Tolna Megyei Népújság, 1987. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-21 / 68. szám

1987. március 21. Képújság 11 Köntös-Szabó Zoltán: SALZBURGI GALUSKA----------- ogdánné reggel kilenc óra táj­ban kopogott be az udarra B nyíló szobába; ezt tette min­dennap, immár három éve: akkor kötöttek eltartási szer­ződést az öregemberrel. Az asszony merinókondor hajjal körített párnás orcáján töretlen derű ho­nolt. Valósággal turbékolt:- Csókolom, Albi bácsi, drága, hogy aludott, itt van a reggeli: keménytojás, vaj, sajt, málnaíz, ceyloni tea - helyezte asztalra a jókora alpakka tálcát -, és a reggeli gyógyszeradag, ahogy az orvos előírta, mellékelve a két pakkSimphonia, ahogy a doktor nem írta elő, nézze, még meleg a rozskenyér, jó étvágyat, juj, el ne felejtsem: jövő hét elején, ha lehetséges tessék itthon maradni, kiszáll a Köjál, ép­pen beszéltük Bélussal: ha ők azt mond­ják, hogy maradhat az egérlyuk, mi ezt válaszoljuk: el van intézve, juj, a cseresz­nyepálinkát elfelejtettem, fordulok máris.- Hagyja a pálinkát - szólt az asszony után -, mától fogva nem élek töménnyel, berzenkedik tőle a májam, a cigarettát is mérsékelni fogom, valósággal szégyel­lem: nap mint nap átejtjük Földi doktort, hanem mondja csak, Bogdánná: milyen Köjálról van szó?- Kell, nem kell, hozom a cseresznyét, legfennebb kiönti, és mindennap hozni fogom a két pakk szivarét, legfennebb el- kínálgatja a kocsmabéli cimboráinak, mink nem csinálunk segget a szánkból, éppen beszéltük Bélussal: ha megéhez­zük, akkor is betartjuk az eltartási szerző­dés pontjait, Albi bácsi, drága, úgyis so­kat beszélnek a népek, ami pedig Földi doktor urat illeti: ne tessék azt mondani, hogy átejtjük, Albi bácsi ejti át egyedül, de ez nem a mi dolgunk, elvégre nem ok­tatónak szegődtünk Albi bácsi mellé, és hogy milyen Köjálról van szó, hát tudtom­mal csak egy van... - Visszatért a csurig töltött pálinkáspohárral, merinókondor hajjal körített orcáján szívélyes mosoly repesett: - Hát jó az nekünk, ha magunk­ra hozzuk a Köjált, mondja meg őszintén, nagy blama ez, már hallom a szomszé­dok száját: képzeljék, Bogdánékat el­árasztották a csótányok meg a poloskák, juj, fogjon már hozzá, jó étvágyat, Albi bá­csi, drága. Az öregember dubbogó gyomorral nézte az alpakka tartóban trónoló, meg­hámozott tojást, a csillagot formázó vajat, közepében a feketevörös csípős papri­kát, a kunkori párát eregető teát, a tálca sarkában fehérlő gyógyszeradagot: hogy a francba jön össze a pálinka és a Prodectin, a Halidor és a Stugeron, ha­talmasodott el egész testében az inge­rültség. Három esztendő alatt csak mos­tanság merült fel köztük nézeteltérés, merő nevetség: egérügyben. Ősszel fedezte fel szobája sarkában a malterszagot pálló kicsi boltozatot, aztán az egér is megjelent: attól fogva naponta tiszteletét tette: otthonosan kocorászott a linóleumszőnyeggel takart padlón, a bő­séges reggeliből és vacsorából neki is jutott. Néhány hete elmaradt. A Szilas sö­rözőben összejövő hajdani iparostársak naponta érdeklődnek komolytalan együttérzéssel: visszatért az egered, Albi haver? Van iparostárs, aki drámai elmé­leteket gyárt: azt kell mondjam, valamit befecskendezett az a fehérnép az egér­lyukba, valami porlasztott mérget, ezer és egy fajta ilyen toxikáló anyag kapható. Tanácsokkal traktálják: ne hagyd ma­gad, előbb a kicsi ujjad, aztán az egész karod, aktivizáld idegenbe szakadt fiai­dat, tudunk számtalan házaspárt, aki nem dekázna egy csóró egér miatt. Teli pohár, üres tanács. Egyik iparostárs se annyira elszalasztott, mint ő: hatvanöt esztendős korában maradt özvegyen, fiai Nebraskában élnek, utóbbi években levelezőlapot írni is restek.- Juj, még hozzá se fogott a táplálko­záshoz, Albi bácsi drága - tért vissza Bogdánné: bal kezében horpadt peremű malteroskanál, jobbjában az öregember régi, csontnyelű spatulája. Könyökével csukta be az ajtót, a szoba sarka iránt szaporázott. - Éppen beszéltük Bélus­sal: ha mégis az egér javára dönt a Köjál.- Mi van a malteroskanálban, Bogdán­né - támbáskodott fel az asztal mellől.- Hát az biztos, hogy nem pudingkrém- nevetett az asszony -, ha úgy határoz a Köjál, visszaállítjuk az egérlyukat eredeti állapotába, egy kevéske gipsszel kevert üvegtörmelék van a kanálban, Albi bácsi, drága. - Vaskos combjai közé kapta kur­ta pongyoláját, túlméretezett ülepét gug­goló helyzetbe feszítette: - Betömöm a lyukat, maga csak faljon nyugodtan, Albi bácsi, drága, de hagyjon helyet az ebéd­nek, ne legyen az, hogy nem vagyok éhes, pontyot szolgálok fel, jóasszony módra, rizst párolok mellé, a második fo­gás, mint mindig, meglepetés lesz most is. Az asszony mögé lépett, megragadta hóna alatt, hamari indulatában elfelejtet­te: bizony hanyatló erejű vénember im­már, rég az ideje, amikor megnyerte a kő­művesek nagyváltósúlyú amatör birkó­zóbajnokságát. Bogdánné elvesztette az egyensúlyát, hányát esett a linóleum­padlón, kiejtette markából a malteroska- nalat: szétvetett lábakkal, combtőig gyú­ródott pongyolában hevert a padlón, és töretlen kedvességgel mosolygott:- Ezt is megértem, hogy a földhöz te­remt, Albi bácsi, drága, egyúttal meg is rugdoshatna, juj, nyújtsa már a kezét, hi­szen az most a legkevesebb, ha némi ga- lantériában részesít - állt fel kuncogva -, nem is mondom, még félreért, de úgy nézett rám az imént, hogy bennem fel­merült a kérdés, hogy... miért kell a szom­szédoktól megtudjam: havonta kap pak­kot Amerikából, az újpesti postára gyű a pakk, poste restante gyű, idegenektől kell megtudjam, amikor Albi bácsi jól tud­ja: Bélus minden szombaton az Ecserin teprenkedik, másképp nem tudnánk kor­rektül betartani a szerződést, kérdem: hol tudnánk Gundel színvonalú kosztot biztosítani, és akkor még azt is másoktól kell megtudjam, hogy külföldi söröket rendel a Szilasban, hát miért nem szól: unom a kőbányait, Aranka, édes, vagy Aranka, drága, vagy bánom is én, Aranka asszony, egy szavába kerül, Albi bácsi, drága, és én nem ismerek lehetetlent.- Felkaparta a linóleumra borult kevertet, csöndesen csukta be maga mögött az aj­tót, tapintattal, akárha kripta ajtaját. A pakk-história méginkább felszította az öregember elkanászosodott, ellent­mondásokba marjult indulatát: utoljára felesége életében kapott csomagot Neb- raskából, azóta csak képeslapok jönnek karácsonyra, új évre, húsvétra. Az ajtó­hoz ugrott, kinyitotta, majd teljes erővel bevágta: megrepedt és kizuhant az ab­laküveg.- Nyakig vagyok mindennel - kiabálta a besirülő léghuzatban -, fordul ki a ben- döm a közös ebédeknél, lúdbőrt kapok az ura idétlen találós kérdéseitől és bá­gyadt vicceitől, mi jogon kalamistrál az én szerszámaim között, még a jövő héten keresek egy ügyvédet, nem tűröm... - Észbekapott. A kerítés repedésein által máris kíváncsi szemek kukucskáltak, hi­deg szégyen öntötte el: méltatlan hozzá ez a rikobálás. eghunyászkodva lépett ki a besodródó léghuzatból; M felindultságát cseresznyepá­linkával higgasztotta: egyik cigarettát szívta a másik után. A ceyloni tea már nem erege­tett kunkori párát, megtöp- pedt a csípős paprikával ékített csillag­forma vaj. Kortyolgatta a cseresznyepá­linkát: haragudott az egész világra, elholt feleségére is, aki itthagyta a nagy egye- dülvalóságban.- Esmént itten vagyok - Bogdánné ter­metes alakja alig fért be az üvegtörmelék torlaszolta ajtónyitáson; merinókondor hajjal körített párnás orcáján csaknem megfélemlítő derű honol. - Látom, dob­hatom a kukába a reggelit, mért ilyen hozzám, Albi bácsi, drága - seperte la­pátra a törmeléket -, most át kell gyűjjön hozzánk éjszakára, ebbe a cugban nem hálhat.- Még a mai napon ablakot vágatok.- Bajosan, minden üveges zárva tart máma, különben is: minek költené a kicsi pénzét, fizetjük a biztosítót, beablakoz- tatunk, a számlával elmegyünk, és meg­térítik a kárt, látom a pálinkát mind be- katyfolta, juj, milyen rossz fiú maga, Albi bácsi, drága, elvihetem a tálcát?- Falok valamit, aztán majd átviszem én - mondta megalkuvó csöndességgel.- Nem is mondtam, Albi bácsi, drága, Bélus ma reggel nem érezte jól magát, ágyban tartottam, mára eltiltottam a Tan­gótól, a derekát fájlalja, amin cseppet sem csodálkozom, juj, sietek, mindjárt itt az ebéd órája, s még nem vagyok sehol, Albi bácsi ma nem megy a Szilasba?- Sehová, Bogdánné.- Juj, ez a hivatalos Bogdánné - mo­solygott vissza ellenállhatatlanul kedve­sen -, mibe kerülne, ha úgy szólítana: Aranka, elvégre családban vagyunk, Albi bácsi, drága. alatozni kezdett nikotinkeserű szájjal, pálinkától zsibbadt gyomorral. Hirtelen megele­venedett a sarokban feketél- lö kicsi boltozat: tiszteletét tette az egér, annyi igazolat­lan hiányzás után. Kidugta ritka bajuszú fejét, majd kisiklott nesz nélkül a zöld linóleummal takart padlóra: nyomában három kisegér sunnyogott. Apró darabokra vágta a sajtot, a kihűlt to­jásból leszelt néhány karikát: a kisegerek kisvártatva falánk lakmározásba kezd­tek.- Zavarok, elvihetem a tálcát, Albi bá­csi, drága - az üvegtelen ablakkeretet Bogdánné marinókondor hajzattal körí­tett orcája töltötte be, szorosan mellette, akárha régi esküvői fotográfiákon, meg­jelent Bogdán elkínzott, borostás képe: - Hétfőig pokrócot akasztunk az ajtóra, Al­bert bátyám, nem hiányzik, hogy egy­szerre két férfi essen ágynak ebben az átok házban, tényleg rendesen betetted ezt az ajtót, Aranka fiam. Mikor ismét magára maradt, az ege­reknek nyoma veszett: a kicsi boltozat előtt muszlinfinom porpamacs lebegett. A meglepetésnek szánt fogás salzbur­gi galuska volt.- Most gyű a másik meglepetés - he­lyezte Bogdánné az asztalra a párával bevont Radeberger söröket. - Váljék egészségére, Albi bácsi, drága, hadd egye a méreg a szomszédokat.- Albert bátyám, van egy trükkös talá­lós kérdésem - vitte a társalgást Bogdán. - Fityög-fityög, lóg, lóg, alul szőrös várja.- Juj, mekkora bunkó vagy - árasztotta el a konyhát az asszony turbékoló kaca­gása.- Makk és disznó - rontotta el az öreg­ember Bogdán örömét. - Künn es áll, benn es áll?- Juj, már maga is, Albi bácsi, drága?- Ablak - fejtette meg á találós kérdést az öregember, és keresetten vigyorgott.- Juj, üres a tányérja, ne vigye el az ál­momat - púpozta meg az öregember tányérját vastagon porcukrozott salzbur­gi galuskával -, éppen beszéltük Bélus­sal: összerakunk egy hazai finomságok­ból álló csomagot, és elküldjük Nebras- kába, rossz néven vennék a fiai, Albi bá­csi, drága?- Ne fáradjanak effélével, Aranka.- Juj, Bélus, hallottad, végre kimondta: Aranka! - Repeső mosollyal árasztotta el az öregembert, aki három esztendő óta első ízben vette észre: csak merinókon­dor hajzattal körített orcáján honol töret­len derű. Szemei ridegek, akárha két berlinikék üveggolyó. Falta a galuskát, miközben testén vé­gigaraszolt a lúdbűrös borzongás. „vésze Falak művészete A fali művészet jó ma­gyar szó híján: muralis művészet. Pontosabban a falak művészete. Az építészet egészében is művészet, s a murális munkák az épület szer­ves, funkcionális ékítmé­nyei. Amikor a mezopotá­miai Uruk városában ez­előtt hatezer esztendővel a Vörös Templom még ki nem száradt tégláiba ke­ményre égetett színes agyagszögeket nyom­kodtak, megjelent az el­sők közül való murális kerámia. A babilóniai II. Nabugo- donozor idejéből (i.e. 604-562) maradt fenn a berlini elő-ázsiai mú­zeum néhány eredeti részletéből rekonstruált Istar kapuja és a zarándokok útja, felvo­nuló oroszlánjaival kétoldali falán. Az épí- tettő Nabugodonozor úgy gondolta, örökre hirdetni fogja nevét. A hajdani bú­csújárók nyomában ma turisták százez­rei nem kisebb áhítattal járnak a téglákba mintázott szent állatok sorai között. De a granadai Alhambra csipkefinom faragott köveitől a szamarjandi mecsetekig, a kö­zépkori katedrálisoktól barokk erkélyrá­csokig, a dalmát tengerpart házainak fa­ragással ékesített kéményfalait is ide gondolva, mondjuk egészen a várbeli Hilton Szálló térelválasztó vasrácsáig - kimondhatatlanul bőséges példával fi­gyelmeztethetnénk épületek díszítéssel gazdag falára, a fal szerepét betöltő fara-- gott kövekre, védelmet nyújtó rácsokra, jelképeket hordozó mozaikokra. A murális díszítésnek sokféle feladat jutott. Az iszlámi építkezés napon szárí­tott homoktéglákból rakott falát a felület vékony, mázas égetett téglája védte az idő viszontagságaitól, s mint Istar istennő szent oroszlánjai, eleget tettek a vallás követelményeinek is egyben. A kariati­dák nőalakjai oszlopokat helyettesítettek az antik művészetben, a keresztény kö­zépkor templomainak „faragott képe”, a feudális barokk freskókkal terhes temp­lomfalai a hitet szolgálták, a romantika történelmi falfestményei múltunkra emlé­keztettek. Lechner Ödön a népi kerámia szépségeit kívánta átmenteni a század- forduló építészetébe keleti mintára, Rippl-Rónai üvegablakai színt és hangu­latot vittek a szűk utcasorba épült Ernst Múzeum szürkeségébe. Napjaink nagy feladatot szánt ismét a murális munkáknak. Éveken át a beruhá­zási költségek két ezrelékét fordítottuk a kerámia, vas, réz, zománc, fa, üveg, textil, a szobrok, festmények építészeti művészetére. Sok gondot okozott építé­szek, képzőművészek, iparművészek A keresztény ház domborműve (Németh János munkája) együtt gondolkodása, hogy ne érezzük szervetlen tartozéknak, valamiféle utóla­gosan képzett ráadásnak a dombormű­vet, vagy akár a falat borító gobelint. A ró­mai mozaikpadló épp úgy szerves része volt a lakóházaknak, mint amennyire ki­tágította a templomok kupoláit a minden- ség felé a felhőkből kilépő angyalok kara. A jól alkalmazott, szervesen beépült murális művészetnek igen nagy értéke lehet a mai sivár, meztelen síkokra súlyo­zott építészetben. De gyakran feltehet­nénk a kérdést: hiányozna-e adott fém- domborításunk, kerámiánk, textíliánk a helyéről? Ha terhére van architektúránk­nak, ha kilóg az építészet együtteséből, bizonyosan nem hiányozna, s csupán jó közérzetünket terheli. Sok művészünk elfordult a mindennapok apró munkáitól a jobb megélhetést biztosító murális megoldások reményében, s azt viszi át falra-falba, ami modellje kis léptékében helyén való, de felnagyítva veszít az ere­jéből. Sokszori elégedetlenség szülője az üres, semmitmondó, vagy cifrán és ér­telmetlenül „megmozgatott” falfelület. A kényszerű-kelletlen megháborított falon a díszítésnek nincsen sem gyakorlati, sem eszmei funkciója, éktelen ragad- vány, applikáció. Okosabb, ha ilyen eset­ben a fal pusztán marad. Ha építészeink erősebb tájékozódással együtt tudnak gondolkozni képzőművészekkel, ipar­művészekkel, ha ők viszont figyelembe veszik az architektúra törvényszerűsé­geit és mondanivalójuk társadalmi hiva­tását, elkerülhetjük a pazarlássá váló költségeket. Nabugodonozor hitte, hogy műve örökké élni fog, mert a kor világné­zetének, mesterségbeli tudásának, mű­vész látásának egységébe vetette bizal­mát. Enélkül a teljesség nélkül ma sem megyünk semmire. K. Á. Rumen Belcsev: Párád icsomszedés Az autók befordultak a domb mögé, és megálltak.- Mozgás! - kiáltotta a főnökség. - Hadd ússzon megint verejtékben az anya föld... Fogjatok egy-egy vödröt, aztán előre, elvtársak! Itt készül a nép kenyere! Fogtunk egy-egy vödröt, és öles léptekkel nekivágtunk az ültetvény­nek, és azon morfondíroztunk, hogy ebből legfeljebb saláta lesz a nép számára, és semmi szükség fölöslegesen rikácsolni, bennünk ettől füg­getlenül is duzzad az öntudat, és ígérjük, egy árva paradicsomot sem hagyunk magunk mögött. Belegázoltunk az ültetvénybe, és szedjük a paradicsomot. Körülöt­tünk teljes némaság. Madár se jár erre, s még egy apró legyet sem látni. Csak a paradicsom puffanása hallatszik, amint a vödörbe dobáljuk. Magától értetődően elsőként a lógósoknak fogyott el az erejük. Hár­man is belevetették magukat az almásba, de a végén mindhárman gyo­morgörcsöt kaptak a permedétől. Elkékült az arcuk, úgyhogy a városi kórházba kellett szállítani őket. Folytattuk a munkát. Körös-körül semmi mozgás, még egy sánta nyúl sem mutatkozott. Egy idő után a Leírói Osztály két munkatársa eltűnt a virágzó rozsban. Lehet, hogy nem is rozs volt, de hát a fene ismeri ki magát az ilyen dol­gokban, lényeg az, hogy mindkettőjük alakját elnyelték a kalászok. Talán csak azért, hogy megbeszéljenek egy-két modern költeményt. Fiatalok még, zöldfülűek. Elhatároztuk, hogy nem törődünk velük, de a főnökség pánikba esett, és kiküldött egy mentőosztagot. A mentőosztag jó tizenöt perc múlva visszatért a rozsosból, és hord­ágyon cipelte a két tévelygőt. A rozsot (vagy ördög tudja mit) szintén bepermetezték. Repülőgép tűnt fel a fejünk felett. Jámbor, sárga jószág. Úgy zúgott, mint egy traktor.- Feküdj! - ordította főnökség. Hasra vágódtunk. Éppen jókor, mert a gép lejjebb ereszkedett és is­meretlen eredetű granulált trágyával temetett be minket. Még jobban széthúzódott a csatárláncunk, mivel a nők leültek egy dió­fa alá, hogy megtisztogassák a hajukat a förtelmes labdacsoktól. Délutánra már elviselhetetlenül tűzött a nap. Körbenéztünk, és a szú­rós bokrok között átfurakodva lesomfordáltunka folyóhoz... Szerencsé­re senki sem fulladt vízbe, de azok, akik megmártóztak, úgy másztak ki a vízb I, mintha csalánban hemperegtek volna. A délután folyamán egy terepjáró érkezett. Ellenzős sapkát viselő férfi szállt le róla, és megütközve bámult ránk. A fűzfák alatt ott hevert a sze­relmespár, a felismerhetetlenségig eltorzult arccal. Távolabb, a diófa ár­nyékában a nők fésülték kétségbesétten a hajukat, és a mezőgazdasági repülőszolgálatot átkozták. Mi pedig, az utolsó túlélők, a tüskés bokrok közt botladoztunk, és már híre hamva sem volt a csatárláncunknak, szüntelenül vakaróztunk, és szidtuk a vegyigyárat, mely tízegynéhány ki­lométerre innen eregette a füstöt a folyó partján.- Elvtársak - szólt a jövevény-, azok, akik még tudnak járni, sürgősen menjenek a domb tetejére fertőtlenítés céljából! A többieket kocsival visszük oda! Fölmentünk a dombra.- Elnézésüket kell kérnem - mondta röstelkedve az ismeretlen. - Nem ide kellett volna jönniük. Ezt a területet ugyanis egy kicsit beperme­teztük kora reggel. Rengeteg a kártevő meg a gyom, és még ki tudja mi minden akadályozza a jó termést... A méhészeket ugyan figyelmeztet­tük, hogy vigyék el a kaptárakat, de magukról valahogy megfeledkez­tünk... Némán álltunk a dombtetőn, hallgattuk a szél zúgását, madár se járt arra, még egy árva legyet sem láttunk, nemhogy egy sánta nyulat... Kihalt volt a táj... Viszont jó termés ígérkezik... Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán Kerámia fríz a zalaegerszegi uszoda falán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents