Tolna Megyei Népújság, 1987. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-14 / 62. szám

1987. március 14. Képújság n Hatvani Dániel: KAKASHALÁL Az áprilisvégi fényeskedő nap mintha Juliska arcát tükrözné vissza. Bár igaz, hogy a fényt és meleget adó tűzcsillag már aláhanyatlott a határszállási köves- utat szegélyező jegenyék lombkoronája mögé, iramló szelek hígítják a földszagú, langy levegőt, de a kibomló rügyek csak­úgy dédelgetik a tavaszt, mint Juliska a ma délutánra lopott szerelem máris meg- édesedett emlékét. Pedig aki Juliskát fiatalasszonynak ne­vezi, bizonyosan hízelgő szándékkal te­szi, hiszen már több mint két esztendeje, hogy elmúlt negyvenéves. A vaskos és szapora nélkülözések sem múltak el nyomtalanul arcán, mely a női szépség varázslatát két évtizeddel korábban csakúgy nélkülözte, mint mostanság. Mégis eme előnytelen külső mögött Ju­liska bensőjében meg-meglobbant a női hiúság lángja. Főleg ha a korát tudakol­ják. Ilyenkor ezt mondja: „Már mindjárt negyven leszek, aranyom". S aki kellő­képp udvarias, erre azt feleli: „Az bizony még nem kor”. Mert közönséges halan­dót mi érdek fűzne ahhoz, hogy épp Ju­liskának udvaroljon. Egészen a mai délutánig maga is így gondolkodott, keserűen, reményvesztet­ten. Ürgeöntő homoki szegények ivadéka. S ahhoz, hogy öröklött sorsából kilép­hessen, hiányzott belőle a kitartó erő csakúgy, mint a fürge észjárás. Mint piacra járó tanyasi asszony, a számolás­sal még csak-csak elboldogul, az írás és az olvasás azonban végképp nem ke­nyere. S most is gyalogosan bandukol a dűlőúton hazafelé, holott az út a busz­megállótól még jó másfél kilométer, s ke­rékpár még az ő portájukon is akadna, ám biciklizni máig nem tanult meg. Már nem is igen fog. Pedig ezen a soron is az asszonytársak legtöbbje úgy hajtja a La­dát meg a Daciát, mint öreganyjuk a lovat sem különbül. Irigyli is, meg csodálja is őket; hol ez, hol az az érzés kerekedik benne felül. Igen, mindegyiknek vitte valamire a férje. Egyik is kapadozott, másik is for­gatta magát, szőlőt vállalt az állami gaz­daságtól, sertést hizlalt több tucatszám, birkákat nevelt az elcsapott parlagfölde­ken, némelyiknek szépen „bejött” a fóliá­zás, csak az ő férje, Vince nem vitte sem­mire. Utoljára a vasútnál volt bakter, le­százalékolták, nyugdíja alig háromezer, idegei szétrongyolódtak, minta vihartép­te villanyvezeték, rozzant motor módjára akadozik a szíve, a legkisebb emeléstől is zihál. El is tiltotta az orvos minden ne­hezebb testi munkától. Bizony, még a házasélettől is. így, hát választhatott: vagy szembenéz az örömök halálos kockázatával, vagy él még bizonytalan ideig, örömtelenül. Egyre inkább az utóbbi mellett hor­gonyzott le. De igazából végig sem merte gondolni, hogy ezáltal asszonyát is öröm nélkül hagyja. Mert a szürke hétköznapok hamuja alatt egyre jobban felparázslott Juliska asszonyisága. Égő gyötrelmeinek oka mind bizonyosabbá vált számára. Tisztá­ban volt férje nyomorúságával, tettekre biztatni nem is próbálta, s az igazság az, hogy az ilyesfajta praktikának soha nem is volt birtokában. Korábban, a mos­taninál valamelyest boldogabb időkben is csak hagyta, hogy Vince elkapja egy- egy fordulóra, ilyenkor egyhamar feltü- zesedett maga is, ment minden, mint a karikacsapás. Mostanában már attól is elment a ked­ve, hogy felidézgesse az enyhülés ma­gasztos pillanatait. Csak élnek egymás mellett, majdnem mint két idegen, főleg azóta, hogy a két gyerek is „megpattant” hazulról: az ifjab- bik Vince tán viszi valamire, mint autó­szerelő, húgáról, Icáról viszont nem na­gyon lehet tudni, hogy hol lakik, miből él; némelyek többször látták kilibbenni korosabb úriemberek autójából. Megsavanyodott életének szinte min­den percét a kertnek és jószágnak szen­telte Juliska, ráhárult a tápok beszerzé­sének a gondja is, rájött, hogy férje ke­rékpárja szállítóeszközként neki is szol­gál; csak kezdetben zavarta, hogy a háta mögött megmosolyogják, amiért odafelé sem ül fel a járműre. Úgy három héttel ezelőtt majdnem sze­rencsétlenség érte. A boltos segítségével a biciklivázra, csomagtartóra már felrak­ta a két zsák tápot, teljes figyelmét lekö­tötte, hogy kikecmeregjen a bolt előtti térség homokjából, s pár méter megtéte­le után csak annyit látott, hogy egy gu­miskocsi platójának hátsó sarka meglöki a vázon feszülő zsákot, ő pedig a kor­mányt elengedve visítva hátrább ugrik. Zörrenve, rakományostól dől a bicikli már-már a kocsi alá, de elől már hallat­szik is a kétségbeesett ordítás: „Hóha- hóóó”! - és a gumikerekek épp megáll­tak a törékeny váz meg a táppal teli nej­lonzsákok előtt. Julika első, a megnyug­vás irányába gyűrűző gondolata az, hogy nagy szerencséje, amiért ezúttal nem pa­pírzsákban kapta az árut, mert most mar- kolászhatná a porból a drága takar­mányt. De már karon is ragadja a vállas, bajszos, mokány arcú férfi, búzavirágo- san kéklő tekintete tele kétségbeeséssel:- Nem történt baja, kedves? - hadarja bársonyos, simogató hangján. Juliska cifra és perlekedő szavakkal készült letámadni a fogat hajtóját, de a hang lefegyverzi. Erejéből csak ennyire telik:- Vigyázhatna ám, a szentséges úris­tenit... Nekem semmi bajom, de nézze, ott a bicikli...- Csinálnak a gyárban eleget - kedé- lyeskedik az ember. - Mikor curikkolni kezdtem, maga még ott állt a falnál. Nem gondoltam, hogy elindul...- Azt gondolta talán, hogy itt várom meg az estét? - tör ki az asszonyból a perlekedés, de csak amolyan fáradt gőz gyanánt, levezetendő a maradék feszült­séget. Azt már csak magában teszi hoz­zá, hogy biztosan azért volt figyelmetlen, mert jócskán locsolgatta a torkát a Sze­keres Csárdában.­Közben az ember előbbre hajtott pár méternyit, már vissza is jött, állítja fel a bi­ciklit, nézegeti. Lába közé szorítja az első kereket, helyére csavarja a kibicsaklott kormányt. Más baj nem történt. Egy pillanatra rákönyököl a kormány­ra, nézi az asszonyt hunyorgó szemmel.- Menyhért a nevem - mondja. - De maga csak szólítson Menyusnak. A zsákok még mindig a földön hever­tek. Az asszony feléjük bök.- Hát akkor, Menyus, talán segítené felrakni a zsákokat is... Az ember azonban továbbra sem moz­dul. Szökés, bozontos szemöldöke alól kéken világít elő a tekintete. Érzését Ju­liska maga sem tudja mire vélni, de mint­ha szívesen sütkérezne a férfi tekinteté­ben... Gyors mozdulattal hajol le az egyik zsákért, s ragadván meg a csücskét fog­hegyről veti oda az embernek:- Fogja csak a másik sarkát. Menyus azonban nem engedelmeske­dik, mosolyint egyet, majd az asszony kézfejéhez nyúl, a zsákcsücsköt markoló ujjakat szépen, egyenként lefejti, s mire Juliska igazából feleszmél, hogy mi is tör­ténik, pillekönnyű mozdulattal már fel is kapta a zsákot, elhelyezi a platón, majd gyorsan utána a másikat is.- így ni. Most már akár mehetünk is - s kezét elégedetten dörzsöli egymáshoz. De az asszony csak áll, néz rá értetle­nül és dühösen.- No de mit akar? Mért rakta fel?- Ha már így történt, gondoltam, hogy hazaviszem. Ne tologassa itt ebben a nagy homokban. - Eközben a kerékpárt is elhelyezi a kocsin.- Nem kértem magát erre - mondja az asszony, s a hangjában már ott bujkál egy szemernyi megadás.- Kérés nélkül is megteszem. No jöjjön már, üljünk fel... Felsegíti az asszonyt az ülésre... Julis­ka csak most veszi észre, hogy milyen két pompás ló van a kocsi elé fogva, minden porcikájukat csak úgy vibráltatja a visszafogott, kirobbanni készülő ideg­mozgás, sörényük bele-bele rebben a feszülés izgalmába, s csillognak, villog­nak a lószerszám fémkarikái. Még az os­tor is csupa disz, csupa cifra sallang. Mintha régi ismerősök lennének, akik váratlanul összetalálkoztak. Az ember el­mondja, hogy majd másfél évvel ezelőtt meghalt a felesége. Rákban. Eleinte nem találta a helyét. Majd lefoglalta magát a munkával, a lovaival. A fuvarozgatásból szépen megél. Az utolsó elágazás előtt, mielőtt tanyá­juk meszelt fala elövillanna, Juliska megállíttatja a fogatot. Ne kelljen Vincé­nek magyarázkodnia, bár az az egészre nem sok ügyet vetne. Menyus megkérdi, mennyi ideig elég ez a két zsák takar­mány. Hát úgy három napig. No most péntek van, akkor kedden megint jön vá­sárolni. Úgy valahogy... így aztán három naponként találkoz­tak. Menyus mind nagyobb kerülőkkel vitte hazafelé Juliskát, kerékpárostól és takarmányostól együtt. Nem volt tolako­dó, ezért kisebb cirógatásait, becézgeté- seit szívesen tűrte az asszony, aki csak ma kora délután melegedett fel odáig, hogy önkéntelen mozdulattal viszonozta a kezek játékát. S ekkor már csak két­száz méternyire jártak Menyus tanyájá­tól... Az ágyban is csupa játék, csupa köny- nyedség volt a férfi minden mozdulata, holott, mint bevallotta, hónapok óta nem érintett asszonyi testet. Bizony, nem olyan volt, mint Vince, aki a legjobb kor­szakában is úgy látott hozzá, mint a favágáshoz szokás. Tápot ma nem vásárolt, nem is volt szándékában. Maradt a bicikli is itthon... Vincének azt hazudta, hogy a városba megy, vásárolni akar ezt-azt. De a tápos boltnál leszállt a buszról. Menyus már várta. Eltöltötte csordultig az öröm, s még nem gondolta el, hogy alakítgatja ezután élete sorát. Ez Menyustól is függ. Ö tény­leg független ember. De azért Vincét is sajnálná otthagyni. Mihez kezdene nél­küle betegen, nyomorékon? Amit érzett, az hasonlított a lelkifurdaláshoz. De csak a szánalom mozdult meg benne. Meg­moccant, aztán el is nyugodott. Férjének akár el is mondhatná az egészet, s csak azért nem teszi, mert nem szép dolog embertársunknak fölösleges gyötrelmet okozni. Egyszerre farkasétvágy kezdte gyötör­ni, úgy látszik, az egyik vágy kielégülése előhívja a másikat. Holnap megint hétvé­ge. Főzni kellene valami finomat. De va­jon mit? Megvan! Ott a nagy vörös kakas. Igaz, a pünkösdi búcsúra tartogatja. De az még messze van. Hirtelen nagyon megkí­vánta a kakaspörköltet. Igaz, hogy az ál­lat Vince kedvence. Tenyeréből csipkedi a kukoricát. Juliskát viszont nem nagyon szíveli, láttára nem egyszer feiborzolódik nyakán a toll. Dehát épp ezért is végez vele... Vincének majd utólag megmagya­rázza. Másnap kora hajnalban kelt, frissen és fürgén. Vince még mélyen aludt, sőt hor­kolt. Kilopódzott a baromfiólba, s elkapta a kakast. Befogta a csőrét, hogy ne var- tyogjon hangosan. A közelében már ott várakozott a lábas és benne a kés... Az állat fejét, mint áruló jelet a kutyának vetette oda. Délelőtt az udvart betöltötte a készülő kakaspörkölt mennyei illata. Vin­ce egész délelőtt a kukoricamorzsolót hajtotta - volt még négy-öt zsákkal a gó- réban -, véletlenül sem ment a tyúkól fe­lé, figyelmét elkerülte kedvencének pusztulása. így ő is jóízűt falatozott az ételből. Juliska azt mondta, hogy levágott egy tyúkot, azt, amelyik nem tojt rende­sen. Aznap este Vince úgy tért nyugovóra, hogy egyetlen szót sem szólt asszonyá­hoz. Ebből Juliska megértette, hogy férje rájött a cselvetésre. Reggel aztán arra ébredt, hogy Vince - némiképp kiöltözve - épp megy ki a kiskapun, tolja maga mellett a kerékpárt, s aztán felül rá, elhajt. Juliskának egész nap Menyus járt az eszében, így nem is tűnt fel, hogy csak estefelé tért haza a férje. A biciklit a kerí­tés mellé lökte, imbolygott, a lábán alig tudott megállni, szája részegen vonag- lott, s poros, szakadozott ruhája arról ta­núskodott, hogy néhányszor el is eshe­tett. Hóna alatt ott szorongatta a sárgás­fehér kakast, melyet batárszállási roko­naitól kapott. Az asszony nyugtalankodva gondolt arra, hogy orvosért kellene szaladni - Vincének szigorúan tilos alkoholt fo­gyasztania -, s félig-meddig magatehe­tetlen emberét támogatta befelé. Az ajtó előtt kitört rajta a részegek makacssága, mindenáron vissza akart fordulni. Dulakodás közben a kakas élettelenül pottyant a földre. Még meleg volt, csak nemrég fulladha­tott meg. Holló László centenáriuma Rőzsehordó asszony (1925) Akttanulmány (1912) Ünnepel az alföldi cívisváros, Debrecen, és vele az egész magyar képzőművészet. Március 6-án száz éve annak, hogy Holló László festőművész - aki életének javát Deb­recenben töltötte - megszületett Kiskunfélegyházán. Rá is illik az a keserves igazság, hogy senki nem lehet próféta a saját szűkebb pátriá­jában. Már hazánk legnevesebb művészei közé tartozott, külföldön, Brüsszelben, Var­sóban, Drezdában, Párizsban is sikert aratott, amikor Debrecen végre befogadta. Öregségében is hű maradt a Tócóskerthez, a Városszéléhez ahol ma egykori mű­termében múzeuma áll életműve legszebb darabjaival, melyeket 1974-ben ajánlott fel a városnak. A szépen helyreállított épületben most méltóképpen tanulmányozni lehet a Kossuth-díjas kiváló művész egyedülálló munkásságát. Festői világa is leggyakrab­ban a környező tájat és az egykori Debrecen lakóit idézi kispolgári szegénységünk, a két háború közti keserves magyar élet látleleteivel, melyeket a művészet magasságá­ba emelt. A régi mezei munkásokat, akik a nagy hőségben szájukhoz emelték a kantát, a lovakkal szántó fuvarost, a kecskét legeltető öregasszonyt, a lakodalmas menetet, a „földhözragadt jánosok”, „a célszerű szegényemberek” világát. Tájképei, csendéletei is ennek a vidéknek apotheózisai - de a legmodernebb esz­közökkel. Ő a hazai expresszionizmus legtisztább képviselője nem divatból, hanem egyénisége belülrőUüktet parancsa nyomán. Kevésbeszédü ember volt, mondaniva­lóját, érzelmeit képeivel fejezte ki, amelyekben féktelen szenvedély mozgatta ecsetjét. 1929-ben írta: „Nem spekuláció, hanem belső tűz éget, amit a munkámba fojtok.” A városszéli szegénységből pontosan látta a két háború közti magyar világ tragédiá­ját, és a maga festői nyelvén az alföldi iskola, Tornyai János, Koszta József drámai szemléletéhez csatlakozva, de az új francia festészet eredményeit számbavéve fejezte ki. Vidéki gyermekkora a természet szeretetére nevelte. 1904-ben került Pestre a Min- tarajziskolára. Mesterei, különösen Szinyei, tehetségesnek tartották. 1909 őszén a müncheni akadémiára került, Hollósy Simon tanítványa lett. 1911-12-ben Párizsban képezte magát tovább, ahol megismerkedett Cézanne műveivel. A klasszikus festészet nagy alakjai közül Rembrandt és Greco hatott rá erősen, 1912-ben a Függetlenek Szalonjának kiállításán vett részt. Műveit a sajtó is elismerte. Ezek alapján választották be a Francia Képzőművészek Szövetségébe. 1913-ban hazajött, és a sürgető hívások ellenére sem tért vissza Franciaországba. Az első világháborús hadüzenet Técsőn, a Hollósy-iskolában érte. Debrecenben te­lepedett le, ahol tanítást vállalt a kereskedelmi iskolában. Nehéz évtizedek jöttek. Hiá­ba volt sikeres, beérkezett művész, az emberek képet nem vásároltak, a pesti kiállítá­sok is főleg erkölcsi elismerést hoztak. Élni pedig a kis Tócóskerti veteményböl élt - ahogy lehetett - szerényen. Modelljei felesége és a szomszédok voltak, paraszti pályázatra „Szent István felajánlja a koronát” címmel szentképet festett. Pikturájában nincs átszellemültség, nyers, vaskosan realisztikus, csak az extatikus lobogás rokonítja a barokk szenvedélyes világával. Nem csoda, hogy a korszak ki­egyensúlyozott idillt kereső állami és egyházi megrendelői nem adtak neki megbízá­sokat, pedig a „Szent Antal megkisértése” vagy az 1939-es nagy, pasztózus ecsetvo­násokkal felrakott, látomásszerűen drámai „Krisztus levétele a keresztről” nemcsak a kor legjobb szentképei közé tartoznak, hanem szubjektív vallomások a korszak nehe­zen elviselhető, vészterhes atmoszférájáról is. Vérbeli kolorista, aki a színek formáló erejével fejezi ki a nagyfeszültségű mondani­valót, amely a legegyszerűbb témáin, csendéletein is monumentálissá feszíti a képet, mintegy mögöttes mondanivalót hordozva. A színek önkényesek, villogó pirosak, sár­gák, kékek, zöldek, fehérek csillannak ki a mélybarna hátterekből. Mélybesüllyedt pa­raszti világ, fehérfalú roggyant tanyák, végtelen puszták, rongyos, sovány, gondterhelt emberek hordozzák a két világháború közti magyar élet súlyos tragédiáit. Drámai szemléletének elmélyülése Önarckép-sorozatán követhető végig legtisz­tábban. A kontrasztos rembrandti látás előtörése, a fénnyel való kiemelés, harc a vég­ső, teljes megfogalmazásért, örök kísérlet, örök keresés, a lélekelemzés mélysége jel­lemzi több mint száz arcmását, amely egyben azt az átalakulást is mutatja, hogyan vál­tozik át a látott valóság az expresszionista festő tudatában a képen megörökített lát­vánnyá. Kivételes teremtő energiája öregségében sem hagyta cserben. Fejlődése egyenes, csak a saját törvényeiről következő volt. Nem vakította el 1961-es pesti kiállításának nagy sikere, sem a Kossuth-dij, sem más kitüntetések. Élt tovább, ahogy addig, állan­dó munka közt, 1976. augusztus 14-én bekövetkezett haláláig. BRESTYÁNSZKYILONA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents