Tolna Megyei Népújság, 1987. április (37. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-18 / 92. szám
1987. április 18. tsíÉPÜJSÁG 11 Ó csak senki ne gondoljon halált, ha életet mond - és vért ne, ha bölcsőről beszél. Nelly Sachs rzékeiben az öregasszony sípoló lélegzetével, karjaiban a fekete, lakk bőrönd, s a hajlott test súlyával, ösz- szeszorítja a száját: ma meg kell tudnom, s akarja olyan nagyon, hogy keze ökölbe szorul. - Gott sei dank - hallja a fotel mélyéről. - Minden rendben ment? - A kérdés őt illetné, az öregasszony válaszol a fiának mégis. - Ügy ahogy, kedvesem, isten segedelmével. - Az író anyjához lép, hosszan figyeli. A lány oldalról látja a sovány, magas férfit. A fotelba omló taftruha zuhatagot, az ösztövér hajfonatból a kontykoronát, mely mintha a meséből szökkent volna. A horgas orr s a kampós áll között az ajkak - két egymásra lapult papirsze+et. A petyhüdt nyakizmok árulkodását brossal összetűzött fodrok rejtik, s bőven leomló ruhaujjak a májfoltos tenyérhátakat. - Isten segedelmével, fiam. Nem költözöm soha többé, nem... - mozdul a hunyt bagolyszem - soha. - De mama - neheztel hitetlenkedve az író. - Vissza sem? A lakásunkba? - Mondtam, nem, punktum... - Vége lesz mama, és itt minden átmenet - mutat körbe az író. - Vége lesz? - csattan a tompa hang a lány felé. - Maga is azt mondja? - Minden úgy van, ahogy az író elvtárs állítja - felel mosolyogva. Később, mintha álomban úszna, távolodik a fűzős cipő csossza- nás, a konyha felől tört szavak csapódnak tudatába - ...a szobája, igen, mama, kicsi, ...a magáé egyedül... - Mikor a szaggatott lélegzet ismét a fotel felől érkezik, a mélyben már viharzik a csend: s ha ma sem sikerül? Köhintést hall, megfordul, az író szép felesége áll az ajtóban. - Istennek hála, mama, hogy újra együtt lehetünk - dalolja. Felnyitja a fekete bőröndöt, ruhát emel ki, vállfára majd a szekrény peremére függeszti. Szappantartó, hajkefe, hófehér törölköző, papucs - egyenként viszi a helyére mind. Olykor megáll az öregasz - szony előtt, ölébe mosolyt hullajt s teszi tovább a dolgát. A konyhából tállal tér vissza, benne sápadt almák. - Mikor is ettünk utoljára, mama? - Az öregasz- szony németül szól, s e perctől az asz- szony is mind németül... Oly serényen fonják-szövik az idegen beszéd hálóját, mint a tél elől menekülő pók. Amikor az öregasszony almáért nyúl, a szép nő felkiált: - Ah bitte mama, warten Sie... - Tányérral, ezüstnyelű késsel tér vissza a konyhából. Csípőjét az asztal pereméhez dönti, ujjai közül a zöld almahéj- csiga ereszkedik. Miről beszélhetnek? Miért németül? Miért? Olyan mintha váratlan taszították volna ki a télbe-fagy- ba. Mellén összehúzza gyér kötöttkabátja szárnyát, torkát a csalódás szorítja. Mennem kell, gondolja, de nem mozdul. - Szólt kedvesem? - fordul feléje a szép nő. - Nem, dehogy... - Úgy hallottam - s máris fordul az asszony, s teszi tovább a dolgát. Szeme a zöld almahéj- csigákra tapad, hogy gyűlölöm magát, gondolja. Amiért az író felesége, s akkor beszél vele, amikor kedve tartja. Amikor akar, bármikor. Kattan a fekete bőrönd zárja, az öregasszony papírszelet szájához emeli az almát, a szép nő kintről kis seprővel, lapáttal tér vissza. Oda- kinn vízcsobogás, majd hosszú nyakú váza az asszony kezében, hófehér krizantémot helyez bele, s az egészet az asztal közepére. Nem lép, úszik valósággal, amint térül-fordul, bordó köntösének dús redőin lebeg a lúgszagú hajópadló felett. Kipp-kopp-kipp - olykor papucsa koppanása - madárcsőr ütötte zaj csupán az ablaküvegen - kipp- kopp-kipp. Amerre vonul, szórja a tallérfényes mosolyát. Amikor már térdig mosolyban jár, megáll anyósa mellett, pillantásával simogatja ráncait. - Gott sei dank - suttogja a papírvékony száj.- Milyen öröm, mama - mosolyogja a szép nő - itt most béke van, mama. - S lángra lobban köröttük a levegő. - Visz- szafordultunk az időbe... Talán előrefutottunk? Ki tudja, és igazán mindegy, mama... - kacag, a fejét hátraveti. - Jöjjön közelebb, kedvesem, itt most béke van. Érzi? - A lány karját gyengéden megfogja, mélyen a szemébe néz. - Miért háborúznak, istenem, miért? Amikor alig sóhajtásnyi az élet, miért? Amikor a megszületésünk is halálos ítélet, végül is mind meghal, aki megszületik. A mama, istenem nemrégiben ragyogó fiatal nő volt, és most nézzen rá. Miért nem élhet békében az ember? - dalolja a szép nő. Milyen is lehetett egykor, gondolja, s nem veszi le szemét az öregasszonyról. Sudártermetű és szeszélyes, megkövetelte, szeressék. Amint azt most a fiától is elvárja. Az Aggteleki utcai pansio előcsarnokába lépve, hová a költözés idejére helyezték el- felugrott, eléje sietett, miért késett? Dobbantott fűzős cipős lábával, miért? Azt felelte, néhány percet, legföljebb, nem rajta múllott. Akkor is, dobbantott újra, s nyakában függő kis órát felkattintotta, nézze. Kérem, nem vagyunk még a végén, a portás figyel, s mellette az a szemüveges férfi, kérem. Sehová nem megyek, haza akarok, csakis haza. Karon ragadta, vonszolta valósággal. Az utca kövére lépve a gyermekes szeszély vad rémületté változott. A szemközti ház ledőlt fala, a kettészelt emeleti szoba látványa, egyetlen pillanat alatt öreg anyókává változtatta. A füzet Bombázás? A tegnap esti, felelte. A sofőr? Sehol nem látta, sokára egy kapu alól bújt elő. A lapátfogú azt mondta, már menni akartam. Megdermedt. Mihez kezdett volna, ha meglép a sofőr? Pestújhely messzebb van ma, mint Amerika. A csillagoknál is távolabb. S a szép nő egyre mosolyog, csodálatos asszony, gondolja. Csakis írónak lehet ilyen felesége. S az író? Szemével keresi, noha tudja, a konyhában gallyakat tördel, s rakja a csikótűzhely szájába, teavizet készít. Emlékezete mélyéről Forbáth Géza hangja érkezik: ...azt m ondja nekem az író... azzal a lánnyal. Verseket vittél hozzá?” Néhányat csupán, felelte. „A nevedet, remélem, nem írtad alá, az író szórakozott és feledékeny, elhagyja valahol, s bajba kerülhetünk... miattad." Oh, nem, dehogy - ije- dezett. Igenis aláírta, különös örömmel kanyarította a nevét valamennyi vers alá. Mit tud Forbáth a versírásról, mit is? Naponta találkoznak, mégis idegen. Mit arról, hogy a vers gyermek? Az egyik koraszülött, a másikat túlhordta, s talán ez az oka annak, hogy hiába olvassa újra, nem találja, amit beléjük álmodott. „Kispolgári nyavalya, semmi más...” Szófián vette át a csomagot, melyről tudta, benne hamis személyi okmányok vannak, s némi pénz, s másnapaz író lakására viszi majd. Mintha a padlásról pottyant volna, az író az ajtóban terem. Kezében tálca, rajta gőzölgő teáskanna, csészék. A szép nő eléje siet, elveszi. Az író az anyjához lép, föléje hajolva németül beszélnek. Aztán a szép nő mellé, átfogja derekát, ajkával gyengéden megérinti a homlokát. Oh, milyen széles a csípője, gondolja a lány, micsoda hatalmas keblek. S az a művi mosolygás meg, mintha színpadon mozogna, teszi magát szüntelen. Még megbocsátana mindent, s látná akár az imént, lebegő járásúnak, szép mosolyénak, ha az író most feléje fordulna - jöjjön, nekünk beszélnünk kell. De nem, a feleségéhez simul, átfogja vállát, s suttognak. Ekkor bőgnek fel a légvédelmi szirénák, az író az öregasszony felé hátrál. Az meg rémületével a fiába csimpaszkodik, s oly szorosan rátapad tekintetével, mint fa törzsére a folyónád. - Nem kell nyugtalankodnod mama, errefelé nincsenek gyárak, hidak, azaz vasúti célpontok. Kertes házak vannak itt mindenfelé. - Széket fog, anyja mellé telepszik. Az ösztövér konty s az író válla közt ujjnyi rés nem marad. Mintha ketten lennének a világban. A szép nő az ablak mellé lép, halottsápadt, kezeit tördeli, s látnivaló, magánya súlyosabb, mint az ólmos égbolt. Lelkében csendes káröröm éledezik, amiért a szép nőről is megfeledkezik most az író. - Aludjon nálunk - hallja sokkal később. - Mennem kell - kiáltja.- Ha kell? Maga tudja.- Legyen óvatos - hallja, amikor kilép az est homályába. Egész úton forrón kívánja, találja el testét véletlen puskagolyó, gépfegyversorozat, hogy az író amíg él, ne szabadulhasson a bűntudattól - miattunk halt meg a szegény... Amikor eltemették a halottakat, s a ledőlt házfalak romjait elhordták az úttestről, a Körúton a nap néhány órájában már villamosok is jártak - egyik újság hasábjai alatt az író nevét látta meg. Verőfényes délután váratlanul nyitott be a régi lakásba. - Fáradjon beljebb - nyújtotta keskeny kezét az író, a csodálkozás vagy meglepetés cseppnyi jelét nem tanúsítva. A lakásban minden olyan volt, mintha háború sosem lett volna. A faragott íróasztal az ablak mellett, körbe-körbe a polcokon a könyvek, ugyanazt az öregasszonyszagot árasztják, mint az első látogatás idején.- Foglaljon helyet. A versek miatt jött... - Kijelentő módban mondja az író, mintha egyszer megbeszélték volna, a háború után jöjjön, várom. A faragott íróasztal fiókjából mintha azóta is ugyanazon helyen lenne, hová annak idején tette - kiemeli a füzetet. Vele pontosan szemben foglal helyet, cigarettára gyújt. A sűrű füst, a délután fényei, s az író bársonyos tekintetének permete mindmind a füzetre hullik. Maga elé húzza, tenyerét ráteszi - elolvastam - mondja.- Rokonszenves ember írta őket, a világ sorsát a szívén hordozó ember. Nem is egyszer, sokszor olvastam el. - Sokszor? - szökken ajkáról az alázatos hála, s a könyvek felől okos csend indul. - Magát bizonyára az érdekli, milyen versek, kérem szépen. Nem volt időnk ez ideig... - A lány visszafojtja lélegzetét, megállítaná a szíve dobogását is. - Nem túl jó versek, kérem szépen, ellenkezőleg, rossz versek. - ??? - Hiányzik belőlük valami, aminek neve nincsen. Amit a legkitartóbb szorgalom birtokában sem tanulhat meg senki. Világmegváltó szép szavak, de a vershez semmi közük... Nem szökik a szavakból izzó láva, hogy megperzselje a szemét, a lelkét annak, aki olvassa. Rossz versek, kérem szépen. füzetet a lány elé tolja, köA nyörtelenül folytatja. - Mit tud maga arról kedvesem, hogy aki Írásra adja a fejét, annak meg kell halnia? Másnap feltámadnia, hogy------------ismét a papír mellé üljön? S íg y megy ez napról napra, egészen addig, amíg csak él. Maga mindebből mit sem sejt, a versek ezt tanúsítják... Még csak nem is biztatom, olvasson klasszikusokat, írjon sokat, nem... Olyannyira nem látom a tehetség szikráját sem. Most bizonyára neheztel rám az őszinteségért. De nem tehetek másként, nem... - Mint aki végzett, elnéz a lány feje felett az ablakon túlra. - Ne szegje kedvét - mondja sokkal később - amiért nem lesz híres költő. Ha egy gép mellé áll, íróasztal mögé ül, vagy tanul, talán többet is tehet a költő dolgánál. Nem a költők viszik előre a világot... Letámolygott az utcára. Hátán a világ minden csalódásával úgy érezte, nem érdemes élni ezután. CSONGOR RÓZSA Város a művészetért, művész a városért „Születtem a tudományos és technikai forradalom, a rettegés megszületésének pillanatában, 1945. augusztus 7-én, Hirosima és Nagaszaki között. Negyven év elteltével biztosan tudom, hogy a természeti valóság végtelen rendszereinek nincs szükségük az emberre, legfeljebb fordítva! (A testünkön esett apró seb mindig beforr.) Hiszem, hogy nemzedékem megtalálja és formát ad a rész-egész viszony, az értelmes alázat és remény arányainak.” Ezek a sorok Blaskó János váci szobrászművész a városban megrendezett egyik kiállításának mottójaként, mint afféle önvallomás szerepeltek a tárlaton. Lassan másfél évtizede annak, hogy önálló műtermet kapott Vácon és ideköltözött. A történelmi múltú folyóparti várossal régebbi a kapcsolata, hiszen gyermekkorának felejthetetlen nyarait Dunabogdányban töltötte a nagyszülőknél. A táj, a Duna és a lecsiszolt, partra vetett kövek különös és változatos formái egész életére, eddigi munkásságára hatással voltak. Szobraiban nemegyszer idéződnek föl ezeknek a dunai kavicsoknak semmivel össze nem téveszthető, letisztultságukban tökéletes alakzatai. A tájhoz való gyermekkori kötődés visszatérő és meg-megújuló küzdelemmé alakult át. Blaskó Jánost szeretik és megbecsülik a városban. Az emberek a hétköznapok rohanásában meg-megpihenhetnek az alkotásai előtt, hiszen az ő szobra áll a művelődési ház előtt és Vác másik öt pontján. Munkásságát díjakkal is elismerik. Családi hagyományt folytat tovább Blaskó János, hiszen édesapja festő volt. A családban a művészetek más ága is képviselve van: Blaskó János két testvére szinész. A fiatal váci szobrász tele van elképzelésekkel. A város számos külföldi kapcsolattal rendelkezik. Az utóbbi időben a jugoszláviai Koperrel erősödtek meg a baráti szálak. Sok jó képzőművész él ott, akik már vendégül Cs. Nagy András Blaskó János látták a váciakat. Most a mi festőink, szobrászaink azon törik a fejüket, hogyan tudnák ezt méltóképpen viszonozni. S a leghöbb vágy: olyan kiállításokat szeretnének rendezni Vácott, hogy híre- neve azonos legyen a zenei élettel, hogy ne csak a muzsika, hanem a művészetek otthona elnevezéssel illethessék szerte az országban és határaikon túl is. Több mint két évtizede csábította Miskolcról, a müvésztelepről Vácra Cs. Nagy András festőművészt Tamás nevű öccse, a zeneiskola igazgatója. A váci művész- telepet akkoriban, a hatvanas évek elején kezdték kialakítani. Egy nyarat töltött itt, aztán végképp ideköltözött. „Milyen szempontok vezetnek egy-egy kép készítése közben? Mindenütt, még a tájban is az embert keresem, s arra törekszem, ha nem is láthatóan, de érzékelhetően és állandóan jelen legyen. Tudnia kell a tárlatlátogatónak, hogy éppen most tűnt el a dombhajlat mögött egy férfi vagy egy asszony. Az emberileg magyarázható, megfogható dolgokat ábrázolom. Ez a szemlélet a tárgyak megjelenítésére is vonatkozik, hiszen azoknak mindig közük van hozzánk.” Blaskó János és Cs. Nagy András egyforma hittel vallja, hogy a zene rendkívül fontos valamennyiünk életében. A mindennapok igazolják a kodályi gondolat érvényét, miszerint a közös éneklés erősíti az összetartozást. Daloló ország vagyunk, ám ez nem minden. Szükségünk van a társművészetek ismeretére is, hiszen vizuális kultúra nélkül csak félemberek lehetünk. Vác hazánk zenei életének egyik méltán elismert központja. A város vezetői szeretnék más múzsák képviselőit is idekötni. E cél szolgálatában áll az ősszel másodszor megrendezett, hagyományos művészeti fesztivál, amely arra hivatott, hogy olyan közösséget és fórumot teremtsen, amely rangot és elismertséget szerez a szűkebb környezetben és az országban is. KÖRMENDI ZSUZSA A vonat mellett állt és Anna felé nézett, aki kikönyökölt fülkéje ablakán.- Egyedül vagy a fülkében?- Fontos?- Nem, csak kérdeztem. Emberek siettek el bőröndökkel, táskákkal, ropogott a salak a lábuk alatt.- Én szeretek egyedül utazni. Az ember elgondolkozhat, beleálmodozhat az elsuhanó tájba.- Mindig szerettél egyedül. Rekedten szólalt meg a hangosbemondó.- Mit mondott? Értetted a bemondót? Te értetted, Tamás?- Ellenvonatra várunk.- Mindig késnek a vonatok! A kora ősz enyhesége meglágyította a színeket.- Kedves tőled Anna, hogy meglátogattál!- Gondolod?- Kedves meglepetés.- Huszonöt év után?- Igen.- Nem haragszol?- Mondtam, kedves meglepetés volt.- Butaság volt, nem? Emlékek után kutatott Anna arcában, de csak a hang tűnt ismerősnek, mintha messziről, nagyon messziről szólna.- Hogy mondod?- Szerintem most már teljesen mindegy, hogy elhagytalak 25 évvel ezelőtt, hogy egy másik felesége legyek.- Teljesen. A bemondó hangja rekedten tolakodott közéjük.- Megőszültél, Tamás.- Mind megöregszünk.- Küldtem egy táviratot, amikor elütötték a fiunkat.- Köszönöm.- A te fiad is volt, Tamás!- Igen... de miért mondod?- Még a temetésre sem jöttél.- Ott voltam.- Csak ezt ne mondd!- Ott álltam az osztálytársai mögött.- Nem, nem!- Csak nem akartam veletek találkozni. A temetés végén kimentem a pályaudvarra. Nagyon frissek voltak még az emlékek.- Rég volt.- Igen.- Ma nagyon rendes voltál hozzám. Még a pályaudvarra is kikísértél.- Ennyivel tartozunk közös emlékeinknek.- Köszönöm.- És megérte, megérte eljönni a városba ? Ennyi idő után ilyen messziről?- Érdekes volt... Újból éreztem az itthagyott éveket. Tudod, a régi házak, a régi utcák... Aztán amikor bevezettél a lakásodba... a konyhában ott állt még a régi asztal, a konyha ablaka előtt az öreg, árnyas diófa, az ismerős bútorok a szobában. Kinéztem az ablakon, a székesegyház nehéz tornyai, lent a sétányon az öreg gesztenyefák. Emlékszel még a padra ott lent a sarkon? Tomival mindig ott vártunk rád... Emlékszel még? Az is ott áll még a gesztenyefák alatt.- Mindenütt találsz most padokat.- Nem, az akkor a mi padunk volt. Sokszor álmodtam az útról fel a hegyre, az ismerős házakról. Aztán azon gondolkodtam, hogy megvan-e még az utca fel a hegyre, a házak. Azt gondoltad délután, hogy azért akartam ott fent a pálosok temploma előtt leülni, mert elfáradtam, pedig csak vissza akartam nézni az Ismert utcába, látni akartam a régi házakat, fákat... kerestem a régi séták emlékét, érezni akartam az őszi napok hangulatát... Őszi délutánokon sokat jártunk arra. Tomi hozta nagy sárga labdáját... Jó volt most látni a füves tisztást, ahol annyit futkároztatok Tomival. Én ültem a vastag pádon... Ott most is minden a régi! Az öreg fenyők, a gyalogutak, kövek, az erdei virágok, a Mecsek tiszta levegője, a fenyők hűvös zöldje, lent a város. Állt a vonat mellett. Nézte Anna arcát. Csak a hang emlékeztette a rég elszállt évekre, az arc idegen maradt. A vonat hirtelen rántással indult.- Anna!! - intett a távolodó arc után. A vonat gyorsan távolodott. Vásárolt még egy újságot. Zsebéből cigarettát szedett elő. Meggyújtotta, majd lassan a pályaudvar kijárata felé ment. Fischer Lajos A pályaudvaron
