Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-20 / 299. szám
1986. december 20. '"W, _ 4 Képújság Keresetszabályozás Valami más kellene Interjú Héthy Lajossal, a Munkaügyi Kutatóintézet igazgatójával Az ősszel tartott - és sorrendben a negyedik - munkagazdasági konferencián - különösen nagy figyelmet keltett Héthy Lajos, a Munkaügyi Kutatóintézet igazgatója, aki többek között kijelentette, hogy bérpolitikai és keresetszabályozási gyakorlatunk kimondottan akadályozza gazdaságunk új növekedési pályára való átállítását. Héthy Lajost meggyőződésének indítékairól, s általában a hosszú évek óta rendre módosítgatott, toldozott- toldozott bér-, illetve keresetszabályozással kapcsolatos véleményéről kérdeztük. Vajon megteremthető-e a jelenlegi bérpolitikával és a hozzá kapcsolódó szabályozással kiáramló vásárlóerő és az árualap egyensúlya, miközben a keresetszabályozásnak az anyagi ösztönzés funkcióit is el kell látnia?- A bérpolitika és a keresetszabályozás sajnálatosan „egy funkcióssá” vált, olyan értelemben, hogy szinte kizárólagos feladatának tekinti a vásárlóerő és a fogyasztási árualap egyensúlyának fenntartását. Máris hangsúlyozom: ez nagyon fontos funkciója a keresetszabályozási rendszernek - éppen az inflációs tendenciák lehetséges fékezése miatt -, de azt is látni kell, hogy emellett nem, vagy csak alig-alig észrevehetően érvényesülhet a keresetszabályozás ösztönző funkciója. Vállalatok közötti egyenlősdi Amúgy kétségeim vannak a tekintetben is, hogy a keresetszabályozás önmagában mennyiben képes a vásárlóerő kizárólagos keresetszabályozására? Kétségeim vannak ez ügyben azért is, mert a bérek, illetve a munkahelyi keresetek nem azonosíthatók a lakosság valóságos, - és ugyancsak vásárlóerőként megjelenő - pénzjövedelmeivel. S ez a jövedelem még mindig nem azonosítható a vásárlóerő egészével, hiszen számolni kell a jelenleg egyszerűen megfoghatatlan - legföljebb csakis óvatos becslések alapján méricskélhető - úgynevezett láthatatlan jövedelmekkel, az összességében sokmilliárdos nagyságrendű borravalókkal, hála-, és csúszópénzekkel, és a többivel. Mindebből pedig az következik, hogy a bérpolitika, illetve a keresetszabályozás gyakorlatilag reménytelenül bajlódik a vásárlóerő-kiáramlás szabályozásával, miközben meglehetősen érzéketlen az ösztönzés követelményei iránt.- Ne haragudjon, de ez az összefüggés azért nem egészen világos. Miért ne lehetne az anyagi ösztönzés szolgálatába állítani azt a keresetszabályozást, amelynek egyébként feladata a vásárlóerő és az árualap lehetséges összehangolása? A valóságos anyagi ösztönzéshez egyrészt az kell, hogy a munkateljesítmények és ezek fizetsége között valamiféle, s lehetőleg szoros kapcsolat legyen. Márpedig manapság aligha mutatható ki egyértelmű kapcsolat a vállalati eredményesség - vagy éppen eredménytelenség - és a vállalati bérszínvonal között. Másrészt: a központilag elhatározott és érvényesített keresetszabályozás olyan alacsony szinten nivellálja a vállalatok bérszínvonalát, hogy megfelelő ösztönző erőt megtestesítő bérkülönbségek lehetőleg ne, vagy csak egészen kivételes esetekben alakuljanak ki.- Miközben a teljesítmények szerinti és erőteljes keresetdifferenciálás deklarált alapelv és követelmény....- ...Ön mondta: „alapelv”. Hadd tegyem hozzá: jószerével gyakorlati konzekvenciák nélküli alapelv... De visszatérve az iménti gondolatsorhoz: napjaink bérpolitikája egyszerűen figyelmen kívül hagyja az emberi, ha úgy tetszik, a munkavállalói magatartást, s főleg ennek indítékait. Bérpolitikánk alapelveinek megfogalmazásakor fel sem merül, hogy X és Y, vagy egy brigád, illetve munkacsoport ugyan mennyi pénzért, mekkora fizetségért hajlandó olyannyira óhajtott több és jobb munkára? Bérpolitikánk évtizedek óta konzervált alapelve, hogy a központilag meghatározott - és a keresetszabályozás által reguláit - összeg igenis elegendő, a mennyiségileg és a minőségileg is színvonalas munka mindenkori honorálására. A jelek szerint nem elegendő! Azért sem, mert társadalmi és gazdasági viszonyaink valójában semmiféle garanciát nem jelentenek arra, hogy az anyagi haszon valóban oda áramlik majd, ahol a valóságos és a piac által is értékelt teljesítmény is megszületik. ) t Fékezi a teljesítményt f- Ha jól értem önt, akkor tehát az ösztönzési gyakorlatnak a mai állapotokhoz képest egy fordított logikát kellene követnie?- Vitathatatlan, hogy a bérnek mindenkor határt szab a teljesítmény. De ha hiszünk az anyagi ösztönzésben, akkor ez fordítva is igaz. S erről nem beszélünk. Másképpen fogalmazva: az emberek, a munkavállalók, a termelőmunkát végző szervezetek számára olyan garanciákat kell adni, amelyek egyértelmű biztosítékai annak, hogy ők csakis a több, a jobb, a piac által is értékelt színvonalasabb munkájuk révén, s nem más úton-módon juthatnak el anyagi boldogulásukhoz. A mai és rendkívüli bonyolult módon szabályozott bérszínvonal ezt sokak számára aligha teszi lehetségessé. Kétségtelen, ez a központilag tervezett bérszínvonal, amelyet szinte kizárólag a gazdasági egyensúly követelményeiből kiindulva határoznak meg, valamelyest fékezi az infláció gyorsulását, s az állam- igazgatás részéről már csak azért is kedvezően kezelendő. Csakhogy: a vállalatok, s az egyéb gazdálkodó szervezetek már egészen másként vélekednek erről, ök olyan bérszínvonalra törekednek - s gyakorlati példák sokasága bizonyítja, hogy törekvéseik nem eredménytelenek -, amely mellett a bérköltségek számukra még elviselhetőek, de egyszersmind a számukra fontos, mert például a különlegesen kvalifikált munkavállalókat is megtarthatják. Ám e törekvéseik közben rendre beleütköznek a keresetszabályozási fékekbe, korlátokba, magyarán szólva az olyan adókötelezettségekbe, amelyek miatt a bérszínvonal célszerű emelése lehetetlenné - mert túl költségessé - válik, még mielőtt alkalmas lenne az igazán jó, tehát igazán hasznos munkaerő anyagi ösztönzésére, s megtartására. És hát ne feledkezzünk meg az egyéni szempontokról sem. A munkavállalók számára csakis az az elfogadható bér- színvonal - s őket aztán végképp nem érdeklik a szabályozás különböző korlátái és finomságai -, amely a számukra elfogadhatónak és kívánatosnak ítélt életnívót biztosítja.- Vagyis, ami a gazdaságirányítás és az államigazgatás számára kívánatos és elfogadható bérszínvonal, az a vállalatok, s legfőképpen az egyes emberek számára elfogadhatatlan. Jól értem?- Igen. Következésképpen: a vállalatok igyekeznek a bérszínvonalukat minél magasabbra emelni, s erre megannyi lehetőségük adódik - például a központi szervekkel való sorozatos alkudozás révén -, vagy éppenséggel és kényszerűségből eltűrik a teljesítménykövetelmények egyébként nyilvánvaló lazítását, rendre szorgalmazzák a vgm-munkát, a béren kívüli juttatások lehetséges növelését, túlságosan is liberális premizálási gyakorlatot követnek; egyszóval élnek minden olyan lehetőséggel és módszerrel, amelynek révén a keresetek - a tagadhatatlan társadalmi nyomás hatására is - valamelyest növelhetők. A kitörés ára Úgy is mondhatnám: a munkáltatók egyfajta kitörési lehetőséget keresnek - és találnak - a keresetszabályozás korlátái közül, de ugyanezt keresi a munka- vállaló is. S ő sem sikertelenül, mert élhet a munkáltatója által felkínált többletkereseti, illetve a ma már legalizált második gazdaság nyújtotta jövedelemszerzési lehetőségekkel. De gyakorta kell élnie az olyan kényszerű lehetőségekkel is, amelyek ugyan pénzben számolható közvetlen jövedelmet nem, ám mégis költségmegtakarítást jelentenek a számára (például a családiház-építés jórészt saját munkával, stb.).- Ha úgy vesszük, e „kitörési” kísérletek és módozatok végül is szimpatikusnak ítélhető megoldások. Csakhogy: mindennek mi az ára?- Súlyos ára van. Gondoljuk csak meg: a népgazdaságilag is értékelhető - mert hasznot hozó - és nem kevés erőfeszítéssel létrehozott teljesítmények nem ott jelentkeznek, ahol egyébként a gépi felszereltség és maga a termelési szervezet is eleve magas termelékenységet és hatékonyságot garantálna; tudniillik az állami szektorban, s főleg ott is a nagyvállalatoknál. A teljesítménykövetelmények érvényesítése - sajnálatos módon - manapság inkább csak a népgazdasági szempontból periférikus területeket, a különböző kisvállalkozásokat, horribile dictu a kiskereskedéseket, a butikokat jellemzi. S ugye, nem kell különösebben bizonygatni: gazdasági gondjaink enyhítése aligha várható a mégoly teljesítőképes második gazdaságtól. És mégis: mert az állami nagyvállalatok képtelenek tartósan magukhoz kötni a legjobb munkavállalókat, mert képtelenek számukra megfelelő munkakörülményeket és az elvárható teljesítményeket kellőképpen honoráló fizetséget biztosítani, hát úgymond pótcselekvési és pótkereseti lehetőségekre kényszerülnek: a vgm-ek gyakorta indokolatlan gyarapítására és „futtatására”, s a teljesítménykövetelmények már említett szisztematikus lazítására.- Akkor most még egyszer: mindez a bér-, illetve a keresetszabályozás számlájára Írandó?- Hadd kerüljem meg kissé a kérdésre adandó választ, remélve, hogy azért érthető leszely Idézőjelek között mondom, hogy a „kisebb” gond az, ha a gazdaságban - pontosabban az állami szektorban- nincs a kívánatos teljesítményeket kiváltó ösztönzőerő, érdekeltség. Sokkal nagyobb gond, hogy az érdekeltség most már állandósult, mert hosszú ideje tartós hiánya idővel olyan, nem helyeselhető magatartásformák kialakulásához vezet, amelyek az emberek mindennapi- és nem csak a munkahelyeken tapasztatható - cselekvéseit tartósan meghatározzák. Hogy miként hozható ez kapcsolatba a keresetszabályozással? Egyszerűen úgy, hogy ha kialakul - márpedig szerintem máris tapasztalható - az a meggyőződés, hogy az állami szektorban nem érdemes tisztességesen dolgozni, s ez egyfajta általánosítható magatartásszabállyá emelkedett, akkor bizony számolnunk kell azzal, hogy az emberek munkavállalói magatartását még hosszú ideig ez a meggyőződés vezérli. Meglehet, kissé messzire kalandoztam az alapkérdéstől, hogy tudniillik a mai bérpolitika és keresetszabályozás vajon atkalmas-e arra, hogy hosszabb távon is építsünk rá, hogy biztosítsa azt a mozgató, ösztönző erőt, amelyre a gazdasági növekedéshez való visszatérés, a hatékonyságnövelés olyannyira várt időszakában szükségünk van? Szakemberek sokasága gondolkodik a megoldáson, mert az iménti kérdésre - sajnos - csak az a válasz, hogy jelenlegi bérpolitikánk és főleg a keresetszabályozásunk helyett valami egészen más és vadonatúj megoldást kell kitalálni. VÉRTES CSABA Téesztörténelem A nyolcvanas évek - egy paksi téeszben A paksi Dunamenti Egyesülés szövetkezet azok közé tartozik, amelyek évek óta hitel nélkül gazdálkodnak és soha semmilyen ágazatot nem szüntettek meg csupán azért, mert átmenetileg vesztesé-, ges volt. A nyolcvanas évek hozták meg számukra az elismerést: 1982-ben, és 1985-ben nyerték el a „Kiváló Szövetkezet" címet. Akkor, mikor az atomerőmű szomszédságában nehéz az embereket a föld mellett tartani, s akkor, mikor a szövetkezetét a gyenge termőhelyi adottsággal rendelkező téeszek közé sorolták. Ahonnan indultak Küzdelmes volt az út az első ünnepi közgyűlésig, 1982-ig. A szövetkezet elődje, a Vörös Sugár 1952. augusztus 20-án alakult meg. Kis téesz volt, és szegény. Az átszervezést követően 1961- ben a terület a hatszorosára növekedett, többen is lettek, együtt gazdálkodtak és nagy területen, de nem nagyüzemi módon. Nem is igen bízott a szövetkezet tagsága abban, hogy valaha is jobb útra fordul a szekerük. A téesz elnökének 1963 októberében választották meg Bach Ferencet, aki fegyelmezett, pontos munkát követelt, s végzett maga is. Az eredmény: 1964-ben már jól fizetett a téesz, folyamatosan emelkedtek a hozamok, s most már jobb kedvvel dolgoztak a téesztagok is. A becsületes jövedelem becsületesebb munkát eredményezett. Sokat kellett dolgozni, még 1965 után is, mikor már gépeket is vettek, s azután is, mikor 1970-ben egyesült a Vörös Sugár és az Ezüstkalász téesz. A szövetkezet történetének legproduktívabb szakasza az a néhány esztendő volt, mikor rengeteget beruháztak, felépült a szarvasmarha-, a sertés-, a juhtelep, újabb, nagyobb teljesítményű erő- és munkagépek járták a határt. Ekkor vettek fel utoljára hitelt: a téesz 1972 óta üzemviteli hitel nélkül gazdálkodik. Termelésszerkezet A termelés szerkezete a hetvenes évek közepétől változatlan, őszi búzát, kukoricát, napraforgót termelnek, sertést hizlalnak, s a tejesautó is többször fordul meg napjában a tehenészeti telepen. A VI. ötéves tervidőszakban őszi búzából hektáronként 13 kilogrammal, kukoricából 623 kilogrammal, tejből ’ tehenenként 1443 literrel termeltek többet, mint az előző tervciklusban, csökkent a tej és a hús előállításához felhasznált abrak mennyisége is. Az őszi búza kivételeiével a termésátlag meghaladja a megyei átlagot. A szövetkezet tagjainak száma 650, s közülük közel négyszázan nyugdíjasok. Van hát bőven munkája minden aktív dolgozónak, s nemcsak a földön, hanem az állattartó telepeken is. A föld egyébként a szántóm üveléság ban 17,58 aranykorona értékű. Ezért aztán fokozottan kell figyelni a tápanyag-utánpótlásra, a szerves és műtrágyázásra. A kézi munkaerő állandó csökkenése miatt az eszközök fejlesztése, felújítása és pótlása állandó feladat. Évről évre nő a termő- területre, illetve az egy dolgozóra jutó eszközállomány: tavaly ez a szám meghaladta a 30 százalékot. Állattartás A szövetkezetben az állatlétszám csökkenése - amely 1981-hez képest mindössze 5 százalékkal kevesebb - nem az országos tendenciát tükrözi, hanem a szaporulati mutató ciklikusságából ered. A szarvasmarhalétszám ezer körüli, s ebből 400 a tehén. Tavaly közel ötezer sertést hizlaltak, 360 kocát tartottak, és négyezer juhot. Az előző ötéves tervidőszakban növekvő termelés mellett 8 százalékkal csökkentették a tej önköltségét. Egy liter tej előállításához 32 deka abrakot használnak fel, s egy kiló marhahús 4,78 kilogramm abrak etetésével állítható elő. A sertéstenyésztésnél és -hizlalásnál ugyancsak csökkent a felhasznált abrak. A juhászaiban kisebb lett a bárányszaporulat, és kevesebb a gyapjú, - ez részben az időjárási viszonyokra vezethető vissza, de jobban kell figyelni az értékesítésre, az állomány minőségére, és a költségek alakulására is. A költségek növekedése ellenére az állattenyésztési ágazat jövedelmező. Növénytermesztés, kertészet A növénytermelési ágazat - a kedvezőtlen talajadottság ellenére - hozama, árbevétele minden évben emelkedett. Ez a megfelelő tápanyaggazdálkodás, a növényvédelem és az agrotechnika eredménye. Mindemellett különösen a kukoricánál és a napraforgónál csökkent az önköltség is. Tavaly a csámpai szőlőültetvény elfagyott, ezért itt ki kellett vágni a szőlőt. Ez 10 millió forint kiesést jelentett a szövetkezetnek. A kivágott szőlő helyére újat telepítenek. Miért? Bach Ferenc a szövetkezet elnöke a következőképpen fogalmaz: „A szőlőtermesztésnek ezen a vidéken történelmi múltja van, mi nem gyenge, hanem minőségi bort adó szőlőt termelünk. Átmeneti konjunktúra a mezőgazdálkodás minden ágában volt már hol többször, hol kevesebbszer. Igen-igen egyszerű megszüntetni egy éppen nem jövedelmező ágazatot, mert akkor nincs vele gond, nem kell dolgozni, gondolkodni és számolni. Ezt viszont nem teheti meg minden üzem, hisz az élelmiszerekre szükség van, s az élelmet megtermelni a mezőgazdasági üzemek dolga.” D. VARGA MÁRTA j A szövetkezet gépműhelyében csúcsesztergagéppel dolgozik Kiss Ágoston esztergályos, aki méretre szabályozza a fékdobot
