Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

4 NÉPÚJSÁG 1986. december 24. Fordított fórum „Most még jobban tetszik a város” a „Kedves Szekszárd” Három győztes csapat egy iskolából Más a csend és mások a zajok is ilyen­kor, délután egy iskolában, mint déle­lőtt. Ezt érzem most is, amikor a szek­szárdi 5-ös általános iskolába érek. Az aula maga a nyugalom. Persze, máskü­lönben is érdemes ide betérni bármikor. Szép és hasznos kiállítások vannak itt mindig, úgyhogy a gyerekek akarva-aka- ratlanul is sok olyan dolgot tanulhatnak meg, melyek nincsenek a tananyagban. A bejárattól jobbra résnyire nyílik egy ajtó. Majd egy gyerkőc feje látszik félig, de máris visszahúzódik és hangosan súgva mondja társainak: - Megjött az el­nök bácsi. Kovács János, a Szekszárdi Városi Ta­nács elnöke valóban megérkezett az is­kolába, s Horváth Endréné tanárnő kísé­retében bemegy a könyvtárba. Az aszta­lok körül tíz gyerek és a helyet foglaló Horváth Endrénével együtt öt tanárnő ül látható várakozással. Hellyel kínálják Ko­vács Jánost is, aki egy úgynevezett fordí­tott fórumra látogatott az iskolába. Azaz most ő kérdez, s nem a szemben ülök. Bár először nem is kérdőjel van a mon­data végén.- Örömmel és szeretettel gratulálok mindhárom csapatnak, akik szép sikert értek el varosunk alapításának 925. év­fordulója tiszteletére meghirdetett „Ked­ves Szekszárd” című várostörténeti ve­télkedőn. Azt hiszem, hogy nem kell kommentál­ni, micsoda nagy dolog, amikor egy kol­lektívából három csapat ér el kiváló ered­ményt egy vetélkedőn. S ebben az eset­ben külön említésre méltó, hogy a peda­gógusoknak is fel kellett készülniük, a gyerekeket pedig felkészíteniük... A rend kedvéért írjuk le'a helyezéseket, s tart­sunk „névsorolvasást”. Megjegyezve azt is, hogy a döntőn a felnőtt- és diákcsapa­tok együtt versenyeztek. Tehát: második helyezést értek el a tanárok, azaz az iskola KISZ-szervezetének csapata: Szabóné Kiss Erzsébet, Fodorné Szo- boszlai Edit, Szűts Lászlóné, Kirchner Márta és a csapatvezető, Horváth Endré­né. A hetedik C osztály csapata negyedik lett: Scheidler Tamás, Csányi Miklós, Horváth Endre, Pozsonyi Judit és Csiz- mazia Gábor. A „vegyes” csapat, azaz a hetedik B és a nyolcadik A osztály válo­gatottja hatodik helyen végzett: Bálint Ágnes, Pénzes Nóra, Orbán Krisztián, Fetzer Róbert és B. Tóth Attila. Kovács János pedig megköszöni a csapatoknak azt a munkát - szellemit és fi­zikait egyaránt - amit a városért tettek. S most megint némi magyarázat szükségel­tetik, hiszen a szellemi munka érthető, de hát hogy kerül ide a fizikai?- A vetélkedőben való részvétel egyik feltétele volt, hogy a csapatok társadalmi munkát is végezzenek - magyarázza Hor­váth Endréné. - Egyébként is rendszere­sen végzünk társadalmi munkát, rendez­zük az iskola környékét, fát ültetünk. De a vetélkedőt megelőzően egy teljes szombati napon át az egész úttörőcsapat dolgozott. Ezután a szellemi munkáról, azaz a fel­készülésről érdeklődik a tanács elnöke, megkérdezve azt, hogy a kutatások kö­zelebb hozták-e a gyerekeket a város­hoz.- Most még jobban tetszik a város - mondják szinte kórusban. Majd az egyik fiú így folytatja: - A vetélkedő óta más­ként nézem a házakat, az utcáról gondol­kodva megyek az utcán.- Olyan jó tudni, hogy az 50-es helyén állt Garay János szülőháza, sokan nem is tudtuk, hogy ki is volt Tormay Károly, akit a vármegye tiszteletbeli megyei és kór­házi főorvossá nevezett ki 1832-ben. De nagyon sokat tanultunk Babits Mihályról is. Olyan dolgokat, amire az iskolában ta­lán nem is juthat idő.- Nagyon meglepődtem, amikor olvas­tam, hogy a Bezerédj utcában volt a vá­ros első gyermekkertje, vagyis óvodája.- Mindezeket a tanáraitoktól tudtátok meg? - kérdezi Kovács János. - Vagy önállóan is kutattatok?- Is-is. - így a válasz, majd a magyará­zat, szintén több szájból: - Gyakran jár­tunk a levéltárba. Ott igazán sok segítsé­get kaptunk...- És Kaczián János bácsihoz azóta is járunk. Mert igaziból hívott bennünket. S ő nemcsak azt mutatja meg, hogy lelhe­tünk érdekes dolgokat, hanem rengete­get mesél...- És a Töttös Gábor bácsi? - kérdez vissza egy másik tanuló.- Vele is nagyon jól megértjük egy­mást. És mindannyian elolvastuk a Törté­nelmi séták Szekszárdon című könyvét... Meg másikakat is. - „ állítja le" magát a fiú, de Kovács János biztosítja őket, hogy nagyon szívesen hallgatja beszámolóju­kat.- Az is nagyon jó volt, hogy a felkészü­lés során sok olyan emberrel ismerked­hettünk meg, akikről korábban csak hallot­tunk. Sok érdekes dolgot tudtunk meg Ka­szás Imre bácsitól, Vadas Ferenc, a mú­zeum igazgatója izgalmas dolgokra hívta fel a figyelmünket... persze, ővele már talál­koztunk, mert járunka pincemúzeumba ta­nórákra. És ne felejtsük el Bogár Pista bá­csit, aki a néphagyományokról beszélge­tett velünk, még népdalt is tanított. A Babits- házban pedig Luci néni, azaz Vendel-Mo- hay Lajosné kalauzolt bennünket. Szabóné Kiss Erzsébet pedig így csatla­kozik tanítványaihoz:- Mindössze két esztendeje kerültem ide, a városba, illetve az iskolába. Számom­ra csodálatos élményt jelentett ez a város­sal való ismerkedés... S mint osztályfőnök is kezdő vagyok. Viszont most már nyu­godtan vihetem sétára a gyerekeket, sok olyan dolgot tudok nekik mondani, amiről még nem hallottak.- A szép élményeken kívül milyen konk­rét jutalmat kaptak a csapatok? - érdeklő­dik a tanácselnök.- A tanárok csapata 8000 forintot. A hatodik helyezett csapat tagjai 300-300 forint értékű könyvcsomagot.- Mi pedig... - gondolkodik el az egyik kisdiák a negyedik helyezettek közül. - Szóval egy tortát.- Azt hittük, hogy az a ráadás. De nem... Igaz, a Művészetek Házába jegyet kaptunk a Varázsfuvolára. Ma délutánra...- Mikor indultok? Van még egy kis idő­tök? Akkor néhány perc türelmet kérek - s kimegy a könyvtárból Kovács János, majd visszatér. Alig telik el néhány perc, egy férfi egy kis csomagot ad be az el­nöknek. 0 kibontja, s az előkerülő Liszt Fe­rencről szóló dekoratív minikönyvből át­nyújt egyet-egyet a csalódott ötöknek. Majdnem taps csattan, s látható öröm támad a gyerekek között. Szinte olyan, mint a vetélkedő után az osztályokban, amikor a győztes tanárok bementek órá­ra.- Éljeneztek és tapsoltak a diákok... Az az igazság, hogy mi már évek óta ver­senyzőnk, de ennek a második helye­zésnek nagy híre lett az iskolában. Úgy éreztük, hogy mi is megmérettünk a gye­rekek előtt - mondja Horváth Endréné, akihez csatlakozik Kirchner Márta:- Nagyon jól esett, amikor a legutóbbi iskolagyűlésen az igazgató megköszön­te a felkészülést és a felkészítést. És folytatódik a jóízű és jó hangulatú beszélgetés, ám egyszerre azt vesszük észre, hogy megfordult a fórum. Most már igazi szekszárdiakként a tanácselnöktől kérdeznek a gyerekek és a pedagógusok. Az első kérdések még a honismerethez kapcsolódnak, miszerint „Bezerédj István szobrát miért dugták el? Hogy Bezerédj Pálról miért nem neveztek el utcát? Hogy miért tetszik nekik Farkas Pál Liszt-szobra. Aztán szó kerü| mindenről, mint egy igazi városfórumon. Üzletek, ellátás, közművesí­tés, parkok, társadalmi munka... Búcsúzáskor Horváth Endréné az eme­leti folyosó egyik vitrinjéhez invitál, s meg­mutatja Juhos László kisplasztikáját, amit a három csapat különdíjként kapott a szép teljesítményért. V. HORVÁTH MÁRIA FOTÓ: KAPFINGER ANDRÁS és BOGNÁR CECIL A DIALÓGUS A marxisták és a hívők párbeszéde A marxista valláselmélet szakított az­zal, a felvilágosítók által népszerűsített szemlélettel, amely szerint a vallás a tu­datlanság gyümölcse, „az emberiség nagy tévedése”, s amely szerint - ebből következőleg - a tudás bővülésével, a tu­dományok fejlődésével párhuzamosan a vallásnak meg kell szűnnie. De nem tud­ja magáévá tenni azt, a már Lucretius ró­mai filozófus által vallott, és azóta szélté- ben-hosszában elterjedt elképzelést sem, hogy a „félelem szülte az isteneket". (Még abban az eléggé népszerű formá­ban sem, amely szerint a kizsákmányo­lás viszonyai között a kiszolgáltatott, lét­bizonytalanságban élő ember az elő­re nem látott dolgoktól, eseményektől va­ló félelmében válik vallásossá.) A marxi valláskritika a vallásban „az emberi lényeg fantasztikus megvalósulá­sát” látja (Marx). E lényeg ugyanis - amely nem más, mint a társadalmi viszo­nyok összessége - a belső ellentmondá­sosságtól terhes társadalomban (az em­beriség előtörténetében) nem valósulhat meg maradéktalanul, hiszen csak ellen­téteiben van jelen (az osztályok harcá­ban fejeződik ki), ezért e viszonyok között az emberek csak saját világukon kívül kereshetik, a fantázia világában (a vallás­ban) valósíthatják meg - illuzórikus for­mában - azt. Ebből azonban az következik, hogy a vallás bizonyos történelmi-társadalmi körülmények között nem idegen testként van jelen az emberiség életében, hanem szükségszerűen jelenik meg, mint az em­beri korlátozottság illuzórikus kiegészíté­se. (Eközben - ne feledjük -, a vallás ha a marxista számára elfogadhatatlan transzcenedens, nem evilági kiinduló­pontból is, de gyakran az ember boldo­gulásáért, az emberiség harmonikus jö­vőjéért is szót emel.) Közös érdekek Ez azt is jelenti, hogy a társadalom gyökeres átalakításának nem előfeltéte­le, hanem csak következménye a vallás elhalása. A vallás csak akkor szűnhet meg, ha az ember nemcsak tervez, ha­nem végez is (Engels), ha forradalmi te­vékenysége révén az emberiség megte­remti azokat a viszonyokat, amelyek kö­zött az ember szabadon megvalósíthatja önmagát, amely viszonyok tehát nem igénylik a vallási kiegészítést. Más szó­val: az emberiség „előtörténetében”, amelynek korszakát éljük, a vallás olyan realitás, amellyel hosszú ideig számol­nunk kell. Ha pedig ez így van, akkor szükség­képpen adódik a feladat, hogy az éles eszmei különbségek ellenére, jelen el­lentmondásos és sok oldalról veszélyez­tetett korunkban és világunkban, amikor az atomháború árnyékában, a földi élet teljes kipusztulásának veszélye közepet­te élünk, keressük a hívőkkel is a dialó­gus, sőt a katasztrófa elhárítása végett a közös cselekvés lehetőségét. Számunk­ra ugyanis nem lehet közömbös, hogy miként foglalnak állást a vallásos embe­rek az emberiséget érintő olyan nagy kérdésekben, mint amilyen a béke kér­dése, a fejlődő országok napirenden lévő problémái, a tömeges méretű hinség, a demográfiai robbanásból, a környezet­szennyezésből fakadó dilemmák. Hiszen ma olyan helyzetben élünk, amelyben az emberiség egyik részének a jövője sem képzelhető el az emberiség egészének jövőjétől elkülönülten. Helytelen lenne, ha az embereket első­sorban ideológiai beállítottságuk szerint ítélnénk meg, és figyelmen kívül hagy­nánk objektív, velünk közös érdekeiket. A marxizmus materialista alapokon nyug­szik, következésképpen elválaszthatatla­nok tőle az ebből adódó ateista nézetek, amelyek határozott terjesztéséről nem is szabad lemondania. Ebből azonban semmiképpen sem következik, hogy a társadalmi haladás ügye csak az ateisták ügye, vagyhogy a proletariátus forradal­ma, a szocialista forradalom az ateizmus, az ateisták forradalma lenne. Ez - a nem mai - felismerés hozta létre 1936-ban a Franciaországban „a kinyúj­tott kéz” politikáját: „Kezet nyújtunk ne­ked, katolikus munkás... mi, akik nem va­gyunk hívők, mert a testvérünk vagy, és mert téged is, akárcsak bennünket, ugya­nazok a gondok nyomasztanak.’’ (Mauri­ce Thorez) De ennek a felismerésnek a talaján bontakozott ki a 60-as évektől kezdve a marxisták és a keresztények (hívők) közötti dialógus is. E párbeszé­dek sorából jelentőségében kiemelkedik az 1986. októberében Budapesten tartott szimpozion, mert itt először került sor a két legbefolyásosabb és legegysége­sebb eszmerendszer, a katolicizmus és a marxizmus avatott képviselőinek nyílt eszmecseréjére. A tanácskozás jelentő­ségét jelezte, hogy olyan magas testüle­tek pártfogásával zajlott, mint a vatikáni Nem-Hívők Titkársága, és a Magyar Tu­dományos Akadémia Elnöksége, rende­zői pedig olyan jeles tudományos intéz­mények voltak, mint az MTA Filozófiai In­tézete, és a római Gregoriana Egyetem. A dialógus feladata A marxisták számára a dialógust meg­könnyíti az a körülmény, hogy a vallás társadalmi szerepe relatív, azaz nemcsak gátolhatja, hanem ösztönözheti is a tár­sadalmilag haladó folyamatokat. Még in­kább könnyíti a párbeszédet a mindkét fél által vállalt etikai örökség, amely pél­dául azt eredményezi, hogy a társadlami felszabadítás marxista programja egy­ben az emberi gyűlölködés és megaláz­tatás ellen küzdő kereszténységnek is programja lehet. Innen van az, hogy a ke­reszténységen belül egyre nő azoknak a száma, akik nem egyszerűen a haladó erőkkel és a marxistákkal való együttmű­ködés lehetőségét keresik, hanem több­kevesebb fenntartással ugyan, de a tár­sadalmi forradalmat is elfogadják, sőt a szocializmus mellett kötelezik le magu­kat. Különösen erős ez a törekvés Dél- Amerikában, ahol nemcsak a hívek és az úgynevezett alsópapság körében talál­hatók meg a forradalmárok, hanem a hie­rarchia tagjai között is, ahol a forradalom ügyéért a gerillák fegyveres harcát válla­ló papokkal is találkozhatunk. A világgal, a marxizmussal való dialó­gusnak elméleti-teológiai megalapozá­sára is történtek kísérletek a keresztény­ségen belül. A politikai teológia például a keresztény szeretet nevében minden emberellenes társadalmi berendezke­dést kritizál, és ezzel az igazságtalan társadalom megjavítására, esetleg meg­haladására ösztönöz anélkül, hogy konkrét politikai célkitűzéseket fogal­mazna meg. A felszabadítás teológiája ennél tovább megy, mert bizonyos hely­zetekben (ha a társadalmi ellentmondá­sok élesek, az elnyomás súlyos) az igaz­ságtalan uralom erőszakos megdöntését is szükségesnek tartja. A hivatalos egyházi állásfoglalások ko­rábban lehetetlenné tették a hívők szá­mára a kommunistákkal való együttmű­ködést. XXIII. János pápasága (1958-1963) óta azonban a hivatalos ál­lásfoglalás is sok tekintetben módosult. A II. vatikáni zsinat (1962-1965) ezzel kapcsolatosan a következőket jelentette ki: „Ám ha az egyház teljességgel eluta­sítja is az ateizmust, mégis őszintén vallja, hogy minden embernek, a hívőknek is, a nem-hívőknek is együtt kell működniök, hogy helyes módon épüljön a világ, mind­nyájunk közös lakóhelye. Az együttműkö­dés viszont nem valósulhat meg okos pár­beszéd nélkül." Az elmondottakból világosan kitetszik, hogy a dialógus elsőrendű feladata: ke­resse azokat a területeket, ahol hívők és nem-hívők, saját világnézetük sérelme nélkül együtt munkálkodhatnak az em­beriség egésze, jelene és jövője érdeké­ben. De nemcsak a gyakorlati együttmű­ködést közvetlenül elősegítő és előkészí­tő párbeszéd lehet hasznos és gyümöl­csöző, hanem az olyan elméleti kérdések megvitatása is, amelyek az emberi sze­mélyiség értékét, az erkölcsi felelősség kérdését, az emberi jogok problémáit érintik, és amelyekben az eltérő világné­zeti kiindulópontok ellenére számos esetben egyetértés is remélhető. Példa lehet erre a már említett budapesti dialó­gus, amely az embernek a mai világban megnövekedett felelősségét, illetve an­nak antropológiai-szociáletikai tartalmát állította a viták középpontjába, s azt ke­reste, hogy melyek azok az erkölcsi érté­kek, amelyeket mindkét fél elismer. Közös értékek Az erkölcsi értékek problémája alap­vető jelentőségű mihden ember, minden társadalom számára, amely valóban em­beri kíván lenni. Ezért az erkölcsi értékek szembetűnő mai devalvációja olyan kihí­vás, amely egyik oldal teoretikusait sem hagyhatja tétlenül. A konformizmus, a kö­zömbösség, az egoizmus, a cinizmus és az erkölcsi nihilizmus láttán minden jó- akaratú embert, hívőt és nem-hívőt moz­gósítani kell, hogy közösen keressék és védelmezzék az általános emberi értéke­ket, az élet értelmét, és tudatosítsák az emberi kapcsolatok őrzésének és fej­lesztésének fontosságát. A marxisták és keresztények eddigi ta­lálkozói során nyilvánvalóvá vált, hogy nem könnyű megtalálni azokat a közös értékeket, amelyek az együttélés és együttmunkálkodás szilárd alapjául szol­gálhatnak. Annyi azonban bizonyos, hogy a dialógusnak az embert kell szol­gálnia. Mivel olyan korban élünk, amikor már nemcsak az egyik ember pusztíthat­ja el a másikat, hanem egy esetleges ter­monukleáris háború az egész emberisé­get fenyegeti; a legfőbb közös erkölcsi kötelesség az élet megóvása. Vagyis napjainkban nincs fontosabb feladat a háború elhárításánál, a béke megvé­désénél. Azt kell tehát elérni, hogy az el­lentétek, a feszültségek megoldásában a háború mint eszköz ne jöhessen számí­tásba, azt kell tudatosítani, hogy a nuk­leáris háborút semmiféle erkölcsi meg­fontolás sem szentesítheti. Amikor ma az élet megóvása a legfőbb erkölcsi feladat, akkor azt sem szabad fi­gyelmen kívül hagyni, hogy nem akármi­lyen életről, hanem „emberi" életről, „em­berhez méltó” életről van szó. Vagyis , olyan életről, amellyel kapcsolatban ér­vényesül az igazságosság, olyan viszo­nyokról, amelyek között az emberi ké­pességek kibontakoztatásának a joga mindenkire egyaránt vonatkozik, ahol a jó, az egyénileg és társadalmilag kívána­tos, az embervoltunkból fakadó minden érték szabadon megvalósulhat. Mivel pedig a marxizmus és a keresz­ténység képviselői két olyan eszmerend­szer talaján állnak, amelyek erkölcsi fo­galmai között egyaránt megtalálható az igazságosság és a béke, minden remény megvan arra, hogy - a párbeszéd követ­kezményeként is - a világnézeti különb­ségeket fenntartva, de az előítéleteket fo­kozatosan leépítve egyre szélesebb körű együttműködés bontakozzon ki a két fél között mindnyájunk közös jövője érde­kében. GECSE GUSZTÁV az MTA Filozófiai Intézetének osztályvezetője A hetedikes fiúcsapat és a játékvezető, dr. Töttös Gábor Aki válaszol: az is a tanácselnök

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents