Tolna Megyei Népújság, 1986. november (36. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-29 / 281. szám
1986. november 29. Képújság 11 Erőd a víz alatt II. » Az első hazai vízi régészeti kutatás krónikája Délután kiderült, hogy a földváriak se- gitőkészsége nélkül mit sem ért volna a mi egész igyekezetünk. Ha nincsenek azok a postai dolgozók, akik a legképtelenebb hívásainkat is percek alatt kapcsolták, a telexkezelők, akik munkaidőn túl is bentmaradtak a munkahelyükön a mi kedvünkért, vagy azok a munkahelyi vezetők, akik mindezt első kérésünkre engedélyezték, - nos, ha ők nincsenek, most nem születhetne meg ez a beszámoló sem. Délután fél kettőkor kezdtük meg a telefonálást Dánóék lakásáról és már négy óra is jócskán elmúlt, amikor - csaknem negyedszáz távolsági beszélgetés után - végre megrendelhettük telexen az /. sz. Úszódarut a munkák elvégzésére. Pedig segítségben tárgyalópartnereinknél sem volt hiány. Minden ügyintéző, - lett légyen az MAHART, Országos Vízügyi Hivatal vagy a különböző vizügyj igazgatóságok dolgozója, vagyis mindenki - akit az ügyben keresnünk kellett, a legnagyobb segítőkészséget tanúsította. De hát honnan is sejthettük volna, hogy akár csak egyetlen kő kiemeléséhez is körülményesen beszerezhető engedélyek sorára van szükség, s azok nélkül még a leghatalmasabb úszódaru is mozdulatlanságra van ítélve.- Igen! Mi megértjük önöket. Tudjuk, hogy nemzeti érték, de mi ebben nem vagyunk illetékesek. Mondok egy nevet és egy telefonszámot, ott próbálják meg! - Ilyen és ehhez hasonló válaszokat kaptunk sorozatban. Megköszöntük és perceken belül már a következő hívottnak soroltuk kéréseinket és érveinket: - Bölcske térségében a Dunában...páratlan műérték..„egy évszázadban csak egyszer,...megint árad a Duna...holnap talán már késő...stb. stb. És jött az újabb sajnálkozás és az újabb cím és telefonszám, miközben az óramutató könyörtelenül haladt előre. Negyed öt tájékán, - amikor már csaknem feladtuk - végre megtört a jég. Az Országos Vízügyi Hivatalnál akadt valaki, aki hajlandó volt írásban is megküldeni a MAHART-hoz, hogy elvi engedélyt ad a munkához. Végre! Ennek birtokában a MAHART a mi megrendelőnket is elfogadja. Ettől kezdve már csak a másnap járt az eszünkben. Az rendben van, hogy végre meglesz a daru, de kezelők nékül mit sem ér. És ha ők megjöttek, megérkezik- e időben az indulási parancs is? Vagy - ami még ezeknél is fontosabb - vég- zünk-e addigra mi magunk a romok felmérésével és térképezésével? Mert ha nem, akkor jelentőségét veszti mindaz, amiért eddig küzdöttünk. A tudomány számára ugyanis csak az a régészeti lelet ér valamit, amit pontosan dokumentáltak mielőtt az eredeti helyéről kimozdították. Ehhez a munkához azonban három régész kell; kettő, aki a vízben méréseket végez és egy, aki a térképet rajzolja. Sok választási lehetőségünk nem volt, ebben a munkában csak egy valakire számíthattunk igazán, az 1973. évi lelet átvevőjére és meghatározójára. Kőhegyi Mihály bajai múzeumigazgatóra. Arra a kollégára, aki több évtizede minden szabad idejét a Dunán tölti, s így otthonosan mozog a vízen, aki ennek a lelőhelynek a sorsát is első perctől fogva szívén viselte. Késő éjszaka értünk Bajára, ahol néhány mondatos beszámolónkat apróbb családi riadalom, majd gyors csomagolás követte, - és hajnali ötkor már együtt robogtunk Földvár felé. 1986. október 23. - csütörtök Ez a nap is telefonálással kezdődött, de ezek a beszélgetések már megnyug- tatóbbak voltak mint az előző napiak. Kiderült, hogy az utolsó engedélyek is megérkeztek, már a daru. személyzete is úton van'és legkésőbb kilenc órára az indulási parancsot is megküldik. Egyébként is legyünk nyugodtak, mert nincs a Dunában akkor kő, amit három méter szélesre nyitható kanállal ki ne tudnánk emelni. - Mi természetesen akkor lennénk igazán nyugodtak, ha a kövek már legalább a parton lennének! De hát hol van az még? Ráadásul mintha Fortuna is visszavonulóban lenne egy kicsit. A kotróhajón eltört egy fontos alkatrész, így őket is a saját munkájuk foglalta le. A kotrómester helyett így a jóval ifjabb Robi vesz minket pártfogásba. Neki is csak arra van ideje, hogy csónakunkat a kis motorcsónakkal a helyszínre vontassa; társainak az ő munkájára is szüksége van. Eközben az ég is egyre inkább beborult és előbb permetezve, majd egyre sűrűbben zuhogva eleredt az eső. A vízben állókat ez utóbbi természetesen kevésbé zavarta, mint a csónakban álló „térképészt”, akinek dolgát nagyon megnehezítette a minduntalan elázó papír, a nehezen fogó ceruza, a szemüveg lencséire tapadó esőcseppek. A munka azért, - ha lassan is, - de haladt. A lábbal kitapogatható romok felszínén addig haladtunk előre észak és dél felé - amíg a gumiruhánkba már kezdett beszivárogni a víz. Ezeken a pontokon leszúrva egy- egy jelzőkarón kifeszítettük a műanyagbevonatú mérőszalagot, majd az így felvett tengelytől jobbra és balra bemértünk minden megtalált követ. Bemértük a víz alatti falak határait, majd vízben is használható jelzőkrétával beszámoztuk a köveket. Csak ekkor néztünk először körbe! Hol van a daru? Eddig nem nagyon hiányoltuk, de ettől kezdve egyre inkább. Akkor jöttünk rá, hogy már négy és fél órája szünet nélkül a vízben vagyunk. De mi lesz, ha hiába, mert valami mégis közbejött. A szorongó gondolatok nyomán lassan Daruról darura a solti rakodónál odalopakodott hozánk két nagyon is nemkívánatos vendég; a hideg és az elkeseredés. Annak nefn sok értelme volt, hogy vizes ruháinkban a Duna közepén várjunk a bizonytalanra, így kieveztünk a bölcskei partra és megpróbáltunk futással felmelegedni. A módszer voltaképpen nem rossz, ha az ember csak úgy „szárazon” fázik. Ám főbb liter vízzel a gumiruha csizmáiban) nagyon keserves melegedés. Újabb ötlet jött: - Gyújtsunk tüzet! Jó, de mivel? - És ez volt az az alkalom, ahol titokban bántuk, hogy hármunk közül senki sem dohányzik. De hát lehetetlen nincs, csak tehetetlen ember. Ahol erdő van és fűrész hangja hallatszik, ott erdőmunkás is van. Újabb félórás szorgoskodás eredményeként végre fellobbant a tűz az ártéri erdő szélén. Melegéből azonban semmit sem éreztünk, mert - mintha csak erre várt volna - abban a pillanatban a folyókanyarban óriás gémjével előtűnt az úszódaru. Úgy éreztük, hogy ez maga a megváltás. Az úszódaru azonban nem sétahajó és helyváltoztatásra is csak az Ipoly nevű kishajó segítségével képes. Így mire a közelünkbe ért, már java délután volt. Ekkor megint bebizonyosodott, hogy a Duna nem adja könnyen a kincseit. Akárhogyan is ügyeskedett az Ipoly személyzete, bármely oldalról is igyekeztek hozzánk férkőzni, a daru mindig zátonyra futott. Végül megint az időközben megérkező Bagó Zoli tapasztalata segített. Ö már ismerte a terepet és azt a part és a falak közötti keskeny átjárót is, amelybe azután sikerült baj nélkül beirányítania a hatalmas testű darut. Mire mindez megvolt, már párás szürkület szállt a vízre, s csak perceken múlt az este érkezése. Rövid taktikai megbeszélés a fedélzeten és máris kész a döntés: a hajónak vannak reflektorai, de ilyen körülmények között csak a leginkább hozzáférhető kövek kiemelését szabad megkockáztatni. A többi holnapra marad! Hirtelen vakító fény árasztja el a víz felszínét, a halogén reflektorok végigpásztáznak bennünket, majd megállapodnak a jelzőkarókkal megjelölt szakaszon. Az első próbálkozás aztán mindjárt bebizonyítja, hogy az óvatosság sohasem árt. A centiről centire óvatosan mozduló óriás markolószáj lassan kinyílik és elmerül a vízben. Megfeszül a drótkötél és halljuk, érezzük, hogy már fogja a követ. De csak egy pillanatig! Ahogy a víz fölé emelné, megcsúszik a kö...és visszazuhan a vízbe. Újabb fogás, ugyanoda, - most háromméteresre nyílik ki a markoló - és már biztosan tartja az egész lelet leghatalmasabb kövét. Lélegzetünket visszafojtva figyeltük ahogy a hasáb alakú kőkolosszus lassan kiszakadt a vízből és záporfüggönyt húzva magával, lassan a darutest fölé úszott, egy félkört írva le a mélyvíz fölött. Ha ott leesik, talán örökre odavész. De nem esett le, Sem az első, sem a mindjárt utána következő második hatalmas oltárkő sem, melyet megpillantva valamennyien felkiáltottunk a meglepetéstől. A fényben csillogó, a drótkötélen lassan forgó kő mindkét oldalát egészalakos, faragott ábrázolások díszítették. A fedélzeten aztán az is kiderült, hogy mindkettőn szépen vésett, latin nyelvű felirat is van, mely természetesen olvashatatlan volt az algától, a rátapadt csigától és a fénytől megzavart, összevissza szaladgáló apró rákok tömegétől. Még egy utolsó nekirugaszkodással egy szép, négyzetes oltáralapzat is a fedélzetre került és akkor már valóban úgy döntöttünk: - mára nincs tovább! Mindenkinek pihenni kell! Mi Zolival visszatértünk a kotróhajóra, új barátaink: Pali bácsi a főnök, Ernő a darukezelő, Laci a gépész és Józsi a matróz pedig a római romok töltött békésen hintázó úszódarun töltötték az éjszakát. 1986. október 24. - péntek Az éjszaka mindannyiunknak egyformán rövid volt, mert reggel hétre már vártak minket a darun. Alig múlt el fél nyolc, már mindketten újra derékig jártunk a vízben. Illetve dehogy derékig, olykor nyakig, vagy éppen úszva. A lelkesedés ugyanis elfeledtette velünk, hogy a tegnap még viszonylag sima fenéken a kivett kövek helyén 1,5-2 m-es lyukak lapulnak. Az első kényszerfürdők után így egy állandóan készenlétben lévő csónak és a derekunkra kötött dobókötél vigyázott minden mozdulatunkra. Ahogyan múlt a délelőtt, úgy gyűltek a fedélzeten az egyre szebb kövek. Utolsónak a „tájékozódási pont” - azaz az elsőnek megtalált megdőlt „oszlop” és az arra feltett figurális díszítésű kőtöredék maradt. És milyen a szerencse! Mire ezek kiemeléséhez fogtunk megérkezett a Tv- hiradó forgatócsoportja is. Nem feleslegesen. így legalább este magunk is újra tanúi lehettünk a két legszebb kő kiemelésének. A nagyrészt fövenybe ágyazóA harmadik napon Robi vett minket pártfogásába Eközben otthon lévő és előre siető kollégáink lázasan szervezték fogadásunkat. Nem kis gondot okozott ugyanis péntek estére olyan darut előteremteni és olyan kezelőket oda kéretni, akik megfelelő óvatossággal, épségben le tudják tenni a kocsiról a nehezen megszerzett kincseket. Hála azonban a Gemenc Volán segítőkészségének és a bonyhádi fiatalemberek - Molnár János, Selmeczi József - megértő segítségének, ez is baj nélkül megtörtént. A kövek pedig ma már a megyei múzeum előtti téren várják további sorsukat; az alapos tisztítást, a körültekintő vizsgálatokat, valamint a hó és a fagy ellen védő ideiglenes téli „öltözéket”. És most, személyes beszámolónk végén megkíséreljük néhány mondatban ösz- szegezni az első vizsgálatok eredményeit, melyeket Dr. Tóth Endre, a Magyar Nemzeti Múzeum osztályvezetője, régészeti szakfelügyelő volt szíves rendelkezésünkre bocsátani. Első vizsgálódásai alapján elmondható, hogy a lelet gerincét a töredékes Mars ábrázolás és négy hatalmas méretű oltárkő alkotja. Ezek közül egy olvashatatlan és a másik három is több ponton még nehezen olvasható. Ettől függetlenül már' most megállapítható, hogy a Jupiter, Juno, Fortuna és Victoria álló alakjaival díszített oltárokat magasrangú polgári tisztviselők állították a III. század harmadik évtizedében, tehát a késő-Severus- korban. Az egykori aquincumi tisztségviselők neve jól olvasható, de hogy mely császár üdvéért állították az oltárokat, az ma még nem egyértelmű, mivel a később elátkozott császárok nevét az utódok lebontották és - feltehetően a Dunán - a mai Bölcske térségébe szállították, hogy egy újabb építménynél - minden bizonynyal egy dunai kikötőerőd építésénél - felhasználják őket. Ennek építési idejét a korábbiakban már említett bélyeges téglák a IV. század első felére határozzák meg, „amikor a kőfaragványok másodlagos felhasználása egyébként sem volt ritka”. És most további terveink részletes fejtegetése helyett álljon itt a nemzetközi tekintélyű szakember javaslata: „Tekintettel arra, hogy a Duna-parti kikötőerődökben eddig faragott köveket ekkora mennyiségben és méretben nem találtak, ez arra utal, hogy a szokásos kikötőktől eltérő objektumról van szó. Ezért a lelőhely további vizsgálatát és az esetleges további feliratok kiemelését szükségesnek tartom. A munkát ultrahangos medermély- ségméréssel kellene elkezdeni, ...ezután lehetne megtervezni a kutatást. Az előkerült kövek pedig nagyfontosságúak Aquincum történetéhez, alapítási idejéhez és topográfiájához, ezért a további fa- ragványok kiemelése fontos. ” SZABÓ GÉZA ÉS GAÄL ATTILA régészek Fotó: GAÁL ATTILA dott „oszlopról” kiderült, hogy két oldalán istennők alakjával díszített hatalmas oltár (ezt akartuk első nap kézzel kiemelni!), a töredékes kövön pedig ott díszelgett a harcias Mars isten alakja, mit sem sejtve arról, hogy mi magunk között az elmúlt napokban - elég tiszteletlenül - csak mint „Jancsikás követ” emlegettük. Már tizennyolc darab számozott kő hevert a fedélzeten, amikor elismertük; itt nincs több. Illetve ami még van, vagy lehet, az már olyan mélyre került, hogy csak búváröltözékkel lemerülve találhatjuk meg. Még néhány merítés a biztonság kedvéért, de - utólag megvallhatjuk -, már egyre kisebb lelkesedéssel. Az igazság az, hogy mire ismét elérkezett a dél, már mindketten nagyon fáztunk. Emellett arra is gondolni kellett, hogy még fel kell jutnunk a legalább öt kilométerre a vízfolyással szemben lévő solti rakodóig és ez a lassan mozgó darunak elég hosszú idő. És hol van akkor még az átrakodás a teherautókra (ha lesznek egyáltalán?) és Szekszárdra is jó lenne még világosban érkezni. A kutatást hát befejeztük, s ezzel vége- felé közeledett életünk talán legizgalmasabb régészeti leletmentése is. Az átrakodás a hatalmas honvédségi KRAZ-ok- ra, a vízi és szárazföldi daru ügyes együttes manőverei még okoztak ugyan pémi izgalmat, csakúgy mint a hazafelé vezető úton - immár sötétben - kapott hatalmas hátsó defekt, de a korábban átéltekhez képest ez már levezetésnek számított. Segítőink csoportjában a daru fedélzetén Dr. Tóth Endre az első vizsgálatokat végzi Az utolsó, - talán legszebb kő, amit az elején kézzel akartunk kiemelni... A tájékozódási pontnak kinevezett Mars dombormű is kiemelésre kerül
