Tolna Megyei Népújság, 1986. szeptember (36. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-13 / 216. szám

1986. szeptember 13. 10 cïRfiËPÜJSÀG Asperján György: DRÁGÁM Hunyadi István: Jászsági dallamok A födémesi vegyeskar tévé produkciója idézte fel a régi eseménysort a szentandrá- si tanyán apámmal a Sedon Palya bácsival. A tanyaház szélcibálta nyárfái alatt állítottuk föl a festetten asztalt. Az aranyló homoki borral kocintgattak, és tele tüdővel fújták a régi jászsági dallamokat. Apám prím-szó­lamához Palya bácsi tercelt zengő bariton­ján. Mit őriznek azok a nyárfák - ha ugyan megvannak még - a jász népköltész vidám vagy panaszos énekeiből? Fölidézik-e a Mátra lejtőiről ideszökött suhogó szelek azokat a sötét tónusú, borongó dallamo­kat? Aligha. Csak bennem támadnak fel új­ból azok a szomorkás lánysirató rigmusok a halott kedvesről, aki az örvénylő folyóba ölte magát. Az a táj és a belé helyezett dol­gok könyörtelenek, csak bennünk támad­nak fel a valaha megtörtént események. Ameddig élünk, fönnmaradnak, mint ez a dal is, amelyik a szentandrási tanyát idézi: „Lovamat kötöttem piros almafához. Magamat kötöztem gyönge violámhoz. Keblére borulok, mikor a hold fölkel, könnyekkel öntözöm reggel, ha válnunk kell.” Egy aprónövésű, vékonyka legény alak­ja dereng imént fölbolygatott képzeletem­ben, a próbaéves tanító, ahogyan végig énekli a jász portákat termetes atyjafiával, Sedon Palya bácsival. Szelíd vonású, de sötét szembogarú legényke volt az apám, komor tekintetű, de szabályos arcú. Meg­fordultak utána a szemérmesen pironkodó, eladó lánykák, habár alig törődött velük. Itt akarta meggyökereztetni őt Erzsiké né- ném, hogy megkötözze helybéli menyecs­kének valóval. De ezek a lánykák a teste­sebb javakhoz hajló realitásukkal sehogy- se illettek apám nyelvoktatást megújító ter­veibe. Pesti polgárlányt választott feleség­nek. Legényidőmben magam is megfordul­tam Apátin, s a vele szomszédos Szent- andráson. Miféle mágikus erők vonzottak ide az apai géneken túl? A gének tovább­örökítik az élményt is. Nem volt szülőhazám ez a homokos, törpeakácos földrész, de annak tekintettem mégis. Apám szavajárá- sa, habitusa ízig-vérig jász volt.- Gyere haza, a jászságba, kisfiam! - hí­vott ide nem egyszer. Apátiban állott Erzsiké néni oszloptorná- cos háza, szépen gondozott belsőkért vá­lasztotta el a Sedon-atyafiság sárga kúriá­jától. Rövid ugrásra volt innét a főtér, a ket­tős tornyú öreg-templommal. Nem keltett fölkapaszkodnom a toronyba, hogy lás­sam a Mátra nem egyszer ködös ereszke- döit. Sedon Palya bácsi még élt azokon a vakációkon. Legényfia, Palkó ugyancsak, s a keménykobakú Laci gyerek, szoknya­kergető pajtásaim. Közénk tartozott még Bozóki Jenci, a felnőtt-bosszantó csínye­ket kiagyaló tréfamester. Ámde rég lebontották a legendás tanya­házat, ha ugyan szét nem esett szarufáira. Csak én látom a piros terítős, nehéz pa­rasztasztalt, a régi dallam támasztotta de­rengésekben, s a zörgő levelű kukorica- táblát, hajbókoló napraforgókkal.- Gyere, Isti, öntözzük meg a Kanzsó-lá- nyokat és a szépséges Török Magdust, de jól vigyázz, nehogy ázott ürgeként térj haza, mert rádcsapnak az ajtó mögül a bicikli­pumpával - intett Lackó. Emlékezetes locsolkodások voltak ezek a kiruccanások húsvéthétfőn. Az ölükben cipeltek haza a Sedon-fiúk. Egyik se él ma már. A galuppirende vég­zett Palkóval egyetemista éveiben. Megfá­zott az egyik szeles-zimankós őszi délután, hajnalba nyúló borozgatás közben. Elrá- kosodott gyomorfekélye vitte sírba Lackót java férfikorában. Azokon a húsvéti pityizáló-traktás kirán­dulásokon nem sejtettük, ki mire végzi, ki­nek van jussa a vénkorhoz. Egyik fő-fő ajándékunk a rejtve maradó idő. Csak a szándéktalanul elkapott dallam, ami annyire hasonlított jászsági énekeink­re, kergeti szét emberöltők vastag páráit, hogy ifjúságunk színterére lássunk. A vén­séges tanyákra és a pelyhező állú cimbo­rákra, szemükben a véglegesnek hitt gondtalanság hályogával. Kiugrott a teherautóból, a bejárathoz szaladt, és a sötétben a halmokon át odabotladozott, ahol társa - a kerítés másik oldalán - a kocsi mellett állt. Egy hete már járt itt, csak akkor világosban. Szomorú arcot vágva mászkált, mintha ősei előtt akarna tisztelegni. De közben figyelt. A mesterrel történt előzetes meg­beszélés alapján igyekezett kiválasztani a legalkalmasabbat. Az egyik előtt, közel a kerítéshez, megállt. A kő fénylett a ko­ra őszi napsütésben. „Ezt azért rendesen megcsinálták" - gondolta. Távolabbról, az utat takaró akácfasor mögül a csen­des délutánban teherautók gumiabron­csának csattanása hallatszott. „Túl na­gyot nem érdemes választani” - és odébb lépett. Egy hófehér fényesre polí­rozott márványhasáb közepén fakult aranybetűkkel „Drágám” felírás látszott, s szinte valamennyi kő alján apró betűk­kel: „Bauer és tsa”. Döntött: a fehéret és a tőle három-négy méterre levő feketét vi­szik el. Lomhán néhány varjú ereszkedett le. „Hess, dögök!” - kiáltott, és nagyot tapsolt. A varjak lebbentek, a két-három méterrel távolabb lehuppantak az elha­nyagolt halmokra. A kerítés mentén a ne­kiszabadult, kusza örökzöld .cserjék kü­lönös illatot árasztottak. Közéjük nyúlt, hogy az ágakat széthajtva megnézze, mi­lyen állapotban van a befont-eltakart drótkerítés. Pókháló tapadt az arcába. Olyan furcsa volt, hogy megijedt. Amikor odakapta kezét, a bokor tüskéje meg­szúrta. „A fene egye meg!” - kiszívta a vért, és kiköpte az örökzöld levelekre. „Örökzöld!” - elmosolyodott. - „Néhány év múlva a fene eszi meg valamennyit.” Elégtételt érzett, és az igazságszolgálta­tás valamiféle megnyilatkozását a tüske bűne miatt. „Bár az is lehet, hogy nem az örökzöldön nőtt” - futott át rajta, de ezzel a gondolat-suhanással nem kivánt fog­lalkozni, nehogy szétessen az iménti jóérzése. Odébb lépett, onnan jól látszott, hogy a drótkerítés jószerivel már szét- mállott. „Ezen átsétál a ZIL” - nyugtázta, és elindult kifelé. A murvával felszórt sétányt belepte a gaz. A kapunál a megbillent, cementgyű­rűs, ásott kút mellett műkövezett, csupa repedés emlékmű állt. A felerősített szür­ke márványtáblákon a vésett, ezüstözött nevek többsége idegenül hangzott neki. Megszámolta, összesen 123 név sorako­zott abc rendben. Egyesek csak a ke­resztnevükön szerepeltek. „Nyilván a gyerekek” - gondolta, amint ott ácsorgott a nagy, már sárguló leveleket hullató pla­tán alatt. Legalul egy ismert, általa is sok­szor hallott helységnév és évszám zárta a névsort: Auschwitz, 1944. „Szerencsét­len flótások!” - gondolta, de semmit sem érzett. Soha sem értette, mi az, hogy anti­szemitizmus. Aki magyarul beszélt, az ő szemében magyar volt. Soha életében nem zsidózott, s csodálkozott, ha a kör­nyezetében valaki azt mondta: „Ráné­zésre is látszik, hogy zsidó.” Nem tudta, miként lehet valakiről csak úgy megálla­pítani, hogy miféle ember. Az egy héttel ezelőtti látogatás, ponto­Irodalom és közélet Idén tizenötödik alkalommal rendezték augusztus utolsó hetében a tokaji írótá­bort. A tokaji tanácskozások rendre olyan témát választanak, amely a mai magyar valóságnak fontos, általános ér­deklődésre számot tartó kérdése, amely­ről esetleg már sok szó esett, de ame­lyekről mégsem lehet eleget gondolkoz­ni. A korábbi években a népesedés, a család, az aprófalvak, az ifjúság gondjai­ról vitatkoztak a résztvevők, az idén pedig a valóság, elkötelezettség, közéletiség - mai irodalmunk társadalmi presztízséről témában mondták el véleményeiket. E té­ma természetesen nemcsak Tokajban téma. Témája, gondja az egész magyar irodalomnak, amelyről újabban csak fel­színesen szoktunk beszélni, máskor szé­gyenlősen hallgatni, s éppen ez a gond forrása. Többen fejtették ki Tokajban is, hogy a tanácskozás címében említett fo­galmak devalválódtak, hogy nemigen használjuk őket. S már pusztán a vita cí­mének minősítése is két eltérő álláspon­tot alakított ki. Voltak, akik helyeselték, hogy ezek a régi fogalmak lassan kikop­nak szókincsünkből, s még siettetni is szerették volna ezt a folyamatot. S voltak, sabban: szemlézés különös hangulatát elfújta a mostani cselekvés izgalma. Este tíz óra is elmúlt már, mire a temetőhöz ér­tek. Gyönge köd ereszkedett a tájra. A sofőr örült ennek: „Legalább nem tesz semmi gáz” - mondta.- Na, mi van? - mozdult a kocsi mellett álló férfi, és eldobja a cigarettáját.- Tolass oldalt, és úgy neki a kerítés­nek!- Irányíts az elemlámpával, Feri! - és a sofőr komótosan felmászik a fülkébe. Feri a sugárkéve ide-oda rángatásával keresi a két kiszemelt sírkövet. Gyorsan megtalálja őket. Ideges. Késő este még sose járt temetőben. Most babonásan at­tól is tart, hogy a sírkőlopásért majd bosz- szút állnak rajtuk a halottak szellemei. De ez csak pillanatnyi érzés. A lámpával vil­logó jeleket ad. Társa tolat, derékszög­ben rááll a kerítésre. Reccsenve szakad át a rozsdás drótháló. A kocsi megbillen az egyik esömosta, süppedt halmon, ki- dönt egy műkő síremléket. A motor hö­rög, amikor a sofőr a magas beton-sír- szegélyre felugratja a kocsit. A kerekek apró kődarabokat, elszáradt gazcsomó­kat repítenek hátra.- Jó, megállhatsz! - kiált Feri. A motor hörrenve leáll, a kocsi fényei elalszanak. Hirtelen csönd és sötét tá­mad.- Na, melyiket? - ugrik ki a kocsiból a sofőr, de mielőtt választ kaphatna, ká­romkodva feljajdul.- Mi történt? - Feri odavilágít. Társa fekszik, a lábát fogja.- Ez a rohadt szegély! Nem láttam a sötétben.- Azt hittem, elkapott valaki... - nevet Feri.- öreg, a humorod tartogasd később­re! - A testes sofőr feltápászkodik, pró­bálgatja a lábát.- Na, minden oké?- Nem tört el. Nehezen magyaráztuk volna meg a fakabátoknak, mit keresünk itt az elhagyott temetőben éjnek évadján.- Kivittem volna a járgányt - mondja Feri.- Te ki!- Mert olyan nagy ügy!- Vitatkozzunk még ezen? Melyiket vá­lasztottad?- Ezt a feketét. Azt hiszem, gránit.- Nagyobb nem volt? - méltatlankodik a sofőr.- Tízest ezért is kapunk. Tudod, milyen drága a csiszolt gárnit?!- Majd meglátjuk, amikor a dohányt le­számolják. Menj a daruhoz! akik pereltek e fogalmakért. A vitában az álláspontok elég markánsan megfogal­mazódtak, de a vita során alig közeledtek egymáshoz. így a tanácskozás legfőbb eredménye a nézetek egyértelmű, köz­vetlen kinyilvánítása. Ez mindenképpen előfeltétele annak, hogy az eltérő néze­tek legalább békésen élhessenek egy­más mellett. S ez a helyzet teremtheti meg az elvi lehetőséget egyes nézetek közeledéséhez. Bizonyos kérdésekben máris rokon­vélemények fogalmazódtak meg. Minde­nekelőtt a helyzetelemzésben. Szinte tel­jes volt az egyetértés abban, hogy mai irodalmunk társadalmi presztízse csök­kent. Lehetne ezt persze tágabban is fo­galmazni, hogy általában az irodalom, vagy még tágabban: a humán kultúra tár­sadalmi presztízse csökkent a hatvanas évekhez képest. Jórészt olyan objektív gazdasági és társadalmi folyamatok eredménye ez, amelyek a magyarság és az emberiség helyeztét is determinálják. Mégis bizonyos, hogy a magyar társada­lom és társadalomvezetés nem tett ele­get annak érdekében, hogy gátolja, el­lensúlyozza ezt a presztizscsökkentő fo­A drótkötél minduntalan lecsúszik a me­rőlegesen álló sírkőről.- A fene enné meg! - bosszankodik a sofőr. - Vedd elő a kötetet, rákötjük, meg­húzom és kidöntjük. Feri nem találja.- Úgy látszik, nem hoztuk el.- Hogy-hogy nem hoztuk el?! Mondtam, hogy tedd fel!- Azt hittem, hogy te...- Semmit se lehet rád bízni! - mérgelő­dik a sofőr. - Vigyázz onnan! Beszáll a fülkébe, beindítja a motort, és óvatosan nekitolat a sírkőnek. Lassan, en­ged, hátradől, a kocsi hátsó kereke pedig hirtelen lecsúszik a betonszegély mögé. A sírkő félig a plató alá kerül.- A rohadt anyját! - fakad ki a sofőr, ami­kor az eredményt vizsgálgatja. - Ezt aztán alaposan bebetonozták a zsidók - és lekö­pi a kifordult betontuskót. Fél órát vacakolnak, mire sikerül a kocsi­ra rakni. Megpróbálják hátrébb tuszkolni, de nem boldogulnak.- Ne szarakodjunk! - adja ki a parancsot a sofőr. - Csináljuk a másikat. A fehér márványhasábot nekifeszülve ki- döntik, és egy rúd segítségével a kocsiig taszigálják. Ezt már könnyebben emelik a platóra. Feri viharvert ponyvadarabbal kapkodva letakarja, aztán beugrik a sofőr mellé, aki azonnal indít. A magas betonsze­gély most akadályként áll a hátsó kerék előtt. A sofőr nagy gázt ad, a kerék pörög, de nem kap fel a szegélyre. Hátratolatni nem tehet, mert akkor az első kerekek üt­köznek neki a szegély másik oldalának.- Hogy az a bárcabitorló! - átkozódik a sofőr. Kiszáll, vizsgálja, mi a helyzet.- így nem megy - állapítja meg, látva, hogy alig fél méter van a hátsó kerekek és a szegély között.- Mit csináljunk? - tanácstalankodik Fe­ri.- Valami kisebb sírkő kéne, amit a kerék alá rakhatnánk, hogy rákapjon. Kutatnak a sírok között. Két síremléket alkalmasnak találnak. Az egyik könnyen mozdul, a másikkal kínlódnak egy ideig. Odacipelik a ZIL-hez.- Lapátolj rá földet - utasítja társát a so­főr.- Most próbáld! - int Feri. A kerekek pörögnek, árkot ásnak, hátra verik a földet, s nagyot lendülve, a kocsi fel­ugrik a sírhalom tetejére.- Van isten! - kiált Feri.- Gyere, pucoljunk! Az országút néptelen. az összkomforto­sán berendezett, meztelen elvtársnőkkel dekorált vezetőfülkét kitölti az ordító zene.- Szóval, mit mondott, a pasi, mennyit ad? - kiabál a sofőr.- A kettőért talán tizenötöt!- Csak aztán úgy legyen! Nem link a ha­ver?!- Biztos ügy - mondja Feri.- Mit gondolsz, ki lehetett ez a „Drá­gám”?- Szerintem gyerek. Annak szoktak fe­hér márványt csináltatni.- Szoktak!... Mert ha a te gyereked meg­halna, csináltatnál neki húszezerért ilyet?- Inkább ne haljon meg - válaszol elhárí- tóan Feri. Egy ideig szótlanul haladnak, s az útka- nyar után köröző fényt észlelnek.- Zsernyákok! - mondja a sofőr, és na­gyot nyel.- Na, csak ez hiányzott. - Feri görcsöt érez a gyomrában.- Nyugi! A menetlevél oké. Majd én du­málok, világos!? A sofőr kiteszi az indexet, lassít, és szabályosan lehúzódik az út szé­lére. Máskor csak felszólításra állítja le a motort, most azonnal, és előre köszön.- Jó estét - fogadja az üdvözlést a rendőr. - Ellenőrzés. Hova ilyen későn?- Haza tartunk - válaszol a sofőr. Papír­jaival együtt előzékenyen lemászik a fülké­ből. - Add rá a gyújtást, hogy lássunk is va­lamit - szól vissza a társának. A papírokat a rendőr rendben találja.- Visznek valamit? - kérdezi.- Üresen gördülünk - válaszol a sofőr. A szíve erősen ver. „Csak ezt megússzam!” - gondolja.- A társa? - int a másik férfi felé a rendőr.- Igen. Feri, add ide a papírjaidat!- Nem szükséges. Mehetnek! Sokáig szótlanok.- Ezt megúsztuk - szólal meg a sofőr. Feri hallgat, aztán elszánja magát:- Le kellene fordulni az egyik dűlőútra, és lelökni ezeket...- Ne vigyem rögtön vissza a temetőbe?! - kérdezi agresszíven a sofőr. Feri nem válaszol. A rádióban éjféli híreket mondanak: ter­rorcselekmények, gyilkosságok, politikai praktikák, béketüntetések, éhezés, árvíz és az őszi betakarítási nehézségek taglalása. Csak a hírek után szólal meg ismét Feri:- Nekem a pénzből nem kell.- Megdolgoztál érte! - nyugtatja a sofőr.- Állj meg!- Mi bajod van?- Vizelnem kell. A kocsi végéhez megy. Dolgavégezte után feláll a kerékre, és benéz a platóra. A szél elhúzta a fehér sírkőről a ponyvát. „Drágám” - olvassa a felírást. Lelép a ke­rékről, fejét nekinyomja a kocsi oldaldesz­kájának. Úgy érzi, valami jóvátehetetlent követtek el, olyasmit, ami után soha többé nem lehetnek tisztességes emberek.-Mi van, jössz már?-türelmetlenkedik a társa. Feri a rosszérzés után arra gondol, hogy a sírkőért kapott lóvéval együtt lesz a pénz a színes tévére, és mennyire fog örül­ni a kislánya, az ő drágája. Annak meg, sze­génynek, már úgyis mindegy! Kicsit megvi­gasztalja ez a mindent eligazítani látszó gondolat. Kullogva indul el, hogy vissza- szálljon a kocsiba. A TOKAJI ÍRÓTÁBOR TANULSÁGAI lyamatot. Nem azért volna erre szükség, mert nosztalgiánk van az ötvenes-hatva­nas évek után, az irodalom akkori rangja után, hanem azért, mert az irodalom kitö­rölhetetlen része az egészséges társa­dalmi létezésnek. A presztizscsökkenés egy bizonyos mértékig még egészséges is lehetett, de egy határon túl már nem mondható annak. A szellemi értékek de­valválódásától, az anyagi értékek egyre kizárólagosabbá váló rangjától úgyszól­ván az egész társadalom szenved. A magyar irodalom - bár idejekorán, már a hatvanas években - jelezte a válto­zást és annak veszélyeit, követte a való­ság változásait, s ennek megfelelően vál­tozott helyzettudata is. Az egyértelmű írószerep többértelmüvé vált, az elkötele­zett író mellett mind gyakrabban jelent meg a „szakember”, aki nem akar „más szakmák" illetékességi körébe beleszól­ni, aki nem akar „népben, nemzetben gondolkozni” (Veres Péter), hanem „alanyban és állítmányban (Esterházy Péter). Egy másik, szemléletes megfogal­mazást idézve: Illyés Gyula szerint a ma­gyar írónak a vízügyi hivatal feladatkörét is föl kellett vállalnia (s ezt a jelenre is ér­vényesnek tartotta). A mai fiatalabb nem­zedékekből sokan ezt a feladatvállalást a múltat illetően is fölösleges tehertétel­nek, a jelenben pedig egyenesen ab­szurdnak tartják. Meg kell mondani, hogy Tokajban, s általában is a mai irodalmi életben az agresszívebb magatartást az elkötelezettséget elutasítók mutatják. Pe­dig létük és alkotásuk jogosultságát sen­ki nem vonja kétségbe. Bizonyos irodal­mi körökben csak lemosolyogják azt, aki „közéleti”, máshol pedig még csak tudo­mást se akarnak venni az ilyenfajta iro­dalomról, amely szerintük maradi, irodal­mon kívüli elemekkel terhelt, provinciális. Végül is: veszedelmes-e az irodalom­nak ez a „kettéválása", az irányzatok har­ca? Semmiképpen nem az. Ilyen harcok - sokszor még élesebbek - mindig voltak ott, ahol irodalmi élet létezett. S helyesen mutatott rá Dobossy László Marcel Proust és Romain Rolland példáját idéz­ve, hogy a látszólag legeltérőbben gon­dolkodó írók is, ha igazán nagyok, min­dig a kor teljességének kifejezésére töre­kedtek. VASY GÉZA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents