Tolna Megyei Népújság, 1986. november (36. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-07 / 263. szám
8 Képújság 1986. november 7. ★ HORIZOÍIT^ Volgográdi utazás A katonaváros békére hív Volgográd lakói a mondabeli Főnix madárhoz hasonlítják városukat, amely négyszáz éves történelmében, többszöri pusztulás és drámai események után is, hamvaiból mindig újjáéledt. Nem is alaptalan ez a hasonlat, hiszen az Európa legjelentősebb vízi útja mellett fekvő, napjainkban már csaknem milliós nagyvárosnál többször is egy ország sorsa dőlt el. Az egykori Cáricin, majd Sztálingrád s ma Volgográd különösen a második világháború menetét döntően befolyásoló volgai ütközettel írta be nevét kitörölhetetlenül a történelemkönyvekbe. Ez a név azóta egybeforrott a hősiesség, az önfeláldozás fogalmával. Korai diákkoromban gyakran álmodoztam arról, hogy jó lenne a hős város véráztatta utcáin felidézni a harcok emlékét. Ám akkori álmom csak jó néhány év elteltével, a közelmúltban teljesülhetett, amikor is az Országos Béketanács által szervezett békecsoport utazásán részt vehettem. Fél- százan voltunk, az ország minden részéről, sétálhattunk az ott egy kilométer széles „Volga Anyácska” partján, s felidézhettük a 44 évvel ezelőtti eseményeket, kétszáz nap és éjszaka ádáz küzdelmét. Ugyanakkor megcsodálhattuk azt is, menynyit fejlődött a város az utóbbi évtizedekben. A repülőtérről befelé vezető úton már hosszú percek óta haladtunk a városközpontnak tűnő utcákon, ám szállodának még hire-hamva sem volt. Némi csodálkozásunkra a helyi kísérő mosolyogva közölte: a Volgának csak az egyik oldalán elterülő város hossza nyolcvan kilométer... Minden útnak vége szakad azért valamikor, s így mi is elfoglalhattuk helyeinket a főtéren álló elegáns Inturiszt Flotelban. Bár ekkorra már alkonyodon, de egy esti ismerkedő sétát a legtöbben nem mulasztottunk el. Mindjárt szállodánk tőszomszédságában, a Központi Áruháznál szembenéztünk egy pillanatra a müIttál: emléktábla tudatta, hogy e ház pincéjében adta meg magát Paulus tábornok és a 6. német hadsereg egész vezérkara 1943 februárjában. Mára különben a város képe szinte már hihetetlenné teszi, hogy egykoron, nem is olyan rég, körös-körül üszkös romhalmazok jelezték csak: valaha épületek álltak itt, s hogy mennyire kilátástalannak tűnt akkor a helyreállítás, az is mutatja, hogy sokan javasolták: örök mementónak maradjon meg a romváros úgy ahogy van, s a közelben építsenek fel egy újat. A városlakók nemet mondtak az elképzelésre, s a memtropolisz mai virágzó jelene őket igazolja. Ritkán találkozni ennyire egységes és gondosan megtervezett városképpel, mint a Sztálingrád romjaiból kisarjadt Volgográdban. Széles, fákkal szegélyezett sugárutak, egyforma, de nem monoton hangulatú lakótömbök - az újabb városrészekben természetesen itt is a házgyári technológia uralkodik - zöldövezetek, parkok sokasága ötlik a látogató szemébe. (A sok zöldterületre bizony szükség van, hiszen a mintegy 140 nagy- és középüzemével Volgográd az Orosz Föderáció egyik legnagyobb ipari központja. Egyik reprezentáns óriása a hires traktorgyár, amely az ifjú szovjetállam első ilyen létesítménye volt.) A békét, a békés épitőmunkát szimbolizálja a mai Volgográd léte, amelyet nem kevesen valóságos élő műemlékvárosnak tartanak. Joggal, hiszen a békés látképet hol itt, hol ott szakítják meg a különböző háborús emlékek, ezzel is sugallva: a nagy világégésnek nem szabad megismétlődnie! Hősök fasora, a 62. hadseregtől elnevezett rakpart és még sok hasonló utcanév, a régi malom háború perzselte téglaépülete - Drezdában találkozhatunk hasonló emlékeztetővel, ahol egy hatalmas templom romjai próbálják éberen tartani az emberiség emlékezetét -, a legendás Pavlov-ház, az egykori frontvonal mentén talapzatra emelt tanktornyok... mind-mind óhatatlan hozzátartozói a városnak. Mint ahogyan a város jelképévé vált a Mamajev Kurgánon magasló monumentális emlékmű-komplexum. Nem szeretem igazán az olyan jelzőket, hogy monumentális, de ez esetben igazán helyénvaló ez a megállapítás. Képekről és a televízióból sokszor megcsodálhattuk már ezt az együttest, de más a kép és más eredetiben látni és érezni a kegyelet s emlékezés atmoszféráját. (Nem mindennapi élmény például pár méternyi közelségből feltekinteni a 85 méter magas központi szoboralakra.) A város arculatát természetesen jelentős mértékben meghatározza a Volga, e fontos vízi út, amely e funkcióján kívül az üzemeket és a lakosságot egyaránt ellátja éltető vízzel. S ez annál is inkább fontos, mivel sok éves tapasztalat szerint különösen a nyár igen száraz a vidéken. Nem véletlen, hogy Volgográd sók pontján, parÖrök memento a háború perzselte egykori malom épülete kokban és utcákon fedeztem fel vízvezetékeket, amelyek a folyó értékes adományát továbbítják. S ha már a vízről beszélünk, nem feledkezhetünk meg egy ipari nevezetességről, a Volgai Vízierőműről, amely a maga nemében a legnagyobb Európában. Éppen az idén ünnepli elkészültének 25. évfordulóját a hatalmas energetikai rendszer, melynek teljesítménye több mint 2,5 millió kilowatt Nem szeretném fölös adatokkal untatni az olvasót, ám tollhegyre kívánkózik, hogy az erőműhöz tartozó mesterséges tavat nem érdemtelenül nevezik itt tengernek: szélessége 20, hossza pedig 300 kilométer... Sajnos pillanatok alatt elröppent az a pár nap, amit a Volga menti hős városban tölthettünk. A látottak és hallottak alapján -, amit egy veteránokkal való baráti találkozás tapasztalatai is megerősítettek - a’-város egész dicsőséges történelmével, a katonaváros nehéz sorsával a békére hiv fel. S a béke nevében dolgoznak és alkotnak a mai votgog- rádiak. DARÓCZI LÁSZLÓ Forradalom és reform A társadalmi forradalom sajátos, meghatározott szakasz a történelmi folyamatban: ugrás, amelyben radikális állapotváltozások következnek be, utat nyitva a feltörekvő osztály új rendjének kialakulásához. Ezután már a társadalmi, gazdasági változások kis lépései, reformok jönnek, hogy kiteljesítsék a forradalmat, részleteiben is megvalósítsák annak céljait. Évekig, évtizedekig forradalmat csinálni nem lehet. A permanens forradalom képtelenség, hiszen nem lehet az embereket egyfolytában lázban tartani. A „tartós” forradalom szükségképpen célt téveszt: a folyamatok kéz- bentarhatósága, kezelhetősége csökken; túlhangsúlyozódik a diktatúra (legyen bár ez proletárdiktatúra) a demokráciával szemben; a forradalom előbb- utóbb felfalja gyermekeit, anyagi és erkölcsi tartalékait; kiveszi a nép és a gazdaság erejét. Éppen ezért a radikális állapotváltozás után konszolidációnak, megnyugvásnak, rendnek és helyrerá- zódásnak kell következnie. A forradalomnak abba kell hagynia önmagát, hogy eredményeit megszilárdítsa. A forradalom: a réginek tagadása, lerombolása, romeltakarítás, feltételteremtés, s kapunyitás az újnak. Ki tudja használni a régi rendszer müködőkép- telenségét, de még nem hozza létre az új rendszer működőképességét. Tudja pontosan, mire mond nemet, de még nem tudja pontosan, mikre mond igent. Főleg rombolás a feladata és nem építés. Ami feltételeket kihasznál, nem ő hozta létre; amelyeket létrehoz, nem ő használja ki. A forradalom - ha megnöveli önmaga szolgálati idejét - túlzásokba fut, sok ellenséget gyárt, a szövetségi politika elveit akaratlanul is megsérti; nemzetközi kapcsolatait szűkíti, merevíti; az államhatalmat túlbürokratizálja. Lenin jól tudta, mikor kell a módszereken változtatni. 1918 áprilisában egyik írásában panaszkodik, hogy egyesek szerint „vörösgárdista rohamot” intéztek a tőke ellen, és ez nem volt szép dolog. Mi mást lehetett volna tenni? - tette fel a kérdést. És kijelenti, hogy most már az ilyan rohamok ideje véget ért. „Kövenként rakjuk le a szocialista társadalom szilárd alapjait, dolgozzunk fáradhatatlanul, hogy megteremtsük a fegyelmet és az önfegyelmet, hogy mindenütt fokozzuk a szervezettséget, a rendet, a vállalkozói kedvet, az egész nép erőinek harmonikus együttműködését.” Az októberi forradalom egymagában még nem teremtette meg az új társadalmat. Új helyzetet hozott létre, amely új típusú fejlődési folyamatot indított el. Minden eredmény ennek a folyamatnak a sikerétől függött. Akkor sikeres egy forradalom, ha az általa megindított folyamatok sikeresek. Azonnali választ kell adni addig soha fel nem tett kérdésekre. Szinte a szovjethatalom megszületésének pillanatában meg kellett oldani korszakos jelentőségű dolgokat. Hogyan szerveződjön a mezőgazdaság? Miként alakuljon az ipar? Mi legyen az ország, a gazdaság irányítása? Melyek az új helyzetnek leginkább megfelelő intézmények? A forradalmat követő reformok dolga magának a forradalomnak nem-forradalmi eszközökkel való folytatása, az ígéretek valóra váltása, a társadalom, a nemzet életképességének, működőképességének biztosítása; bizalomépítés és bizalomerősítés; jövőépítés és jövővédelem; a hatalom önkorlátozása; az új jogrend kiépítése; igazodás a változó körülményekhez, a közvéleményhez, az immár konkretizált ideológiai tételekhez. A hatalom megragadása más, mint annak kiépítése, megtartása. Az utak, lehetőségek, keretek megnyitása más, mint ezek tartalommal való kitöltése. A forradalom után már szinte minden folyamat evolúciós (továbbfejlesztő), és nem revolúciós (radikális változást hozó). A keretek kitöltése nem robbanásszerű; nem hajtható végre „vörösgárdista” rohamokkal. Nem tudjuk a szocializmus várát „menetben" elfoglalni, és máris tovább menni a kommunizmus felé. Előbb a szocializmust kell önalapon fejlődővé, egészségessé, életképessé, működő- és ellenállóképessé tenni. Politikában, gazdaságban, kultúrában sok évtizedes, türelmes, rendszeres tevékenységre van szükség. Mai nehéz helyzetünkben különösen tisztán látjuk, milyen hosszú idő kell ahhoz, hogy a szocializmus hazánkban olyan állapotba kerüljön, amelyben már teljes mértékben képes kibontakoztatni önmaga előnyeit, amikor már valóban a dolgozó kollektívák a főbb termelési eszközök köztulajdonosai; amikor már létrejönnek az osztálynélküli társadalom feltételei. Idő kell ahhoz, hogy megvalósuljon a nemzet erkölcsi-politikai egysége; bejáratott, egyértelmű, összehangolt politikai, társadalmi, jogi és gazdasági mechanizmusok működjenek; a társadalom minden tagja számára nagyjából egyenlőek legyenek a lehetőségek a tanulásra és a továbbtanulásra, az egészségügyi, a közüzemi és kommunális szolgáltatások igénybevételére, az előbbrejutásra, a boldogulásra, a lakásra; olyan szociálpolitikára, hogy önhibáján kívül senki se éljen szegénységben. Amit deklaráltunk, szüntelenül érezze a- nép, hogy teljesül. Fokozatosan az emberek, a dolgozó kollektívák kezébe adjuk sorsuk irányításának jogát és eszközeit. A reformok révén állandóan megújítjuk („innováljuk”) a társadalmat, nehogy elmerevedjen, elnehezüljön. Amit a fejlődés kíván, megtesszük. Egyesítjük a társadalmi forradalmat a tudományos-technikai forradalommal. Új viszonyt alakítunk ki a munka és a tőke között, fokozatosan lehetővé téve, hogy a tőke tegye jóvá történelmi bűneit: Jiozadékának egy része a munkáé legyen, bérré, munkajövedelemmé, juttatássá váljon. Közben pedig forduljon bírálatunk mind inkább a polgári társadalomtól saját társadalmunk felé, hiszen hibáinkat más ki nem javítja helyettünk. A reformok révén tegyük emberibbé, humánusabbá társadalmunkat, jogrendünket, élet- és munkakörülményeinket, gazdaságirányításunkat. És miközben „reformálunk”, tudnunk kell, hogy lényegében a forradalmat folytatjuk. A rabszolgaságból a feudális rendszerbe való áttérés, a feudális rendszerből a tőkés rendszerbe való átmenet évszázadok alatt ment végbe. Miért lenne a mostani fordulat kivétel? A forradalom - szűk értelemben - „pontszerű cselekvés”, amely az alapokat változtatja meg, hogy utána tiszta lappal indulhassunk. De most úgy látjuk, hogy az intézményekben, a mechanizmusokban, a munkában, a munkakörülményekben, a technikában végbemenő gyakorlati átalakulások is a maguk tömegességével és egyidejűségével szinte forradalomszerű radikális változásokat hoznak. Szinte forradalmi változás az, ami napjainkban a Szovjetunióban és Kínában lejátszódik. Igazi forradalomnak tűnik napjaink tudományos-technikai forradalma és „a minőség forradalma”. Amikor egy társadalomban összegyűlnek a bajok, megnőnek a feszültségek, halmozódnak a konfliktusok, és már-már válságjelenségek fenyegetnek, akkor forradalmi jellegű reformok szükségesek. Ilyen reform volt hazánkban az 1957-1958. évi változás, az 1968. évi gazdasági mechanizmusreform, s valószínűleg ilyen az a korszerűsítés, amelyet a gazdaságirányításban, a pénzügyi és bankrendszerben, a választási rendszerben mostanában végrehajtunk. Eléggé radikálisak ezek a változások. Nem tagadhatjuk persze, hogy talán túl sok eközben a kapkodás, a foltozgatás, a magunk által elkövetett hibák korrigálása, az egyik feszültség csökkenésével más feszültségek növelése. Sok a félmegoldás, a nem elvi alapon álló kompromisszum. De mégis: évtizedek óta olyan utat járunk, ahol a következő lépések érdekében nem kellett egy-két mérföldet visszamennünk. Ott folytathatjuk a korszerűsítési folyamatot, ahol annak megérettek a feltételei. Olykor fontolva haladásnak tűnhet ez, de haladás. Elkerüljük a visszalépésekből származó anyagi és politikai veszteségeket. Számos új lépésünk nem egyszerűen ráépül a korábbi viszonyokra, hanem több vonatkozásban ezeket újakkal váltja fel. Az igazi reform egyrészt a régi folytatása, másrészt annak túlhaladása és felváltása. Időlegesen szembekerülhetnek egymással azok, akik a szocializmust a reformoktól, s azok akik a szocializmust a lemerevedéstől féltik. Kereskedünk, vállalkozunk, üzletpolitizálunk - nem kevesek felháborodására. Az októberi forradalom negyedik évfordulóján mondta Lenin (írom ezt azoknak, akik az idézetnek inkább hisznek, mint az új jelenségeknek), hogy „a proletárállamnak óvatos, hozzáértő, ügyes nagykereskedővé kell válnia... A nagykereskedő mint gazdasági típus látszólag olyan messze van a kommunizmustól, mint ég a földtől. De éppen ez egyike azoknak az ellentmondásoknak, amelyek a való életben a kisüzemi parasztságtól az államkapitalizmuson keresztül a szocializmushoz vezetnek.” Nem tehetünk róla, de annyira be- lénkbeszélték, hogy a profit, a tőke, a vállalkozás csúnya dolog, hogy most ezek honosítását a kapitalisztikus elemek beszivárgásának látjuk. Az is zavar minket, hogy nagyon eltolódtunk a régi gazdasági szemlélet felé. Közben örülünk annak, hogy hazánkban mind több tere van a kezdeményezésnek, a piaci viszonyoknak. Hát ilyenek vagyunk. A régi bolsevikok is átélték mindezt. Nekik mondta Lenin: „Tartsd számon gondosan és lelkiismeretesen a pénzt, gazdálkodj takarékosan, ne henyélj, ne lopj, tarts szigorú fegyelmet a munkában - éppen ezek a jelszavak, amelyeket a forradalmár proletárok joggal kigúnyoltak akkor, amikor a burzsoázia mint kizsákmányoló osztály az efféle beszédekkel leplezte uralmát, válnak most, a burzsoázia megdöntése után, a mai helyzet időszerű és fő jelszavaivá.” Dr. Pirityi Ottó A város fölé magasodik a Hazát szimbolizáló nőalak a Mamajev Kurgánon
