Tolna Megyei Népújság, 1986. szeptember (36. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-06 / 210. szám
10 i^ÉPÜJSÀG 1986. szeptember 6. Simon Károly: Életképek Révei Ágostonról (2.) IRODALOM Janusz Oseka: Újszülött Nehéz dolog mindenkinek a kedvében járni. Mindig lehet találni valakit, aki nincs megelégedve. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az embereknek általában szeszélyes a természetük. Az egyik lengyel szülészeti klinikán született egy gyerek. Fiúgyermek, súlya 370 dkg. Első pillantásra ez normális dolognak tűnik. A klinika személyzetének a figyelmét azonban fölkeltette az a tény, hogy az egyik kisvárosból való tizennyolc éves édesanya eleinte kissé kelletlenül szemlélte az újszülöttet. Az ember azt gondolhatta volna, hogy fél ránézni. Amikor aztán mégiscsak elhatározta magát, félrehúzódott. Aggódó arccal a fal felé fordult az ágyban. Szoptatni persze szoptatta, amikor eljött az ideje, de mindenféle lelkesedés nélkül. Mindez csodálkozást keltett a környezetében. Hiszen az újszülött csak olyan volt, mint a többi. Fiúgyermek, súlya 370 dkg. Mi nem tetszett neki rajta? Az ápolónők, hogy a gyermekhez édesgessék az anyái az anya jelenlétében babusgatták az újszülöttet, simogatták, a kezecskéit, és gügyögtek hozzá:- Tyutyu-tyutyu... tyutyu-tyutyu... Az anyja azonban húzta az orrát, és bánatos hangon ismételgette:- Hát persze... tyutyu-tyutyu... És így beszélt a gyermekhez keserű iróniával. Végül a főorvos elhatározta, hogy megfejti a rejtélyt. Egyik alkalommal, amikor az édesanya éppen szoptatta az újszülöttel és igencsak kedvetlenül bánt vele, a főorvos hirtelen lecsapott:- Úgy látszik, nincs vele megelégedve?- Eeeee... - nyögte a fiatalasszony. Az orvosnak nem szegte kedvét az érthetetlen felelet, és folytatta:- Nem tetszik Önnek?- Eeeee... - kerülte továbbra is a magyarázkodást.- Mondja meg már végre - kérdezte szigorúan a főorvos -, mi nem tetszik magának ezen a csemetén? A fiatalasszony végül ijedtében kibökte:- Az, hogy fehér... Az orvos a szívéhez kapott a csodálkozástól. - Fehér? Akkor hát semmi baj! A fiatalasszony sokáig nem mert a szemébe nézni. Végül kinyögte. - Lehel hogy semmi baj, de mit fog szólni hozzá Ali? Fordította: ADAMECZ KÁLMÁN Aki ismeri Balogh Edgárt - szüntelen tevékenységét, legendás munkabírását mindig új életre kelő optimizmusát és hitét -, meglepődéssel áll a tény előtt. Nyolcvan éves volna? Nyolc évtized múlt volna el felette, nyolc évtized kelet-kö- zép-európai történelem? Háborúkkal, forradalmakkal, meneküléssel, otthonalapítással, börtönökkel, megújuló reményekkel, ismétlődő csalódásokkal telt nyolc súlyos kelet-közép-európai évtized? Egy egész korszak, történelmi földrengésekkel és földindulásokkal, semmibe omló eszményekkel, magasra ívelő hitekkel, egy történelmi kutatóintézetnek elég ismerettel és több nemzedékre szóló politikai tapasztalattal? Igen, Balogh Edgár, aki személyes sorsában élte meg a Dunatáj népeinek közösségi történelmét, s a saját életét volt kénytelen átengedni e közös történelemnek szcéna gyanánt, valóban betöltötte nyolcvanadik életévét, egy küzdelmes és termékeny írói sors végső összegzéséhez érkezett.«* Sorsa, amely valóban egész történelmi korszakot ölel fel, a régi Magyarországtól a nemzetiségi jelenig, egy egész nemzedék kezdeményező és úttörő szellemiségét példázza. Temesváron született, Pozsonyban és Prágában tanult, SzlovákiáPável Ágoston 1929-32 között szombathelyi házában a ma élő magyar irodalom egyik legjelesebb költőjének, az akkor csöngei diáknak, Weörös Sándornak adott otthont. Milyen otthont? - arról Weörös S. 1949-es Pável Ágoston emlékezete írásában többek között ezeket olvashatjuk: »Meg kell tanulni temetni« „olvastam nemrég Tatay Sándor barátom levelében. Most, hogy Pável Ágostonról, diákköri pártfogómról, kamasz-éveim szelídfényű csillagáról megemlékező sorokat írok, folyton ez a mondat jár a fejemben: »meg kell tanulni temetni«; sehogy se tudom megszokni, hogy Guszti bácsi már nincs az élők sorában. Az Ö halálhíre kamasszá változtatott: tágra meredt gyermekszemmel bámulok a halál rejtélyére, amint elragadja eleven lelkünk egy-egy darabját... Hatodikos középiskolás koromban, ezelőtt tizenhét évvel. Nála laktam, mint kosztos diák. A költészet hozott össze bennünket, bár Ö akkoriban még nem írt költeményeket; irodalomtanár volt, nemcsak foglalkozása szerint, hanem a szó legmagasabb értelmében, én pedig kezdő verselő. És engem, a tizenhatéves tacskót meghívott, hogy lakjam nála, átadta legkényelmesebb szobáját és íróasztalát. Ettől kezdve rengeteget olvasgattunk, beszélgettünk együtt. Önála, az ö lényének érlelő melegében írtam első komolyan vehető verseimet. Sosem felejtem el, egyszer azt ajánlotta, írjak verset a verítékről, minden emberi fáradozás, kudarc, diadal kísérőjéről, írjam meg a munka és verejték apo- teózisát. A vers el is készült, és a kéziratot így dedikáltam: »Pável Ágostonnak, a Diadalmas Munka emberének, akit egyedül illet ez a vers.« így érlelődtem az Ö kertész-keze alatt, mely inkább simogatni, rendezgetni tudott, mint nyesni.” Pável nyelvész, könyvtáros és múzeumigazgató, a Vasi Szemle megalapítója (1933), fordító, művelődési szakember és szervező, - költő is volt. Legjelentősebb verskötete a Vak völgy ölén zsoloz- mázok 1932-ben jelent meg. Itt most A kenyér zsolozsmáiból c. versét közöljük. A vers után pedig egy-két kritikusi véleményt a költészetéről: Szegények hulló könnyeit számolom a jóllakottaknak kövér, süket küszöbein s rideg, taszító ablakrácsokon. Minden istenadta cseppje hulltában ólomszemmé merevül, s tompán koppanva zörget a zsúfolt kamrák, boldog tűzhelyek körül. S csodálatos: nem hallja senkisem, vagy alig valaki a rimánkodó, fenyegető kopogást, a szakadatlan, jégesős morajt. ban ismerkedett a kisebbségi lét és a forradalmi munkásmozgalom tennivalóival, Romániában lett a népfrontgondolat és a dunatáji közeledés apostola. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely számára már állásfoglalásra kényszerítő, egyszersmind tettekre mozgósító történelmi realitást jelentett a kisebbségi élet, a négy országba került magyarság sorsa. Ö és társai a kényszerűségből csináltak erényt a kelet-közép-európai népek, a magyarok, a szlávok és a románok eszményi közössége felé akartak kitörni a nemzetiségi elszigeteltségből; sőt mesz- szebb, az emberiséghez, a nemzetköziségbe, amely nem ismer nyelvi előjogokat, kulturális alárendeltséget, asszimilációs politikát. Balogh Edgár e dunatáji szolidaritást Ady Endrétől, József Attilától, Fábry Zoltántól és Gaál Gábortól tanulta, a szlovákiai Sarló és a romániai Korunk körében gyakorolta, művek, történeti és publicisztikai írások sorában magyarázta, életével és munkájával tett mellette hitet. Mint ahogy életével és munkájával tett hitet a népfrontos összefogás gondolata mellett is. Jól tudta, hogy a dunatáji megbékélés türelmet és józanságot kíván, s tudta, hogy a nemzetiségi fennmaradásnak a haladó erők, a jóakaratú emberek Szegények hulló könnyeit számolom barakok, gyárak, bérkaszárnyák férges vackán, s könnyes malterból születő új, cifra palotákon. Minden istenadta cseppje hulltában kis fulánkos lánggá lobban, mely gyújt, ahova cseppen. S csodálatos: nem látja senkisem, vagy alig valaki, mint nyaldossa az éhes lángözön fejünk felett a korhadó, kiszolgált, szúette, ósdi gerendázatot! Móra Ferenc - akivel Pável már 1928- bar\ igaz barátságot kötött - írta a fenti kötetről 1933-ban a Magyar Hírlap hasábjain: „Pável Ágostonnak nincs oka siratni az esztendők sorát, amikor »hallgatott a dal«, s csak »lelke mélyén bujkált csörgedezve, visszhangtalan, halk csobogással, mint bújdosó patak vize«. A nagy mélységek titokzatos ereinek ösz- szecsorgására kellettek azok a daltalan évek, hogy most eruptiv erővel törjön föl belőlük egy gejzirtehetség, amely dörögve, forrva szökken olyan magasságokba, amilyen mélységekből jött. Egy iramo- dással bent van azok között a modern magyar lírikusok közt, akik a hangok mai zűrzavarában talán csak maguknak élnek, de - a jövendő is hallani fogja őket.” A szintén vasi születésű, akkor Újdombóváron élő pap-költő, Kocsis László sorai a kötetről: „A sokarcú dunántúli lírában egész lélekkel ez a verseskönyv csengi felénk a szociális élet zuhogó problémáit... Szabadon hömpölygő sorai az árvíz sodraként viszik az olvasót, nem a pusztulásba, hanem a partok felé, a szebb emberi élet tisztásai felé.” (Dunántúl. Pécs, 1933.) S végül Weörös Sándor - Pável egykori kosztos deákja - véleménye: „Öröm ezt a könyvet olvasni. Öröm a léleknek, öröm az érzésnek, öröm az értelemnek. A Vak völgy ölén zsolozsmázok költője az ösztönös alkotók közül való, akik nem kormányozzák az ihletüket, úgy Írnak le mindent, ahogy a tollúkra jön. Pável költeményei olyanok, mint a gondozatlan, töretlen erdő fái, tüskéi, virágai, ág-bo- gai... Képei, hasonlatai annyira csinálat- lanok, mintha csak véletlenül hullottak volna a versbe, s mégis mindegyik a maga helyén van.” (Szivárvány, 1933.) « Amikor 1941. február 6-án a szegedi egyetem bölcsészeti karán a délszláv nyelv- és irodalom magántanárává habilitálták, az egyetem rektora, Szent-Györ- gyi Albert sietett Pável Á. próbaelőadására, hogy „hálával és szeretettel emlékezzék meg »szigorúidé alapos felkészültségű« volt instruktoráról, aki a gimnázium első félévében hazavitt szekundáegyüttműködése jelenti legfontosabb feltételét. Ezt az együttműködést hirdette a népfrontos fordulatához érkezett Korunkban, a Brassói Lapok hasábjain és az 1937-es Vásárhelyi Találkozón, amely a terjeszkedő fasizmus és a kirobbanni készülő háború ellen kívánta frontba szervezni a romániai magyarság eszmei irányításának és szervezésének történelmi feladata. Erről a tevékenységről - munkájának eredményeiről és fájdalmas történelmi kudarcairól - ad számot utolsó könyvében, a nyáron megjelent Férfimunka című önéletírás lapjain, akárcsak emlékiratainak korábbi - Hét próba és Szolgálatban című - köteteiben vagy éppen irodalmi és történelmi tanulmányaiban, publicisztikai műveiben. A Dunatáj népeinek megbékélése, párbeszéde és szövetsége, a magyarság és a szocialista eszmék korszakos jelentőségű találkozása ma is Balogh Edgár műhelyének vezérlő gondolatai közé tartozik. Munkásságát e két gondolat lendíti, bizakodását e két gondolat szabja meg. A nyolcvan esztendős író, közíró és tudós ma is-dolgozik: tágas Íróasztalán könyvek, megkezdett kéziratok, fejében térből »kihúzta« és »embert faragott« belőle.” Szent-Györgyit még Pesten egyetemista korában korrepetálta Pável, hisz otthonról - hét kisebb testvére neveltetése mellett - nem kaphatott szülői támogatást, s így bukott középiskolásokat kellett istruktorkodással vállalnia. a Déldunántúliak lévén nem maradhat ki mozaik-képes Pável-emlékezésünkből az a művelődéstörténeti tény, hogy Pável élénk érdeklődéssel s összmunkálko- dásra mindig kész barátsággal teremtett kapcsolatot Pécs, ugyancsak a pannontáj szellemiségének erőivel s élesztőivel, így elsősorban a Sorsunkat létrehozó és szerkesztő, Várkonyi Nándorral. Angyal Endre tanulmányából tudjuk, hogy pl. a szegedi egyetemen több féléven át tartott előadásai - amelynek anyagát a Hunyadiak a szlovén néphagyományban, irodalomban és művészetben kéziratban feldolgozta - Pável halála után eltűnt, vagy lappang, s csupán azokat a részeit ismerjük, amelyeket éppen a Várkonyi szerkesztette Sorsunk 1942-ben közölt. Pável barátsága Várkonyival gazdag és érdekes levelezésükben is fennmaradt, amelyet újból felidézve "közzétenni nem csak a vasiaknak s tolna-baranyaiaknak lehetne kultúrtörténeti érdeke, hanem az egyetemes magyar művelődéstörténetnek is. Pável Ágoston kapcsolatot alakított ki a Bonyhádról indult Gál Istvánnal is, hisz 1943-ban Gál az Ungarn und die Nachbarvölker kötetében kiadta Pável tanulmányát a magyar-szlovén kapcsolatokról. A második világháború után (1947-ben) pedig ugyancsak a Gál István szerkesztette Magyarország és Ke- let-Európa c. kötetben jelent meg Pável egyik kevéssé ismert, de mégis jelentős írása Magyarok és szlovének címmel. xc Befejezésül: Illyés Gyula 1913-14-ben a dombóvári gimnáziumban elsős diákként találkozott először Pável Ágostonnal, később - vagy két évtized múlva - Szombathelyen a Nyugat munkatársa- vendégjárójaként. A két találkozás emlék-szintéziseként íródtak a következő lllyés-sorok Pável Ágostonról: „...Most tetszik meg valójában Pável Ágoston szép személyisége. Megkésve is - lám - mégis idejekorán. Milyen példaképet tudnék belőle faragni. Most, hogy már nemcsak dombóvári alakját őrzöm a fejemben, hanem a szombathelyit is, úgy, ahogy akkor viszontláttam s aztán már sűrűbben viszontláthattam. A minden helyezetben és az élet minden szakaszában egyformán jól működő szellemi ember mintaképéül tudnám fölmutatni.” Pável Ágoston szellemi hagyatékát ápolni Tolnában kettős kötelezettségünk. Balogh Edgár vek, szivében a szolgálat parancsa és a jövendő reménye. Rákóczi úti ablakából Kolozsvárra látni, a városra, amely immár félévszázada az otthona. De otthona egész Erdély, az egész Dunatáj, egymásra utalt népeivel, zajló történelmével, megcsúfolt, mégis megőrzött hiteivel. Balogh Edgár küzdelmes élete során mindig azon fáradozott, hogy e Dunatáj valóban a nemzetek és a nemzetiségek otthona legyen. POMOGÁTS BÉLA Csanády János: Nehéz kaszám Nehéz fegyverét csattogtatja a sötét láthatár, lilán repeget a távoli ég súlyos felleget: kint állok a tanya udvarán a susogó ezüstnyárfák alatt és keblemben feszül az indulat, a vihar előszelét érzem talán, mely nem kiméi állatot, életet, a vihar előfutamát érzem, no lám, mely nem kímél senkit, sem engemet; csukok, lehúzok redőnyt, ablakot, ami közéig, lelkesít, borzadok ha lecsap majd a villám itt talán, s a repedt ég is döng rá egy nagyot, s lezúdulnak a nyári záporok, no iám. talán megvéd majd tanyám, megóv, ha fedele alá futok - de most, de még állom a kihívást, fenyegető villámok kardjait - nehéz kaszám csorbítatlan feszít az eresz alatt, s fénylik, nem fényit! Rusztem Faljahov: Vásárlók könyve A városban a cipőgyár megnyitotta a „Tip-Top” boltot. A terem legszembetűnőbb helyére két széket és egy asztalkát raktak, az asztalra pedig egy elegáns „kielégítetlen kívánságokra vonatkozó vásárlók könyvét” helyeztek. Feltehető volt, hogy a vevők a könyvbe beírják kívánságaikat, javaslataikat, észrevételeiket. És a vevők be is írták. xc Itt jártam a boltban, de nem kaptam semmit. Nagyon szükséges volt már ez a bolt. Azelőtt, hogy semmit se kapjak, be kellett járnom a fél várost. Most elég Önökhöz betérni. Nagyon köszönöm. Buhvosztova, háromgyerekes családanya xc Itt jártam a boltban. Há-át... Ajtók, pultok, tükrök közötti falfelületek mind valódi bőrrel borítottak! Most már értem, hogy az árusításban miért csak műbőrcipőt lehet találni... Nyikiforov, közgazdász Tudják Önök, mi az a mokasszin? Nem, Önök nem tudják, hogy mi az a mokasz- szin. Máskülönben haladéktalanul megszerveznék az üzletükben a mokasszi- nok eladását. Én már nagyon szeretném tudni, mi az a mokasszin. Kolja T., 5. oszt. tan. A reklám - a kereskedelem örök mozgatója. A reklámosztály figyelmébe ajánlom sajátkészítésű reklámversemet: Már várjuk a forró nyarat - Vegyenek hát szandálokat! Felfújtat, aki kedveli, A papucsát megveheti. Elnézést, a harmadik sor sántít. De nem tudtam koncentrálni. Túl nagy itt a zaj. Olvashatatlan aláírás xc Szőke, 26 éves, 170 cm magas, ismerősei véleménye szerint elbűvölő, irodalmi és konyhai érdeklődésű nő, a tudományok kandidátusa és a ritmikus gimnasztika mesterjelöltje, élettársat keres egy a bolttal kapcsolatban álló egyén személyében. Ligyija M. (Tel.: 15-02-70, hétfő kivételével naponta) n Fehér balettcipöket fognak árulni? J. Smigerina, balerina n Üdvözlet Kolimából. Ez aztán az üzlet! Igaz, 48-as méretű cipőt itt sem kaptam. De nem baj. Meghívom Smigerina balerinát, és az üzlet adminisztrációjának ösz- szes hölgytagját hozzánk, Kolimába. Majd fogunk halat, meg egyebek. Huszejnov főposta, poste restante xc Szobát keresünk bármely kerületben, bármily határidőre, bármilyen feltételekkel. Ólja és Kolja fiatal házasok xc Más munkahelyre való átmenet miatt sürgősen eladó: porszívó, padlókefélö- gép, ülőke, ventillátor, teniszütő, villanyfőző, villanyborotva, kutya, teknösbéka, akvárium, vasaló. Szidorov pénztáros Balogh Edgár nyolcvanéves A Dunatáj sorsának vállalója
