Tolna Megyei Népújság, 1987. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-07 / 56. szám
1987. március 7. TOLNA ' NÉPÚJSÁG 11 A SZÁZÉVES UhTZ A párizsi csavargásból hazatért vasmunkás, Kassák Lajos első regényében dolgozott, a Misilló királyságán, mikor felkereste egy tatáros pofacsontú, hosszú hajú, kopott ruhájú fiatalember, akinek, mint Anatole France boldog koldusának, rendes inge sem volt: spárgákkal megerősített gallért és kézelőt viselt kabátja alatt. A látogatás oka leánykérés volt: Kassák húga aktmodellt állt a főiskolán, és Uitz, Ferenczy Károlynak e szegénysorsú tanítványa délutánonként járt be festeni - ne lássák a többiek, hogy festéke is alig van. Kettesben voltak... Kassák önéletírásából az Egy ember életéből megtudjuk azt is, hogy Uitz Béla nehezen boldogult eleinte - mind a pályán, mind a Kassák-famíliában. Egész addig, amíg szét nem szabdalta azt az aktot, amelyet mint Ferenczy-tanítvány kezdett meg. Ócska csomagolópapírt és rajzszenet fogott, és a keze alatt olyan művek születtek, amelyeknek stílusát nem tanulhatta semmilyen főiskolán. Legfeljebb Nemes Lampérth József példamutatását említhetjük - de neki sem lett epigonja a konok fiatal művész; mi több, még Picassó- nak sem, akit - Kassák tanúsága szerint - a legtöbbre tartott a Rózsa Miklós Művészházban látható modern franciák között. Uitznak elsöprő sikere volt első kiállításán: a Grecóiról híres műgyűjtő, Nemes Marcell megvette az egész anyagot. Feleségével Olaszországba utazott, majd - még a háború kitörése előtt - visszatért, s ahogy múltak a háborús évek, egyre közelebb került sógorához; munkatársa lett az anti-militarista. A Tettnek, majd amikor ezt az ügyészség a hadviselés érdekeit veszélyeztető tartalma miatt betiltja, a sokkal nagyobb hatású Mának. "Uitz portréi mindig azt jelzik, hogy a művész az egyéni vonások rögzítése helyett inkább típusok megalkotását tűzte ki céljául” - írja Szabó Júlia a magyar aklti- vizmusról szóló klasszikus monográfiájában. Ez a plakátszerű szemléletmód vonzotta Uitzot. Nem véletlen, hogy övé a Tanácsköztársaság egyik híres mozgósító plakátja. „Az új festészet - írta a híres esztéta, Hevesy Iván - monumentális demonstrativ és aktív, drámai erejű és egyszerűségű...” Vagyis olyan, mint Uitzé. Magától értetődik, hogy a szavakban még képeinél is keményebben fogalmazó forradalmár művész 1919 után nem maradhatott Magyarországon. Lecsukták; amikor kiszabadult, Bécsbe ment, követve Kassák példáját. Bécsből Moszkvába került, onnan újra Bécsbe; itt jelent meg 1923-ban a General Ludd című grafikai sorozat, a szocialista művészet remeke, amely áz öntudatra ébredő munkásosztály egykori „géprombolóinak” állít emléket. Később Párizsban élt, álnéven, s innen ment ismét a Szovjetunióba, ahol főiskolai tanár, kitüntetett művész, a Forradalmi Festők Nemzetközi Irodájának titkára lett. A harmincas évek második felében nehéz idők jártak az emigránsokra a Szovjetunióban - Uitz is sorrakerült, de viszonylag rövid időre tartóztatták le, s utána visszatérhetett munkájához. Voltak Uitznak absztrakt kísérletei Bécsben. Igazán azonban a faldiszités, a plakátszerű freskó vonzotta. Moszkvában és a Szovjetunió más városaiban készítette ilyen - részben megsemmisült - alkotásokat, egyedül vagy társakkal, s ezek sajátos rokonságban vannak mind a mexikói „muralisták’’, mind Aba Novák falképeivel. „A kubista-expresszionista szakaszt később klasszicizáló, a reneszánsz tradíciót ébresztő alakításmód váltotta fel”, írja a lexikon, s ez nemcsak azért volt így, mert a zsdánovi korszakban Uitz másként aligha kapott volna falat, hanem azért, mert ez a szépségeszmény, a korai aktivista művekben is benne bujkál. A hatvanas években Magyarország felfedezte, hogy Moszkvában él egy nagyszerű festője. 1968-ban Uitznak nagy kiállítása volt a Nemzeti Galériában. Nyolcvan felett volt már, „kicsi, mérges öregúr” - Lengyel József szavával szólva. Kopasz fejével, pofacsontjával azonnal megjegyezhető külsejű jelenség. Fokozatosan visszatért a magyar művészeti életbe. A kutatók „derékhadának” két, akkor még ifjúnak számító képviselője kezdett komolyan foglalkozni pályájával: Bajkay Éva és Nagy Zoltán. Nyolcvanöt évet ért meg, s immár idehaza azt is megélhette, hogy katalógusához az ország korábbi miniszterelnöke írt előszót: Münnich Ferenc. Fél esztendővel idősebb kortársa. Uitz Béla - akinek munkásságát múzeum őrzi Pécsett - száz esztendeje, március 8-án született. De azok közé tartozik, akikre nem csupán centenáriumokon kell emlékezni. SZÉKELY ANDRÁS Arany Jánosra emlékezve Még nagykőrösi tanárkodása éveiben érte Arany Jánost az a kivételes tisztelet- adás, hogy - 1858-ban, negyvenegy éves korában - megválasztották az Akadémia tagjának. A költőnek és tudósnak szólt ez a megtiszteltetés, mint ahogy a nemsokára ezt követő fővárosi meghívás, az ott reá váró egyre nagyobb fénynyel övezett irodalmi, akadémiai tisztség, s a nemzet őszinte megbecsülése is. Hadd idézzem meg most a kevéssé ismert, a hétköznapokon gyakran derűs szavú, tréfálkodó, csipkelődő Arany Jánost. Köszönet érte az életrajzíró Keresz- túry Dezsőnek és Toros László tanár úrnak, aki a kilenc nagykőrösi esztendő apró részleteit is megörökítette könyvében. Nehezen állt kötélnek, amikor a nagyszalontai kényszerű visszavonultságából 1851-ben a magyar irodalom tanárának hívták Nagykőrösre. Mintha csak érezte volna, hogy nehezebb napok várnak rá és családjára. Sokszor panaszolja a nagy drágaságot, a méltatlan lakáskörülményeket, a rengeteg fejfájdító dolgozatjavitást. Lehet, hogy csak pihentetőül kevert tréfás szavakat, mondatokat a növendékek dolgozatainak bíráló megjegyzéseibe? Sokat őriznek még ezek közül ma is a nagykőrösi Arany János Emlékmúzeum tárolóiban. Erős Dániel növendékének gyarló verse alá ezt irta: „Dániel ugyan erős, de a vers gyenge”. Hoffer Endrének pedig egy novellakísérletére: „Nagy szélű de- relye: sok a tésztája, kevés a túrója”. Mészáros Zsigmond dolgozata alá: „Igen jó! Azt hiszem azonban, hegedűs még jobban elhúzta volna”. Petőfihez fűződő őszinte, testvéri, baráti érzése, az elvesztett költőtárs hiánya, fájdalma egész életén át elkíséri. Szerencsére ennek a csodálatos barátságnak néma tanúi, leveleik jórészt megmaradtak, könyvekbe is bekerültek. Megható legtöbbnél még a megszólítás is: „Lelkem fattyam!” „Sándorcsám!” „Kedves jó Sándorom!” Majd egy kis félreértést oszlatva, csöndesítve: „Kedves makrancos öcsém!” Később pedig: „Mylord!” „Vitéz kapitány uram!". Sohasem tudta kiheverni Petőfi elvesztését, de a derű visszatért barátaihoz fűződő kapcsolatában. Tompa Mihálynak írta a legtöbb levelet, egyszer például rig- musos bevezetővel: „Drága barát Hamván! hozzád siet íme, rohanván? / Körösön írt levelem, hol sok uborka terem”. Gyulai Pálnak gyakran ilyenképpen: „Kedves kicsim!” „Kicsi Palim!” (Tudvalévőén Gyulai alacsony termetű volt.) Szász Károlynak: „Fiam, Kari!”. Talán ezek a tréfás hangú levelek oldották fel gyakran szorongó érzéseit, melyet a császári önkény sokféle németesítő intézkedése is kiváltott. Külön tanulmányt érdemelnének a baráti alkalmakra írt rigmusok, akkori szóval, latinosán: kádenciák. Ezek közül közimert a Névnapra című, melyet Fodor Gerzson tiszteletére írt, de a legtöbb csak kéziratban, barátok között terjedt és maradt fenn. Akad köztük pajzán és népiesen szókimondó is. Például tanártársa, Szilágyi Sándor disznajának versbéli búcsúztatása a baráti társaságban, mintha a disznó búcsúzna gazdájától. Amolyan kálvinista kántori halott búcsúztatás ez: „Ha valami éjjel paplanodba korog, / Az én lelkem lesz az, amely ott kucorog, / Az lesz, mely a legszebb női társaságban, / Egyszer csak megröffen hátul a nadrágban...” Majd a disznó végső elköszöné- seként: „Baráti emlékül azt a gyűrűt hagyom, / Melybe, ha jól sejtem, farkam dugva vagyon”. Nem apadt el tréfálódó kedve akkor sem, amikor már a fővárosban saját irodalmi lapja, A koszorú hasábjairól üzenhetett olvasóinak és a kéziratok szerzőinek. „G. K. úrnak, Sz.fehérvár. Ön sok verset irt,, mondja. Majd ha kevesebbet ír, azokból küldjön”. Az epigrammák jeligére: „Él-etlekek és élet-lenek”. „Tündér múltja, Nincs jövője”. „Abony. Cikkeit vettük, jóízűen ettük, köszönet érte”. Nem kell idézgetni, csak elővenni versei gyűjteményét, hogy lássuk, még öreg napjaiban sem tudott olyan fáradt és elgyötört lenni, hogy akadémiai jegyzeteiben, úti céduláin, leveleiben elő ne csillanjon egy-egy fanyar humorú sor, időnként, vagy tán legtöbbször versbe szedve. Ilyen a Búcsú a fürdőtől című ötsorosa is: „Isten veled Karlsbad szép tája! / Örökké az ember nem állja, / Rothad neki tüdeje- mája, / így végződik a földi pálya. / Alás’ szolgálja!” F. TÓTH PÁL Szépen magyarul - szépen emberül A félelmetes Basic Hungarian Külföldi úti élményeivel dicsekedő fiatalember szavainak lettem akaratlan tanúja múltkoriban. Izgalmas vadászutakon járhatott valahol a forróégövi őserdőkben, mert sűrűn ütötte meg fülemet előadásában ez a szó: félelmetes! Aztán ahogy mentünk tovább, kiderült, hogy barátunk nem is Afrikában járt holmi vadászexpedícióval, csak itt valahol a jó öreg Európában, egyszerű turistaként. Neki azonban mindenre, amit látott, csak egyetlen szava volt: félelmetes! Félelmetesek voltak a fényűző szállodák, félelmetes volt a világvárosi forgalom, félelmetes az áruházak tömérdek áruja, a múzeumok kincsei - előadásában hovatovább félelmetes lett Mona Lisa csodálatos mosolya is. A megdöbbentő, a meghökkentő, az elbűvölő, a szédületes, a káprázatos, a hihetetlen, a bámulatos, a varázslatos nála mind-mind félelmetes volt. De nem merült ki ebben az egy szóban a világ dolgairól alkotott ítélete: volt egy másik minősítése is a látottakról: „aznem igaz!". Olyan szép volt az ünnepi játék előadása, hogy „az nem igaz!’’; annyian voltak a tengerparti fövenyfürdön, hogy „az nem igaz!’’; olyan gyorsan száguldoztak a gépkocsik a széles sugárutakon, hogy „az nem igaz!"; annyi szép nő tündökölt az utcákon, hogy „az nem igaz!". Lassanként az az érzése támadt a hallgatónak, hogy amit tőle hall, az talán nem is igaz. A nyelvi elszíntelenedésnek és modorosságnak csakugyan félelmetes jele az, amikor színes, sokatmondó jelzők helyett kényelemből, szellemi restségből, divatból beérjük egyetlen szóval. S a villamosbeli fiatalemberhez hasonlóan vannak, akik igék dolgában is éppen ilyen kisigényűek: kajál, piál, bezsong, kiborul, befűz, átráz, hantáz - ezek alkotják a pár szóba korlátozódott új nyelvnek igei alapszókincsét. Néhány évtizede a derék Ogden professzor 850 szóból álló nyelvet próbált alkotni az angol szókincs alapján: az úgynevezett Basic English-t Ez a keret azonban túlságosan szűknek bizonyult az érző és gondolkodó ember számára. A jeles tudós kísérletét tiszteletreméltó cél fűtötte: könnyen megtanulható néhány szavas világnyelvet akart teremteni. Kísérlete azonban így is meghiúsult, szűknek bizonyult. A kialakulóban levő pár szavas hazai „szükségnyelv" a „Basic Hungarian” mögött azonban nincs semmilyen tiszteletreméltó lelki rugó; egyedüli oka a henyeség, lelki lomposság, szellemi igénytelenség. Lehet, hogy néhány beszélőt kielégít a derűre- ború, jóra, rosszra használt egyetlen szavas minősítés: az oltári, a klassz, az állati vagy esetleg a hullajó. Ennél már csak a Swift hallhatatlan szatírájának, a Gulliver utazásainak laputabeli lakói mentek tovább. A kalandos utazó szerint a lebegő szigeten működő lagadói Felséges Akadémia tudósainak az volt a véleményük, hogy „ki kell irtani az összes létező szavakat, amit azzal indokoltak, hogy ez mind az egészségügy, mind időmegtakarítás szemponjátból rendkívüli előnyökkel járna". Úgy hiszem, nem egy ifjabb hazánkfia kiérdemelné a lagadói Felséges Akadémia legmagasabb elismerését. A miénket azonban aligha. Gondoljuk el, mi lenne, ha íróink, költőink - a fenti példák szerint - mindenre csak egyetlen jelzőt használnának műveikben. Még elképzelni is félelmetes! SZILÁGYI FERENC FEHÉR-FEKETE Gyarmathy Tihamér kiállítása Lassan mind.a felszínre kerülnek az ötvenes évek mélyén készült művek. Évtizedes késésekkel, de a nyilvánosság elé kerülnek végre az annak idején attól távol, műtermek mélyén, ismeretlenül maradt munkák. Az elmúlt években már eddig is nem egy megkésett bemutatóra nyílott lehetőség, egyre kevesebb a fehér folt a magyar művészet, művelődés történetében. Gyarmathy Tihamér a Budapest Kiállítóteremben a közönség elé hozta az 1949-52 között készült fotogramjait, s az azok szellemében fogant grafikákat. E sorozatot 1949-52 között alkotta Gyarmathy, s készítésekor még nem tudott arról, hogy az milyen tágabb konstruktivizmus nemzetközi összefüggés- rendszere által teremtett keretbe illeszkedik. Gyarmathy két üveglap közé helyezett fényáteresztő lapokat, általa kivágott növényi formákra emlékeztető, különös textúrájú anyagokat, vagy különös, természetből a kompozícióba emelt motívumokat, s az ezekből összeállított kollázst világította meg. Más alkalommal két, már elkészült fo- togrammot helyezett egymásra a művész, s azokat elmozdulás közben fényképezte le, így találván módot arra, hogy e technika által is megteremtse a reá jellemző imaginárius teret, melyet festészetében évtizedek óta folyamatosan felidéz.
