Tolna Megyei Népújság, 1987. május (37. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-23 / 120. szám

1987. május 23. 4 NÉPÚJSÁG Vetkőztetek a kismórágyi akolban A birkának az a dolga, hogy megnö­vessze a gyapjúját. A juh, mint kurrens ál­lat fölléptetett a külkereskedelmi kínálat­kereslet dobogójára. Azt mondják a régiek, hogy a birkának annyi gyapjút kell adnia, amennyi az ér­téke. A mőcsényi termelőszövetkezetben két tételben kerestük a birkaügyben az igazságot. A kismórágyi, meglehetősen elhanya­golt régi szőlőanyatelep betonján - ud­varán - áll a lakókocsi. A domboldalban nyolcszáz birka harapja a füvet. A lakó­kocsi fölhágóján ücsörög a juhász. Alatta láncon két kutya, egy pedig csaholva fo­gadja a látogatót. A céllövöldéhez hason­ló lakókocsi korlátján egy fiatalember ül, szotyolahéjat köpköd. Akkor hagyja ab­ba, amikor bemutatkozunk. Ő Nagy Ist­ván, a juhász pedig Sebestyén János.- A Kövespatak-dűlöben, azaz a fölsö részen a hegyen volt a kocsi, csak az én Rábám tudta onnan lehozni. Most me­gyünk másik telepre - így szól a trakto­ros.- Nyolcszáztíz birkám van, ott a domb­oldalon. A legelőkre örökké vándorolni szükséges, kicsi a terület, rossz volt a ta­vasz, a fű rövid. Huszonnégy órát vagyok a jószággal, aztán Keserű István társam jön váltani - egészíti ki az információt a juhász. Kapunk egy zsebre való szotyolát. Elindítják a szerelvényt a hegyek közé. A kutyát föltették a „zárfékre’’, a másik, a nagyobb pedig huzakodik a lán­con a kocsi után. Nem porzik az út utánunk, hiszen tengelyig ér a sár. Ebből következik, hogy eső volt, ami ugyancsak szük­séges a sovány fű­nek. És arra is jó, hogy a Köves-pa­takban legyen víz, ami a jószág szomját oltja majd. A juhászok fizetése fix, a szaporulat hoz egy kis plusz pénzt, a saját bürge tar­tása pedig minimális számú, jobb ha a teljes figyelem a közös állományra irá­nyul - nagyobb akkor a juhász böcsülete a közös vezetői és leginkább saját maga előtt. Mert amint Sebestyén mondja - negyven körül jár éveinek száma - min­denütt, ahol eddig nyájat kerülgetett, megkalapolták, szépek voltak az állatai, jó a szaporulat és kitűnő a gyapjú. Irány Kismórágy, az akoltelep. Csönd van a telepen. Hiszen a birkák most a domboldalakon delelnek, lévén 12 óra 30 perc. Amint közelítjük az aklot, erős berregés-zúgás fogad bennünket, no meg a nagy pótkocsiról egy asszony figyelmeztetője a társainak: Jönnek a té­vések.- Újságírók vagyunk - mondom az asszonynak, aki átölel egy nagyhalom gyapjút, éppen egy jó­szágnak az éves „termé­se”. A gyapjúgombolya­gokból már félig tele a ko­csi. Nem kell benyitni az akolba - tárva az ajtó. Onnan jön a zaj. Egy mo- tos alakítja át a váltóára­mot egyenáramra, az si- valkodik, meg az ollók. Egyenes sorban zöldre festett állvány. Kétméte- renként egy-egy leágazó, s a drót végén ott lóg a nyiróolló. Azok zúgnak igazán amikor a gyapjú­ba vágnak. Itt csak a birka a csön­des. Még nem is béget, némelyik rúg egyet-egyet, másik pedig kivetödik a föl­vezető ember kezéből. A hamadikat pe­dig talicskázva tolják a megnyírottak kö­zé. Egy köpcös ember kiált felénk, őt fény­képezzük, ő a nyíróbrigád helyettes ve­zetője. Grécsi Gyulának hívják. A Vi­harsarokból jöttek. A brigád fele cigány. Mindannyian azok? Hiszen nem lehet kü­lönbséget tenni közöttük első nekifutás- ra-nézésre, annyian sürögnek az akol­ban. A termelőszövetkezet asszonyai az egyik sarokban rostálják a gyapjút, amott söprögetik a lábszőrt, mert azt nem illik gyapjúnak nevezni. S állan­dóan jön, s megy néhány férfi, ölbe hozván a birkát, s talicskázva viszik vissza. Egy fiatalasz- szony jár-kél a nyí­rók között. Ha átadnak neki egy kopasz bürgét, a nyíró kap egy zsetont. A brigádvezetőnek, meg a téesznek kell ez a zseton. Van amelyik ember 15, másik meg 60 birkát is megnyír egy nap - nem nyolc óra - alatt. Ugyanis a brigádvezető 13 forintot kér egy nyírá­sért. így osztja el, vagy ki tudja miként - levonások? - társai között. S a zsetonok fogyásából pedig tudja Geisz György ágazatvezető, hogy meny­nyi birkát nyírtak meg aznap eddig, a kezdettől. Szombaton kezdték a nyírást. Minden jószágot összeszámolva - egyéveset, öreget, ürüt, kost, stb. - két- ezer-nyolcszázra tehető a számuk, a nyí­rásra éretteknek. Kilenc gép, kilenc nyíró dolgozik. Van közöttük asszony, férfi, egy fiú is, lehet tán tizenöt éves. Ügyesen tér­deik közé fogják a birka fejét, és surrog- tatva távolítják el a gyapjút. Aztán fordíta­nak egyet a birkán, következik a háta. Majd hanyatt döntik, s a hasi szőrök per- cegnek az állatról. Aztán a lábak követ­keznek. Legvégül a fej, a fültő, még a toka sem marad nyíratlan.- Nem a legjobb a gyapjúnk - mondja az ágazatvezető -, mert rossz volt a ta­vasz: későn nőtt a fű, sok volt az eső. A birka leginkább a szabadban van. S ezért nem olyan szép fehér a gyapjú, né­melyik pedig, amelyik „figyelmetlen”, olyan sáros, mint a disznó. S ha itt kocsira rakjuk, még nem az át­vevőhöz visszük, hanem egy volt magtár­ba, ott kiterítjük a gyapjút, ha megszáradt Nagyüzem az akolban még átválogatjuk, és ekkor visszük az át­vevőhöz. Elmúltak azok az évek, amikor a gyap­jút még turkálták, „szőrözték”. Az iparnak kell a hazai nyersanyag. A szövetkezet­nek a bevétel. Egy kiló gyapjúért 130- 150 forintot fizetnek, átlagban. S a nyíróbrigád hogyan kerül Mő- csénybe, Viharsaroktól Tolnába és szer­te a birkatartó gazdaságokhoz?- Az úgy van - tájékoztat Geisz György -, hogy mindig a birkatartónak kell el­menni a brigádért. Idehoztuk őket, szál­lást kapnak, ételt, s ha végeztek, tőlünk a következő gazdaság viszi újabb munkára a vándorló birkanyírókat. Ámbátor azt mondja Sebestyén János juhász, hogy némelyik brigádnál az is le­kötés, hogy naponta egy nyírónak két deci pálinka meg egy liter bor is jár. És reggeli és ebéd és vacsora és egy ágy... Kismórágyon a birkák vetkőztetését e héten csütörtökön akarták befejezni, de volt egy kis eső, így elhúzódott a munka. PÁLKOVÁCS JENŐ Fotó: Czakó Sándor Molnár György születésének centenáriumára „A tanár úr 180-185 cm magas, szi­kár, kevés szavú, nyugodt beszédű, sze­rény ember volt. Nagy, okos szemében az elszántság lobogott. Szuggesztiv egyéniség, s ahol megjelent, meleg em­beri atmoszférát teremtett. Ahol az isko­lai udvarban sok diákot láttunk az óra­közi szünetben egy felnőtt köré csopor­tosulva, ott a középpontban mindig Mol­nár tanár úr állott. Ugyanez volt vele s körülötte 1918 és ’19 forradalmaiban is” - emlékezett rá egyik tanítványa, Gáncs Jenőné Gyenis Kornélia. ...Száz esztendeje, 1887 májusának végén a nagykanizsai piarista gimná­zium akkor már évszázadosnál öregebb falai között nagy megmérettetésükre gondolva készülődtek, számítgattak az iskola maturandusai. A falakon belüli pedelluslakásban Molnár György, akkor még „főgymnásyumi házmester”, ké­sőbb „iskolaszolga”, a századfordulón csak „szolga” és felesége Sándor Anna ugyancsak nagy eseményt vártak szo- ■ rongva: gyermekük érkezését. A gyer­mek pedig, aki a pedellusi szobácská­bán május 23-án megszületett, fiú és György lett. Az elemi iskola elvégzése után a kitű­nő eszű fiú az 1897-98. tanévben a gim­názium I. osztályos tanulója. Ám a ne­gyedik osztályban a tanév végén, 1901 - ben az iskolai közös értesítő tanúsága szerint „vizsgálaton maradt”. - Miért is? „Valami magaviseleti összezördülése lehetett a IV. o. végén, mert a magavise­leti kettes akkor elég súlyos esetet jelen­tett. Ennek további következménye al­kalmasint a IV. osztálybeli bukás, a vizs­gálatlanság. Iskoláit más városban foly­tathatta” - írta 1968 őszén Degré Lajos, a zalai levéltár volt igazgatója. Molnár György azonban mégis a kanizsai gim­náziumban folytatta tanulmányait, - s bár évvesztéssel - az 1906. június 23-27-én tartott vizsgálaton érettségi­zett. Miért hát 1901 -es papi kicsapatása az intézetből s későbbi visszavétele? - A pedellus-fi diákéveinek majdnem tragi­kus sorsfordulatú esetének igaz okát az ugyancsak kanizsai születésű (1891) Okos Julianna - aki 1912-ben Molnár György felesége lett - fedte fel: „Gyurka 14-15 évesen egy századelejei kanizsai munkástüntetésen egyik kezével ke­resztapja, Sándor Károly kőműves se­gédmunkás tenyerét, másikkal vörös zászlót fogva menetelt. A kegyesrendi atyáknak több se kellett! S csak édes­apjának, az ismert iskolaszolgának gaz­dái előtti emberi megalázkodására s hosszú könyörgésére folytathatta a helybéli iskolában tanulmányait.” Budapesten a Képzőművészeti Főis­kolán 1906-10. között szerzett művész­tanári oklevelet. A középiskolai rajztanár 1906-10. között pedig Kiskőrösön s Nagyatádon polgári iskolában, Makón gimnáziumban tanított. 1916 nyarán sa­ját kérelmére - szeretett Zalájához kö­zelebb kerülni akarván - a VKM a dom­bóvári kir. kát. főgimnáziumhoz helyez­te át. A makói gimnázium igazgatója (ahol különben 1913-16. között „ben­sőséges művész-barátsággal” tanított együtt Juhász Gyulával (így búcsúzott tanártársától: „Molnár Györgyben inté­zetünk igen buzgó, lelkiismeretes tanárt, testületünk általánosan kedvelt, becsült kartársát veszített, őszintén sajnáljuk tá­vozását, s szívből kívánjuk neki, hogy új állomáshelyén boldog megelégedés­ben folytassa működését. A testület az ig. által kifejtett érzelmekben osztozik, s erről az eltávozottat új iskolájánál jegy­zőkönyvi kivonatban értesíti.” Molnár György Dombóvárait pedig igaz tanító-forradalmárrá lett. Olyan ta­nító, aki Tolnába kerülésének első pilla­natától nemcsak pedagógusi hivatásá­nak, hanem kora leghaladóbb társadal­mi követelményeinek is eleget tett. Aki 1916-tól a város és környéke szellemi életének is egyik irányítója, szervezője, aki a nagyszámú vasutas munkásság és herceg Esterházy pusztai cselédeinek nevelő barátja. Aki napi tanítása mellett is kapcsolatot keresett az akkor erős és baloldali kaposvári szociáldemokrata pártszervezettel, s aki Dombóvárott is megalakította a párt helyi szervezetét, amelynek kezdettől elnöke volt. Aki 1918 őszén a megalakult községi nem­zeti tanács motorja, s már akkor a prole- tárhatalom szükségességének szószó­lója. Aki 1919. március 4-én már a köz­ségi munkástanács nevében foglalta le Esterházy harmincötezer holdas itteni uradalmának földjeit. Aki március 22-én annak a munkásküldöttségnek vezető­jeként vette át a főszolgabírói hivatalban a hatalmat, amelyik Széwald Oszkár fő­bírót elzavarta. Akit az áprilisban meg­tartott választásokon a jegyzőkönyvek tanúsága szerint a dombóváriak a nagy­számú helybéli születésű tanácstag kö­zül is a leadott 1680 szavazatból 1606 „igennel” - megbecsülésük és szerete- tük jeleként: primus inter pares - min­denki más elé helyeztek. Akit a községi direktórium tagjává, a járási munkásta­nács elnökévé, ezt követően pedig mint a megyei munkástanács tagját egyik megyei küldöttként a Tanácsok Orszá­gos Gyűlésének tagjává választottak. Aki a május végi, június eleji tolnai, so­mogyi ellenforradalmi lázadások (Ta­mási, Nagyatád) leverésében a Zay De­zső által parancsnokolt fűtőházi „Lenin szakaszban” maga is részt vett. Aki jú­nius 21-én a Tanácsok Országos Gyű­lésén a hadügyi vitában elmondott s többször megéljenzett többek között így tett tanúbizonyságot marxizmusismere- téröl s forradalmár önmagáról: „Igen tisztelt elvtársak! A vitatkozások folya­mán itt alig történt más, mint hogy Buda­pest támadta a vidéket és viszont a vidék támadta Budapestet. El kell ismerni, hogy úgy vidéken, mint Budapesten vannak hibák. Ezek a hibák azonban nem olyan mélyrehatóak, hogy idővel orvosolhatók ne lennének, szinte maguktól meg ne javulnának. Csak egy kis jóakarat, csak az kell hozzá, hogy itt ne kicsinyes személyes érdekeket, ha­nem a magyar proletárság érdekeit kép­viselje minden ember. - Támadták itt a vidéki direktóriumokat. A vidéki direktó­rium között - magam is vidéki vagyok - tényleg nagyon sok gyenge van. Ezt azonban minden esetben nem lehet an­nak betudni, hogy ezek ellenforradal­márok, nem jó szocialisták vagy kom­munisták, hanem igenis annak, hogy a vidéki munkásság nem volt úgy nevelve, mint a budapesti. - A másik, elvtársaim az, hogy aki itt támadni mer, mondja meg: három hónap alatt produkált-e a világ még egy olyan hadsereget, mint amilyen ma a Vörös Hadsereg. Akik itt kritizálni mernek, akarnak és tudnak, nézzenek a dolgok mélyére és mondják meg, hogy ilyen teljesítményeket, ami­lyeneket ezek a népbizottságok és a for­radalmi kormányzótanács végzett, pro­dukáltak-e valaha már? - Elvtársaim! Itt ne beszéljünk vidékről, ne beszéljünk Budapestről, és különösen nem arról, ami itt is elhangzott; hogy fenntartsuk-e vagy ne a proletárdiktatúrát. Szerintem aki ma erről beszél, az nem kommunista, de talán nem is józan ember!” (Felkiáltá­sok: Igaz!) Molnár György, akit 1919. augusztus 12-én az ellenforradalom helyi vezérei Dombóvárott elfogtak és letartóztattak. Akit aztán augusztus 18-án Tamásiban hét másik dombóvári harcostársával együtt Prónay fehér tisztjei brutálisan megkínozva a Taubner-vendéglő udva­rán a porolófára felakasztottak. Akinek haláláról - igaz tanító forradalmár társa - Gyenis Antal özvegyének kortörténeti hűséggel vezetett naplójában többek között az alábbi részlet olvasható: „A Taubnernél sorbaállították őket az udva­ron, s akkor jött Hertelendy százados egy írással. Egy másik százados elvette tőle az írást, és felolvasta a felakasztot­tak neveit, s utána ezt mondta: ezek a fő­bűnösök! Egy másik százados rendel­kezett: most menjetek hátra, nézzétek meg az elvtársaitokat! - Hátul, a kerthe­lyiségben egy szőnyegporolón már ak­kor lógott mind a négy: Molnár, Gyenis, Idvari, Goldschmiedt. Molecz folyvást Apusba akart kapaszkodni. Fischert legutoljára verték agyon, úgy akasztot­ták egy fára. Mi a temetésnél csonkítást nem vettünk észre. Apus keze és lába rendes volt, de Molnár tanár keze úgy állt, mintha ölelni akart volna, szemei nyitva voltak.” Mártírhalálában is: karjával ölel­ni, „nagy, okos szemével, melyben az el­szántság lobogott”, figyelni akart. SIMON KÁROLY Rostálják a gyapjút „Jönnek a tévések”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents