Tolna Megyei Népújság, 1987. május (37. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-23 / 120. szám
10 ifíÉPÜJSÁG 1987. május 23. Az én Bulgáriám Napokig esett a hűvös, elkeserítő eső. Mintha millió végtelen szálat gombolyítanának a föld felé. De most, mintha maga a természet is elunta volna a hiábavaló játékot, megszűnt az esőzés. Az ég maradt olyan, amilyen volt, piszkosszürke, vigasztalan. Rapona-csigákat válogatunk. A tenger fázik, didereg, a bőre össze-össze ráncolódik. Egyéb alkalmatosság hiján, a csigákat a sapkámba gyűjtöm. Egy idő után megtelik. A zsebembe is jut. Aztán már tovább „finomítjuk” a válogatást: az öklömnyieket meghagyjuk, a kisebbeket -jobb hiján - eldobjuk. A rapona-csi- ga, ahogy mondják, a Mexikói-öbölből, meleg tengerekből származott ide, és meghonosodott. Meghonosodni? Amikor kiejtjük a szót: Bulgária, én már meghonosodtam. Sok ezer éve élek itt, ezen a tájon, illírekkel, trákokkal, török és szláv bolgárokkal. Ha van az embernek választott hazája, akkor nekem: Bulgária. Enyém ez a táj, és tudom, hogy már soha senki el nem veheti tőlem. Enyém a Rila zuhatagos árja, partján a tizenkét ház, a falusi porta, ahol dohánylevelet szárítanak, enyém az a makacs öregember képe, aki küszködik a földdel, „dinnyéi ürességgel telnek”. Enyém a ropodei dudás, a büszke fenséges hegyek orma, a burgaszi sólepárlók piramissora, a Plovdiv környéki barackos, s népem a nép, amely harsányan, jókedvűen, az ünnepélyesség legcsekélyebb jele nélkül készül szőlőmetsző Triton vigalmaira, egyém a hajdútok éneke, a harcra kelésük az első kakukkszóra. Enyém Tervei kán madarai lovasa, Veliko Tirnovóban Omurtag emlékoszlopa, a Vitosa hegycsúcsa, rilai Szent Iván, aki egy barlangban remetéskedett, s egy szűk sziklafeljáró méri meg az embert, való-e ide, fel- fér-e rajta? Az ember megméretik, itt és mindenütt mintát vesznek róla. Jómagam jártomban-keltemben Bulgáriában alaposan meglepődtem azon, hogy a magyarokat egyenesági testvérként tartja számon a nép szájhagyománya, még a legeldugottabb faluban is. Talán mégis igaza van Kublaj kán legendájának, az öt nyílvessző példázatának, hogy külön- külön könnyen el lehetne törni őket, de ha az öt testvért jelképező nyilakat ösz- szekötözöd, sehogyan sem bírsz velük? Aszparuh bolgárjai milyen nyelven beszéltek 681-ben, amikor honfoglalásuk volt? Az onogurok és a „késő avarság” nem köszönt-e egymásnak „jó napot"- tal? Egy biztos: a jelen bolgárai egyenesági rokonként tartanak számon bennünket. Mi pedig így tréfálkozunk: te nyelvét vesztett bolgár... Mert a szláv bolgárságra való áttérés a szláv anyák érdeme, körülbelül a nyolcadik-kilencedik században zaljott le a nyelvcsere. Nevek, arcok vonulnak előttem. Bozsi- dár Bozsilové, aki a harcban elesettek örökmécséről hozza a tüzet 1977-ben, ünnepeljük a bolgár felszabadulás száz éves évfordulóját a török fél évezredes uralma alól, és hirtelen, váratlanul felropognak a fegyverek! Első reflexemben már-már hasra vetném magam, amikor meglátom: a közeli erkélyen egy kiskato- na dobtáras géppisztolyból nyomjelző lövéseket ad le, az egész réten tombol a görögtűz. Nino Nikolov fogad az írók alkotóházában 1979-ben kedvesen, „szervusz, hogy vagy”-gyal, feleségemmel vagyunk kint Várnában. Ivan Canev és Ni- koláj Kancsev arcéle, Kiss Benedeké, amint - Szófia, éjjel van, és a helyszín a szobánk-valami alaposan összevitatkozik Kancsewel. Csitítom őket, nem megy. Ittak. Kancsewal reggelig vagyunk fenn. A változatosság kedvéért mi is összejövünk valamin. Daniella Tosmakova, a gitáron is játszó szép tolmácsnő egész éjjel sir, nagy kövér könnyeket hullat értünk. Utassy Joe, akivel egy egész hónapot töltünk Bulgáriában, 1982-ben. Tanulunk, mellette iszonyú módon tesszük a semmit. Nyár van, nyárutó, szeptember, de az idő rá se ránt a sziszegő hanggal kezdődő hónapvégre. Amíg Várnában vagyunk - Moszkva szálloda, Zlátni Pjászici, Arany Homok - nemhogy egy csöpp eső nincs, de még egyetlen bárányfelhő sincs az égen, pontosan hatodikétól huszonhatodikáig, amikor elutazunk, vissza Szófiába. Tavaly egy műfordítói tanácskozás. Csodálatos utazást teszünk Neszebarba, rakétahajón. A neszebari hajóállomás mellett egy olyan vendégfogadó, amelynek belseje igazi tengerjárót utánoz. Dudás Gyuszival a levesbe friss és erős paprikát kérünk. A pincér elmegy, nem szól semmit. Tíz perc múlva visszatér, hozza a paprikákat. „A szomszédban voltam érte, mert igazi erőset akartam - válaszolja ha én lennék a magyarok szakácsa odaát, Mexikóban, nem vesztenek 6-0-ra a szovjetek ellen.” Leírhatatlan jókedvünk támad. Eszembe jut, amit évekkel ezelőtt itt ittam, a melniki vörösbor. Juhász Péter hozta magával Melnikből, ajándékba kapta. Aki szereti a villányit, az egri bikavért és a szekszárdi vöröset, kapaszkodjon meg, amit most mondok: a melniki vörösbor tán még náluk is jobb! Miért választanám hazámnak Bulgáriát? Azért, mert pécsi vagyok, és hegyaljai. Itt születtem, itt nevelkedtem föl. Egész Bulgária ilyen jellegű, csak itt a hegyes-dombos jelző helyett illik bérces- szurdokost mondani, na és itt van a tenger... Egy rapona-csigát máig őrzök. A legnagyobbat a hajdaniak közül, immár tizenegy éves lesz ez is. Nekem ez a „kagyló” jelenti a tengert. Öklömnyi nagyságú, négy körkörös fordulata van. Kívül sárgásbarna, rücskös, belül narancssárga... Kamarás István: Szerelem- A lányok hülyék.- A fiúk is.- De a fiúk erősebbek.- A lányok még szebbek.- A fiúk viszont okosabbak.- A lányokat ez egyáltalán nem érdekli.- A lányokat semmi sem érdekli, csak a szerelmeskedés.- A fiúkat meg csak a nők.- A nőket meg csak a férfiak.- A férfiakban meg nincsen érzés.- De van, tudd meg, mert az én bátyám is szerelmes.- Az én nővérem viszont a földrajztanárában szerelmes.- A gimnáziumiba?- Abba. Teljesen.- És te melyikbe?- Semelyikbe.- A dirihelyettesbe sem?- Abba sajnos nem lehet.- Mert öreg?- Mert lapátfüle van.- És aztán?- És aztán felesége is van.- És őt nem izgatja, hogy a krapeknak lapátfüle van?- Tudod, ez az amit nem értek.- Pedig egyszerű. A feleségének meg biztosan még lapátabb füle van. Akkora mint egy elefántnak. Biztosan ezért nem hozza be sosem évnyitóra.- Biztos.- Egyáltalán nem biztos.- De jó, hogy nekünk nincsen akkora fülünk, mint a dirihelyettes feleségének. Remélem, nem is fog megnőni akkorára.- Másunk nő meg. A fülünk már ki van fejlődve. A bátyámé se nő már évek óta.- És igazi szerelme van a bátyádnak?- Azt elhiszem!- Le is tudod rajzolni?- Nem. Elvből nem rajzolok lányokat, érted?- Akkor rajzold le a bátyád!- Te meg a nővéredet, jó? Lerajzolták őket egymás mellé. Egy meztelen nőt és egy meztelen férfit. Köréjük fákat, és nagy-nagy csöndet.- Szép - mondta a kisfiú.- Szépek - mondta a kislány. Nino Nikolov: APÁM Apám hetven esztendős, mind’ azon van, hogy minket megelőzzön, hogy siessen, a kék tenger melletti utcasorban, míg ott fönt július ege döngülve reccsen. Van asszonya - ki nem az anyám mégse, gyereke - aki nem édeshugocska, sőt, unoka - mennyit sóhajtoz értepedig nem is has pedig nem is hasonlít a fiamra. így ballagunk mindnyájan egybegyűlve, Bizonygatjuk: aggódunk érte féltőn. De neki úgy a jobb: magányában merülve. S ilyenkor csak gyöngédség csillog tekintetéből - s benn ott él a mama... a Mama, ki minket mindörökre összezár. Ezt a mi néma drámánkat soha, a bor mámora sem feledtetheti már. FODOR ANDRÁS fordítása Cakóné mindent akart, amit csak pénzen meg lehetett szerezni. Az urát, aki a termelőszövetkezet egyik állatgondozója volt, új meg új tervekkel biztatta munkára. Igaz, Cakót nem kellett nagyon sürgetni, hajtotta ő magát anélkül is. Egyrészt mert szerette a munkáját, másrészt mert mindenképpen teljesíteni akarta az asszony kívánságait. Ezektől a becsvágya erőre kapott, és folytonos jó feszültségben tartotta benne az igyekezetei így épült fel az új, négyszobás ház, szebb, mint a két szomszédé, s drágább vasrácsos kerítéssel, mint bárkié az utcában. így cserélődtek ki a bútorok, s teltek meg szép gépi perzsaszőnyegekkel és tetszetős porcelán- meg kerámiafigurákkal a szobák. A javak bősége a harmincnyolcéves asszonyt büszkeséggel, a kilenc esztendővel idősebb urát meg mély elégedettséggel és biztos önbizalommal töltötte el. Cakóné ezután soron következő vágyának új sínjére állította rá az urát, aki engedelmes készséggel haladt rajta előre, az erősebb irányító akarat igájában. Sokszor vállalt helyettesítést, éjszakai műszakot, különösen az elle- . tések idején, s a gondossága folytán szaporodó életképes állatok nekijáró hányada is szép pénzt jelentett. így azután sokasodni kezdtek az autó- vásárlásra félretett forintok is. Cakóné a helyi vegyesboltot vezette, és ez sem volt minden haszon nélkül való. A tizennyolc éves lány az általános iskola befejezése óta a helyi varrónő mellett tanult szabni-varrni, azzal az anyja által sugalmazott céllal, hogy amint kellő tudást és gyakorlatot szerez, maga mellé vesz mint alkalmazottat néhány lányt, és önállós tja magát. A szőke kislány, akinek csinos arca, kék szeme már iskoláskorában vonzotta a fiúkat, éppen olyan engedelmes anyagnak nizonyult az anyja kezében, akár az apja. Bár Cakónét Jucinak hívták, gyermekét nem ke- resztettette Júliának. Ez már nem illett a gyönyörű házhoz, sem az ő öntudatához, s amellett nagyon is emlékeztetett volna a szegényparaszti eredetre, ezért az Andrea nevet választotta ki számára. Andreát az asz- szony anyai féltése, s legalább ennyire becsvágya miatt is szigorúan óvta a könnyelműsködéstől, a nem kívánatos hatásoktól -sa kislány a köréje húzott határvonalat soha nem lépte át.- Te nem leszel a mindenféle rossz kölykök prédája - ismételgette un- talan. - Amikor eljön az ideje, férjhez mész, addig nem engedhetsz senkinek sem. Az urad, meglásd, hálás lesz a tisztaságodért. Ha sétából vagy táncból jött haza, Cakóné a gyakorlott asszony pontosságával kérdezte ki Andreát, aki lesütött szemmel és rózsaszínből pirosra gyúló arccal számolt be a hazakísérés ideje alatt váltott és engedélyezett néhány csókról.- Neked is jólesett? - firtatta jó néhányszor merő tekintettel Cakóné.- Nem is tudom... - felelt neki minden alkalommal elvékonyult, vontatott hangon Andrea, és kerek arca még pirosabb lett. Cakóné olykor olyan közeledési kísérletek felől is tudakozódott, amelyekre a képzelete késztette, s ez a képzelet különös kényszerrel néhány pillanatra olykor a lánya helyébe varázsolta.- Ilyenek nem voltak... - hebegte az effajta érdeklődésre Andrea.- Ne is legyenek - vágta rá komoly szigorúsággal az asszony - az én lányom ne adja le magát senkinek, aki nem hozzávaló. Még házasság útján sem.- Néhány csókig elmehet - mondta Cakóné az urának. - De hogy ki leBihari Klára: „Ha olyan lennél...” gyen az ura, azt majd én határozom meg, hogy ne járjon rosszul. Én most már jól tudom, milyen ember való férjnek. Azt akarom, hogy mindenben elégedett legyen - fűzte hozzá. Erősen ránézett az urára, s telt ajkát egy egészen picit félrehúzta.- Jól van, jól, majd csak találunk neki egy mindenben megfelelő, derék fiatalembert - bólogatott Cakó. Ilyenkor, amikor nyílt célzás történt arra, hogy a lánya is nő, akinek férfi kell, mindig zavar fogta el. Különösen azért, mert a pattanóan kemény húsú, telt mellű, üde arcú Juli effajta szavaiban és merő tekintetében nehezen elviselt szemrehányás lappangott. Ez, maga sem tudta pontosan miért, azt juttatta eszébe, milyen morgolódva és sokáig szellőzteti-mossa felesége az ő munkaruháit, amelyek kiirthatatlanul magukba szívták az istállószagot, és mindennek ellenére hányszor fordult hozzá éjszaka anélkül, hogyő le tudta volna rázni a megbéklyózó, álombahúzó fáradságot. Végül is a vőnek valót nem kellett kötéllel fogni. A legjobban kereső, már autóval is rendelkező traktorista, Szijjas Bálint kezdett Andreának udvarolni, és nemsokára meg is kérte feleségül. A keménykötésű, fekete hajú, széles vállú, huszonnégy éves fiú szemre tetszetős ellenpárja volt a mézszőke, törékeny Andreának. A fiú, mint szerelmes jövendőbeli ura, tisztelte Andrea tartózkodását, mert szerinte a könnyen megkapható lányok a házasságban sem változnak meg, s büszkévé tette az a tudat, hogy ő lesz felesége életében az első férfi. Az esküvő mindkét család nagy megelégedésére hamarosan megtörtént. A fiatalok részére már régen fenntartott és előkészített két szobából nagy boldogság sugárzott.- De jó nekik! - sóhajtott olykor Cakóné, amikor a házasok felkeltek a közös vacsoraasztal mellől, hogy külön lakrészükbe menjenek. Hátrafordult a székén, és hosszan utánuk nézett.-Jó hát- hagyta helyben az ilyenfajta megjegyzéseket Cakó feszélye- zetten. Úgy érezte, neki szól a szemrehányásként hangzó megállapítás, s arra kényszeríti, hogy válaszoljon rá. - Most esküdtek, fiatalok, hogyne lennének boldogok. - Mindenkinek megvan és megvolt a maga ideje. Ennek az újra meg újra elismételt mondatnak kissé védekezés íze volt, mert a „de jó nekik” sóhajában nem csupán anyai öröm, hanem valamiféle vád is rejtekezett. Néhány hónappal később azonban elfakulta boldogság fénye. Andrea halványodó arcán gyermeki ijedtség és megbántottság látszott, a fiatal férj pedig morcosán jött-ment, s ült az asztalnál.- Mi bajod? Mért vagy olyan kelletlen? - faggatta a lányát Cakóné. - A férfiak nem szeretik nézni a feleségük fancsali képét.- Semmi bajom, anyuka - felelte Andrea, de könnytől elködösült szeme, meg a félretekert feje másról vallott.- Engem ugyan nem csapsz be! Légy őszinte, hiszen én segíteni akarok neked. Ki vele, mi a baj?- Jaj, anyuka! - Andrea megint elfordította a fejét. - Szégyellek én arról beszélni! Hagyjon, ne kérdezzen... Majd... majd egyszer elmondom... Cakóné nem vallatta tovább a lányát, mintaki már mindent tud. Még azt is, hogy ezt a puha, gyámoltalan teremtést hiába próbálná kioktatni. Ehelyett a vejét vette elő.- Mi van közietek? Mert látom én, hogy valami nincs rendben.- Nincs hát... - mondta sötét tekintettel a fiatalember. - Zsákbamacskát vettem én a lányukkal.- De hiszen eleinte... - kezdte Juli, de a fiú keserűen a szavába vágott:- Eleinte! Mikor még hályog van az ember szemén! Azt hittem, a jó nevelése, meg a gyakorlatlansága miatt olyan restellkedő, és ennek még örültem is. De most, öt hónap után is csak olyan szégyenlős, csak olyan máié, mint az első héten. Pedig hát én mindent megtettem a változásért. Azt hittem, mellettem kifejlődik.- Van aki hamar tanul, van aki lassan, vagy soha. Cakóné belenézett a veje arcába, szeme rávillant a dús, barna haja alól, és halk kis kacagással hozzátette:- Majd én elmagyarázok neki egyet s mást. Bárha az apja természetét örökölte, hiába minden.- Maga, úgy hiszem, érti a módját - felelt a vő, és az ő szeme is megvillant.- Boldog lehet az ura, hogy ilyen asszony jutott neki, akit úgy vélem, tanítani se nagyon kellett.- Hol van ő már attól, hogy boldog legyen! - mondta az asszony. A szeme és mosolya csupa tűz és csupa ígéret volt. - Hiszen ha olyan követelő lenne, mint te... Úgy négy héttel később, amikor hazatért a varrodából, Andrea hiába várta terített asztallal az anyját, meg az urát. Csak az apja jött meg, s vele együtt ült az asztalnál az éjszaka közepéig. Egyikük sem próbálta a faluban és a Szijjas-családnál keresni az eltűnteket, meg az autót, mint akik lelkűk mélyén sejtik, mi az igazság. Éppen ezért hangosan nem is találgatták, hová lettek azok ketten. Némán üldögéltek, anélkül, hogy egymásra néztek volna. Azután lefeküdtek azzal a bizonytalan reménnyel, hogy reggel bűnbánóan előkerülnek, bár a hiányzó ruhák és táskák másról tanúskodtak. Másnap azonban csak egy levél érkezett Andrea címére, talán Bálint valamelyik barátja dobta be az utcai ajtóra erősített dobozba. Csak ennyi állt benne: „Ha olyan lennél, mint az anyád, nem hagytalak volna el.” Este Andrea sírva mutatta a levelet az apjának.- Ilyen szégyent hozott rám... Tegnap még nem akartam hinni... Az anyámmal ment el. Csak azért, mert nem tudtam, mit akar. De ugye visz- szajön, apuka ? Hiszen anyuka öreg őhozzá, nem érthetik meg egymást... Cakó elolvasta a kétsoros üzenetet, s megértette, hogy az egy kis őrá bízott kiigazítással neki is szól. Sokáig gyűrkélte maga elé meredve a papíros szélét, azután fejét ingatva így szólt, mint aki megadja magát a jó ideje feje fölött keringő, s a vő hozzájuk költözésével még sötétebbé váló fenyegetésnek:- Ezek ketten lányom, már soha nem jönnek vissza.
