Tolna Megyei Népújság, 1987. április (37. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-25 / 97. szám

IO^tÉpCUSÁG 1987. április 25. Egyik éjjel titokzatos zaj ébresztette föl Ivan Milanovot. Mintha valaki lábujjhegyen jár­kálna a szobában. Kinyitotta a szemét, és mit lát? Egy árnyák bolyong a szobában föl s alá.- Megállj! - kiáltotta Ivan Milanov, és kiugrott az ágyból. Az árnyék tüstént meg is állt.- Miféle teremtmény vagy? Ember vagy fenevad?- Én vagyok a te Lelkiismereted! - felelte az árnyék, és nagyot sóhajtott. Ivan Milanov nem volt felkészülve effajta válaszra éjnek idején, ezért ezt kérdezte:- Iszol valamit? Kérdésére az alábbi felelet érkezett:- Naná! Egy pohár vizet... Milanov késlekedés nélkül vodkát öntött magának, a Lelkiismeretének pedig vizet eresztett a csapból. Szóba elegyedtek. Eleinte az időjárásról beszélgettek, az alacsony légnyomásról, meg arról, milyen ösz- sze-vissza jár a 6-os villamos. Egy idő után azonban Ivan Milanovot elfogta a félelem.- Hadd kérdezzek valamit - mondta -, ha már úgyis kéznél vagy!- Kérdezz csak bátran! - válaszolta a Lelkiismerete. - Hiszen én is örülök a találkozá­sunknak.- Nem tudtál volna visszatartani, amikor elkövettem azt a disznóságot Draganov el­len? A Lelkiismerete azonban hallgatott.- Miért nem avatkoztál közbe, amikor keresztbe tettem Petrovnak? A Lelkiismerete most sem szólt egy árva szót sem. Ivan Milanov ezután tucatnyi olyan esetet hozott fel, amikor tisztességtelenül viselkedett valakivel szemben, végül fenyege­tő mozdulatot tett a mutatóujjával:- Hol a fenében voltál, he? A Lelkiismerete felsóhajtott:- Aludtam!- Tessék?- Az a helyzet - magyarázta, hogy álmatlanságban szenvedek. Egész éjjel le sem hu­nyom a szemem, nappal meg úgy alszom, mint akit fejbe vertek. Ivan Milanov zavarba jött.- Biztos szörnyű lehet! - nyögte ki részvéttel.- Nem is olyan borzasztó! - nyugtatta meg a Lelkiismerete. - Bizalmas viszonyban ál­lok Kgsztadinováné Lelkiismeretével a hatodik emeletről!- Őt is az álmatlanság gyötri?- Valahogy úgy... Füttyentés hallatszott kívülről. Milanov Lelkiismerete összerezzent, és fölemelkedett a helyéről.- Mennem kell! Már várnak! És köszönés nélkül kibújt az ablak rései között. Iván Milanov kinézett. És azt látta, hogy árnyak százai veszik körül a Lelkiismeretét, és fölöttébb vidám han­gulatban eggyé válnak a sötétséggel.- Valamit tennie kéne végre az orvostudománynak - jelentette ki fennhangon Ivan Milanov. - Még sohasem volt ennyi álmatlanságban szenvedő Lelkiismeret a világon... És azon nyomban elaludt!! Bolgárból fordította: ADAMECZ KALMAN Szalai Csaba: BŰNBÁNAT Úgy kezdődött ez a nap is, akár a töb­bi. Komótosan morzsálta a reggelijét, mert már a tejbe aprított kenyér is rágni való. Evett, mintha motyogna végeérhe­tetlen. Körülfitymálta a csokoládés sajtot: „Micsoda összeházasítás, istenem!” Majd elmosta a félve, alig megengedett csap alatt cirádás findzsáját, lám a tük­rös cseppnek sziporkája mögül hogy’ rá­néz a pofaszakállas király, Ferenc Jóska. Tőle nem is kuncsorogja el senki, odaad­ta már az ezüstösen nyelvelő ürücsen- gőt, éppen elég volt. Majd, ha meghal, vi­hetik. Apróra vágta a tegnapi káposzta­torzsát, csak úgy zúdult rá a csirke. Egy kis hajlongás a virágok fölött, és már ütik is a delet. Bim-bam. Elhallik a Hortobá- gyig­Innen aztán, mint a nagymutató, indul­hatott volna minden elölről, de ma történt valami. A tányért se törölte el. Félrehúzó­dott a saját házába, a lányával élt, de kü­lön. Egy fedél alatt.- Rosszul van, anyám? Kató elől nem lehet megmenekedni, pedig még a kutya is egyedül szereti nyalogatni a sebét. Arca fehér pergamenjén szégyenlős folt kerekedett. Nem a láztól, a láz rózsák­kal iparkodik.- Vérezgetek. Délelőtt már kimosakod­tam, csak előjön. Nem tudom, mi a nya­valyám, a gyomrom se jó. Úgy járok én is majd, mint Sári nénéd! No, Sári hetvenkilenc éves korában dőlt ágynak. A csitítás hatott. Belehorpadt a meg- ütögetett párnába, mintha máris ringatná az ősrégi tiltakozás: „Nem adják azt olyan könnyen!" Hát valóban menni készül, s az a Valaki nem akarja? De még felijed. Az orvosra fel.- Várjuk ki az estét, lányom. Rágondolni is borzasztó, hogy meg­vizsgálják. Talán ha Klárika doktornőt hívják, ha érte küldenek. Még az ura előtt is csak a sötétben vetkezett. Ám a sziréna akárha ítéletet hajtott vol­na végre. Felkapták, mint a pelyhet, és a kórházban már dirigáltak.- Megműtjük, nénikéi! Megbeszéltük a lányával, már csak egyezzen bele. Egyezzen...? A szelíd szó mindig hamar elernyesz­tette: „Gyomorfekély, kedves néném, vérző gyomorfekély.” Aranyosak az ápo­lónők, a koszt se hitvány... és a legtöbb látogatója neki volt. A takarójára se fér­tek.- Mit kíván, mitennék? - Ó, de sokszor kérdezték; de hányszor! Alig győzte a kis vasszekrényét teletömni. Büszkén ren­dezkedett. De feküdt ebben ^ hatágyas­ban - micsoda véletlen! - egy TESTVÉR­NŐ nő. Örömét takarékra kárhoztatta, s milyen igazsága van! Jehova egyenlő­ségre int még a kórházban is. Mindegy az- ragadta meg kezét a testvér -, hogy a javak betegágyon záporoznak rá. Mind­egy. Az ocsmány kés előtt erősítést kapott, valami piros folyadékot lombikból. Sose ilyet! Az átlátszó cső tűvel fut a bőre alá, szörnyű testrész, de hát nem fáj.- Mi van abban az üvegben, kedves? - bátorítgatta magát.- Vér, nénike.- S ez mind nekem jár? - ámult el, hol­ott, ha kirántja a csillogó tűgonoszságot... De megláncolta mozdulatát a betolakodó bűn. Ó, hisz Jahve tanúi „még az állat vé­rét is eldobják”. Vétség a vért (hát még emberét!) a magunkénak fölhasználni.- Legalább előre megmondták volna!- sopánkodott. - De, ha már ennyit idehoztak, csak nem küldhetem vissza. A kemény szálú hajkoszorú szétbom- lott, egy-egy kövér csepp gördült ki a szeme sarkán. Bársonypapucsának pil­langói - jaj, hogy vágyott erre ifjú asz- szonyként - szint váltottak. Tán fakult a nővér kedvessége is. És folyt, folyt a más élete át az ő életébe kíméletlenül. Sűrű álmot ragasztottak a pilláira, a pillangós papucs ott maradt az ágya végén, lec­kéztette egy hang: számoljon el... Ágya fölött megnyúlt körtearcok csüngtek, fekete ágak támasztották ki a látását, midőn felriadt. Lám, vele is elkö­vette a csúsző-mászó kígyó, amit még a kertben kitervelt. S hallja, hallja a Kató szájából:- Ugye nem bánta meg? S ezt olyan hízelegve mondja. Majd tisztán elértek hozzá a szavak.- Á - fintorodott el, mikén otthon, ha ízetlenül habarta el az ételt. - Ahogy nyúl- kálnak az emberbe! Nem műtötték volna meg, de ti előre kifizettétek - tolta mesz- sze, hátrább a hinárosból a felelősséget. Csakhogy ezek már gyenge hadonászá­sok voltak, mialatt Zsuzsó (másik idős asszonylánya) nadrágkosztümben pá- váskodott. Ki nem állja a nagy csípőjén. A csigalevest is leszólta, neki aztán nem aránylik rajta a zsír. S hozták, meghozták a keresztjét is. Kiss Ignác, aki a harmóniumon játszik hány szép mennyei dalt, az ecetes igével fölkerekedett. Mily erővel biztogatja őket, hogy nincs pokol, ilyet nem ismér az írás, de most nem veszi oltalmába. Ráolvassa:- Testvérünk! Ha felgyógyulsz, el kell jönnöd. Elbeszélgetésre. Bár tudatlan voltál, ám hogy is mondjam, nem utasítot­tad vissza idegen ember vérét. Bánkódj! Vétkezett. Vele sem tehetnek kivételt. Csak - istenem! - újból eljárhasson a tiszta emberi gyülekezetbe, ahol éne­kelheti az égi menyegző megváltó dalát esedezve. Már az utcán botorkál erőre kapva. Erőre? Bűnbánattal érzi, hogy gyomrá­ban kitapintható, ökölnyi labda rugdaló- zik: a rákdaganat. Orvoshoz nem megy soha többé! Minden kérlelő könyörgést elzavar a szigorú, csontos ujja.- Ha elfogadtam az élettől, ami jó, el kell fogadjam a rosszat is. Lengyel triptichon I. „Tanúságtétel a valóságról” Ördög és könyv Meglehetősen bosszús lehettem, ami­kor a Wawel trónterme előtt az idős te- remör néni hevesen gesztikulálva figyel­meztetett: fényképezni tilos. Nem vígasz­talt a tudat, hogy így van ez csaknem minden jelesebb múzeumban, sőt az sem, hogy vaku nélkül aligha sikerült vol­na a kép. Fekete-fehérben, igaz, nehe­zen tudnám érzékeltetni az aranyszálak­kal gazdagon átszőtt gobelinek fenségét, színenkénti huszonnyolc árnyalatát, vagy azt, hogy egy négyzetméternyi al­kotás egy takács egész esztendei mun­káját dicséri a felfedezett perspektíva örömével s az immár örökzölddé szőtt fákkal. Az a háromtenyérnyi részlet, ami különösen megragadott, még egy te­remben ismétlődött, de itt is - bár mo­solygós barna lány tekintetéből, szavá­ból - ugyanz a tilalom állta utamat. Az első kép, amelyen Noét figyelmez­tette az Úr az özönvíz közeledtére, s a második, (ezen Szem, Khán és Jáfet áll­ják körül lerészegedett atyjukat), bájosan nehézkes kedvességével sem hatott rám annyira, mint a míves munkával körülfut­tatott szegély egyik mellékalakja: a mér­sékelten félelmetes, kaján mosolyú ör­dög nyitott könyvet tart kezében és ha­miskásan nézegeti az olvashatatlanná imitált sorokat. A két rusnya alviláglakó­nak csupáp a szarva térhet el némiképp, (legalábbis így emlékezem fotográfia hí­ján), az egyik mintha kecskebak fejdiszét formázná, a másik inkább egy kos gyap­jas koponyájára illene fegyverül vagy ko­ronául. A két szőrös kézben tartott kódex, vagy éppen nyomtatott könyv: ezt már nehéz eldönteni emlékezetből, össze­csukva megbújhatna akármelyik könyv­tár polcán, kaphatna szakjelzetet, leltári számot, kézbe vehetné bárki, simogat­hatná hártyás bőrkötését, zizegtethetné, silabizálhatná lapjait. Vajon mit olvashat a lelógó farkú túlvi- lági lény? Hiszen számára a Biblia tiltott mű, alkalmas éppen az ö elűzésére is, A Wawel oszlopsora márpedig Noé története mégiscsak ott szerepel, az özönvíz az Úr „ajándéka” a bűnös világnak. Még érdekesebb azt végiggondolni, miként értelmezhették ezt a képet azok a követek, vagy krakkói ud­varbéli nemesek, netán a portörlő szol­gák, akik akárhányszor megpillanthatták, ha tekintetük nem csupán Noén és a bib­liainak hitt flamand tájon akadt meg. Látták-e egyáltalán, s ha igen, milyen ta­nulság képregény-részletének fogták föl? Mit hitt a király, vagy a takács, akinek éje-nappala volt? Miért nem valamelyik arkangyal vezeti kettős könyveléssel a pohár száján kicsordult bűnöket, ha ugyan ezeket olvasgatja bazsalyogva Lucifer beosztottja? Vagy éppen azt akarja mondani, hogy a könyv az ö kezé­be való? Aligha, hiszen Krakkó bölcs uralkodói maguk szorgalmazták a tudo­mányok sokszorozott formáját, s mi ma­gyarok is épp itt, Vietor Jeromos nyom­dájában kaphattuk kézbe az első egé­szében magyar nyelvű nyomtatott köny­vet: Komjáthy Benedek Az Zenth Paal leueley magyar nyeluen című művét. Ez pedig 1533-ban sajtóhibáival, a nyomda ördögével együtt sem lehetett a sátán műve. A kérdésekre, kétségekre aligha ka­punk választ: a szétporlott csontú mes­ter, a megrendelő király, a portörlő szol­ga, a követek, nemesek és Komjáthy Be­nedek nem hagytak ránk semmit gondo­lataikból. Nem is a bizonyosság, a lehe­tőség izgat, az, hogy eljátszhatunk azzal, kinek mi ötlött eszébe ördög és könyv lát­tán Lengyelország XVI. század közepéig tartó fénykorában. Akkor, amikor Ma­gyarország, a szomszéd, nagy része ép­pen török iga alá került, vagy akkor, ami­kor négyszáz év múlva a Noé-sorozat is útnak indult Románián, Franciaorszá­gon, Anglián és közel két évtizeden át tar­tó kalandos útjára, hogy végül mégis megmaradjon az 1500-as évek legtelje­sebb gobelin-gyűjteményének. Mert az ördög nem csupán a képzelet vízözönén, hanem a valóság világháborúján is szá­mot vetett a könyvvel: a Jagelló Egyetem ma már hárommilliós gyűjteménye an­nak az ördögi véletlennek köszönheti fennmaradását, hogy Krakkót nem pusz­tították el Hitler stukái és tankjai, hanem megpróbálták könyvtárával együtt a Har­madik Birodalom egyetemévé tenni. Né­met oktatókkal a Sachsenhausenbe hur­colt lengyel professzorok helyett, s talán éppen olyan „bibliofil” müvekkel „növel­ve” a híres könyvtár ritkaságait, mint a haláltáborok emberbőrbe kötött könyvei. Töprengek azon, milyen is lenne az a fénykép. Ötször hat és fél centiméteren beszélhetne ördög és könyv kapcsolatá­ról fekete-fehérben. Vajon látszana-e minden eléggé árnyaltan abból, ami e két fogaimat a takács munkája óta összefűz­te, vagy csak - vaku híján s a kapkodó sietség miatt - fekete folt maradna belő­le? (Folytatjuk) Dr. TÖTTÖS GÁBOR Goya festői életműve Bizonyára csak a véletlen számlájára írhatjuk, hogy e pompás album a megrá­zó sorsú festő születésnapján, március 30-án jelent meg a boltokban. Kétszáz­negyvenegy esztendeje született az ara- góniai Fuendetodosban Francisco Goya, a legnagyobb spanyol művészek egyike. Nyugodtan hozzátehetjük, a népszerűek, a legismertebbek sorából való. Leg­alábbis nálunk, magyar földön. A Szép- művészeti Múzeum Korsós lány című képtulajdona közismertségben bizonyá­ra vetekedhet honi mestereink sztárlistá­jának fénylő csillagaival, s elhomályosítja a többi Goya-festményünk értékeit is. A romantikus színekkel - meg kétes tulaj­donságokkal - felruházott „aragóniai” alakja iránti vonzalom csak fokozódott Lion Feuchtwanger több kiadásban ké­zen forgó regényes korrajza nyomán. Magyar szerzők tollából régebben ugyancsak jelentek meg tanulmányok, ismertetések (Meller Simon, Szöllösy Andrásné, Zádor Anna stb.), a legtelje­sebb, legigazabb pályakép mégis a Cor­vina új kötetéből rajzolódik az olvasó elé. A Rizzoli Kiadó népszerű sorozatából „magyarított” kötet - Rita de Angelis és Paul Guinard alapos munkája - a szer­kesztés alapelveiben hasonul elődeihez. Ám, apró újításban ezúttal sem szenved hiányt. A tudományos feladatok dandár­ját de Angelis végezte el. A festő alakját levelei, feljegyzései és egyéb hiteles do­kumentumok alapján idézi fel. Világos szándéka, hogy lehántsa a megtévesztő, igazolhatatlan, kalandor-életre utaló bé­lyegektől a festőt, s Goya szavait kölcsö­nözve írása legyen „tanúságtétel a való­ságról” - teljes siker koronázta. Legen­dák helyett küzdelmes indulásáról, csa­ládjáról, életének betegségekkel össze­függő fordulatairól, társadalmi beillesz­kedéséről rajzol eleven, szellemi élveze­tet okozó portrét. A kritikafüzér ezúttal sem marad el. A véleményt formálók között Delacroix, Baudelaire és Malraux neve, mértékadó, lelkesült sorai érdemelnek figyelmet. A legőszintébb dicséret Delacroix-é: „Go­ya egész világa lüktet körülöttem" - írja egy levelében. Th. Gautier szerint, „meg­festette a régi Spanyolország képmását és történelmét”. „Művei gyakran ijesz- tőek” (Baudelaire), maga „szabálytalan tehetség, szeszélyes, vad" (L. Viardot), de „olyan sokoldalú, mint egy csiszolt gyémánt” (L. Matheron). Malraux ítélete pedig perdöntő, mert sokszorosan iga­zolt: ...„az egész modern művészet úttö­rője, mert^a modern művészet az ű sza­badságával kezdődik”. Goya grafikai munkássága külön feje­zet az életműben. A középkor továbbélő szörnyeivel, az anakronizmus naponta felbukkanó árnyaival átütő erejű soroza­tok formájában viaskodik (Caprichos, A háború borzalmai). Más lapokkal, soro­zatokkal (Bikaviadal) kiegészülve ezek­ből kapunk bő válogatást, mielőtt a szí­nes képtáblák festőiségében végleg el­merülnénk. V A „dokumentáció” a Goya-albumnak külön erőssége. Az adatok jól rekonst­ruálják a festő életét, az alapvető művek születésének körülményeit. Minden részletesebb, filológiailag tisztázható, is­mert és elfogadott tényt - de felmerülő kételyt is! - a mintegy hétszáz mű (és vál­tozat) katalógusa tartalmazza. Mégpedig ezúttal időrenden belül helyszínek (pl. templomok), témakörök (bibliai jelene­tek) vagy egyéb szempontok (IV. Károly családja) szerint rendeződő sorozatok­ban. Az apró elemzések kitérnek az ere­det, a hitelesség, a változat kérdésére s követik a müvek útját a megrendelőtől a mai lelőhelyig. A vitás esetekben a végle­ges, olykor fájó ítélet végleges kimondá­sától sem riad vissza a szerző. A buda­pesti öt Goya-kép közül kettő állja ki egyértelműen a próbát (Korsós lány, Kö­szörűs). Bermudezné szép, rokokós portréja már rejt ellentmondásokat. Ca­ballero márki hiteles arcmása az elsőség kérdésében támaszt nézetkülönbsége­ket a kutatók között. A Jelenet haramiák­kal című kép pedig egyértelműen „máso­lat” minősítést kapott (Lucas ecsetje nyomán!). Hasonló adalékokkal bősége­sen kínál módot a búvárkodásra az adat­tár s ezáltal fokozza a könyv birtokbavé­telének izgalmát. Egyben töprengésre késztet egy küzdelmes, tragikus elemek­kel színezett életút tanulságai felett. SALAMON NÁNDOR ÉJSZAKA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents