Tolna Megyei Népújság, 1986. szeptember (36. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-27 / 228. szám

10 ~*€PÜJSÄG 1986. szeptember 27. IRODALOM Szépen magyarul... Közigazgatási anyanyelvűnk Akadnak - és nem is kevesen -, akik azt hiszik, hogy a hivatalos nyelvben csak idegenszerű, nehézkes szakkifeje­zések vannak. A hivatalos nyelv a pontat­lanságtól tartva valóban létrehoz a köznyelvben ismeretlen vagy alig ismert fordulatokat, szóalkotásokat; de túlzás lenne azt állítani, hogy minden, ami hiva­talos, eggyszersmind nyakatekert vagy körmönfont. Pedig hivatalos nyelvünk képes - és nem is ritkán! - közérthető szavak alkotására, illetve arra is, hogy ezeket a köznyelvi szavakat hivatalossá tegye. Lássunk példákat is! Amikor ezt hall­juk: település, helység vagy teljesen hiva­talosan: közigazgatási egység, akkor tudjuk, hogy ezek az elnevezések össze­foglaló jellegűek. A tanya a legkisebb egység, de ismerünk bokortanyát és ta­nyaközpontot is. Őket a falvak (más szó­val: községek) követik. Jó pár évvel ez­előtt a kis lélekszámú helységek (azaz: aprófalvak, aprófalvas települések, törpe­községek) megszűntek önálló tanácsú községnek, lenni. A közös tanács egy kö­zel lévő nagyobb településen működik, amelyet székhelyközségnek szoktak ne­vezni. Egyregy székhely vonzásköré be több kisebb falu is tartozhat; ezeket ke­véssé szerencsés kifejezéssel csatolt községnek hívják, noha jobb lenne társ­községnek nevezni, ezzel utalhatnánk a mellérendeltségre. Erősen hangsúlyozza az alárendeltséget a járás helyett kialakí­tott városkörnyék is; ezért meglehetősen szerencsétlen szóalkotás. Maradjunk azonban a kisebb településeknél! Sok­kal bővebb a választék: nyaralófalu, üdü­lőfalu, szabadidő-falu, határőrközség. Avagy a település jellegétől függetlenül: gyógyhely, üdülőhely, háttér-település. A százezernél nagyobb lélekszámú váro­sok nagyvárosoknak számítanak, ezzel is megkülönböztetve őket, a kisvárosoktól. Azért ne feledkezzünk meg a régebbi elnevezésekről sem! Budapestet annak idején székesfővárosnak nevezték, aztán egyszerűen főváros lett. Ismertünk ter­melőszövetkezeti, illetve szocialista köz­séget is. Az olvasók becsületére legyen mond­va, elég sűrűn fognak tollat nyelvünk vé­delmében. Néhány évvel ezelőtt az egyi­kük kifogásolta a községfejlesztési adó elnevezést, mivel ő budapesti. Az adó­nem első kivetésének idején a község szónak még közösség (azaz egy-egy helység lakossága) jelentése volt. Az eredeti jelentés megmaradt a hivatalos nyelvben, a köznyelből pedig kiveszett; ez okozta a nyelvérzék ingadozását. Nos, hivatalos nyelvünk alkalmazkodott a köz­nyelvhez, s létrejött a településfejlesztési adó, illetve hozzájárulás kifejezés. Igaz, kissé terjengős, de lerövidítették: tefo, il­letve teho. Ez viszont már szörnyszüle­mény, különösen az utóbbi nagyon kelle­metlen hangulatú. A kérdés egyelőre: befogadja-e nyel­vünk, vagy mást alkotunk helyette? A felsorolt szavaknak, kifejezéseknek csak egy része hivatalos. A mindennapi életben azonban gyakran használjuk őket mind szóban, mind írásban. Öröm­mel fogadjuk, hiszen megtörik a hivatalos elnevezések egyhangúságát: egy-egy fogalmat változatos formában, árnyaltan fejeznek ki. Kívánatos lenne, ha hivatalos nyelvünk ezen az úton haladna, azaz a köznyelvből merítve fejlődne tovább. MIZSER LAJOS- Sakkozzunk! - csicseregte a madár­ka, akit úgy hívnak, hogy Anna, és első osztályba jár. Sakkozni! De jó is volna! Lejátszani néhány partit, csalafinta megnyitásokat kieszelni, csapdát állítani az ellenfélnek, rafinált lépésekkel zavarba ejteni, hogy még a citromos joghurthabtól is elmen­jen a kedve! Öregbíteni a sport hírnevét, melyet olyan nevek fémjeleznek, mint Maróczy, Szabó László és Portisch, Ca- pablanca, Fischer, Karpov meg Kaszpa- rov! Vajon ez a néha kissé nagyképű madárka képes lesz-e arra, hogy végig­üljön egy játszmát, mely akár órákig el­húzódhat? Úgy látszik, nemcsak gondo­lataimba furakodott bele a kétkedés, mert Anna, két kezét csípőjére téve, mint egy táncosnő, jobbra libbent, balra lib­bent, és öntudatosan így szólt:- A nagypapát is megvertem a múlt­kor! Vagy úgy! Ő aztán igazán erős játékos! Ha rajta van a szemüvege, még a bábukat is meg tudja különböztetni! Ha őt is le tudta Adamecz Kálmán: Madárka győzni, ellenem sem fog szégyent valla­ni! Mit volt mit tenni, elővettem a táblát, az asztalra borítottam a figurákat, és el­kezdtem őket fölállítani, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ennyire én is tisztában vagyok a szabályokkal, még egy nemzetközi nagymester sem találna benne kivetnivalót! Lopva rápillantottam az ellenfelemre, és elfogott a jeges ré­mület. A két bástya a második sorba ke­rült, középre, tetejükről pedig egy-egy harcias gyalog vizsgálgatta fintorogva rendbe rakott bábuimat. Ellenfelem furcsa hadállását az ide­gességgel magyaráztam, és készsége­sen segítettem neki, de a szemrehányá­sok özönét kaptam tőle viszonzásul:- Nem is tudsz játszani! Jól van, ör­sakkozik dögadta! Majd megmutatom én neked! Nem fogom magamat hagyni! Hamar megtettük az első lépéseket. Ellenfelem furcsa, kiismerhetetlen stí­lusban játszott, azt azonban már nem hagyhattam megjegyzés nélkül, amikor „sakk" felkiáltással megragadta mindkét csikómat, levette őket a tábláról, s pilla­natnyi tétovázás után melléjük helyezte vagy három gyalogomat is.- Te csalsz! - tört ki belőlem a jogos felháborodás, ő azonban csöppnyi fi­gyelemre sem méltatott, átnyúlt a tábla felett, és lesöpörte megmaradt figurái­mat.- Matt! - kiáltotta diadalmasan, és tapsikolva felugrott a helyéről.- Ellenmatt! - ordítottam, és felborí­tottam a táblát. KÉT GROTESZK A borozó Mit tagadjam? Néhanap szívesen megiszom egy pohár bort. A város közepén üzemelő borozót kifejezetten szeretem. Ott mindig sokan vannak. Az ember még a nagyváros for­gatagában sem érzi egyedül magát. A bormérésben az em­ber fia menedéket lelhet a mind tolakodóbb őszi szelek elől, elgyönyörködhet a borok aranyló színeiben, a pénztáros hölgyben, a pult mögött sürgölődő kolléganőiben. Sorbanállás közben hallgathatja a spicces elme tekervé- nyes futamait, szivét közben béke tölti el. Itt senki nem tolakszik előre. Aki belép, nyomban a sor vé­gére áll, tisztában lévén a dolgok rendjével, miszerint a sor vé­ge leghátul található, a közepe a közepén (ahol a kiakasztott tükörben mindenki meglesheti magát józanon, és néhány po­hár ital elfogyasztása után), a sor eleje meg szemközt a pénz­tárgéppel. A pult mellett hasonló rend uralkodik, mint a sorban, lökdö­sődést a helyiségben körbefutó könyöklő mellett még soha­sem tapasztaltam. A borozó akár a rend mintája is lehetne. Borban az igazság!? Az antikvárium Mit tagadjam? Néhanap szívesen meglátogatom az antik­váriumot. Itt mindig sokan vannak, az ember még a nagyváros forgatagában sem érzi egyedül magát. Az antikváriumban az ember fia menedéket lelhet a mind tolakodóbb őszi szelek elől, elgyönyörködhet a sokféle könyvben, ha szerencséje van, megcsodálhat egy-egy ritkaságot is. Innen még orozhat is az ember. Fellapoz egy-egy ismerős, kedves verset, strófáit újraolvassa, majd a könyvet visszarakva a polcra, fejében a felidézett sorokkal, a szellemi tolvaj szabadon távozhat. Mindezen előnyök mellett a mások által már csömörlött, ám azért még remekül használható szellemi táplálék ára jóval ke­vesebb, mint újonnan. „Könyv 5-10-20 forintos egységáron!” A feliratra az utca túloldaláról leszek figyelmes. Bemegyek. A polcokon felira­tok, számokkal, körülöttük jobb-rosszabb állapotban lévő könyvek. A könyvek mellett pedig tolakodó, könyöklő, lökdö­sődő vevők. Egyik kötettől a másikhoz kapnak, a legnagyobb a káosz, a feszült levegő egyetlen szikrától robbanna. Mikor ép bőrrel kívülkerülök, boldogan sóhajtok. A könyv a mi jó barátunk. Tanít, nevel, szórakoztat, csendes Csaba ___________________________________________________<2_ L iszt Ferenc emlékezete II. A weimari karmester Amikor Liszt 1843 végén elvállalta a kis német hercegség udvari karmesteri posztját, Weimar már távolról sem olyan pezsgő szellemi központ, amilyen Goethe idején volt. Azonban a zenei élet Liszt megjelenésével hihetetlenül meg­élénkült. 1848-ig Liszt folytatta még mesz- szi hangversenykörútjait is. 1848-tól Liszt öt évig nem hagyta el Weimar! Akkoriban gyülekeztek köréje tanítványai, akik ettől fogva mindenhova követték, mint az üstököst a csóvája. Megélhetését biztosítandó Liszt tizenhat évesen, 1827-ben kezdett tanítani, s kora legnagyobb zongoraművésze csakha­mar pedagógusként is az elsők közé ke­rült. A karmester Liszt zenetörténeti érde­me, hogy elsőnek vezényelte német föl­dön jóbarátjának, Berlioznak forradal­mian új alkotásait. Az elsők között ismer­te föl Richard Wagner zsenijét. Liszt segí­Erkel Ferencnek dedikált képe 1846-ból, Barabás Miklós litográ­fiája Liszt-portré tette Wagnert, amikor az 1849-es drezdai forradalmi eseményekben való aktív részvétele miatt az menekülni kénysze­rült. Liszt, aki ifjú korától kezdve játszotta a Rákóczi-indulót, a magyar szabadság- mozgalmak zenei szimbólumát, élénken figyelte az 1848-as magyar szabadság- harc eseményeit, s lelkesedett honfitár­sai bátorságáért: „Nos, hát az én honfi­társaim egyszerűen nagy dolgokat csi­náltak: szívem mélyéből örülök neki” (Liszt levele, 1848. március 30.) A bukás hírére, az aradi vértanúk emlékére meg­döbbentő drámai erejű, látomásos gyászzenét ír, a Funérailles című zongo­radarabot. S hogy érzései később sem változtak, jelzi 1877-ben keletkezett da­rabja, a Petőfi szellemét s a reformkor nagyjait megörökítő zongoraciklus, a Magyar történelmi arcképek (1885). 1884-ben; a budapesti Operaház meg­nyitására Liszt Magyar Király-dalt irt, dal­lama azonban a rebellis Rákóczi-nóta. Hiába írta a kéziratra a vallomást: „Mint magyar hazámnak hű fia”, a felségsértő dal nem hangozhatott el. A weimari idő - hisz Liszt hazafiságá- nak jelzéséül előre szaladtam a történe­lemben - a nagyszabású zeneszerzői ki­bontakozásé. Ekkor született a Esz-dúr és az A-dúr zongoraverseny, a pisai fres­kó ihlette Haláltánc-viz\ó, egy híjján 12 szimfonikus költemény, közöttük a Les Preludes, a Mazeppa, a Tasso. Az 1850- es évekből való a munomentális, a pia­nistákat mindmáig próbára tevő h-moll szonáta, s az esztergomi bazilika felszen­telésére 1855-ben írt, és egy év múlva tö­mérdek gáncsosokodás után elhangzott Ünnepi Mise. A Liszt által képviselt új irányzat sorsa nem volt könnyű. Miután Weimarban 43 operát, főleg új műveket vezényelt, 1857- ben Liszt valóságos szervezett bojkottba ütközött, s karmesteri állásáról lemon­dott. 1860 elején hagyományőrző muzsi­kusok - közöttük Brahms és a ma­gyar születésű nagyszerű hegedűs, Joachim - aláírásával tiltakozás jelent meg Liszt és Wagner új zenéje ellen. Az Általános Német Zeneegylet, amely a kortárs zene terjesztésében 1935-ig oly fontos szerepet töltött be, megalakulása­kor, 1861-ben mégis Liszt Ferencet vá­lasztotta diszelnökéül, elismerve mintegy művészi és szervezői érdemeit. A weimari művek jelentős részében Liszt továbbfejlesztette a programzenét. Ezért kiváltképp sok támadás érte, pedig nincs különbség irodalmi, képzőművé­szeti inspirációjú és ilyen utalások nélkül írt alkotásai között. Azt azonban ponto­san megértették, akik a hagyomány ne­vében ítélkeztek fölötte, hogy Liszt művé­szetében teljesen új zenei gondolkozás jelenik meg, új formák, harmóniák, dalla­mok. S az a valójában soha nem felszínes csillogás, amely korai darabjait jellemez­te, a szimfonikus költeményekben, a Faust-szimfóniában, a h-moll szonátá­ban nem lelhető fel többé. BREUER JÁNOS- Győztem! - mondtam neki hűvös fö­lénnyel, és elégedetten hátradőltem a széken.- Nem igaz, én győztem! - és mindkét öklével verni kezdte az asztalt. Szemügyre vettem a tótágast álló táb­lát, és a földön heverő bábukat, majd kényszeredetten felsóhajtottam:- Jól van, te nyertél. Te söpörted le előbb a figurákat.- Nyertem! Nyertem! - és szélsebe­sen pörögni kezdett, mint egy körhinta. Amikor, pedig a forgástól és a győze­lemtől szédelegve lehuppant az ágyra, megfogtam a kezét:- Gyere, megmutatom neked, hogy kell rendesen sakkozni! Legörbült a szája, az arca meg olyan lett, mintha vadalmába harapott volna.- Nem érdekel - válaszolta, azzal elő­vette kedvenc babáját, és magyarázni kezdte:- Tudod, babika, ha királyszárnyon in­dítunk támadást, az ellenfél vezérét ész­revétlenül azonnal zsebre kell rakni... Bezzeg az én fiam A Sipekinek lánya született. Semmi kü­lönös nincs abban a gyerekben. Olyan gyerek, amelyikből tizenkettő egy tucat. Van neki orra, szeme, szája, füle, néhány szőrpehely a fejebúbján, annyi az egész. Hogy miért kell ezért a fél várost telekia­bálni? Úgy mutogatja a fényképét, mintha más még nem is látott volna olyan cso­dát. Csoda? Csúf kis béka, pont úgy néz ki, mint az apja. Ha netán valamiért na­gyon jó kedvem támad, s már-már azt hi­szem, minden tökéletes körülöttem, csak rá kell vetnem a szemem Sipekire, és azonnal lehiggadok. Lám, mégse lehet olyan csodálatos a világ, hiszen itt van Si- peki kolléga, aki maga a megtestesült tö­kéletlenség. Különben is utálom. No, de nem is ez a lényeg, hanem kép­zeljék el, miket mesél a gyerekéről. Azt mondja, kéthetes korában már beszélt a lánya. No, nem teljes mondatokat, csak egy-egy keresetlen szót, mint például „ő", meg „jé”, sőt azt is mondta, hogy „oá”. Az utóbbit többféle változatban is elő tudta adni. Azt mondja ez a... szóval Sipeki kollé­ga, hogy alig volt ötnapos a lánya, már rá- mosolygott, sőt a kezét is kinyújtotta felé. Nem igaz. Ez egyszerűen nem igaz! Hazudik a Sipeki, ennyi az egész. Mindig tudtam, hogy hazudós, de hogy ennyire... És tudják, mivel tetézte a dolgot? Egy ver­set írt a lányáról, az egyhetes lányáról, ez az analfabéta. Ez a... no nem részletezem a káderlapját, mert még azt hiszik, hogy a helyére vágyom a géemkában. Ügy kez­dődött a verse, hogy „Mikor lányom szü­letett / Felderült az ég is...” Ugye micsoda sületlenség? Méghogy az ő lánya ked­véért derült föl az ég! Hanem tudják, az én fiam, az egészen más. Nem mondtam még? Hát persze, nekem egy stramm fiam született. No nem azért, mert az enyém, de valóban csodálatos gyerek. Ö nem olyan, akiből tizenkettő egy tucat. No, de mit magyará­zok itt, nézzék meg a fényképét! Mindig magamnál hordom. Hát nem édes kis kö­lyök? Képzeljék: van orra, szeme, szája, füle, és micsoda haja! Látják? Nem ott, a fejebúbján! Amikor megszületett, kiáll­tam a lépcsőházba, és jó hangosan el­kiáltottam magamat, hogy „emberek, megszületett a fiam!” Rögtön jött is a fél város gratulálni a gyerekhez. Hát igen, apja fia. Hogy kire hasonlít? Kikérem ma­gamnak az ilyen provokatív kérdéseket! Mondtam már, hogy az én fiam. Termé­szetes, hogy az anyja szülte, de ettől még az enyém. Képzeljék, kéthetes korában már be­szélt. No nem teljes mondatokat, csak egy-két keresetlen szót. Olyanokat pél­dául, hogy „ö”, meg „jé”, de azt, hogy „oá", többféle változatban is tudja. Alig volt ötnapos, amikor rámmosolygott, sőt kinyújtotta felém â karját, mintha meg akart volna ölelni. A minap óriási ötletem támadt. Verset fogok írni a fiam érkezéséről. Az első két sort már ki is gondoltam. Valahogy így kezdődne: „Mikor fiam született / Felde­rült az ég is...” Ugye milyen szép vers? Ér­zik a ritmusát, az eszmei mondanivalóját? Megszületik az Emberke, és földerül az ég. Talán éppen azért derül föl, mert Ö megszületett. Micsoda hasonlat, szinte allegorikus. És az egész költői kép... Cso­dálom, hogy ez még soha, senkinek nem jutott eszébe. Gyönyörű vers lesz. De ha arra gondolok, hogy az én szép és okos fiamnak harminc év múlva eset­leg a Sipeki randa lányával kell versen­genie egy géemká másodállásért, hát elönt az epe. T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents