Tolna Megyei Népújság, 1986. november (36. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-07 / 263. szám
10 Képújság 1986. november 7. Majakovszkij megszólal magyarul * A szovjet irodalomról, s benne a szovjet költészetről a felszabadulásig igen szórványos híradások tájékoztatták a magyar olvasóközönséget. A hazai írók és költők is felettébb keveset tudtak az oly nagy múltú, és minálunk is régóta tisztelt orosz irodalom szocialista jelenéről, a nem orosz nyelvű szovjet irodalmakról pedig hírek sem érkeztek. Egy- egy regény - elsősorban Gorkij, aki már a forradalom előtt is világhíres volt, mellette Solohov Csendes Donjának csonkított fordítása, Katajev, Gladkov egy-egy műve, itt-ott külföldről becsempészett, külföldön magyarra fordított regény, például Rodionov-Taraszov szűk körökben lelkesen olvasott Csokoládé című elbeszélése - még csak átcsúszott a nemcsak politikai eszközökkel, de rágalmakkal és lebecsüléssel is lezárt határokon. A költészetből azonban legföljebb Majakovszkij nevét hallhatta az, aki akár politikai, akár esztétikai okokból érdeklődött az oly veszélyes hírű új kultúráról. De Majakovszkijnak is jószerével csak a nevét tudtuk, meg azt, hogy ő a szovjet költészet fő alakja. Az a néhány fordítás, amely szovjetunióbeli magyar folyóiratokban jelent meg - Mácza János, Gábor Andor, Hidas Antal tolmácsolásában -, nem érkezett el a hazai olvasókhoz. Az a nagyon is szórványos kísérlet, amely eleve torzító német vagy francia fordításokat fordított tovább magyarra, igen téves képet adott azoknak, akik váletlenül megismerték ezeket. Jellemző például, hogy szinte minden ilyen kísaerlet félreértette a költő sajátos versformáit, és szabad verseknek vélték áz eredetiben kötött formájú, rímes verseket. A versformák megváltoztatása pedig már eleve meghamisítja a költeményeket. A felszabadulás után kuttúrpolitikailag is, esztétikailag is a fontos teendők közé tartozott a szovjet költészet, és elsősorban Majakovszkij megismertetése és népszerűsítése. Új, izgalmas műfordítói feladat volt mihamarabb létrehozni az első magyar Majakovszkij válogatott versei címen megjelent gyűjteményt. Ennek előkészítésével, megvalósításával és megjelenésével kezdődik a szovjet költészet hamarosan egyre bővülő ismerete a magyar olvasóközönség körében. Talán sokak számára nem érdektelen irodalomtörténeti mozzanat az a közös munka, amelyet már 1945-ben elkezdtünk, és amelynek eredményeként az első magyar Majakovszkij-gyűjtemény 1947 elején meg is jelent. Hadd mesélem el, hogyan is történt. A közös munka tervezője, szervezője, lelke Békés István volt. Alighogy a Jövendő megindult, felvetette a gondolatot, hogy meg kell valósítani a Majakovszkij- kötetet. Akkoriban közvetlen munkatársak voltunk: ő volt a Jövendő szerkesztője, én az irodalmi rovatvezetője. Tehát együtt néztünk szét az irodalmi világban, kikkel is csinálhatjuk ezt a munkát. Én azonnal bevontam Devecseri Gábort, aki jó barátom volt. Akkoriban már végefelé járt az Odüsszeia-fordításnak, és jókedvvel vállalta, hogy mellette részt vesz a Ma- jakovszkij-munkában is. Azokban az izgatott időkben sokan végeztünk párhuzamosan sokféle fontosnak érzett teendőket. A Jövendő kapcsolatban volt a szovjet kulturális szervekkel, be tudtunk tehát szerezni olyan Moszkvában már korábban megjelent Majakovszkij-fordftáso- kat, amelyek eléggé forma- és tartalom- hüek voltak. Ezek közt volt egy Gábor An- dor-féle tolmácsolás is. Gábor Andor nemrég tért vissza hosszú emigrációjából, szívélyes viszonyban voltunk vele, tehát egyenest tőle kérhettük a Beszélgetés Lenin elvtárssal című fordítás újraközlésének engedélyezését. Örömmel segített nekünk, még abban is, hogy átnézte a többi beszerzett M^jakovszkij- fordítást és összevetette az eredetiekkel. (Gábor sokáig élvén a Szovjetunióban, tudott oroszul, amit rólunk nem lehetett elmondani.) így került eleve a gyűjteménybe az akkor még sokáig haza nem térő Hidas Antal és a Temesvárott élő Franyó Zoltán néhány fordítása. Hamarosan közénk állt Képes Géza is, aki gyakran fordult meg szerkesztőségünkben. Szabó Lőrincet, Gáspár Endrét és Kardos Lászlót gyermekkorából hozott személyes barátság kapcsolta Békés Istvánhoz. Mind a négyen ugyanabba a debreceni gimnáziumba jártak, és iskolában kelt barátságuk akkor is megmaradt, amikor életútjuk is, olykor politikai útjuk is messzire kanyarodott egymástól. Szükség volt azonban egy irodalomban jártas orosz nyelvszakos szakemberre is. Békés Lóránd György filológust szervezte be a munkába. Tulajdonképpen ő válogatta ki a költő óriási életművéből azt a 43 verset, amelyet Békéssel egyetértve és. egyenként velünk megbeszélve olyan gyűjteménynek tartottunk, amely képet adhat még a művészi fejlődés útjáról is. Ehhez előszóként illesztettük Majakovszkijnak a halála előtti évben (1929-ben) kelt prózai önéletrajzát. Az orosz szövegekből Lóránd György készítette el a gondos nyersfordításokat, pontosan jelezve a sorok ritmikai felépítését és rimképleteit. Ez azonban még mindig nem volt elég. A nyelvész Békés lakásán mindegyikünknek külön-külön felolvasta skandálva az egyes verseket, némelyiket többször is, amíg fülünkben nem'csengett a költemények nyelvzenéje. Azután ki-ki a maga otthonában kezdett játszani 1-----------------------------------;------7--------------a f ordítás lehetőségeivel. A valószínűtle- nül sok nyelven tudó Gáspár Endre és a hivatásbelileg is nyelvész Képes Géza már akkor elkezdett oroszul tanulni, hamarosan az eredeti szövegeket is maguk előtt tartották munka közben. Mi többiek kizárólag a nyersfordításokra és a verstani jelzésekre hagyatkoztunk. (Kardos László később maga is megtanult oroszul, és igen sok szovjet költőt fordított.) * Amikor egy-egy verssel elkészültünk, felolvastuk a többieknek. Igen szigorú bírái voltunk egymásnak, igényesek voltunk magunkkal szemben is. Ez a kölcsönös bírálat is, csiszolta műfordítói készségünket. Nem egy költeményt három- szor-négyszer is újraforditottunk, amíg a többieknek egyhangúlag nem tetszett. És itt a tetszéshez hozzátartozott a lehető legnagyobb forríiai és tartalmi megközelítés. Meg kell jegyezni, hogy Békés jó műfordítónak bizonyult, van olyan teljesítménye, amely máig is jobban tetszik nekem, mint későbbi, hivatásos költő készítette változat. Ez a közös munka több mint egy évig eltartott. Közben Békés már tovább is lépett a Jövendőtől, a lapot Háy Gyula és Szász Béla szerkesztette, de az irodalmi rovatvezető továbbra is én voltam. Békés István akkor egy ideig a Parnassus könyvkiadót vezette. Ott is jelent meg a végre megvalósított gyűjtemény. Vagyis a munka nagyja éppen negyven évvel ezelőtt készült, és 1947-ben jelent meg. Jónéhány verset, amelyet ebbe a kötetbe én fordítottam, azóta több ízben is újrafordítottak. De az induló balra címűt azóta is az én akkori szavaimmal mondják újra és újra a rádióban és az ország különböző pódiumain. Sok mindent írtam e negyven év alatt, de nincs olyan művem, amelyet annyiszor hallottam, vagy újranyomtatva láttam volnar, mint ezt. Majakovszkij már beleépült műfordítói irodalmunkba, nagy számú gyűjteményes kiadása van (többek közt egy négykötetes válogatás az életmű javarészéből), én magam is fordítottam későbbi kötetek számára további költeményeit. De a kezdet, az alapozás ez a 43 verset tartalmazó gyűjtemény volt. HEGEDŰS GÉZA Vlagyimir Majakovszkij: Induló balra A matrózoknak Riadó! Sorakozz menetkészen! Ne beszélj a veszélybe’, ne pletykázz! Csitt, szónokok is! Beszéljen most maga Mauser elvtárs. Az Ádám-Éva-féle törvényt tegyük ravatalra. Idő-gebénknek nincs ma féke. Balra! Balra! Balra! Hej, kékzubbonyosok! Rajta! Tengerre fel! Vagy tán eltompult a páncélosok orra, és minden hajó ül a tatján? Hadd, hogy koronáját rázza a brit oroszlán, üvöltve, diadalra, A kommünt senki le nem igázza! Balra! Balra! Balra! Ott, a kínok hegyein túl majd szűz és napos lesz a táj, Irány előre! Millió láb, indulj! S míg éhség, pusztulás van - meg ne állj. Csak öntsön körötted acélból lávát a gyülevész, a bérelt banda. Az oroszt nem gyűri le az Ántánt. Balra! Balra! Balra! Homályba vonhat sasszemet a pára? Úrrá lehet a régi újra itt? Szorítsd a világ torkára a proletárok ujjait! Ki a mellet! Rajta, a dobbal! Zászlókat a mennyei falra! Ki lépett ott ki jobbal? Balra! Balra! Do/•■O f HEGEDŰS GÉZA fordítása Simon István: A Péter-Pál erődben Vigasztalan fal. Az ajtó is hol nyílt, hol csukódott, de tárva sose volt. S a cella (amely Uljánovot, Gorkijt benyelte) és a szürke folyosók Igen, ezek voltak a katedrális égbe, csillámló tű-tornya alatt, ahogy gondolták és hitte a cár is, a szellemen még a biztos lakat. Szorongása csak neki volt, az őrnek; csengette hát patkóját délcegen, magában mormogva: itt ki nem törnek! Pedig ültek csak bent a priccseken. Kergeti mégis az a láthatatlan kétely ördöge, a hideglelés; kardja, mert meghajol, bokája csattan, míg a kémlelőnyíláson benéz. (A tornyok kint az egész órát csengték, elhullajtva, mint fák' a levelet, És közelgett, ha lassan is, tizenhét, s látja, hajnal jön, pirkad már kelet.) » Elmondjam neki utólag, mit érez? A vas nehéz és nehéz a fogoly téli fákként bepólyált feje; véres foltokat láthat. Tovább rostokol. De tudja,bármi szűk a cella, gólya ahogy nem hozhat végül gyereket, elgondolja, míg útját föl-le’ rója hogy minden új még kínban született. S benéz újra... Mily fényesség vakít! Megtántorul - a gyötrelemtől sárga szempárból gyémánt-tűz ragyog: a hit falat-törő örök világossága... Leningrád, 1965. október Szergej Zaligin: Vihar után* (részletek) I. 1921. Nyár ...Ezzel kezdődött el a játék. Nem tudták, hogy figyeli-e valaki őket, a játékukat, valószínűleg senki se törődött velük, de a játék az folytatódott, mégpedig híven, elevenen, Pjotr Kornyilov még meg is rémült egy pillanatra, „Miféle ember ez? Miféle nő lehet, ha ilyen élethűen tud játszani?" Egy perc múlva azonban már megértette, hogy ez a nő nem ábrázolt senkit, csakis saját magát: adva volt egy helyzet, amelyben ma élt, kifejezetten ez a helyzet, és nem valamilyen másik, és ő ennek minden erejével, sőt erején felül alávetette magát, meg akart felelni neki, talpon akart maradni benne. És nem ő volt a rendező, hanem maga Kornyilov, és ha lehet valamit csodálni, akkor az Kornyilov színészi képessége; a nő csak megadással utánozta - a régen várt találkozás féktelen örömére örömmel, az ölelésére öleléssel, a zavarára sokkal nagyobb zavarral válaszolt. Ha tehetséggel csinálta, az az engedékenység tehetsége volt. így hát nem azonnal, nem az első pillanatban ismerték meg egymást, és amikor egymásra ismertek, először zavartan álltak, majd erőszakkal eloszlatták a zavarukat, kitárt karral egymásnak estek, ölelkeztek, csókolóztak, megfeledezve a csomagokról: a kopott útitáskáról meg az eléggé terjedelemes batyuról. Amíg ölelkeztek, hála istennek, senki se lopta el a csomagokat, felkapták hát az útitáskát, meg a batyut, megkerülték az udvar- ház-templom-vendéglő építészeti jegyeit elegyítő pályaudvar épületét, kimentek a * A Szovjet irodalom 1986. novemberi számából. térre, és nagyon megörültek, amikor megpillantottak egy szabad bérkocsit. Nem személyszállításra, hanem teher- furvarozásra való volt az a bérkocsi, inkább afféle szekér, de őket, szerelmeseket ez egyáltalán nem zavarta, feldobták rá az útitáskát, meg a batyut, meg sem egyezve a fuvardíjban, maguk is felugrottak, megmondták a címet - Loktyev utca, a Zajcsan tér sarka -, és mint akik valamikor összetartoztak, de aztán évekre elszakadtak egymástól, úgy ültek a bérkocsin, amely vitte őket a homokos auli utcákon, a perzselő és vakitó nap fényében. Zavarban voltak egymás előtt, és felkeltették a bérkocsis kíváncsiságát, sőt kiváltották az együttérzését. Először az iránt érdeklődött, milyenek a gabonaárak arrafelé, ahonnan a „nagyságos” utas érkezett, mibe került az első, no meg a második osztályú búza? Hát a korpa? Az utas készséggel és részletesen válaszolt, hiszen a kocsis szemtanúja az ő ideérkezésének meg a szeretett nővel való találkozásának. Természetesen az utas is érdeklődött; mivel eteti a kocsis nehéz igáslovát ebben a mostani takarmányszűke világban? Melyik utcában lakik? Az utas persze emlékezett a kocsisra, annál is inkább mert az kivívta a rokon- szenvét. A kocsis pedig, aki minden szükség nélkül csak úgy megszokásból, a rend kedvéért meg-megsímogatta szi- ronybőrostorával sárga lova hátalmas tomporát, már Pjotr Nyikolajevicsnak szólította az utast, és elsírta neki a fuvarosélet keserveit, meg a takarmánygondokat a különböző időkben, először a pej, aztán az almásderes, most meg ennek a világossárga, majdnem fakó lónak az idejében. Második Miklós cár, Ke- renszkij és a bolsevikok alatt. Pjotr Nyikolajevics Kornyilov ügyesen, sőt lelkesülten beszélgetett a hőségről, meg a nemrégen felhajtott kisüstitől kipirult és megizzadt kocsissal, de közben nem őt, hanem a nő arcát figyelte, azét az emberét, aki megajándékozta e találkozás mesés örömével. Hát igen, furcsa volt az arca, nem is lehetne megmondani, milyen. Kornyilov nem tudott leolvasni róla semmit, de bízott abban, hogy előbb-utóbb kirajzolódik rajta valami. V Ez a majdnem misztikus női arc igen furcsa volt, azért beleillett ebbe a teljésen reális, teljesen konkrét világba - a csúnya kis faházakból széles, kövezetlen, homokos utcákból álló tikkasztó városba, benne fuvarossal, meg a világossárga, majdnem fakó nehéz igáslóval. Igen, ebben a világban létezett ez a nő, kétségtelenül ebben. Az igásló is alighanem érzékelte az utas elégedettségét, de nem közvetlenül, hanem a gazdája széles jókedvén keresztül, amit eléggé ritkán tapasztalt, kissé ingó léptekkel, maga is vidámabban ballagott, a villásrúd között, meg se koty- tyant neki a nyikorgó szekér a három emberrel, meg azzal a kis batyuval: jobb- ra-balra lengetve a farkát, gondtalanul, de rá jellemző kitartással szedte és fújta ki a széna és egyéb illatú levegőt, ütemesen mozgatva közben a fülét - láthatólag neki is örömet szerzett, hogy hallja önmagát. A vasútállomás kint volt a város szélén, és a nehéz igásló először a két versztnyi kiterjedésű homokos, napfényben sárgálló buckákkal teli üres telket hagyta maga mögött - ez már hasonlított a nem
