Tolna Megyei Népújság, 1987. április (37. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
1987. április 4. Képújság 11 Vlagyimir Bogomolov: TAMANCEV ár világosodott, amikor valami mozgolódást vettem észre a házban, majd az ajtó halk, már megszokottá vált hangon megnyikor- dult, s a ritkás hajnali ködfüggönyön keresztül megpillantottam Julia Antonyukot. Az intuíció - óriási dolog! Az éjszaka olyan iszonyúan átfáztam, hogy szinte már fájt. Izmaimba valami megmagyarázhatatlan gyengeség költözött, de Júliát meglátva azonnal felélénkültem, s erővel, energiával telten, készen álltam az összecsapásra. Térdig érő hálóinget viselt, haját leengedte, és mezítláb volt. A bejárati ajtónál állva kis ideig hallgatódzott, majd körbejárta a házat, a hajnali ködöt fürkészte, mintha keresne, várna valakit. Körbetekingetett, benézett a csűrbe, elindult az udvaron, tekintetével a környéket pásztázta, időnként megállt és hallgatódzott. Ezután visszatért a bejárathoz, kissé megnyitotta a nyikorgó ajtót, és halkan beszólt a házba. Abban a pillanatban az ajtónyílásban megjelent egy férfi, egy katona, fején tiszti sapka, vállán sátorlap, kezében géppisztoly. Egy pillanat alatt minden izmom pattanásig feszült. Megláttam az arcát, alakját, és nem is annyira a fényképről, hanem inkább a személyleírás alapján felismertem: „Pawlowski.” Hogyan került be a házba?! Hogy lehet az, hogy ilyen ostobán elnéztük, vagy nem hallottuk az érkezését?! Ha ma éjszaka jött - akkor ez biztosan csak a szél zúgása miatt történhetett! Valahol nem messze valószínűleg várhatták a társai (biztosan nem a ház közelében, mert akkor Julia nem jött volna ki egy szál hálóingben), de azt a számomra lélektanilag kedvező lehetőséget, hogy Julia szeme láttára kapjam el, azonnal elvetettem, gondolva az ezzel járó elkerülhetetlen lövöldözésre is. A kerítésnél elbúcsúztak, megölelték, megcsókolták egymást, majd Pawlowski kiszabadítva magát Julia Öleléséből, elindult, és vissza sem nézett. Az asszony ott maradt a kertajtónál, háromszor keresztet vetett utána, és némán, teljesen hangtalanul elsírta magát. így ahogy együtt láttam őket, ahogyan búcsújukat néztem, az jutott az eszembe, hogy azzal a némettel kapcsolatban bármit mondanak is, színtiszta hazugság, a gyerek biztosan Pawlowskié. Az is felvillant bennem egy pillanatra, hogy Pasa - meg kell adni - ezúttal sem tévedett. Pawlowski megjelenésének pillanatában az órámra pillantottam - a pontos időt bele kell majd írnom a jelentésbe. Pontosan öt óra nulla-nulla volt, s azonnal az jutott eszembe, hogy ez így nem lesz jó!... A főnökség nem szereti a pontatlanságot, nem szereti a kerek számokat a jelentésben, s ha az ember azt írja, hogy „öt óra nullanullakor” - akkor morognak, és azt hiszik, hogy az ember csak' a hasára ütött, és még az esemény időpontját sem tudja pontosan megjegyezni. A jelentésemben majd azt írom, hogy négy-ötvennyolckor pillantottam meg... Pawlowski nem az erdő felé indult, hanem pontosan párhuzamosan haladt az erdőszéllel, s alig tíz métér távolságra haladt el előttem. Jól meg tudtam figyelni kemény, parancsoló arckifejezését, s bár egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ő Pawlowski, s most már tényleg nem lep meg - elkapom, mint a kismadarat -, magamban egyszer pon- tosítottam személyleírását: „Termete - magas; alakja - közepes; haja - szőke; homloka - széles; orra - vastag és egyenes, vízszintes vonalú cim- pákkal; ajka normális, kissé lefelé görbülő; füle - porcos, kicsi és háromszögletű. Különös ismertetőjele nincs.” Szeme színét és az apró részleteket természetesen most nem tudtam pontosan megkülönböztetni, de az azonosság egészen egyértelmű volt. Erős, fejlett izomzatú, magabiztos férfi, azt meg kell adni! Az ilyenek tetszenek a nőknek, de a férfiakra is feltétlen hatással vannak... Ez hát Pawlowski, alias Volkov, Trofimenko, Gri- bowski, Kazimierz, Iván, Vlagyimir, atyai nevén Georgievics, de az is lehet, hogy'Joszifovics. Ezenkívül még más vezeték-és keresztnevek is feltételezhetők... Kilenc sikeres átdobás, négy kitüntetés a németektől... Feltartóztatása esetén rendkívül veszélyes. Mindenre emlékeztem, ami a nyomozati tájékoztatóban szerepelt. A főnökség figyelmeztetésére, hogy rendkívül jó lövő, a támadás, az önvédelem minden fogását ismeri, és védeni fogja magát az utolsókig. No, jó, majd meglátjuk... Egy pillanatig sem hittem, hogy könnyen megadja majd magát, és biztos voltam benne, hogy ki kell lyukasztanom néhány helyen. Hirtelen arra gondoltam, hogy csak sebkötöző pólya van nálam, és nem tudom majd mivel összekötözni. Felszerelése hibátlan, egyenruhája se nem új, se nem viseltes. Csillagos tábori tiszti sapka, sátorlap, fényes, fekete csövű, ívtáras, világos fából készült agyú, PPS-típusú géppisztoly, új tiszti csizma. Ahogy a tisztás végére ért, visszafordult, Julia felé intett, aki még mindig ott állt a kapuban; átölelte a kapufélfát, és csúnyán, tátott szájjal zokogott, de halk szipogásán kívül semmi sem hallatszott. Biztosan tudhatta, hogy Pawlowski kicsoda, és elfogása esetén mi vár rá. Közben Pawlowskival kapcsolatban minden eshetőséget számba vettem. Ha elfut, biztosan utolérem. Előlem nem tud meglépni, ez teljesen világos. Ha kézitusára kerül sor, az is menni fog. Ami a lövöldözést illeti, itt nekem kell előnyt adnom: biztosan mindent megtesz, hogy megöljön, de nekem élve kell elkapnom. Még akkor is, ha nem ő a rádiós, hanem a csoport vezetője. A rádiózáshoz szükség van a vezetőre is. A legfontosabb - a rádiózás!... A harmadikra már nincs is olyan égetően nagy szükség. Csak azt kellene tudni, hogy ki közülük a rádiós, ki a főnök és ki a harmadik. Ismét arrafelé pillantottam, ahol a mogyorósban Luzsnov és Fomcsen- ko rejtőzött. Vártam tőlük a megbeszélt jelet, azt, hogy a bokor egyik felfelé nyúló ágát számomra is láthatóan lefelé húzzák, de ez nem következett be. Elaludtak talán... Biztos voltam benne, hogy az ő oldalukon juthatott be Pawlowski a házba - én nem néztem volna el! Sokat érnek az ilyen segítőtársak, meg kell adni! Jelt adhattam volna nekik a madársíppal, de nem tettem. Nem azért, mert mindent magam akartam csinálni, hanem azért, mert egy villámgyorsan lezajló összecsapásban, elfogáskor minden a hozzáértésen múlik s egyáltalán nem a létszámon. Teljesen biztos voltam magamban, de ezek köny- nyen összekeverhetnek nekem mindent. awlowski már eltűnt a bokrok között. Ahogyan megtudtam állapítani, az erdőszélén kinyúló tölgyfabokros rész felé indult. Sátorlapomat és kenyérzsákomat a bokrok között hagyP va, kezemben a „Schmeisser”-rel zajtalanul, mintegy ötven méter távolságból párhuzamosan követtem. Közben állandóan nyugtattam magam - türelmetlen voltam, már nagyon szerettem volna szemtől szemben állni vele. A sűrű, bozótos silovicsi erdőben megfigyelésről gyakorlatilag szó sem lehetett. Azt szerettem volna legjobban, ha itt valahol a bokrok közt találkozott volna társaival, s váratlansági tényezőt kihasználva, lerohanhattam volna őket. Ha a sors szeszélye nem hoz valami váratlan fordulatot, ha nem húzza keresztül a számításaimat, akkor már a markomban érez- hetem őket. A magas, pagonyos részt alacsonyabb bozótos váltotta fel, amögött pedig harmatos tisztás csillogott a hajnali napfényben. Pawlowski egyenesen arra tartott. A tisztás után kezdődtek a tölgyfabokrok. Gyors léptekkel haladt, nem nézelődött semerre. Nyílt terepen, a tisztáson természetesen már lehetetlen követni. Hát igen, nincs szerencsém. Nincs sem második, sem harmadik, úgy látszik, már nem is lesz - tehát csak őt magát kaphatom el. Kiválaszva az alkalmas helyet, felemelkedtem a csípőig érő alacsony bozótosban, a „Schmeisser”-t jobb kézben, a térdemnél lógattam, bal kezemben felemeltem a „Valteremet, és rákiáltottam:- Állj! Ne mozdulj! Vagy lövök! Egy szempillantás alatt megfordult, dicséretes gyorsasággal rám fogta géppisztolyát, és villám gyorsan még körbe is pillantott. Mintegy negyven- öt-ötven méter választott el bennünket egymástól.- Maga kicsoda? Az iratokat! - tettem feléje néhány lépést, s azon igyekeztem, hogy arcom és hangom megfelelő idességet és izgatottságot tükrözzön. Kérdésem s az a követelésem, hogy mutassa a papírjait ebben a helyzetben és ilyen távolságból, ostobának és naivnak hatott - de éppen erre törekedtem. Az arcát néztem, de közben láttam, hogy ujját a ravaszon tartva, nyugodtan rám céloz. Egyáltalán nem sietett, sőt kifejezetten érdeklődéssel nézett rám. Számára, akinek géppisztolya volt, s tele volt önbizalommal, kis já- tékágyúcskámmal valószínűleg bolondnak, zöldfülű kezdőnek tűnhettem, és élő céltáblánál semmivel sem tarthatott többre. Nagyon magabiztos volt, és gondolom, arról még álmodni sem mert, hogy ezzel a kis pukkantóval legalább két, de legtöbbször három lyukat is ütök egy feldobott konzervdobozon, s a háború évei alatt már több mint száz ejtőernyős ügynököt fogtam el, olyanokat, akik nagyon jól tudták, hogy elfogásuk esetén mire számíthatnak, és ezért az utolsókig elkeseredetten védekeztek. Valószínűleg a másodperc tört részével előztem meg, s a géppisztolysorozatával egyidőben zuhantam a bokrok közé. Hullottak rám a levelek, oldalamon apró, égető csípést éreztem - mégis eltalálhatott! A golyók éppen csak súroltak. Kis híján megölt. Ügyes fickó. Nem mindennap találkozik az ember ilyennel. Gondolatban meg is tapsoltam teljesítményét. A bokrok közé zuhanva, hangosan felnyögtem, majd gyors mozdulatokkal vagy tiz méterre balra kúsztam a sűrű mogyoróbokrok mögé. A nedves fűben, a bokrok mögé húzódva, géppisztolyomat készenlétbetartva, ismét felnyögtem, a hangot tenyeremmel a föld felé irányítottam, arrafelé, ahol elzuhantam. Ezt a trükköt már nagyon sokszor alkalmaztam, s biztos voltam benne, hogy Pawlowski majd azt hiszi, hogy súlyosan megsebesültem. Visszajön, hogy végezzen velem, és elvegye az irataimat. Odajön arra a helyre, ahol elzuhantam, oldalt kerül nekem, és így a bokrok mögül két sorozattal használhatatlanná teszem mindkét kezét. Csak egy pillanatra álljon kissé oldalvást, s ne a mellét fordítsa felém. Ekkor váratlan dolog történt.- Fegyvert eldobni!... Kezeket fel!...— hallottam a kiáltást és körülnéztem. Luzsnovot és Fomcsenkót pillantottam meg, ahogy géppisztolyukat lövésre készen tartva, mintegy hetven méterre tőlem kiugrottak a bokrok közül. Tehát mégsem aludtak - csak egyszerűen elfelejtettek jelt adni. De akkor is, miért másztak elő anélkül, hogy jelt adtam volna nekik? Pawlowski habozás nélkül géppisztolysorozatokkal válaszolt - mire azok ketten gyorsan lehúzódtak. Úgy láttam, mintha Fomcsenkót eltalálta volna, vagy csak nekem tűnt úgy, de azonnal el kellett ismernem Pawlowski gyors felfogóképességét. Természetesen most már tudta, hogy lesben álltunk, és gondolom nem akart kockáztatni - mégis csak egyedül volt hármunk ellen - s azonnal futásnak eredt. De nem az erdő felé, hanem vissza a bozótosba, ahol a két idevezényelt és köztem kellett elhaladnia. Ezek szerint egy vonalba fogunk kerülni, és akkor lövésről már szó sem lehet. így aztán elérte volna a bokrokat. Azonnal meg kellett állítanom! Kidugtam a „Schmeisser”-t a bokrok közül, s a térdét megcélozva, elhúztam a ravaszt. Közben a géppisztoly csövét kicsit elhúztam balról jobbra, majd visszafelé. Abban a pillantban megrándult, mintha láthatatlan akadályba botlott volna, s összeesett a bozótban. Abból, hogy elesett, láttam, nemcsak egyszerűen eltaláltam a lábát, hanem, ami ilyenkor követelmény is: szétroncsoltam a térdizületeit. Feléje vetettem magam. Ahogy hallomásból meg tudtam ítélni, körülbelül huszonhét-harminc patront lőhetett ki, és most mindenekelőtt ismét töltenie kellett. A másik oldalról Luzsnov és Fom- csenko futott, Luzsnov vállán sötét folt terjengett. Nem tévedtem, megsebesült, mégis hirtelen nevethetnékem támadt. Ahogy tanítottam őket, rövid cikk- cakkban futottak, csak azt nem tudom, miért volt erre most szükség? Hiszen most senki sem lőtt, senki sem célzott rájuk. Egyszerűen röhejes! Részlet a Negyvennégy augusztusában című regényből löször én láttam meg Paw- lowskit, a hátán feküdt. E Megfeszült arccal, lázas gyorsasággal új tárat igyekezett betenni a géppisztolyába. Oda akartam--------- ugrani, már csak méterek v álasztottak el tőle, s akkor megtörtént a legborzalmasabb, amire nem számítottam, és amit Pawlowskitól sem vártam volna semmi esetre sem: mielőtt elértem volna, géppisztolya csövét hirtelen álla alá szorította, és meghúzta a ravaszt... Játék és irónia Péreli Zsuzsa kiállítása a Műcsarnokban Invenciógazdag játékosság, könnyed irónia, némi nosztalgiával idézett szecesz- sziós hangulat jellemzi modern textilművészetünk mesterré érett fiatal képviselőjének, Péreli Zsuzsának a Műcsarnokban megnyílt kiállítását. Az 1947-ben született művész 1974- ben végzett az Iparművészeti Főiskolán. Az elmúlt korok nagy hagyományra visz- szatekintő műfaját, a gobelinszövést műveli, amely mesterség nagy figyelmet, kitartást és szorgalmat kíván. A megváltozott korviszonyok azonban nem kedveznek e reprezentatív, de igen drága műfajnak, az állami, közületi megrendelések gyérek, ezért a művészeknek új utakat kellett keresniük, amelyekkel új rétegeket kapcsolhatnak a megrendelők körébe. Ezért nemcsak méreteiket, de mondanivalójukat is meg kellett változtatniuk. Az újítás a minitextil, a kis, gyakran csak tenyérnyi méretű művek létrehozása, melyben Péreli Zsuzsa úttörő munkát végzett. A hagyományos gobelin műfaj törvényeit áttörve a pop art és a lengyel kortárs textilművészet hatására a szövésbe a gyapjúfonál mellé más anyagokat kevert, például madártollat, amivel meghökkentő hatásokat ért el. A képi mondanivalóhoz hű maradt, de a forrást a századvégi félnépi és kispolgári környezetből vette. Megsárgult régi fényképeket, öreg családi albumok féltveőrzött kincseit, dédanyáink portréit, az első világháborúban meghalt apák és fiúk „daliás” ábrázolásait idézik megkérdőjelezett nosztalgiával, vidám fricskával mesteri tudással kivitelezett, nagyon modern megoldású képecskéi. A hangulatot az ötletesen kialakított, ugyancsak textilből készített keretezéssel emeli, amelyeket kollázstechnikával gazdagít, kis, selyem-és fémszálas masnikat, apró csipketöredékeket varrva rájuk. „Emberközelbe szerettem volna hozni a gobelint” - mondja felfogásmódjáról, melyben új utakra vitte a hazai textil műfaját. Vöfény A szolgálati idő emlékére Újabb munkáin ezt az anyagvegyitést az ábrázolásokon is alkalmazza, a szecesszió mellett más korokat is idéz, elsősorban mindig a félnépi kultúrrétegek szemszögéből. így ábrázolja nagy kedvvel a XVIII. századi kegyhelyek aranyba öltöztetett Madonnáit, népies kialakításukat a giccsig felfokozva, az ugyancsak nagy műves készséggel kialakított XVIII. századi apácamunkák gyöngyös arany-paszomá- nyos, vertcsipkés, atlaszalapra hímzett szentképeit, melyeknek parafrázisaival éppen a giccs határvonalán mozog, akrobata ügyességgel. Nagyanyáink hímzéseit hozza vissza csúfondáros humorral, a falvédők stílusában varrott „előszoba” képein, így a Blaha Lujza ábrázolásán. A vidám nyelvöltögetés teszi emlékezetessé „A szolgálati idő emlékére” készült gobelinképét a hőst is elborító folyondárral, vagy az őrségi búcsú ábrázolását. (Egy kercaszomori búcsú emlékére.) A barokk kor reprezentatív kettősportréit idézi az arisztokratákat kigúnyoló Ikrek című gobelin. Kis remekei az ábrázolt jellemvonásait a kollázsos technika fortélyaival kihangsúlyozó, fácántollakkal gazdagított Madárbarát .és Ásta Nielsen portré. Nagyobb igényű, elgondolkodtató Amnézia című kétoldalról szövött, bravúros gobelinje, melynek csak egyik oldalán látható az ábrázolt képmása, mellette a párjáról kialakított gondolatainak tükrözéseként lelógó színes fonalkötegek, amelyek teljesen elfedik a másik arcot, annak jeléül, hogy a mellettük élőket hosszú idő után már csak töredékesen érzékeljük. Kortársainkat jeleníti meg torzítótükörben a Lakók jegyzéke is, az egyes lakók lelki tükörképeivel, a gobelin felfüggesztett fonalrendszerén. Egyéni hangvételére felfigyelt a külföld is, kiállításai a nyolcvanas években Franciaországban és Finnországban is sikert arattak. Péreli Zsuzsa pályája felfelé ível. BRESTYÁNSZKY ILONA Visszajöttek a zenészek
