Tolna Megyei Népújság, 1987. május (37. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-23 / 120. szám

1987. május 23. iMÉPÜJSÁG 7 Langyos, napsütéses májusi délután van. A fű mindenütt puha, zöld takaróként borítja a györkönyi pincehegyre kapasz­kodó kocsiút szélét, s bár a szüret még nagyon messze van, nyüzsgést, mozgo­lódást tapasztal az idevetődő idegen. A munkaidő lejárt, a férfiak közül sokan itt vannak már, hogy kiszellőztessenek, le­kaszálják a gazt, vagy éppen begyógyít­sák az épületeken a tél okozta sérülése­ket. Köhler Ádám , a községi tanács fiatal Wenhardt Mátyás vb-titkára kísér el bennünket a „pince­szerre”. Lelkesen mutatja az „új sort”, a szép, egymáshoz ragasztott, kőhomlok­zatú présházakat, amelyek még nem szerepelnek a Magyar Királyi Állami Nyomda 1914-ben kiadott térképén, mert csak a II. világháború után épültek. Indulásunk előtt a tanácsházán néztük meg a nagy becsben tartott régi doku­mentumot, melyre akkoriban 400 kis há­zat rajzoltak be a szőlők és a falu közötti területre. (A hely kiválasztása nagyon gyakorlatias szempontok szerint történt, így ugyanis éppen útbaesett a tanya a munkából jövet-menet.) Ma a házakból már csak 260-at látha­tunk, azokat is a legkülönbözőbb állapot­ban. Vannak újjávarázsoltak, és siralmas képet mutató, omladozók is.- Szerencsére újra divat pincét venni - mondja Köhler Ádám . Szeretnek dol­gozni az emberek, így aztán sokan vásá­rolnak szőlőt a téesztől, és hozzá tanyát is. Ha nagyon tönkrement, „kipofozzák”, helyreállítják. Olcsón adjuk őket, legtöbb alatt remek, kitéglázott pince is van, úgy­hogy egyre több a vevő. S ez nagyon jó, mert így mind több tanya megmenekül a pusztulástól. A nyugalom, a házikókból kiáramló üde, borillatú levegő és a háborítatlan csend sajátos hangulatot áraszt. Szeret­ne az ember kicsit visszacsöppenni-a múltba, bepillantani az 1800-as évek szőlőgazdáinak mindennapjaiba. Hiszen akkor a maihoz hasonló közösségi élet lehetett itt. Ugyanígy megbeszélhették a férfiak a gondjaikat, teendőiket, s ugyan­úgy invitálhatták be az erre járót egy po­hárka borra, ahogy most Wenhardt Má­tyás velünk is tette.- Jöjjenek csak be, nézzék meg belül­ről is - mutatja az apósától örökölt tanyát, aminek renoválásán éppen dolgozik.- Be kell vakolni kívül-belül, az elejére meg fehér műkő kerül, idejárok egy hete, csinálgatom - magyarázza, miközben tölt a bronzérems saszlából.- Ez a bor a másik tanyámból való ám - árulja el a titkot - csak mindig úgy járok, mint most magukkal. Oda már senki sem akar hátrajönni. Hát lehoztam ide egyde- mizsonnal az itókából, hogy mégis meg­kóstolhassa, aki erre téved. Hogy kik vagyunk egyáltalán, csak ak­kor kérdezi, mikor kattan a fényképező­gép. Nem is fontos. Kedves vendég - ennyi elég errefelé. A szomszédban Steiner Mátyással ta­lálkozunk. Miután leveszi a méhészkala­pot, már hívja is ő a látogatót, hogy legalább egy kortyot adhasson a finom nedűből, ami az ő hordóiban is van bő­ven. Balra a sarokban asztal, rajta poha­rak, kancsók, felettük a falon arany- és bronzérmekről tanúskodó oklevelek. A gerendáról bogrács lóg, mellette gyertya. Ez utóbbi nélkülözhetetlen eszköz itt, hi­szen villany nincs. Kémény se, minek? Hiszen ide csak poharazgatni, beszél­getni, hétvégeken családostul főzőcs- kézni jönnek az emberek. A falu pár száz méterre van, aludni hazamegy.- Akkor van baj, ha idejövet még a nap süt, hazafelé menet meg már a „sokágú csillár” ragyog - kacag a gazda. Azért is indulok a borversenyeken, foglalko­zom a szőlővel, mert így nem kell könyö­rögnöm a mamának, hogy kijöhessek - kacsint, s már töltene is a vörösből. S hogy a vendég szabadkozik, mintha kita­lálná a fel sem tett kérdést, így szól:- Mi sem iszunk ám részegségig. Egy­két pohárkával, van aki még annyit sem. Nem azért jövünk. Inkább jó időtöltés ez a munka után. Az asszonyok? Régen az volt a szokás, hogy búcsú hétfőjén ki­jöttek ők is, de akkor sem mindannyian. Játszott a bonyhádi vagy a németkéri fú­vószenekar, szórakoztunk. Mostanában is csak hét végén kisérnek ki ide ben­nünket. Szó esik még arról is, hogy csalánnal lehet legtisztábbra mosni a hébért, meg hogy rászólnak egymásra a szomszé­dok, ha rongálni, szemetelni látják a má­sikat, hiszen óvni kell a pincefalu szépsé­gét. Ezt teszi a szinte utolsó pillanatban kiadott tanácsrendelet is, amely megtiltja a környezetbe nem illő építőanyagok használatát. Sajnos, be nem tartják ma­radéktalanul, mert azért látni kék csem­pét egy tűzfalon, meg hullámpalát is a cserép- meg a nádtetők között. De bíz­nak benne, hogy több nem készül ilyen, s megőrzi eredeti arculatát az országban egyedülálló „kémény nélküli falu”. (Hajó­son vagy egy hasonló, nagyobb, de ott az épületekben lakószobákat is alakítottak ki.) Búcsúznánk, de meg kell még állnunk egy présháznál, ahova igen szívélyes A 76 éves Mutz Gáspár Évszázadok tanúi szavakkal hív be bennünket Mutz Gáspár bácsi.- Ilyen jégszekrény nincs - mondja, miközben fürgén leszalad a háború ide­jén óvóhelyül is szolgált kifli alakú pincé­be, hogy felhozzon a borából „legalább mutatóba, ha már nem isznak”. Beszél­getünk régi foglalkozásáról, a juhászai­ról, szorgalomról, a munka szeretetéről, majd elköszönünk. Végezetül megnézzük a Május teret, ahol ott sorakoznak a borókabokrok, amelyeket társadalmi munkában ültettek el a tavasz elején a helybeliek. Színpadot szeretnének ide ugyanis, a mögötte levő domboldalra meg farönkökből ülőkéket, vizesblokkot és tekepályát, egyszóval szabadidőparkot. Mihelyt lesz elég pénz és anyag, hozzákezdenek a munkához, s a nyár végén talán már fogadhatják is az új létesítmények az ide látogató turis­tákat. Ha pedig beindul az idegenforgalom, a györkönyi pincehegy hírét még többen elviszik majd, akár az országhatárokon túlra is. CSER ILDIKÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY Munkásdinasztiák A Venturíni család A markáns arcú, ám mosolygós szemű Venturíni János kikászálódik a multicar fülkéjéből és a szeméthor­dást átmenetileg társa veszi át. Az esőtől felázott gyárudvaron mély ár­kokat szántottak a téglahordó teher­kocsik, s míg kerülgetjük a tócsákat egyszercsak megállít.- Tulajdonképpen, hogy talált rám?- Érdekel a Venturíni dinasztia éle­te, a kései leszármazottak jelene. Az idős mester nem faggat tovább. Tekintetéből érzem a régi emlékek rezdülését. A Venturíni család az olaszországi Udine megye Tarcento falujából települt Magyarországra mint ahogy Zaccomerek, Gerussiék, Scusadíniék. Dombóváron aztán Ta­másiban szinte olasz kolóniát alkot­tak a téglagyári szolgálati lakásokba települtek. A mesterség emberöltő­kön át apáról fiúra szállt és ma a fel­nőtté vált unokák őrzik tovább már csak a nevükben az ősök származá­sát.- Öregapám először Ausztriában vállalt munkát, úgy tudom téglaforma homokozóként dolgozott, míg 16 éves korára annyi pénzt gyűjtött ösz- sze, hogy tovább vándorolhatott, de már a mohácsi téglagyárba, ahol ki­hordónak vette föl a tulaj. Dombóvár­ra már mint mester érkezett alig több mint húszévesen. Letette a kauciót és beállt a valamikori Lexa-féle tég­lagyárba. Abban az időben három égető működött dombóváron, jól em­lékszem mindegyikre gyerekkorom­ból. De ma már csak ez maradt, a 2- es számú. A nagyszüleimnek a gyár adta a kenyeret, öregapám szerződ­tette az embereket, ő adta ki a mun­kát, a téglát. A Zaccomereket is ő csalta el Tarcentóból, így lett a fe­lesége Inocente, aki Zaccomer lány volt. Hetvenéves koráig dolgozott öregapám. Az államosítás előtt visz- szatelepültek Olaszországba, de a honvágy idehúzta ismét két hónap A ringen, több mint négyszázhar­minc égésnyílás van, mutatja a mester múltán. Meghalni. Ekkor apám lépett nagyapám örökébe, az államosításig irányította az üzemet, aztán vissza­került a kemencékhez égetőnek. Őt tizenegy éve vesztettük el. Venturíni János számára a tégla­gyári gödör, az őrlő és a csillézés je­lentette a gyermeki játékvilágot, amely aztán túl gyorsan komollyá változott. Alig tizenhárom évesen - 1948 szeptemberében - beállt va- gonrakónak, trógerolt, káréval tolta a téglát a színek alá...- Az akkori tégla sokkal könnyebb volt mint a maiak. Mivel kézzel verték, lazább szerkezetűvé vált. A formá­zóasztal mellett dolgozó piacárok - téglavetők - nem tudták úgy tömörí­teni az anyagot, mint a ma használa­tos gépek. Jól emlékszem, annak idején főként Bajáról szerződtették szezonmunkára az embereket. Ta­vasztól őszig harminc-negyven pia- cárral is dolgozott a Lexa-féle gyár. Gondolhatja, hogy mit kellett trappol- nunk a kubikos talicskával, hogy ki­szolgáljuk a három verőt, akik egy műszak alatt legalább hatezer téglát készítettek. Venturíni János még be sem tölti a tizennyolcadik évét, de már a ke­mencéhez kerül égetőnek. Igaz, egyelőre csak nappalos műszakba osztják be, ám apja vigyázó tekintete sokat segít a mesterség mielőbbi el­sajátításában.- Mikor zárt be a Lexa téglagyár, az egyes számú üzem?- Úgy emlékszem, hogy 13 eszten­deje. Gazdaságtalanná vált a terme­lés, mert többek között messziről hordták a földet. A gödör szemétte­leppé változott egy idő múltán, nem­rég MHSZ-lőteret építettek egy ré­szén, a gyár kéményét lebontották és ahol egykoron téglát égettünk, most zöldséget tárolnak a kemen­cékben. Az Erzsébet utcai szoba- konyhás szülői ház még áll... Az egyes téglagyár kapuzárását követően Venturíni János és a töb­biek kézbe fogták a svájcisapkát és áttelepültek a mostani üzembe. Oly­kor még ma is kerékpáron teszi meg a több mint két kilométeres utat kert­városi házától műszakra jövet. Ma is reggel hétkor kezdett, délután né­gyig a multicarral hordja a törme­léket, s rövid lapátjával vagy huszon­öt mázsa szenet szór az égéstérbe este tizenegyig.- Annak ellenére, hogy jóval keve­sebb a fizikai munka, mint évekkel- évtizedekkel ezelőtt, mégis kevés az ember. Az egész gyárban alig va­gyunk több mint negyvenen. Ezért kell sokszor túlórázni és mint égető­mesternek szemetet is hordani. A kereset szezonban egyébként öt és félezer forint körüli, erre jön még az éjszakai pótlék, ami nem több mint egy ezres.- Évekkel ezelőtt korszerűsítették az üzemet, levágták a kemence két végét, helyükre és kétoldalt középen hatalmas ajtókat szereltek, így lehe­tővé vált a nyers- és égetett tégla tar­goncás szállításá­nak bevezetése. A kettes számú gyár különben évente átlagosan 10-11 millió téglát állít elő, ami eljut az ország minden részébe. Venturíni János szerint jó híre van a dombóvári téglá­nak, és akkor az igazi, ha fehéres­sárgára égett.- Mi 1000-1050 Celsius-fok között égetünk, maga­sabb hőfokon, mint azok az üzemek, amelyeknek agya­gosabb az anyaga. Nálunk magasabb a föld homoktar­talma, amit több mint öt és fél kilomé­terről hordanak a keverőre-őrlőre a billencsek. Itt is kimerült mára bánya, Gunara- son túlról érkezik a téglának való. Itt­létem óta a tüskepusztai, a kondai bányák után a harmadikban harap­ják a földet a markolók. A kettes gyárban négyen dolgoz­nak égetőként, közölük Venturíni Já­nos mondhatja magáénak az égető­mesteri címet, amit a szakmai zsűri 1962-ben ismert el. Sajnálja, hogy a kemencemunkásokra és az egykori piacárokra oly jellemző összetartás feloldódik a múlt emlékei között. Ma­napság az embereket leginkább csak a pénz érdekli. Egykor Venturíni Jánosné is téglás volt. Az egyes üzemben elszedett, le­rakott, dolgozott az őrlőben. A ket­tesbe már nem követte a férjét, köny- nyebb munkát keresett. Azóta a Mo­sonmagyaróvári Kötöttárugyár helyi üzemébe jár műszakra. Meós. A Venturíni családban, továbbra sem szűnik meg az iparághoz való kötődés, mert a fiatal Venturíni nem­rég végzett a Pollack Mihály Műszaki Főiskolán. Apja nyomdokaiba lépett, de már magasabb fokon, tisztelve a hagyo­mányokat a vállalat pécsi központjá­ban dolgozik. SALAMON GYULA Egy lapát szén és ismét helyére kerül a kapszli

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents