Tolna Megyei Népújság, 1987. április (37. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-11 / 86. szám

1987. április 11. f'TOLNA'' 10 népújság Arany János: A vigasztaló Mi a tűzhely rideg háznak, Mi a fészek kis madárnak, Mi a harmat szomjú gyepre, Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben, ... S mire nincs szó, nincsen képzet, Az vagy nekem, oh költészet! Ha az élet útja zordon, Fáradalmit fájva hordom, Képemen kell búbarázda, Főmön a tél zúzmaráza: Néhol egy-egy kis virág nyit, Az is enyhít egy parányit: A virágban téged lellek, Öröme a kikeletnek! Ha szívemet társi szomja Emberekhez vonja-vonja, De majd, mint beteg az ágyba, Visszavágyik a magányba;: Te adsz neki puha párnát, Te virrasztód éji álmát, S álmaiban a valóság Tövisei gyenge rózsák. Jókedvem te fűszerezed, Bánatomat elleplezed, Káröröm hogy meg ne lássa, Mint vérzik a seb nyílása; Te játszol szivárvány-színben Sűrű harmatkönnyeimben, S a panasz, midőn bevallom, Nemesebb lesz, ha kidallom. Verseimben van-e érdem: Sohse’ bánom, sose kérdem; Házi mécsem szelíd fénye Nem hajósok létreménye, Nem a tenger lámpatornya, Mely felé küzd száz vitorla, Mely sugarát hintse távol... Elég, ha nekem világol. (1853) ényszálait rendezgeti a kora­F tavaszi napsütés. Éppoly ka­cér, mint tavaly, éppoly eset­len, mint bármely esztendő­ben. Közeledik a költészet----------- napja-gondolom. Elfordulok a z ablaktól, és kisleányom mellé telep­szem a szőnyegre. „Pici baba” - mondja, és felém nyújt egy körülbelül tíz centimé­teres műanyagfigurát, amit nemrég vet­tem neki a játékboltban. „Apáé" - teszi hozzá határozottan, mintha attól tartana, nem akarom elfogadni. A baba sétál né­hány percig az építőkockák között, az­után közös erővel lefektetjük, betakarjuk, hiszen szüksége van a pihenésre. Lá­nyom az íróasztalhoz totyog, csöpp te­nyerével kettőt paskol a székre. Nincs mit tennem, helyet foglalok, mire ö azonnal az ölembe kéredzkedik. „Mi ez?” - mutat az írógépre. „írógép” - válaszolom. «Esz­teré?” - hangzik a következő kérdés. Az előre befűzött papír már hetek óta ijesz­tően üres. „Eszteré” - felelem nagy nyu­galommal, mert olykor bizony csakugyan szívesen elcserélném írógépemet egy játékbabára. Nincs azonban időnk nosz­talgikus ábrándozásra, ugrálni kezd a fe­kete szalag, s a papíron megjelenik az el­ső szó: yyyxxxcc. Lányomnak igaza van: a billentyűket ütni kell. Ütni kell a billentyűket, pedig a betű­nek nincs már igazi rangja. Roskadoznak a polcaink - súgják a statisztikák.- Nem olvasunk - láttatja be a közvetlen tapasz­talat. S mintha beszélő szerveinket is va­lami titokzatos kór támadta volna meg, egyre kevesebb szó kimondására va­gyunk képesek. Addig-addig gazdagod­tunk, hogy közben elszegényedett az anyanyelvűnk; összekuporgatott szókin­csünk szétszivárog a személyiség résein Ágh István: Csillagvilágos Csillagvilágos ablakok csillag és bolygórendszerek nem a téléji hidegek szomszédaim e lentiek szivmeíegben keringenek nem az észvesztő űrbe fenn a szétszáguldó éjszakát még az Isten sem éri át mindenható kezeivel nem az a megnevezhető gyűrűs jeges kénhólyagos kitörő és zsugorodó alulról méricskélt titok csillagvilágos ablakok fölakadt függönye mögött látom a nőt amint haját mosván gyöngyében gőzölög most mégis gyorsan kiszámítja, hogy há­romszor annyit keres, mint utasa, ki pe­dig leendő tanítónőket oktat egy főisko­lán. Fejet hajtok, százhússzal hasítunk át a tájon. A kesztyűtartóban videókazetták. Háttal áll a szőke nő a képen, most kap­csolja ki a melltartóját. „Édes démon csó­kolgat” - fordítom le az egyik angol címet. Lányomnak igaza van: yyyxxxcc. Ütni kell a billentyűket, indulni kell a pályázatokon. Ahogy most a mákszem- nyi betűk fölé hajlok, Y bácsit látom, a mezőőrt, X-et, a gyalogmunkást, és C né­nit, a nyugdíjas varrónőt. Csak a megyei napilap jár nekik, az sem éppen a szom­bati kulturális melléklet miatt. Messze a községi könyvtár, fáj a lábuk. Esténként krimit sugároz a tévé. Y bácsi fröccsét kortyolgatja, X az orrát piszkálja, C néni szinte már bóbiskol, miközben ezeket a sorokat böngészi. Ügyesen bekanalazta ebédre kislá­nyom is a főzeléket, játéknyulat szorít ar­cához, úgy alszik azóta a másik szobá­ban. Szombat délután van, hamarosan kifutnak a csapatok a pályára. Föltárnád a költészet is egy-egy nézőtéri rigmus erejéig. Mákszemnyi betűk a géppapí­ron: yyyxxxcc. Büszke vagyok Szokolay Eszterre, szép álmokat kívánok neki, hi­szen ő most az egyetlen kultúraközvetítő valahol. SZOKOLAY ZOLTÁN Bertók László: Utolsó simítások A közel egy mázsa kő, ami egyébként csont, hús, zsír, idegek, meg csillag, meg zuhan: félig kész mű az is. Meztelenül sétálgatsz az utcán, de nem tudod. Kiadod, elárulod, mielőtt megvalósul, tehát sohase készül el. Csak a sebessége fokozódik, csak a félelem, hogy becsapnak. S minthogy becsapnak, * pillanatonként elvégzed az utolsó simításokat. ítélkezel. Könyörtelenebbül, mint a gravitáció. Ártatlanul, mint a kizökkent vattacukorgép. Költészet napja Betűvetés át. Az átlagember egyre kevesebb érzel­mi tartalom kifejezésére képes, szégye­nül szépsége, kiürül a lelke. Nyelvi tevé­kenysége szinte csak arra korlátozódik, hogy megszervezze legegyszerűbb szükségleteinek kielégítését. Tíz deka felvágott, fél deci pálinka, buszjegy, meccsjegy, lefekvés. „Ehess, ihass, ölel­hess, alhass”. A következő verssort elfe­lejtettük. Iskolába jártunk ugyan, nem is mindegyikőnk volt rossz tanuló, többnyi­re szorgalmasan üldögéltünk a magyar nyelv és irodalom nevezetű tantárgy óráin. Manapság azonban mégis az iro­dalom erkölcsi hitelvesztésének lehe­tünk tanúi és áldozatai egyszemélyben. Pedig hajdani magyartanárom, Szabó Gábor bácsi szerint gyógyító ereje is van a szónak. Pedig sokunk emlékezetében ott jár-kel a tábla előtt egy-egy Szabó Gábor-formátumú bácsi. Csakhogy fö­lösleges és nevetséges dolog bármiféle szellemi termék közéleti ambícióit és le­hetőségeit firtatnunk mindaddig, amíg az alkotás társadalmi presztízse folyamato­san csökken, mi több tendenciózusan csökkenthető. Irwin Shaw soraira gon­dolok: tízezer polcnyi könyv sem képes föltartóztatni egy könnyűpáncélost. „Máskor is fölveszlek, ha meglátlak inte­getni az országút szélén” - biztat egykori iskolatársam, akit talán már ötödikben meg kellett volna buktatni magyarból és történelemből. Matekból is gyenge volt, Csányi László: Tolnából Baranyába XII. Őszi harmat után... A kurucokhoz a Dunántúlon nem volt állhatatos a hadiszerencse, s kevés olyan sikeres csatát vívtak, mint Béri Ba­logh Ádám dandárnok Kölesdnél, amikor teljesen szétverte báró Nehm tábornok négyezer fős seregét. Véres ütközet le­hetett, kétezer rácot felkoncoltak, s há­romszáz foglyot ejtettek, akik között volt Pflueg ezredes és Ratkovicz, a rácok parancsnoka is. A nevezetes csata 1708. szeptember másodikán volt, Rákóczi napja most delel - egy éve mondta ki az ónodi országgyűlés a Habsburg- ház trónfosztását - de már 1709 decem­berében Esterházy Antal, a dunántúli hadak parancsnoka kivonult a Dunántúl­ról, s nincs már messze a nap, amikor a kis-majtényi síkon a kurucok leteszik zászlaikat a császáriak előtt. De Kölesd a felhőtlen dicsőséget je­lenti, s erről szól a kuruckori költészet egyik szép verse, mely szerint: Az Sió berkéig lön nagy sivalkodás, Fel Simontornyáig sűrű nagy roppa­nás, Akkor Balogh Ádám indita több hadat: Német is elveszett, a rác is elszaladt. Csak az a baj, hogy ez a vers, mint ké­sőbb többen is megállapították, egysze­rűen hamisítás, a korabeli népköltészet nem szól Kölesdről, s ezt pótolta Thaly Kálmán, Rákóczi korának tudós és főleg lelkes kutatója, aki elindította a kuruc versek divatját, amelyeknek hangulata Adytól sem volt idegen. Zavaros kor, telve ellentmondással. Buda ormán még török zászló leng, de Thököli, a „kuruc király” katonái már a császár ellen hadakoznak, mert ott lát- táka nagyobb veszedelmet. A vezér, aki­nek nyomába majd Rákóczi lép, 1682 nyarán feleségül vette a későbbi fejede­lem édesanyját, Zrínyi Ilonát, s a jeles eseményről így emlékezett meg Babo- csay Izsák, Tárcái város nótáriusa: „1682. észt. Ez esztendőben Mélt. Gróf Thököli Imre, hazájokért hadakozó buj­dosó magyarokkal akkori Fő-Generálja, házastársul veszi magának néhai Mélt. I. Rákóczi Ferenc árva-özvegyét, Mélt Zrí­nyi Ilona fejedelemasszonyt.” Zrínyi Ilona dicsőséges ellenállás után 1688 elején kényszerült feladni Mun­kács várát, majd négy esztendeig Bécs foglya volt, mert férje csak az 1690-es zernyesti győzelem után kínálta fel érte cserébe két nevezetes foglyát, Heissler generálist és Doria ezredest, de a tárgya­lások még csaknem két esztendőn át tar­tottak. Zrínyi Ilona szabadulása után tö­rökországi száműzetésük következett, ahol 1703. február 3-án halt meg, ugyan­azon a napon, mint fivére, Zrínyi János, sok évi raboskodás után a grázi tömlőé­ben, de néhány hét múltán Papp Mihály munkácsi nemes és Bige László, Thököli hadnagya a magyar jobbágyok nevében a lengyel földön tartózkodó Rákóczi elé járul, kérve, hogy álljon az elégedetlen nép élére, májusban pedig Esze Tamá­sék Tarpán és Váriban kitűzik a fejede­lem zászlaját. Csekély paraszthadával jú­nius 16-án kelt át Rákóczi a Vereckei há­gón, s ezzel, alig másfél évtizeddel Buda visszafoglalása után, megkezdődött a szabadságharc. Azok a bizonyos bujdosó magyarok, akiket Babocsay Izsák emlegetett, s akik a későbbi időkben már-már mitikus ese­mények hőseivé váltak, sanyarú körül­mények között, sok nehézség közepette jutottak el az ország délnyugati részébe, ahol azonban alkalmi szereplők lehettek csupán, mert tartósan berendezkedni soha nem tudtak. Harcuk igazságos volt, ezt jól tudjuk a történelemből, de a körül­mények ellenük dolgoztak, s ebben sze­repe volt a török ellen vívott felszabadító harcoknak is, amelyek szegénységbe döntötték az ország jelentős részét, főleg a Duna mentét és a déli végeket. Pontos adatok szólnak erről. Pécs a Buda visz- szavivása utáni időkben csaknem tel­jesen elnéptelenedett, s amikor a kör­nyéken bujdosó lakosság lassan vissza­merészkedett otthonába, ismételt pestis- járványok pusztítottak, majd a rácok, ku­rucok dúlták fel a várost. Szekszárd sem volt jobb helyzetben. A török kiűzésének esztendejében a városnak 25 lakosa volt, s 1696-ban is mindössze tizenkét család élt a városban. Ennek a számban lecsök­kent, életerőben megrokkant, nyomorgó lakosságnak kellett volna eltartania a ku­ruc hadakat. Ugyanakkor a császári katonaság je­lentős erőt képviselt, amiről Dálnoki Ve­res Gerzson Kuruc krónikája imigy emlé­kezik meg: Ott (t.i. Vecsésnél) megszaporodnak, Budáról lejönnek, Simontornya, Földvár felől felsijetnek, De kettőnél többet nem ejthetnek, Mink is lőttünk, hidd el, de ők is lőtté­nek. A Dunántúlon nem volt felkelés, a ku­rucok próbálták a fejedelem hűségére hajlítani a lakosokat, változó sikerrel. 1704 elején rájuk mosolygott a szeren­cse, miután Sándor László pápai várka­pitány és Bezerédy János veszprémi alispán hűségesküt tett Bercsényinek. Sokan követték példájukat, s rövid idő alatt majdnem az egész Nyugat-Dunán- túlt elfoglalták; kuruc kézre került Szé­kesfehérvár, Simontornya, Siklós, majd Sándor László csapatai megindultak Pécs ellen. El is érték falait, itt azonban valami fél­reértés történhetett, amit máig sem tud­tak tisztázni. Állítólag a városból a kuru- cokra lőttek, mire bosszúból véres pusz­títást végeztek, nyolcszáz embert megöl­tek, nagy zsákmányt ejtettek, amivel a se­reg egy része be is érte, s mint aki jól vé­gezte dolgát, elindult haza. A többiek Sz­lavóniába nyomultak, ugyanekkor a se­reg más része elfogta Kreutz császári tá­bornokot, s átkelt a befagyott Dunán Földvárra. A harci kedv itt sem hagyott alább, benyomultak a ferencesek ma is álló rendházába, amiről a házfőnök így panaszkodott Rákóczinak: „Akkor már minyájan Hittesek voltunk Nagyságod­hoz, és igaz kuruczok, mert Ócsaj nevű Deák Ferencz uram Hadnagya elsőben is engemet négy Paterimmel edgyütt meg esküttet s így az után előttünk a vá­rosbélieket, de heába való volt mind höt- tölésünk, mind pedig hivségünk, mert annyira meg pusztítottak bennünket vá­rosostul, mint ha legg fővebb Labanczok mi lettünk vólna.” Sajnos még más is történt, mert a tisz­tek garázdálkodása után a közkatonák is jussukat követelték, s a házfőnök levele szerint, amit Bánkuti Imre idéz, „Ajtónkat, Eöveg Ablagunkot, Kályhánkot, Asztalo­kot porigh eöszve törtek és rontottak. Bo- rainkot egy cseppigh el praedálták, még az Hordókat is eöszve vagdalták; Télhez készétet eleségünket egy falattig mind el kapdosták; Templombéli és Oltári öltöze- tinket főttig mind el vitték, sőt még az ol­tárt is eöszve vadgalták... Lovainkot, ko- csinkot, egy szóval mindenünkből ügyfél praedáltak, hogy én már azt gondoltam, ítélet Napja lészen, utólyára a többi Páte- rimmel edgyütt az Ablakon ugrándoztunk ki.” Közben pedig már nyakukon volt a rác támadás, Szigetvár környékén három­ezer lovas készülődött, s miután Károlyi Sándor nem tudott ellenük segítséget küldeni, ők is Pécset dúlták fel, majd Sik­lós várát ostromolták, amit korábban a kurucok foglaltak el, de nem bírtak vele. A rácok, ahol megfordultak, pusztítottak, s arra is van adatunk, hogy csajkáikon el­jutottak Bátáig, majd tovább a Dunán Földvárig, ahonnan azonban már elme­nekült a sokat sanyargatott lakosság. A kurucok kezdeti sikereit több vere­ség követte, s 1704 tavaszán helyzetük kezdett tarthatatlanná válni. Rákóczi azonban fontosnak tartotta a Dunántúlt, ezért táborával a balparti Ordasra sietett, majd június végéig Solton tartózkodott. Felhívást is intézett a dunántúli megyék­hez, de augusztus 25-én már Gyöngyös­ről írja katonáinak, hogy „keseredett szívvel értjük ottan levő hadainknak elá­radott istentelenségeket, édes hazájok- hoz s nemzetekhez meghűlt szeretete­ket, s ezen igaz ügynek Isten kegyelmé­ből felkötött fegyverünk által való idegen- ségeket, előttünk való tiszteknek enge­detlenségeket, zászlók alól való kóborlá­sokat, tolvajlásokban való elmerőlésö- ket”. Elesett Simontornya, majd Duna- földvár, amit decemberben eredményte­lenül próbáltak visszafoglalni. A következő évben Bottyán János szó­lította a szerencsét, Imsós és Dunaköm- lőd között, nagy erőfeszítéssel, felépítette Bottyánvárát, aminek neve máig fennma­radt, be is vette a következő évben Föld­várt és Simontornyát, de még a neveze­tes kölesdi győzelem is gyorsan halvá­nyuló fény. Hősét, Balogh Ádámot, száz főnyi csapatával 1710 októberében Pet- rasch császári ezredes csapatai Szek­szárd mellett közrefogták és lekaszabol­ták. Nyolcán estek fogságba, köztük Ba­logh Ádám, akinek 1711. február 6-án Budán fejét vették. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents