Tolna Megyei Népújság, 1987. április (37. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-28 / 99. szám

1987. április 28. 4 ^ÉPÜJSÁG Rádió Súlypontok Nem ígért felhőtlen kikapcsolódást, könnyed vasárnap esti időtöltést a közel egyórás beszélgetés, amit a Kossuth adó műsorán hallgathattunk meg. Berend T. Ivánt, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét Baló György kérdezte meg a nemzet jövőjét meghatározó kérdések­ről, gazdaságról, társadalomról, ideoló­giáról. A valamennyiünk sorsát érintő problémafelvetést, a megfontolt, kritikus válaszokat stílszerűen Széchenyi István órája mellett adta meg az Akadémia elnö­ke, a legnagyobb magyarnak nevezett Széchenyi hagyatéka figyelmeztetett az idő múlására a műsoridőben és átvitt ér­telemben egyaránt. A gazdaság jelenlegi helyzetében nyil­vánvaló, hogy nem lehet késlekedni, a re­form fokozatos továbbfejlesztése mellett technikai „rezsimváltásra” van szükség, mely a gazdaságot, társadalmat nagy­mértékben átalakítja, sőt egyes helyeken az alapokig kell visszakérdezni. A felada­tok meghatározásánál ketté kell válasz­tani a rövid távú és gyors intézkedéseket, valamint a hosszú távra szóló stratégiai döntéseket, amelyek gyakran egymást „ütik”, látszólag kioltják. A magyar gaz­daságpolitikát eddig az előbbiek, a rövid távú elképzelések határozták meg, amit természetesen egyfajta kényszerpálya, a döntéslehetőségek korlátozottsága szült. A kérdések kérdése tehát, hogy ebben a meglehetősen kedvezőtlen po­zícióban megtaláljuk a kitörési pontot, elindítsunk egy stratégiailag fontos folya­matot. A favágás helyett faültetést kezd­jünk, hangsúlyozta Berend T. Iván. Szó esett az elavult iparstruktúránkról, leépí­tésének, a feldolgozó ágazatok fejleszté­sének lehetőségeiről, az elkerülhetetlen megrázkódtatások vállalásáról, a nyitott­ság, a kommunikáció felhasználásáról, a felelősök kereséséről. Mint tudós ember és a legszélesebb értelemben is a tudo­mány, a kultúra képviselője erről a sokat emlegetett, szélsőségesen megítélt terü­letről is beszélt az Akadémia elnöke. Az alapkutatásra fordított összeg a termelés rezsiköltsége, hangzott a rendkívül idő­szerű vélemény, ami egyben cáfolja azt a múlt században is elavult nézetet, hogy a kultúrát, az oktatást nem termelő ága­zatként tartják számon, így finanszíroz­zák. Széchenyi több, ma is aktuális gon­dolatát idézte fel a tudós, amelyek között egyet említünk csupán: olyan belső át­alakítások szükségesek, amelyek vélt, vagy provinciális érdekekkel szemben az ország hosszú távú céljait szolgálják.-takács­Moziban Csók, Anyu A szekszárdi Panoráma filmszínház újra műsorára tűzte az Indiana Jones és a végzet temploma című filmet Bizonyára többeknek szimpatikus al­kotás Rózsa János új filmje a Csók, Anyu, hisz sokan vannak, akik magukra ismer­hetnek a történetből, családjukat vélhetik felfedezni a filmvásznon. No persze nem elsősorban a szupergépesített háztar­tásra, a folyton csengő telefonra és a domboldali villára, a már-már irritáló jó­létre gondolok, inkább az egymás mellett és nem együtt élő családtagokra, a foly­ton rohanó szülőkre, a beszélgetésre vá­gyó, de gondjait senkivel megosztani nem tudó kamaszlányra. A filmbeli Kalmár család hétköznapjai ismerősek. A családtagok egymással csak az üzenőfalra firkantott rövid mon­datokkal kommunikálnak, nincs idejük egymásra figyelni, mindenki végzi a dol­gát. Látszólag olajozottan megy minden, ezt igazolják az első képsorok is, a fél­óránként csörgő ébresztőóra, a család­tagok menetrendszerű, zavartalan élete. Nagyon sok családnál lehetne reggelen­te hasonló képsorokat felvenni. Sokáig nem történik semmi, a film mégis érde­kes, lehet mosolyogni a csetlő-botló apán, aki még egy tisztességes pásztor­órát sem tud megszervezni magának, ak­kor is rohannia kell. Lehet együttérezni a család legkisebb tagjával, Petivel (Gévai G. Simon nagy­szerű alakítása), aki iskola helyett perisz­kópon keresztül figyeli a család életét. Tulajdonképpen az egész film olyan, mintha a néző Peti periszkópja segítsé­gével jutott volna be láthatatlanul a Kal­már család életébe. Persze ebben vitat­hatatlan érdemei vannak az operatőrnek, Ragályi Elemérnek, aki a megszokott ma­gas színvonalon, szépen komponált ké­pekkel segíti a szerző, Vámos Miklós és a' rendező, Rózsa János céljait. Felejthetetlen epizódszerep Bánsági Ildikó tanítónő alakítás^. A lassan leré- szegedő vénkisasszonyt finom iróniával, mértéktartó humorral jeleníti meg, termé­szetesen nem azt sugallva, hogy minden pedagógus ilyen. Megjelenése egyéb­ként annyira nem tartozik a történetbe, hogy úgy tűnik, a szerzők csak negyed­órával meg akarták hosszabbítani a fil­met, azért szerepelhetett Peti tanító néni­je is. Mindenesetre most már hozzátarto­zik, a filmhez, sőt egyik csúcsjelenetévé nőtte ki magát. Kottái Róbert komolytalan apafigurája mellett szólni kell még Udvaros Dorottya túlságosan is komolyra sikerült anyasze­repéről. A filmbeli Kalmárné fontos beosztású, állandóan úton lévő édesanya, aki azon­ban komoly megjelenése ellenére sem képes összetartani a családot és a tragé­dia kitörésekor is csak egy mesterien el­játszott hisztirohamra képes. Aztán per­sze jön a megbánás, a Kalmár család va­lamennyi tagjának a fogadkozása és... nem történik semmi, minden marad a ré­giben. TAMÁSI JÁNOS Németh László színháza A drámaíró Németh László reneszánszát éli, darabjait sorra felújítják, s a jelek szerint a siker igazságot szolgáltat azokért a kudarcokért, amely életében a színpa­don érték. A győri színház most első drámáját, a Bodnárnét vette elő, de valami bi­zonytalanság van, mert az előadást kísérő beszélgetésekben azt hallottuk, hogy elkészülte évében, tehát 1931-ben bemutatta a Nemzeti Színház, Németh viszont azt írja drámái előszavában, „a darabot nem vállalta senki, akkor sem, azóta sem". Ha Németh Lászlót nem csalta meg emlékezete, akkora győri előadás ősbemuta­tó, de bármiként van is, a Bodnárné valószínűleg legjobb darabja, élet van benne és feszültség, s nem terhelik azok a didaktikus elemek sem, amelyek később nem egy munkájánál retorikával terhelik meg a cselekményt. A probléma is eleven, bár a kör­nyezetéből kitörő parasztlegény már a század elején megjelenik irodalmunkban, Mikszáthnál is találkozunk vele, majd Gárdonyinál nemegyszer tragikus hangsúl­lyal. Németh darabjában eleven a dráma, akkor is, ha a második rész - az eredeti­ben 3. -4. felvonás - erősen hajlik a romantika felé, s dramaturgiailag is bizonytalan. Az viszont erősen vitatható, hogy valami köze lenne a görög sorstragédiákhoz, amit maga is sugallt, mondván, hősnőjét „az Elektrák vére növesztette ki a történe­lemből”, de Bodnárné és Klütaimnésztra között nincsenek rokoni szálak. A Bodnár­nét minden erényével együtt inkább romantikus drámának gondolom, maga a konf­liktus is erre utal: hajlíthatatlan jellemei egy szituáció áldozatai, s az anyai szeretet elfogultsága mögött a kiemelkedés nagyon is gyakorlati szándéka áll. Illés István rendezése is hajlik a romantika felé, de az előadást egy nagy színész­nő jelenléte határozza meg, Berek Kataliné, aki félelmetes erővel ábrázolja azt a Bodnárnét, akit anyai szeretete taszított a pusztulásba. Itt minden érte és miatta tör­ténik, s ilyen alakítás mellett a többiek szükségszerűen elhalványodnak, még a kitűnő Patassy Tibor is, aki Németh későbbi darabjainak papucsférjét előlegezi egyszerű, meggyőző eszközökkel. Szabó Zsuzsanna, Lamanda László, Hodu Jó­zsef osztozhat még a sikerben. Az előadást egyenes adásban közvetítette a tévé Győrből, s a zalaegerszegi és a nyíregyházi közvetítés után, amit Szolnok követ, örvendetes új szokásról szólha­tunk, ami nemcsak a vidéki színházakat hozza közelebb az országhoz, hanem olyan élményt kínál, amit csak az élő színház tud nyújtani. Sztárparádé A színházkedvelők nem panaszkodhattak, mert jótékony műsorváltozás révén vi­lágsztárokkal láthattuk az Erkel Színház parádés Aida előadását. Néhány hete az Operaház igazgatója ugyan panaszkodott, hogy nem szereti az ilyen parádékat, mert nagyon sokba kerül, a hazai pályatársak körében bérfeszültséget okoz, meg is mondta, mennyi Placido Domingo fellépti díja, de nem merem ide írni, mert itt is te­remthet bérfeszültséget. Közben egy másik világsztár is társult hozzá, Jelena Ob- razcova, aki nem kisebb név, mint spanyol partnere, Placido Domingo. Mindketten szerepeltek már nálunk, de Domingóról azt is feljegyezték, hogy 1973-as budapesti bemutatkozása „a háború utáni magyar operatörténet legnagyobb sikere volt”. E mostani is, s amint mondják, a szokatlan arányú helyáremelés sem jelentett sem­mit, mert boldog volt, aki jegyet kapott. Most a tévé jóvoltából milliók láthatták ezt a kivételesen szép előadást, amelynek krónikájához az is hozzátartozik, hogy a két vi­lágnagyság magyar partnerei semmiben nem maradtak el mögöttük, s talán az sem túlzás, ha azt mondjuk, hogy az est igazi hőse a nemzetközileg is ismert Tokody Ilo­na volt, bár ebben a mezőnyben nagyon nehéz a sorrendet megállapítani. Cs. L. A Szekszárd Big Band ajándéka A Becsei Kamarakórus Szekszárdon A Szekszárd Big Band új műsorának nagy sikerű februári hangversenyéről beszámoltunk lapunkban. A gazdag és változatos műsorra oly sokan voltak kí­váncsiak, hogy a szekszárdi művelődési központ színházterme zsúfolásig meg­telt, sőt többen jegy - így élmény - nélkül maradtak. Ezért külön is öröm, hogy mű­sorukat megismételték az elmúlt héten. Persze, úgymond nem a nagyközönség­nek, hanem a fenntartó - a BHG Híradás- technikai Vállalat szekszárdi gyáregysé­ge - dolgozóinak. Az ajándékkoncertre is tartogatott meglepetést a kitűnő együt­tes: a televízióból jól ismert „Rózsaszín párduc" zenéjét adták elő a közönség örömére. Lévén szó az örömről, elmondjuk, hogy minden számuk elismerést, lelkes tapsot, illetve vastapsot „követelt ki” a közönségtől, mi több, az együttest még a ráadásszámok után sem akarták leen­gedni a pódiumról, hanem helyükön ülve ütemesen tapsoltak. Kisebb megszakítással több mint más­fél évtizedes kapcsolat fűzi Becse város kórusát Szekszárdhoz. Fontos része ez annak a - néhai dr. Partos János kezde­ményezte - egyre jobban kiterjedő együttműködésnek, melynek során pozi­tív példák sokasága mutatja ennek a tra­díciónak helyességét. A Becsei Kamara­kórus 1982-ben vette fel újólag a kap­csolatot a szekszárdi Liszt Ferenc Peda­góguskórussal, azóta évenkénti cserelá­togatás keretében adnak számot egy­másnak eredményeikről. A jugoszlávok legutóbb április 24-én, pénteken mutat­ták be műsorukat a patinás szépségű ré­gi Megyeháza nagytermében. Sajátos műsorösszeállításuk arra vall, hogy a be­csei Zeneiskola - mely egyben a kórus elsődleges szakmai bázisa - a tradicio­nális zeneoktatás mellett igen nagy gon­dot fordít a népi, vagy népi eredetű hang­szerek tanításának pedagógiai-kulturális hasznosságára. így adódhatott, hogy a hangverseny első részében szinte kizá­rólag harmonikazenét hallottunk, ami ná­lunk meglehetősen szokatlan; ám olyan országban, ahol ennek hagyományai vannak, különösen szláv, német, de még francia területeken is - cseppet sem meglepő. Figyelemre méltó az is, hogy klasszikus szerzők mellett helyet kaptak kortárs jugoszláv szerzők is. Horvát Ju­lianna és Juhos Melinda kiművelt szólói mellett frappáns ötlet volt Bach Prelú­dium és Fugájának négyharmonikás át­irata Gortva Piroska, Juhos Anna, Ruzic- ka Daniöa és Masit Danica előadásában, annak bizonyságául, hogy Bach zenéje minden instrumentális közegen „átjön” - annak egyetemességeként. A már több­ször hallott Gabriel testvérpár, Alek- szandra és Natasa, Beriot hegedüduójá- val szereztek maradandó zenei élményt. Az igen jó hanganyaggal rendelkező, erősen megfiatalított kórus műsorában kortárs jugoszláv, magyar, valamint kora­barokk és romantikus szerzők műveit hallottuk. Megkapóan szép volt Monte­verdi műve („Hagyjatok engem meghal­ni...”). A számunkra talán kissé szokatlan koncepciójú műsorösszeállításban he­lyet kapott még az igazgató-karnagy Sustran Milenko műve is (Folyópart), de Bárdos Lajos, Petrovics Emil kompozí­ciója mellett megszólalt a dalmát és ma­cedón népzene egy-egy feldolgozott példája. Az együttes sikere, irigylésre- méltó lelkesedése arra készteti a króni­kást, hogy a szakmai értékelésen túlme­nően megpróbáljon bizonyos konzek­venciát levonni abból, ami ezt táplálja. Nevezetesen, hogy két ország, két nép nagyszerű példája áll előttünk. Becse vá­rosának fele magyar ajkú. A megszólalta­tott művek értékét pedig kizárólag annak zeneisége dönti el.‘ így adódhatott, hogy magyar kórus­művek szerb ajkakon is magyarul szólal­tak meg - és fordítva. Megszívlelendő tanulság: a szó nemes értelmében vett testvéri, jószomszédi-baráti kapcsolat olyan biztos talaj, amire művészet épül­het, igaz kiteljesedésének is alapvető fel­tétele. THESZ LÁSZLÓ Színházi esték CALANDRIA Ariostót, az Őrjöngő Lóránt szerzőjét tartják az olasz reneszánsz vígjáték megte­remtőjének, a kor legjobb komédiáját azonban kétségtelenül Bernardo Dovizzi, Bibbiena kardinálisa írta, akinek képmását Raffaello festette meg. A kép 1510 körül keletkezett, tehát a Calandria körüli években, amikor az új pápa, X. Leó magával vit­te Rómába, kinevezte bíborossá, s a pápai udvar szórakoztatását is rábízta. Raf­faello képéről okos, ravaszkás mosolyú férfiú néz ránk, aki nyilván kedvébe tudott járni urának; az ő élveteg arcképét ugyancsak Raffaello festette meg. A reneszánsz pápai udvar a felhőtlen vidámság központja Rómában, már elvo­nultak VI. Sándor uralmának komor felhői, X. Leó pedig, a Medici-pápa, családi örökségként vitte magával Firenzéből a művészetek szeretetét. A vígjáték fontos kelléke a szórakoztatásnak, Ariosto pedig megteremtette a jól bevált sémát, amit Bibbiena is követ: a játék alapja a szerepcsere, amit száz év múl­va Shakespeare is sikerrel használ a Tévedések vígjátékában. Ariosto legjobb víg­játékának is Az elcseréltek a címe, amit Bibbiena a végsőkig kiélez: főhősének, Li- diónak van egy ikertestvére, akit mindenki halottnak hisz, ám váratlanul megjelenik. A megszólalásig hasonló testvér természetesen lány, Santillának hívják, s épp ak­kor kapcsolódik a játékba, amikora szerelmes Lidio lányruhában látogatja Caland- ro feleségét, Fulviát. A többi már magától adódik, mert a percenként változó Lidio- Calandro végül maga sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. Lajos Mari pergő fordítása, Böhm György átdolgozása is hozzájárul a sikerhez, Vas-Zoltán Iván pedig, főleg a második részben, olyan fergeteges tempót diktál, hogy a néző csak kapkodja a fejét. A színészek is örülnek, Ujváry Zoltán, Helyey László, Borbáth Ottilia, Bánky Gábor, s mindenekelőtt a kettős szerepben parádézó Moravetz Levente és a komédiához illően harsány Unger Pálma és Sipos László.cs. A vendégek a régi Megyeháza nagytermében

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents