bajt. Amiről a sűrűn hallható-olvasható nyilatkozatok szólnak, komoly bajt jelez. Nem is annyira a körülményekben, hanem in­kább a bennünk rejlő bajt. Egy pszichózist jelez, mely - ha kollektív méretekben hatal­masodik el - szinte megállíthatatlan. Baj van a társadalmi munkamegosztással, a kö­zös értékrend normáival, ha szinte minden felsorolható foglalkozás képviselői úgy érezhetik - s ismétlem, joggal! - hogy gyengült egy-egy szakma rangja, társadalmi megbecsülése, a bányásztól a marósig, a tanácsi adminisztrátortól az üzemmérnökig és tovább. Tudom, furcsa világban, melléküzemágak, gmk-k, vgmk-k, PJT-k, kisszövetkezetek, szerződéses üzletek, butikok, külföldi munkavállalások világában élünk. E pillanatban is háttérrádiómból a reformról ömlik a szó, amely - mint mondják - áldozatokkal jár, de lassan úgy tetszik, minden réteg, minden szakma úgy érzi, máris áldozatává vált e politikai-társadalmi-gazdasági átrendeződésnek: már nemcsak a kisiparosok, a felta­lálók panaszkodnak, hanem a gyárigazgatók, téesz-elnökök, sőt a miniszterek is. Pe­dig hát, valljuk meg, abszurd helyzet: az mégiscsak lehetetlen, hogy egyetlen szakma, egyetlen réteg se legyen elégedett pillanatnyi anyagi és erkölcsi megbecsülésével! Vagy ha mégis lehetséges, akkor bizony újra kell gondolni egész társadalmunkat, an­nak felépítését és működését, mert gondoljuk meg: milyen képet fest magának rólunk az ifjúság, milyen pályára szegődik önként gyermekünk, ha ebben a bizonytalan, pa­naszosan gomolygó szakmai leértékelődésben kell tájékozódnia? A publicistának viszonylag könnyű a dolga, ha diagnózist ad: ami megtörtént, az megtörtént. De mi legyen a kúra? Itt, sajnos, megint csak közhelyekre számíthatunk. Hiszen olyan megújulásra volna szükség minden hivatás, foglalkozás, munka terüle­tén, mely az egyénre épül, s ugyanakkor amelyet a vezetés (minden szinten!) támogat és érvényesít. Hogy a jó cipésznek, látszerészhek, utcaseprőnek, szemétszállítónak, szerelőnek, kovácsnak, szabónak, költőnek, muzsikusnak, vasutasnak, mérnöknek, orvosnak, tanárnak érdemes legyen valóban jól dolgozni. Ehhez azonban verseny­helyzet kell. Ehhez ki kell rekeszteni - akár a munkából is - a rosszakat: a lustákat, a lelkiismeretleneket, a tehetségteleneket. S tegyük hozzá, ki kell rekeszteni a rossz munkaerőket az igazgatók, osztályvezetők, titkárok, miniszterek, közfunkciót viselők közül is. Vagyis hát a szakmák és mundérok becsületét csak a folyamatosan ellenőrzött ver­senyhelyzet állíthatja vissza. Ne áltassuk magunkat: ez nem más, mint maga a műkö­désképes demokrácia. Hogy ne csak képviselőt, de orvost, susztert, szerelőt is vá­laszthassunk szabadon, s a gyöngébb, lustább, tehetségtelenebb ne élhessen vissza monopólhelyzetével. A szakmák közötti hierarchiát mindig az élet alakítja. A sebészor­vos munkája mindig többet fog érni az anyagmozgatóénál. Csak a rossz sebészorvos és a jó anyagmozgató viszonya nem tisztázott egyelőre. Hogy a rossz miniszter és a jó utcaseprő viszonyáról ne is beszéljünk. De ennek tisztázásához nyilvános megmére­tés kell, vagyis: demokrácia. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Lengyel triptichon III. Szeráfi n, a derűs barát Egy utazástól sokféle élményt remél az ember, leginkább mégis a hétköznapok útfélen hagyása tartogatja az igazi meg­lepetést. A múzeumok, templomok, tár­gyak, de még a táj látványa is üres lenne, ha nem sugallná a mellette, benne, vele élő embert, ha nem éreznénk a tegnap vagy évszázadokkal előttünk élt társ ujjá- nak melegét. Azok a benyomások, ame­lyek néha a legváratlanabb pillanatban érnek bennünket - parkban kutyáját sé­táltató idős hölgy vagy fáradt arcú perec­árus láttán -, egy-egy mozaikját jelentik annak a bennünk épült műnek, amit rövi­den utazásnak hívunk. Ez az alkotás azonban általában torzó marad, mert hiányzik belőle az a főalak, akik köré a pillanatok miniatúrái illenének, néha csupán helytöltő mellékalakként, elna­gyoltan és a színek üdesége nélkül, néha pedig a nagy egész szerves részeként, az önálló életet élő lények mosolyával, fényével, árnyával. Legritkább élmény az, amikor barátok­ra találunk. Barátokra, akik nem cinko­sok, nem ivócimborák, nem készséges, udvarias idegenek, hanem olyan teremt­mények, akiket sajnáljuk, hogy nem is­mertünk már eddig, akikre titkainkat, gondolatainkat egyaránt rábízhatnánk. Ilyen szellemi közösségért, emberi élmé­nyért - ha előre tudhatnánk, megérint majd minket - viszontagságos kilométe­rek ezreit sem sajnálnánk megtenni, nem félnénk (jó magyar szokás szerint) a kü­lönös fűszerű ételtől, gyatrább fekete ká­vétól, egyszóval életünk kitaposott házi­papucsának elkeveredésétöl. Az ilyen találkozás azonban sohasem program, vagy ha mégis az, gyakran nem váltja be a hozzá fűzött reményeket és felmelegí­tett maradékká lesz ünnepi csemege he­lyett. A magyar nyelv segít, hogy a kettős je­lentésű barát szóval érzékeltessem, amit mondani szeretnék. Az imént emlegetett emberi közelség napjainkra ugyan már szinte teljesen kiszorította a második je­lentését ennek a szónak, azt, hogy ’szer­zetesrend tagja’. Eszünkbe jut még né­hány verssor, („fürge barátok itták a szürkebarátot”), a Toldi estéjéből néhány kép a lobogó csuhájú ősz bajnokról, de a fogalom egyre inkább kiürül, archaizáló­dik. Számunkra Czestochowában telt meg élettel a szó. Az egyetlen magyar alapítású szerze­tesrend, a pálosok Jasna Gora nevű kolostorának vendégei voltunk, ahol egy sajátos kultúra emlékeit s egy régről ba­ráti nemzet történelmének, tudatának esz- szenciáját kortyoltuk magunkba. A hazát mentő szárnyas lovag, a bizánci Mária- kép éppúgy hozzátartozott ehhez, mint a koncentrációs táborban készült feszület, amelyet konzervdoboz fémjével díszítet­tek, a finom hímű palást, amely hihetőleg magyar kéz munkája a XV. századból. Aki a tárgyakba életet lehelt, tegnapi és mai emberek kezéből tette elénk, a kolostor rendfőnöke, Szerafin atya: fáradhatatlan, lelkes és derűs tagja a ma már mindösz- sze négyszáz tagból álló pálos szerzet­nek. Nélküle nem lett volna miénk is az 1683-ban Bécs felszabadítására indult Sobiesky János kardjának története, mert egy tárgy lett volna csupán a sok ezer között, s ki tudja, nem érdekesebb-e a mai szemlélő számára egy Béke-No- bel-dij, vagy a nyolcvanezer ember gyűj­tőtáborában titkon faragott feszület? Mindegyik megkapta az őt megillető he­lyet a történelem egészében, s mégis az egység teljességével szemlélhettük vala­mennyit. Templomban, lovagteremben, arze­nálban egyaránt ámulhattunk már, ami­kor azt hittük, ennél több, teljesebb és szebb semmi nem lehet. Csalódásunk kellemes és emberi volt: amit a könyvtár tartogatott még, több lett a teljesség gaz­dag érzésénél. Nemcsak azon a míves bőrtokban tartott számos könyvritkasá­gon ámulhattunk, amelyek között közel hatszáz ősnyomtatvány is található, ha­nem az ezt egybegyűjtő szellemen és annak továbbélésén is. „A pálosok szá­mára kötelező volt a könyvtárlátogatás, aki rest módon elhanyagolta, kemény büntetést kapott” - mondja Szerafin atya. A kolostor vendégkönyvéből azután sor­ra mutatja a szovjet nagykövettől kezdve Sienkiewiczig s számos jeles személyi­ség kézjegyéig a közelmúlt emlékeit. A történelmet fanyar ízzel idézi: „A vendég­könyvben olvasható Himmler aláírása is, bár őt senki sem hívta ide...”. Búcsúzáskor még egy fénykép, barát a barátok között, amikor - szakmai árta­lom ez - Szluha György jut eszembe: az egykori pálos szerzetes, aki később Szekszárd számára kórházat, templo­mot, iskolát építtetett, álmaiból csupán a gimnázium nem valósult meg. S ekkor, a kézfogások után, amikor már mindenki a buszra siet, egy pillanatra megáll és el­gondolkodik Szerafin atya. „Mi lesz a kis- legényből? Tanár, orvos, mérnök?” - kérdi a hosszú órákon gyermeki tisztelet­tel figyelő fiúról. „Még nem tudjuk. De az a legfontosabb, hogy először ember le­gyen” - hangzik a válasz. „Ember, igen, igen, az a legfontosabb” - örül meg a szó hallatán a rendfőnök és magához öleli a kisfiút. „Ember, igen, az a legfontosabb” - búcsúzik nehéz szívvel, aztán felnéz a Czestochowa fölött ragyogó napra. A pálosok kovácsoltvas kapuja Barát a barátok között (Vége) Jerzy Debski: Sex! Kissé bátortalanul léptem oda a pulthoz.- Üdvözlöm! - csicseregte az elárusító- nő, és eltakarta kezével a vihogását. - Mi­vel szolgálhatok?- Szeretnék venni egy inget.- Tessék parancsolni! Hányas számot visel?- Negyvenest.- Állok rendelkezésére! Milyen színben óhajtja?- Fogalmam sincs...- Úgy gondolom, hogy a zöld megy leg­jobban az arcához. Levett a polcról egy inget, és az állam alá dugta.- Nem, mégsem - jelentette ki néhány pillanat múlva. - Ez a másik jobban fog mutatni. Illik a szeme színéhez. - No, majd ez! - kiáltott fel, és ezúttal celofánba csomagolt rózsaszínű holmit passzintott rám. - Istenem, de gyönyörül- Örülök neki - mondtam. - De egy ki­csit mintha hosszú lenne az újjá.- Ki van zárva! Ha azonban mégis így volna, hozza csak vissza nyugodtam, és kész­séggel kicseréljük. Különben is, bármikor ál­lunk rendelkezésére!- Hát jól van, megveszem.- Méltóztassék. Legyen máskor is szeren­csénk! Rendkívüli öröm volt a számunkra! Adja át üdvözletünket a nagyságos asszonynak!- Állj! - kiáltotta a forgatócsoport veze­tője - Ennyi! Köszönjük szépen. Kikapcsolták a kamerát, eloltották a jupiter- lámpát, és összetekerték a kábeleket.- Mikor láthatom magam? - kérdezte izga­tottan az eladó.- Még ma, az esti híradóban - válaszol­ták a filmesek, és távoztak.- Ez már döfi! - lelkendezett az eladó. - A kolléganőim meg fognak pukkadni az irigy­ségtől! Hirtelen rám nézett, elkomotyodott. és olyan lett az arca, mintha citromba harapott volna.- Mi tetszik?- Szeretnék egy...- Elfogyott! A szerző megjegyezése: A tisztelt olva­só bizonyára észrevette, hogy a tartalomnak semmi köze a címhez. És ez Így van rendjén. Ha ugyanis azt biggyesztem az írásom fölé, hogy „Vásárlás" - senki sem olvasta volna el. Lengyelből fordította: ADAMECZ KÁLMÁN Dr. TÖTTÖS GÁBOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents