Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

1986. december 24. NÉPÚJSÁG 11 Aki költőnek született Zelk Zoltán most lenne nyolcvanéves A Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményéből Nem is olyan régen még itt volt kö­zöttünk. S persze most is itt van. Hi­szen arról volt szó, hogy örökké fog élni. 1906. december 18-a óta majd­nem hetvenöt éven át gyakorolta az életet. A magyar költő életét. Nehe­zen jött bele, de aztán még nehezebb lett. Hogy őt magát idézzem, ahogy azon a szörnyű szombaton, 1981. április 25-én: „...hogy hová való va­gyok, nem tudom megmondani: szü­letésem helye Érmihályfalva, gyer­mek Miskolcon, kamasz Szatmáron voltam, aztán Budapesten a József­város, Zugló és Angyalföld lett a ha­zám. Közben öt évig voltam munka­szolgálatos, toloncház- és börtönla­kó. Kenyérkeresö foglalkozásaim közül is megemlítek néhányat: dod- zsemkocsi-tologató, segédmunkás, szinibíráló, lektor, gyermeklapszer­kesztő. Bőven volt hát részem úgy­nevezett élményben, talán azért is, hogy nem intellektuális, hanem ér­zelmi költő vagyok, ahogy azt né­hány bírálóm megállapította. Volt, aki azt írta rólam, hogy úgy vagyok költő, ahogy a rigó rigó. Vállalom.” Huszadik századi világunkban szinte természeti jelenség volt, olyan természetesen volt része irodalmi életünknek, mint fa az erdőnek. Ez a természetesség volt, valószínűleg, tehetsége forrása. Mindenre rácso­dálkozott, olykor naivan, olykor ál- naivan, olykor nagyon okosan, oly­kor átlátszóan tanácstalanul, miköz­ben mindent látott és mindeneket ta­pasztalt. Hiszen az, amiben részt vett, ma már történelem. Úgy kötődött a megélt történelemhez, hogy az ár mindig balfelé sodorta. S bármilyen jelentős is volt a történelem az életé­ben, ha kérdezted felőle, csak szelíd, játékos-ironikus választ kaptál, a megélt idő vicc-példázatát, mint aki szégyellj, hogy oly hírbe keveredett, ami őt nem illeti. Játékos embernek ismertük, a klasszikus „homo lu- dens” magatartás éltette. jöttek előttünk állt a bőséges éjszaka. Később a bor szelíd mámorában énekelni kezd­tünk, halkan, előbb egy karácsonyi dalt, aztán mindenkinek sorba a kedvenc nó­táját. Nevettünk, hogy melyiket mondja kedvencének anya, vagy nagymama, s mindez nagyon jó volt.- Éjfél közelgett már - folytatta F. -, amikor váratlanul kopogtak a konyhaaj­tón. Összenéztünk, ki lehet? Anya cso­dálkozva felállt, lesöpörte kötényéről a dióhéj szilánkjait, de apa kivette rövidre égett szivarját a szájából, furcsán, megle­pett tekintettel mondta: - Majd én... Ugyan ki az, karácsonykor? - Kiment a konyhába, s mi utána leselkedtünk, las­san nyitotta ki az ajtót, s mindjárt hátra­hőkölt, a gyenge fényben egy szuronyos puska és tompán csillanó rohamsisak bukkant be a sötétből. De a rohamsisak kissé megemelkedett, és Józsi nevető, pirosra fagyott arcát pillantottuk meg. Uj­jongva felkiáltottunk, Józsi meg azt mondta, párát lehelve: - Kellemes ünne­peket! - Nahát, Józsi! - örvendezett apa. - Na nézzétek csak, Józsi!... - Lelken­dezve futottunk hozzá. De nem egyedül jött, a kinti sötétből még három hason­lóan felszerelt katona lépett be utána ille­delmesen és a szentestéhez alkalmatlan öltönyük miatt némiképpen zavartan. Apa gyorsan betette utánuk az ajtót. - Hát te...ti? - kérdezte apa Józsitól -, hát hogyhogy itt és így? - Itt maradnánk - mondta a bátyám, s már támasztotta is puskáját a sarokba, a vízcsap mellé, s ve­tette le sisakját. - Ha lehet - mondta apa -, ha lehet, hát persze, gyertek csak be­felé, gyertek. Csak azért mondom, mert­hogy szolgálatban vagytok, nem? - Szol­gálatban - mondta Józsi -, de mi azt elin­téztük. Vetkőzzetek! - sürgette társait. Azok mindjárt engedelmeskedtek, fegy­vereiket ők is a vízcsap mellé állították, rohamsisakjuk koppant a konyha kövén, lecsatolták derékszíjukat, és kibújtak fur­Apja falusi kántor volt, ő inas, ifjú segédmunkás. 1921-ben költözött át Magyrországra. Erdélyben már részt vett az ifjúmunkás-mozgalomban, itt tagja lett a húszas évek leghaladóbb pártjának, a Magyarországi Szocia­lista Munkáspártnak, ezért 1926-ban örökre kitiltják Magyarországról, ki­toloncolják izgatásért, két év múlva visszatér, mert itt akar költő lenni. El­ső versei 1925-ben jelentek meg Kassák rövid életű folyóirataiban, majd az akkori irodalmi élet legran­gosabb folyóirataiban. Sokáig csak álnéven, hiszen rejtőzködve élt. Ké­sőbb a Nyugat, a Válasz, a Szép Szó, majd a Magyar Csillag közük verseit. A Nyugat harmadik nemzedékéhez is szokták számítani, hiszen első kö­tete feltétlenül Nyugatos hatású, s a halkuló expresszionizmus nyomait mutatja. (Csuklódon kibuggyan a vér címmel jelent meg 1930-ban.) Ver­seiben a romantikus-nosztalgikus lázongás fogalmazódik meg az élet igazságtalanságaival szemben. Per­csa szagú köpenyeikből. Én mindjárt a fegyvereket nézgettem, még soha nem láttam puskát ilyen közelről, óvatosan megérintettem az egyiket, amikor Józsi rám szólt: - Ne bántsd, élesre van töltve!- Riadtan visszakaptam a kezemet, s a katonák nevettek. - Járőrben vagyunk - mondta Józsi, miközben szeges bakan­csukban nehezeket lépve betértek a szo­bába -, de hát jobbnak láttuk, ha az utca helyett a karácsonyfa körül töltjük az éj­szakát. - Persze, persze - mondta apa -, de remélejTi, nem lesz belőle bajotok? - Bajunk? - nevetett a bátyám. - Ugyan mi bajunk lehetne? A járőrszolgálat a leg­jobb, s különösen szenteste, ki ellenőriz?- Akkor hát üljetek asztalhoz - rendelke­zett anya -, melegítem a vacsorát. - Mi ettünk odabent - mondta az egyik kato­na, magas vöröses hajú, szeplős fiú; s a másik is szabadkozott: - Köszönjük szépen, nekünk igazán elég annyi, hogy itt ülhetünk. - Ez a második katona zö­mök volt, sima parasztarcú, olajozta fe­kete haját, és brillantin meg cserzett bőr­szagot árasztott. - Ugyan, ugyan - mondta apa -, jut itt mindenkinek. - Mi igazán nerti akartunk zavarni - mondta a harmadik, aki kék szemű volt és nagyon lányos arcú, halk modorú és kicsit szo­morú. De Józsi beléjük fojtotta a szót: - Mondtam, hogy ez vendéglátó ház, ne járjon a szátok. - Nevettek mind, de a harmadik katona csak nagyon szolidan. Mint később mesélték, vidékiek voltak mindhárman, s most boldogok, hogy családi körben tölthetnek néhány órát, ezen az ünnepen. - Ki tudja - mondták -, hogy mikor kerülünk a menetszázadba, s aztán, ami odakint vár az emberre...! - Jó, jó - intett Józsi -, erről most ne is beszél­jünk. Amíg itthon vagyunk, itthon va­gyunk. - Anya persze, mindjárt sírt, de apa gyorsan bort töltött, és akkor anya is azt mondta: - félretettük a hal-részedet, fiam, a krumplisaláta ecetjébe, ahogy szereted. A bátyám kezet csókolt anyá­nak, elmondta a bajtársainak, miért sze­reti a halat ecetben, hagymásán, s neki­látott enni. Evés után még egyszer meg­gyújtottuk a fenyőfán a gyertyákat meg néhány csillagszórót, hogy a katonák is részesüljenek az est díszeiben. Néztük egy kicsit a vibráló, szikrázó fényeket, majd újra felgyújtottuk a villanyt, s apa sze nemcsak absztrakt módón, ha­nem néha nagyon is konkrétan az uralkodó osztályoknak címezve. Amit úgy szoktunk fogalmazni, hogy a nyomasztó, rossz életérzés költői • attitűdje egyre inkább társadalmi üzenettel telítődik, az kel lirai életre. Különösen szép példája ennek a Szilveszter a Fóti úton című vers bel­ső izzású, már-már romantikus indu­lata. 1935-ben megint letartóztatják, de ekkor már neves költő, két kötet van mögötte, számtalan folyóirat-és napilapbeli' megjelenés. A haladó közvélemény összefogásának ered­ményeképpen gyorsan kiszabadul. 1936-ban megjelent Kifosztott táj cí­mű kötetében pedig feltűnik már a közelítő fasizmustól való félelem is. Ami nem is alaptalan, hiszen annak magyarországi jelentkezése őt is el­sodorja: hol letartóztatásban van, hol munkatáborban, hol munkaszolgá­latos. Amikor már közelit a vég, meg­szökik, Pesten bujkál, a felszabadu­lást Zuglóban éli meg, ahol az oly so­kat emlegetett Irén, felesége, Bátori Irén írónő vigyáz rá. A felszabadulás, az újrakezdés le­hetősége egy új költőt alakít a régi­ből. Ami alaptulajdonsága volt, a ter­mészetesség, az most a lobogó lel­kesedés, a hit tüzében verssé alakul benne. A bánat és a panasz költője vezéralakja lesz a hatalmas társa­dalmi átalakulást követni akaró új irodalomnak. Előbb a Szabadság cí­mű napilap kulturális rovatvezetője lesz, majd a Népszava munkatársa, lektor, az írószövetség elnökségi tagja. A személyi kultusz hálójában születő, Rákosit és Sztálint köszöntő kötetei, lelkesedésének sematizmu­sa ennek a korszaknak a szellemi kártevése. Lassan talált vissza önmagához, mint a cigány a tűzből mentett hege­dűjéhez. De versei, ha lehet, ezután még természetesebben, még szeb­ben szóltak a megtett útról. (szalontay) töltögetett a poharakba, de ők módjával ittak, mert végtére is szolgálatban voltak hajnalig. Kigombolták a zubbonyukat, ci­garettáztak, meséltek a családjukról, hogy biztosan várták őket haza; a lányos arcú bocsánatot kért, hadd énekelje el a Csordapásztorokat, s ha tetszik, tartsunk vele, mert ők odahaza minden szentes­tén ezt éneklik. Nem volt jó hangja, hal­kan kezdte el, s falsul, de apa segített ne­ki, aztán anya is, s végül szép lett a dal­lam. Később Józsi meg a vöröshajú a lak­tanyaéletről kezdtek mesélni, jó, vidám történeteket, apa érdeklődött, hogy ez most hogy van, meg az most hogy van katonáéknál; könnyen és gyorsan telt az idő.- Én már kezdtem elálmosodni - me­sélte tovább F. -, amikor apa azt mondta : Nahát Józsi, hogy milyen szerencse, ép­pen karácsony estén ilyen szolgálat... - Igen - mondta a bátyám -, már éppen el voltam keseredve, hogy nem jöhetek ki. - Annak a szökevénynek köszönhetjük az egészet - mondta a szeplős katona. - Szökevénynek? - kérdezte apa. - Igen - mondta a brillantinos hajú magyarázólag -, a laktanyából megszökött egy újonc, őt kellene keresnünk. - Voltaképpen nem is szökött meg - mondta a szeplős -, csak kimenőt kapott még tengapelőtt, és nem tért vissza. - Mi az ördög - komolyodott el apa, hiszen ő, mint egykori katona, tud­ta, milyen következménnyel jár az ilyes­mi. - Hiszen ez komoly ügy! - Elég ko­moly - mondta Józsi -, de hát mi szentes­te nem töltjük szökevénykutatással az éj­szakát, inkább hazajöttünk. Majd beme­gyünk, és jelentjük, hogy nem találtuk meg. - A bolond - mondta a brillantinos hajú -, a menyasszonyához jött ki a vá­rosba. Biztosan nyavalygott neki a nő, aztán ő meg hallgatott rá... - Nagy mar­haság - mondta a szeplős. Kis ideig csendben ültünk, én mindjárt elfeledtem az álmosságot, szerettem volna többet tudni az egészről. A lányos arcú eddig nem szólt semmit, most eltolta maga elől a poharat, és csaknem magának, azt mondta: - Akármelyikünkkel előfordul­hat. - Á - mondta Józsi hirtelen -, inkább kóstoljuk meg ezeket a finom sütemé­nyeket. - Persze, persze - kínálta anya is -, csak tessék, van ám még odakint a konyhában, majd szelek mákos beiglit. ­Giambattista Tiepolo fia és tanítvá­nya, Giandomenico főként rajzaiban és rézkarcaiban alakított ki apjáétól függet­len egyéni formanyelvet, amely a grafika olyan megújítói számára is mintaképül szolgálhatott, mint Francisco Goya. Gra­fikai munkásságának csúcsteljesítmé­nye az 1753-ban Würzburgban kiadott sorozat, melyben egy régóta kedvelt új- testamentumi témát dolgozott fel, mo­dern szellemben: a Herodes parancsára végrehajtott betlehemi gyermekgyilkos­ság elől Egyiptomba menekülő Szent Család útját ábrázolta. Az égi segítséggel megtett fáradságos utat pergő pillantké- pek felvillantásával meséli el, amelyeken a szamarat vezető, kosarat cipelő Jó­És ez a bor - kérdezte a brillantinos hajú -, csak nem tolnai? - De, de - mondta apa - szekszári. Szekszárdi vörös. - Az én hazám - emelte fel a poharát a katona, és a lámpafény elé tartva gyönyörködött a bíborszínű italban. - És hogyhogy nem ment vissza? - kérdeztem váratlanul. - Kicsoda? - nézet rám Józsi. - Hát az, aki­ről beszéltetek. - Ja - mondta Józsi -, hát egy ideig még visszamehetett volna, de aztán szökevénynek minősítették, és kiadták a körözést. - Mi jók vagyunk hoz­zá - mondta a szeplős, és átfogta Józsi vállát -, igaz, mi jók vagyunk hozzá, nem vagyunk hajlandók karácsony éjszaká­ján bekísérni. - A szeretet ünnepe - mondta a lányos arcú, és se nem evett, se nem ivott, csak ölbeejtett kézzel ült az asztal mellett. - Szekszárdi vörös - mondta a brillantinos hajú, akinek Tolna volt a hazája -, na gyere, vigasztald fiad! és felhajtotta poharát. - Rajtam nem érzik meg! - Na természetesen - mondta apa -, de azért csak úgy, hogy baj ne legyen belőle. - És ha elfogják - kérdeztem -, mit csinálnak vele? - A bátyám vállat vont, majd csendesen azt mondta: - Agyonlövik. - Agyonlövik?! - döbbentem meg. - Na persze. Háború van! - De hát­ha csak az ünnepeket akarta otthon töl­teni? - Az mindegy - mondta Józsi -, azt nem veszik figyelembe. Szökevény. - És egyszerűen csak agyonlövik? - hitetlen­kedtem. - Nem egyszerűen - magyaráz­ta a bátyám -, hadbíróság elé állítják, de ott nem sokat teketóriáznak. - Majd felál­lítják a legénységet négyszögben a lak­tanyaudvaron - mondta a szeplős -, pe­reg a dob, aztán egy sortűz... - Na de hát senkit sem bántott! - erősködtem. - És nem ellenség! - Azt mondják rá, hogy csirkefogó - mondta a csendes katona, és keserű fintort vágott -, én nem ismer­tem, nem tudom, csak azt, hogy min­dannyiunkkal megeshet az, ami vele... - Na nem, nem - mondta figyelmeztetően apa -, te Józsi, és maguk is fiaim, csak vi­gyázzatok, nehogy efféle bajba kerülje­tek, valami szamárság miatt... - De ha egyszer nem akart visszamenni - ma- kacskodtam. Józsi meg a katona rám néztek: - Olykor m: sem akarunk vissza­menni, de muszáj. - Be kell tartanunk az utasításokat - mondta apa szomorúan -, nagyon kell vigyázni. zsef köznapi foglalatossága és az angya­lok által oltalmazott Mária és gyermek Jé­zus csoportjának költői tétlensége jól megfér egymással. E kompozíció jellem­ző, új vonása a motívumok „szétszórása". Míg Giambattista cappriccióin és scher- zóin a főmotivumok a képmező középső részén kiegyensúlyozott csoportba ren­deződnek, Giandomenico szándékosan egyenetlenül osztja el őket, sokszor egé­szen a képmező szélére helyez egy alak­csoportot, viszont látszólag szeszélyes fény- és árnyékakcentusok eleven ritmu­sával - például sűrű vonalkötegekből sziluettszerűen kibontakozó formák be­rajzolásával - tökéletes művészi egyen­súlyba hozza a kompozíciót.- Csend lett - mondta tovább F. -, csend lett, és semmiről sem tudtunk be­szélgetni. Mindenkinek kicsit elromlott a kedve. - Milyen jó - szólalt meg végre halkan anya -, milyen jó, hogy így együtt lehetünk. Ugye, apa? - De apa csak ült szomorúan, és nem válaszolt. - Kará­csony volt, ott ültünk a meleg szobában, kint síkos, fagyos idő, de bent a fehér ab­roszon sütemények, piros bor a poha­rakban, almák és diók halma, és fenyőil­lat - s mindenki kissé összébb húzódott, érezni akartuk a biztonságot. De nekem nem ment ki a fejemből az a szökevény. - És ha ti elfogtátok volna - kérdeztem -, ti is bevittétek volna, hogy lőjék agyon?- Nem azért vittük volna be - felelt Józsi helyett sértetten a szeplős arcú -, hanem azért, mert ez a parancs. - Mi nem visz- szük be - mondta a bátyám. - Talán le­hetne valahogy értesíteni, hogy szökjön tovább! - mondtam, és éreztem, hogy tenni kéne valamit az érdekében. - Buta­ságokat beszélsz - mosolygott Józsi megbocsátóan -, hová szökne? - Hát va­lahová, ahol biztonságba lenne. - Seho­vá sem szökhet, mindenütt megtalálják- mondta a brillantinos hajú, s újra ivott. - Mindenütt? - hitetlenkedtem. - Bizony, így van - mondta rosszkedvűen apa, mert ő ismerte a katonaságot. Legfeljebb egy-két nappal később - bólintott Józsi -, de nincs olyan hely, ahol fel ne kutat­nák. - Akkor hát már sehogy sem mene­külhet meg az agyonlövés elől?! - kér­deztem riadtan. - Na jól van, jól van - mondta szelíden Józsi -, hagyjuk már ezt, hiszen karácsony van.- Karácsony volt valóban - mondta F. befejezésül -, soha nem felejtem el, kará­csony. De a karácsonyfa csak fenyő lett egyszeriben, kis, nyomorúságos fe­nyő a rosszul világított sarokban. És a kályha is kezdett kihű lni, füst úszott a szobában, és gyűrött volt a fehér abrosz. És szétroncsolt diók hevertek a gy űrődé­sekben, lerágcsált almacsutkák. Ők még beszélgettek, még találtak valami beszél­getni valót, koccintottak is, és néha ne­vettek. De én féltem. Tudtam, hogy felnőt­té kell lennem egyszer. Hajnalodott, és előttünk állt a két ünnep. De nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy egyszer, sokára majd megtörténhet, hogy nem engedelmeskedem. Véletlenül, vagy mert nem tudok engedelmeskedni. Es akkor én sem menekülhetek sehová? Giandomenico Tiepolo (Velence, 1727-1804): Menekülés Egyiptomba. 1753. Rézkarc.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents