Tolna Megyei Népújság, 1987. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-07 / 56. szám
10 Képújság 1987. március 7. * Büki Attila versei Álom álmomban megsemmisülten szénfekete volt fű és fa és kökénykék minden felhő szétesni láttam egy lovat széles atompor-tölcsérben emlékszem gyertyát kerestem de a gyufa már nem lobbant ahogy nem volt hangom szavam majd ébren a lámpafényben hiú öröm volt az élet mint négylevelű lóhere gyermek kezében a réten Ha nincs lépés lépésre nem elég a kenyér mit naponta megszegek montázs magamnak több kell az élethez hisz remény sincs ha szükségét nem érzem ahogy szívnek szerelem kéznek szerszám tüdőnek erdő gondolatnak tér kell mit ér a világ ha nincs lépés lépésre nem lehetek tövis és rózsa csupán délibábja koporsómnak Zsolozsma Te, aki akkor hátranéztél az iskolapadból és rámnevettél, s megnyitottad bennem a gondolatnak határtalan nagyságát és méltóságát, az érzelemnek galaxisokra kitáguló mélységét és tisztaságát, s felfedezni adtad nekem a csillagok mérhetetlen sokasága között a NŐT; áldassék a te gyermek-neved, Margit - Te, aki türelmes kézzel söpörted le homlokomról a kamaszkor pattanásait, s anyásán simítottad el a koravénes ráncokat, s a szorongó Kolombus-kölyköt világkörüli útra küldted, hogy hazáig eltaláljon, s tarisznyájába jószavakat csempésztél útravalóul, hamubasült pogácsaként ahogy szokás, hogy ne vesszem el emberségemet akkor sem, ha túlságosan megkörnyékezne az ínség; áldassék a te gyermek-oltalmazó neved, Borbála Te, aki az ördöngös lakatot szívemről lelakatoltad, s aztán, ahogy illik, magamra hagytál, hogy szív-sebe, száj-sebe légy, az emlékezet körömházában feledhetetlen sajgás, feledhetetlen intelem, hogy élni érdemes és hogyan érdemes; áldassék a te templomszolga-neved, Katalin Te, aki ország piacterein bolyongtál velem, s a hitet adtad, hogy egyszer úgyis eljön, úgyis eljön valaki arra a találkozóra, ahol az esőcseppben a tenger lesz jelen, porszemben Európa, Afrika, Ázsia hegyei, fuvallatban akkora szelek, hogy végigröpülhetek minden óceánon, mert még van számomra néhány felfedezhető óceán; áldassék a te szívet és agyat görcsberántóneved, Zsuzsanna - Te, aki szótlanul viselted nyüglődéseimet, kalandorkodásaimat a világvégi nyárban, s tudtad, hogy így kell kitelelnünk még százezer tavaszon, nyáron, őszön, örökké a visszavonuló éjszaka szorításából kiszakadva, lantommal hónom alatt, előre vetett szemekkel, mert egyetlen pillantás hátrafelé csillagot robbantott volna jóvátehetetlenül; áldassék a te jézüsszülő-neved, Mária - Te, aki szemed, megrabolt madárszemed s kezed, megrabolt madárcsontkezed adtad, szemlélődés helyett a látást, megmutatván, hol maradhatok meg, milyen égbolt alatt, s fölemelve mutatóujjamat megtorpant előttünk a szédült világ, mert mindenkit megbabonázott ekkora erő; áldassék a te bibliai ősanya-neved, Éva - Te, aki belém botlottál a pokol bugyrai közttévelyegve, s nem léptél átal, hagyván, lelkem fekélyes daganatait hadd nyalogassam, hanem belémkaroltál, bukdácsoljunk együtt más fények, más napok után kutatva, mert vannak új fények és örömökkel várandós napok, ha nagyon akarja az ember; áldassék a te bársonyos véletlen-neved, Etelka S te, aki ritka imáimba sohasem foglaltató! bele, mert neved elkeveredett az emlékezet csalárd forgatagában, de megmaradt belőled egy villanás, egy mosoly, egy szárnyaló gondolat, ami már tudattalanul is ott munkál sejtjeimben, s ha felidézhetetlen is már, hogy melyik vagy a keresztutak sokaságában, s te vagy-e éppen, vagy valaki más; áldassák a te névtelen-Neved Ti, akik mindig biztos kézzel döntöttetek a bajba, és mindig biztos kézzel emeltetek föl magatokhoz, voltak és eztán levők, akik bearanyoztátok és bearanyozzátok mindennapjainkat; áldassék általunk világmindenség-nevetek - Ámen. HERCEG ÁRPÁD Orlin Krumov: Kicsi szürke ember Egyik reggel kinyitottam az ablakot és láttam, hogy szürkévé változottavilág. Milyen lehangoló - gondoltam magamban - ilyen világban élni. És kimondhatatlanul nyomasztott a szürkeség, és megzavart az ábrándozásban. Fogtam egy ecsetet, és zöldre festettem a világot. De így sem nyerte el a tetszésemet, és olyan emlékek idézödtek föl bennem, melyek elől egész életemben menekültem. Ezután a kék színnel próbálkoztam^ és befestettem eget-földet. Most aztán valósággal szárnyalni fogok - ujjongtam magamban. Néztem-nézeget- tem a kékséget, ecsettel a kezemben, de szó sem volt szárnyalásról, és a repüléshez sem volt kedvem. Mégiscsak biztonságosabb idelent a földön... Sokáig törtem a fejem. Talán megpróbálhatnám a sárgát vagya pirosat? Hallottam, hogy az utóbbi színnel ingerük Spanyolországban a bikákat, s lehet, hogy nálam is kedvező hatást fog elérni, még akkor is, ha én csak ember vagyok. Szét is fröccsentettem néhány rikító foltot. De jaj! Ez sem mozdított ki a tespedtségből. Ekkor belenéztem a tükörbe, és láttam, hogy én magam vagyok a szürke. Szürke volt a szemem, szürke volt a zakóm, sőt még a mozdulataimban is volt valami szürkeség. Anatómiai ismereteim révén tudom, hogy az agyam is szürke, s bizonyára a gondolataim is azok. Most aztán milyen színre fessem át magam? Ha átfestem, nem önmagam leszek többé, hanem egy egészen más valaki. De hát miért is tiltakozom a természetem ellen? Kinéztem az ablakon. Egyáltalán nem illik ez a tarka-barka világ egy olyan szürke emberhez, mintán vagyok. Megragadtam az ecsetet és egy hosszú szürke vonalat húztam a horizontra. Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán Csányi László: Tolnából Baranyába VII. Középkori séták Középkori építészetünk legtöbb emlékét elnyelte az irigy idő és a történelem, s ami maradt, inkább csak sejtetni engedi, hogy mennyi minden pusztulhatott el. A középkor emlékeivel Szekszárdon találkozunk először, miután Soltnál átkeltünk a Dunán. I. Béla király városa, ő alapította apátságát, itt is temették el, de ami megmaradt, szerény emlék, a város ma is látható értékeit a közelebbi múltban kell keresnünk. Mehetünk is tovább Pécs felé, közben Mecseknádasdon mindenképp meg kell állnunk. Valamikor a pécsi püspök nyaralója volt itt, ma is áll a szép barokk épület, ahol Liszt Ferenc is vendégeskedett, közelében ugyancsak barokk templom és kápolna, mindegyiknek építése Klimó György pécsi püspök nevéhez fűződik, de valamennyinél fontosabb a XIV. században emelt kis temetői kápolna, ami jól érzékelteti a történelem változását is. Tornya gúlasisakos, lőrés- ablakokkal, kapukerete gótikus, az előtte levő temetőben pedig XVIII—XIX. századi sírkeresztek, jobbára német felirattal, jelezve, hogy a német beletelepítések után a nádasdi honfoglalók is ide temetkeztek, kimondatlanul is megbékélve magyar eleikkel. Ez a kis kápolna azonban másra is figyelmeztet. A háttérben a Mecsek nyúlványa emelkedik, mintegy átrendezve a táj színpadát, ugyanis elhagyva a szekszárdi hegyeket, csak Bonyhád előtt kapaszkodunk fel a síkságból, azt is talán csak azért, hogy megpillantsuk a völgyben elterülő városka látványát. Bonyhád után ismét kisimul a táj, de a mecsekná- dasdi kanyarban egyszerre magas hegy állja útunkat, ahol erdők gyűrűjében rövid pihenőt kínál egy szelíd magaslat. A középkori építész ezt a helyet választotta a kis kápolnának, melynek szerény tömege valósággal beleolvad a tájba, ugyanakkor hangsúlyozva a fölötte emelkedő hegy vonalát is. Az ismeretlen építész együtt látta a tájat és templomát, miként a Hévíz melletti Egregyen, vagy itt a szomszédban, Mánián. Ez még a XII. században épült, s a művészettörténet azt mondja, alaprajza a pécsváradi Midenszentek kápolnájának tükörképe. A XV. században bővítették, s azt is tudjuk, hogy 1747-ben egy remete, akit tisztes nevén Varsányi Istvánnak hívtak, renoválta. 1975-ben javították utoljára, s ma úgy áll előttünk középkori építészetünknek ez a nagyon szép emléke, ahogy évszázadok során láthatták azok, akik ide zarándokoltak. Nem lehet meghatódás nélkül nézni a mánfai templom nemes arányait, hivalkodástól mentes szépségét, építőjének panteista örömét éljük át mi is. Mániának nincs is más nevezetessége, de ez mindenképp megéri, hogy Pécsre igyekezve megtegyük ezt a kitérőt, még akkor is, ha utána keresnünk kell a Péesváradra, középkori utazásunk fontos állomására vezető utat. Abba azonban eleve bele kell törődnünk, hogy a középkori Péesváradra csak néhány részlet emlékeztet; török pusztította, idő koptatta. Lébény, Ják, vagy Mánfa, Mecseknádasd teljesebb látványt kínál, de ami Pécsváradon megmaradt, arra is figyelmeztet, hogy mindent soha nem lehet elpusztítani. Pécs- várad régi gazdagságából így maradt meg a várkastély és a templom néhány részlete, aminek feltárását és restaurálását 1959-től folyamatosan végzik. A középkorban fontos hely volt, Kodolányi János történeti regényeiben is gyakori helyszín. Az apátsági épületet az ezredfordulón emelték, templomát 1015-ben szentelték fel, de nagyon kevés maradt belőle, s inkább csak sejteti hajdani pompáját. Közben sok évszázados hézagok: a temetői Mindenszentek kápolna, amit Mániával kapcsolatban említettünk, még a XII. század emléke, de a ma is működő templom már XVIII. századi barokk építészetünk európai színvonalát dicséri. Pécsett minden út a székesegyházhoz vezet, de azt is be kell vallanunk, hogy amit ma látunk, legföljebb csak emlékeztet az 1009-ben felszentelt templomra. Feltételezik, hogy az ősi épülethez felhasználták az ókeresztény temető egyik épületét, ezen a részen ugyanis több festett korai sirkamrát találtak, melyek feltárása ma sem ért véget. A templomot már 1064-ben tűz pusztította el, s az új építkezés még a következő század elején is tartott. Ekkor előbb a nyugati homlokzathoz építettek két tornyot, majd a keleti részhez is. Ez sem állt sokáig, mert 1241 - ben újabb tűz támadt, kezdődhetett megint az újjáépítés, amikor két kápolnával gazdagodott a templom, 1505-ben pedig beboltozták a főhajót, így találta a török. Ez a többször is átépített templom nagyon szép lehetett, Evlia Cselebi, aki 1663-ban látta, elrgadtatva ír róla, pedig eddigre már megkophatott régi fénye, a török közben valamit módosított is rajta, mert egyik felét dzsáminak használták, a másikban katonai raktár volt. Azt mondja a török utazó, „ha ezt a tekintélyes dzsámit úcjy iparkodnánk leírni, ahogy láttuk, egy kötetre terjedne az”, mert „az itt levő boltozatok, csiszolt művészi ablakok s rajtuk a ragyogó márványkövek, igen szép, változatos színű festmények sem nyelvvel el nem beszélhetök, sem tollal le nem írhatók. Egyszóval, e végeken ilyen díszes dzsámit nem láttunk!” Evlia Cselebi ugyan könnyen lelkesedik máskor is, bár az is igaz, hogy amikor 1543-ban a török ellenállás nélkül bevette a várost, az ország egyik szellemi központját szállta meg. Egy Magyarországon utazó francia szerzetes még 1308- ban a tíz legnagyobb magyar város között említi, s kezdettől meghatározó szerepe volt a magyar művelődésben. 1060ban itt írta Mór püspök Zoerand András és Benedek legendáját, az első magyar irodalmi alkotást. Nagy Lajos 1367-ben itt alapította az első magyar egyetemet, amit a bolognai mintájára szerveztek, falai között megfordult Zsigmond és Mátyás király, Handó vagy Hasznos György prépost pedig, akiből később kalocsai érsek lett, már 1440-ben nyilvános könyvtárat rendezett be a városban. A magyar művelődés jelentős alakja, tudjuk róla, hogy háromezer forintért vásároltatott Firenzében könyveket, egyik papjának pedig az volt a dolga, hogy reggelenként kinyitotta a háromszáz kötetes könyvtárat, amit az érdeklődők szabadon használhattak. Az épület helyét is sejtjük, valószínűleg a Káptalan utca 2. számú ház volt a tudománykedvelő és gazdag főpapé - abban az időben háromszáz kötet nagy értéket jelentett - s ez egyben a legrégibb pécsi ház is, amit egy oklevél már 1324-ben préposti tulajdonként említ a közelében levő Aranyos kúttal együtt. Oláh Miklós, a jeles humanista, aki Mohács után elkísérte Mária királynét, 1536-ban, még a török megszállás előtt járt itt, s Hungária című tudós munkájában így ír a városról: „Híres a Szent Péter székesegyházáról, valamint azokról az épületekről, melyeket Szathmáry György egykoron itteni püspök, aki aztán esztergomi érsek lett, ez az igen kegyes és igazságos és helyes gondolkozású s hozzá még nem kis műveltséggel rendelkező férfiú emeltetett, a vár nagy dicsére.” Még a pécsiekről is elismeréssel szól, dicsérve nyájas udvariasságukat. A török utáni helyreállítás lassan haladt, s az 1800-as évek elejére annyira megromlottak a székesegyház falai, hogy meg kellett erősíteni őket. Pollack Mihály, akinek munkásságával majd Szekszárdon találkozunk, építészeti tevékenységének egyetlen félreértését jelentette az átépítés, ugyanis klasszicizáló homlokzatot tervezett, amit csak egykorú ábrázolásokból ismerünk, mert 1882-91 között a bécsi Schmidt Frigyes neoro- mán stílusban az egész templomot átépítette. Nem mondhatjuk, hogy szerencsés vállalkozás volt, de annyi történelmi hányattatás után nehéz volt mit kezdeni az épülettel. Mai formáját teljes egészében ekkor kapta, a múltra elsősorban alaprajza és az altemplom emlékeztet, bár a lejárati domborműveknek itt csak Zala György által készített másolatát látjuk, az eredeti a kőtárban van. Az elveszített múltért Lotz Károly, Székely Bertalan freskói kárpótolnak, s mindenekelőtt a Corpus Christi kápolnában őrzött márvány szentségtartó, amit Szathmáry György készíttetett a XVI. század elején, s legszebb renszánsz emlékeink közé tartozik. A humanista püspök emlékét idézik a tettyei romok is. Nyaralónak épült, reneszánsz stílusban 1505-21 között, de a patkó alakú, emeletes épületnek ma már csak néhány fala látható. A török idején még állt az épület, s derviskolostornak használták. A püspöki palota is sok változáson ment át, mai formáját a múlt század derekán kapta, Varga Imre merész megoldású Liszt-kompoziciója viszont korunkban gazdagította az épületet. Az ö alkotása a közeli játszótéren álló Kodály-szobor is, s itt látható a középkorból maradt körbástya, a barbakán, amit a XV. század második felében építettek. A Dóm tér másról is nevezetes. Az itt található ókeresztény emlékek, melyek közül a legkorábbi a IV. századból származik, Pécs kivételes nevezetességei, s az is történetükhöz tartozik, hogy talán már a középkorban, de a török idők alatt egészen biztosan, megfeledkeztek róluk. Az első sírkamrára 1783-ban bukkantak, amikor bontani kezdték Szathmáry püspök könyvtárának romjait, de a feltárás csak 1913-ban, majd 1922-ben és 1938-ban folytatódott, s megszakításokkal tart napjainkban is. A cella trichora, vagyis háromkaréjos, majd a cella sep- tichora, hétkaréjos épület, melynek falait freskók díszítik, hazánkban páratlan jelentőségű művészeti emlék, s a teljes feltárás a sürgető feladatok közé tartozik. Térben, időben messze vezet utunk, a mai utazó zavarban is vari, mert nehéz eldöntenie, hogy milyen irányba induljon el. Tájunk történelmét a gazdag középkor után a másfél évszázados török megszállás határozza meg, s a szerény kis Csele patakról senki sem gondolná, hogy két korszak vízválasztója. De mielőtt új vidékekre indulnánk, időzzünk még egy kicsit a középkori Pécsen, s prónáljunk Janus Pannonius nyomába szegődni. (folytatjuk)
