Tolna Megyei Népújság, 1987. május (37. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-30 / 126. szám

1987. május 30. NÉPÚJSÁG 11 A szekszárdi szőlő és bor az irodalomban „Csak szülőföldem van, nincs szülőfalum. (...) Az ilyen tájék igazán a tenye­rén viszi az embert, minden lépésnél ad szellemének vagy ínyének valami édességet. Ezt hívják kultúrtájnak; ilyet teremteni, ez az ember dolga a föl­dön, a földdel; s ilyet megőrizni. Egyaránt kell hozzá jó talaj és jó szellem...” Illyés Gyula Megyénk halhatatlan szülöttének A tol­nai kék szőlőhegyek alján cimű emléke­zéséből választottuk mottónak e néhány sort. S bizonyságul is: a táj és az ember műveltsége, igaz hagyományai veretes szavú igazolásához. Egy évsz-ázaddal Illyés előtt, 1845-ben több mint másfél évezredes emlék is fi­gyelmeztetett arra, hogy a hétköznapok és a kultúra édes testvérek. Ekkor talál­ták meg azt a római kori emléket, amelyet a szakirodalom szekszárdi szarkofágnak nevez. A tíztonnás márványkoporsó ol­dallapján kettős kehelyből ágazó termő szőlőtő, az örök megújhodás jelképe, benne pedig az ókor irodalmának üzene­te; ékes görög nyelven: „Áldozz a pász­tornak, igyál s élni fogsz!” A metszett üvegedény, amely a feliratot hordozta, önmagában is ritka: az egész világon mindössze tíz darabot ismernek még ma is, s készítésének titkát csak a leg­újabb technika ismételhette meg. A szőlő és a bor azonban hosszú év­századokig meghatározó volt és maradt Szekszárd történetében. Vilmos apát is azzal tartotta fenn nevét a krónikában, hogy megmentette az apátságot alapító I. Béla fiának, Géza hercegnek életét - no és közismert borissza volt. Néhány év­század múlva a református énekmondók és prédikátorok már a „sokféle részögö- sök”-ről írtak, s ezzel együtt az újra virág­zó borkultúráról. A táj szépsége a hithű muzulmán (tehát bornemissza) Evlia Cselebit is megragadja, s.költői szavakat ad szájába: „rózaligetes szőlők” díszle­nek leírása szerint Szekszárd környékén. A XVIII—XIX. század a szőlőművelés és borászat virágkorát hozza, amelyben vi­dámság és vers édes testvérek. 1846- ban Péterfi József egy előhegyi „régibb borsajtón” olvasta a rigmust: „Lásd meg uram én ügyemet / Hozz bort innom, töltsd kedvemet / Mert az előhegyi boriul / Danolhat, aki nem búsul”. Nits István, a századvég szőlész-borász szakembere 1900-ban vásárol egy szőlöprést, amely­nek 1824-ben vésett szövege szintén ha­sonló vidámságú: „Lásd meg uram én ügyemet, / Hozz bort innom, töltsd ked­vemet. / Ez jó bortul bátran igyunk, / Ha nem lesz majd, elhallgassunk”. Min­den bizonnyal ismerték már ekkoriban azt a népdalt is, amelyet szívesen idéz­nek ma is szóban és tettben egyaránt: „A szekszárdi likpincének ritkának van teteje. Amelliknek teteje van anpak nincsen kéménye, de bor aztán jó van benne. Angyalommal ittam benne, az én édes galambommal ittam benne!” Garay János, aki elsőként emelte az irodalomba igazán a szekszárdi vörös­bor jó hírét, Az obsitosban írja ugyan, de akárhányszor láthatta: „Ott ültek, id- dogáltak vecsernye óta már, / Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár...”. Azt is ne­ki köszönhetjük, hogy nem csupán szek­szárdi „vörösborról”, hanem bikavérről írt, amely eldönti azt a vitát, hogy régibb-e Egerben ez a megnevezés, avagy valójá­ban szekszárdi?! Garay János nemcsak versével, ha­nem Petőfi Sándorhoz írott levelében is igazolja, hogy számára a szekszárdi vö­rösbor és a hazafiság szorosan össze­függő fogalmak. Petőfi Zoltánról ír, aki­nek még akkor keresztnevét sem tudja, s 1848. december 25-i levelében megem­líti: „De azért ma ebédre megisszuk az ál­domást, jó szekszárdi aszúból, melyet az ünnepekre kaptam hazulról, s melyet már csak azért is el akarunk fogyasztani, hogy belőle Windischgráetznek egy csepp se jusson...” Más meg éppenhogy évtizedekig őriz­te az 1848-as, dézsmamentes, „forradal­mi” vörösbort: Kramolin Gyula, a város népszerű orvosa örökítette meg Egység című színművében azt a hagyományt, hogy föl-föltöltötték azt az egy-két pintet, amit kivettek, emlékezvén a nagy időkre. Az 1881-es Tolnamegyei Közlöny tanú­sága szerint azonban nemcsak Szek- szárdon, hanem Egerben is született népdal - a szekszárdi borról(l): „A szekszárdi hegy alatt, Jó bor terem az alatt, Ott terem a jó vörös, jó fehér, A barátság kedviért”. A bor még irodalomszervező erővé is vált a rivális laptárs a Tolnavármegye szerkesztője, dr. Leopold Kornél kezé­ben. Nemcsak Ady Endrét vendégelték meg a hires nedűvel, hanem Tóth Béla egyik novelláját is folyékony honoráriu­mért írta. 1892-es leveléből egyéb is ki­derül: „Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Ri­deg, hétköznapi honorárium ígérete bi­zony nem csábított volna el, hogy én, lus­ta keleti ember föláldozzak egy fél éjsza­kát. De jártam valamikor Szegzárdon és nem felejtem el a híg rubintot, amely­ben bársony melegsége és lágysága egyesül paradicsomi zamatokkal. Rend­kívül örvendenék, ha jelen elbeszélésem egyik hősét: Szegzárdi Péter urat mennél számosabb becses családjával együtt szerény házamban tisztelhetném Kará­csony estéjén. Van szerencsém őt előre is biztosítani arról, hogy a legszívesebb fogadtatásban fog részesülni. Igen tisz­telt Szerkesztő Úrnak pedig vagyok kész szolgája: Tóth Béla.” Az irodalomban szinte közmondásos lett a szekszárdi borra mint tekintélyre hi­vatkozni: Móricz Zsigmond csuszamlós- nak és a világ legelső borának mondja a szekszárdit, pedig - ha igaz, bornemisz- szának ismerte mindenki. Akad egészen napjainkig is példa arra, hogy mennyire „isteni”-nek érzik az itteni bort: Csurka István Házmestersirató című drámájában szekszárdinak mondják a Jézus által csodaként borrá változó italt. A bor emléke persze akkor a legszebb, ha úgy marad meg, ahogy Schöpflin Ala­dár tartotta fenn Babits Mihályról: „Nem volt bohém, rendesen ólt, ételben, italbán rendkívül mértékletes volt, de egyszer Adyval vacsorázott s utána büszkélke­dett, mert Ady megdicsérte, hogy jól bírja a bort. A bort megitta, mint jó szekszárdi ember, családjának is volt szőleje a város határában, ez a szőlő többször szerepel verseiben, még inkább Halálfiai című re­gényében. Szerinte a szekszárdi bor volt a legjobb a világon. Egy-két pohárral szí­vesen megivott, de sohasem tobzódott az italban”. DR. TÖTTÖS GÁBOR Szekszárd látképe a XIX. század elején, a céhlevélen miMszcT Garay János Szegszárdi bordal Már ha aztán bor: legyen bor, Hegyi bor, ne szilvalé! Még a vízből is csak az jó, Mely hegyekből zúg elé! A lapályra béka menjen, Igya meg bűzös tavát; Hegyre hág fel a szegszárdi. Onnan hozza tűzborát. Mint a legszebb kék leányszem, Mint a nyájas, őszi ég, A szegszárdi szőlőfürtnek Szeme olyan tiszta kék; S hogyha már szölőkorában Ily varázsjátékot űz: Hogy ne volna hát borában, Hogy ne volna égi tűz! Töltsd pohárba, és csodát látsz! Színe mint a bikavér, S mégis a gyöngy, mely belőle Fölragyog, mint hó, fehér. És a tőke, melyen termett, Nemde, oly zöld, mint a rét? Hol leled föl szebben együtt Szép hazánk háromszinét? Ha sűrűn tölt a szegszárdi, Hát ne bánja senki se! Mert hazája színeivel Honszerelmét szíjjá be! Ha szegszárdi borral élne Minden ember, mint te s én; Nem rágódnék annyi hernyó Nemzetünk szent törzsökén. Már apáink ős korában Hét országra szólt e bor: Mert különben hegytövén nem Épült volna kolostor... Béla a dicső király is Itt szűrt legjobb borokat, Kit ma még minden tavaszszal Minden tőke megsirat. Béla király idejében Még magyar volt a magyar; Most ezerfelé szakadva, Tudja isten mit akar! Még a bort sem iszsza most úgy, Mint az ősök idején; Sört iszik vagy kávélével Töltözik most ifjú, vén. De borunkhoz hűk vagyunk mi, S hűk legyünk szegszárdiak! Míg fölöttünk e mosolygó Sorhegyek virítanak, Melyeket ha csúcsra szednénk, Égig érne Bartinánk, S mi az égi csillagokkal Poharat koczintanánk. Ide hát, te bazsarózsa! Poharunkba, bikavér! Hadd igyuk az áldomást meg, Legelőbb is magadér! Jó barátért másod ízben, Szép leányért azután, - Ki e háromért nem érez, Kutyafejű, vad pogány! S most le, társak, a kalappal, Végre hagytuk a javát: Isten éltesse hazánkat A dicső magyar hazát, Melybe mint gyűrűbe minden Hazafit befoglalunk, Folyjon érte, hogy ha vér kell! Mint foly érte itt borunk. Folyjon a bor, folyjon a vér, Hol dicsőség folynia! Volt, van és leszen Szegszárdnak Még elég hazafia! Volt, van és leszen Szegszárdnak Míg le nem dől Bartina, Melylyet honját felköszöntse, Egy pohárka jó bora. A szekszárdi szarkofág oldallapja Fája Géza: A borvidéki ember Nem csupán Sárköz borvidék, ha­nem egész környéke. A borvidék pe­dig sajátságos embertípust teremt, azonnal fölismerhetjük szavainak za­matéról, szemének játékáról, kedélye telítettségéről. A borvidéki ember tud hallgatni, de hallgatása sohasem tu­nya, üres némaság, kedélye bomlik ilyenkor szivárvánnyá odabenn, ar­cára pedig utánozhatatlan, bölcs de­rű költözik. Ha szól, mondataibólmindig fölcsap bizonyos finom, mértéktartó mámor, a művészekével rokon. Midőn szót ejt, nem csu­pán közöl, hanem költ is, mintha a fogyasztott borok elmostak volna mindennémű szokványosságot odabenn, és frissen, szűzi arculattal támadna föl újra a világ. Szeret üldögélni oly kitartón, mintha lába bogos gyökeret vert volna az anyaföldbe, de ha nekilendül, a borne­misszák messze mögötte maradnak. Sohasem szikesedik el a lelke, nem alszik el, hájba sem temetkezik, hanem holtig virít. Szavainak il­lata vagyon, annak is, kit utolsónak küld e világ felé. Midőn a borvidéki emberről beszélünk, távolról se gondoljunk fe­neketlen bortömlökre, megátalkodott szesztestvérekre, szóval „min­denféle részögösökre”. A nagyvárosok topogóinak törzsvendégeire sem, kik állva s gyakran éhomra isszák a „köröket”, gyors és durván ható mámor reményében. De a csapszékek avas szagú szőrmóku­saival se tévesszük össze a borvidéki embert. A kocsmák száma ala­posan megcsappant Sárközben, negyedannyi sincsen, mint a Horthy-korszakban, mégsem hiányolják őket. Részeg emberek sem botorkálnak az utcán, az éjszaka csöndjét nem veri fel bekapott pol­gártársak eszeveszett kurjongatása. Útjaim során egyetlen önmagá­ból kifordult részegeskedővel találkoztam, ez is levitézlett „közéleti tekintély" volt. A két világháború között a sárközi kocsmák a bomló nagyparaszti rétegnek az igényeit szolgálták. Elsősorban ez a társa­dalom duhajkodott falai között, vagy vonult ki a „högyre”, a tanyára. És ha a kocsmában olykor hajnalig devernyáztak, a tanyán néha na­pokig folyt a dáridó. A borvidéki ember, akit én dicsérek, nem „részö­gös”, kocsmába se igen jár, hogy sárga földig leigya magát, otthon ugyancsak mértékkel fogyasztja a boritalt. A hegyen is emberi mél­tósággal gyakorolja a „szertartást”. A drága nedűtől pedig felfoko­zott, tehát a szokványosnál különb kedélyállapotba jut. Mértéktele­nül csupán félemberek isznak, így szeretnék pótolni mardosó hiá­nyaikat. A bor azonban nem alkuszik, csúffá teszi azokat, akik meg- szentségtelenftik. Ha Sárközben valaki „édomtalankodni” kezd, tehát vedeli a bort, nem tud idejében fölállani az asztal mellől, trágárkodik, szerelmi kalandjait csemcsegi, az emberek sorra elhú­zódnak mellőle, legfennebb a hasonszőrűek maradnak társaságá­ban. Sárközi lakodalomban vettem részt, hivatalos volt csaknem az egész község, akadt bor bőven, de még hajnalban sem édomtalan- kodott senki. Csak néhány surják gyerek itta le magát az udvaron, azután eloldalogtak, felzörgettek egy borral kufárkodó nénikét, ez azonban nem bújt ki a dunyha alól, hanem megillető helyre küldte őket. Bosszúból szétbontották a nénike palánkját. A részegség itten együtt jár az éretlenséggel vagy az emberi bomlással. A borvidéki ember nem tart otthon nagyobb mennyiségű bort, hi­szen termelésének éppen abban rejlik egyik fö varázsa, hogy érette kell menni. A högy felé ballagva kivetkezik mindennapjainak szürke­ségéből, gondjaiból, amúgy megoldhatatlannak tetsző kényszerei­ből. Maga megett hagyja a házakat, irigyeit és ellenségeit, mizseráló feleségét, s mire megforgatja a tanya ajtajának zárjában a nagy kul­csot, felszabadult emberré válik. Ártatlan mosoly derül arcán, úgy érzi, hogy ez az ágas-bogas élet mégis szép. így, a sárközi högy sze­repe fölötte sokrétű. A városi ember „kikapcsolódásra” vágyik, hét­végre utazik, kirándul, nyaral, kávéházba menekül, szórakozóhelye­ket látogat. Sárköz népének mindezt egyelőre a högy pótolja. Ide tér, ha repes a lelke, és szárnyalása méltó környezetet igényel, de akkor is, ha emészti valami, és oldódásra áhítozik. A tanyát nem csupán lakhatónak, hanem lakályosnak építették. Nem afféle hirtelen viha­rok menedékéül eszkábált hajlok, hanem tartósan is jól érezzük ma­gunkat falai között. Integetnek fehér homlokukkal a szőlősorok élén, köröttük gyümölcsfák állnak őrt, hol áldott terhűktől roskadva, hol vi­rágba borulva, szerte hegyi vadvirágok ingatják buta kis fejüket. Né­hol az elpusztult tőkék helyén a tengeri zöldruhás századai sorakoz­nak, itt-ott.lucernát vagy lóherét vetettek. A hegy élénken tükrözi a kisparaszti gazdaságok sok évtizedes válságát. Fönn a hegyen azután a tornácon üldögélve vagy valamelyik vén fa védelmében darvadozva távlatot nyer az élet. Merő apróságnak tetszik a síkság zsivajgó élete, kereknek tűnik a világ mindenfelé. A hébérben gyöngyözik a bor, szívás közben megkóstolja a gazda, az­tán ujjával eldugaszolja a hébért, s megszemléli a bort a világosság felé tartva, akkor is, ha tudja, hogy nincsen baja. Mindez hozzá tarto­zik a szertartáshoz, s különben is gyönyörködni illik a bor színében. Azután bezúdítja az italt a korsóba, miként tömény áldást és embert frissítő záport. Különös hangja, muzsikája van a kancsóba lesugárzó bornak, serkent, szinte táncra ingerli idegeinket. Egészen más han­gon beszél a bqr, midőn a már ürülő kancsót kotyogtatjuk: „Ne hagyj el, maradj hűséges hozzám, nyúlj a hébérhez ismét” - döngicséli ilyenkor. Mindezt természetesen csak a pincében, a présházban meg közvetlen környékén élheti át az ember. A szertartások meg­szentelt hellyel rendelkeznek, a borozás is. Az áhitatos borivó az anyatejhez hasonlítja a nemes nedűt. Ez a legnagyobb dicséret, egyúttal hódolat „föld édesanya” felé. Akad ugyan ember, akit a bor megvadít, az ilyet örökre el kellene tiltani él­vezetétől, mivel megszentségteleníti a szertartást. Egyedül az erős ember méltó befogadására, akit az élet próbái, az emberséget edző és nemesitő szenvedések bölcs mértéktartásra oktattak. Az efféle jószövésp emberek hasonlítják a bort az anyatejhez, mivel úgy táp­lálja az érett férfit, miként ama kezdeti nedű a csecsemőt. Az ilyenek­nek belső hőt és fényt ajándékoz a bor, amit pedig nyernek tőle, pa­zarul visszasugározzák körülöttük üldögélő társaikra. Szemükből olyan fény lobban ilyenkor, kit talán észrevesznek a csillagok. (Részlet a Sarjadás című könyvből)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents