Tolna Megyei Népújság, 1986. augusztus (36. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-23 / 198. szám
10 NÉPÚJSÁG 1986. augusztus 23. BICIKLICSENGO IRODALOM Karsai Richárd: BARÁTAIM Ősz arcotokon néha még a suhanc mosoly kivirágzik. Remegő kezetekben néma még a bor. Barátaim, ti is „parázs fényénél” rójátok soraitokat! (Sokszor csak szemetek parazsánál) CSAK A CSEND Csak a csend és az utcák zaja. Csak az utcazajok csendje. És a szárnyak suhogása... Oláh Zoltán: HA ELTŰNSZ (Portré Sz. J.-ről) Égre halkuló kéket gondol rád a tél is. Madarak álmát léped síró éjszakákra. Sóhajodtól kifakulnak a falvak, pillangóvá szállnak a szomorú tengerek... Soraid tinta-rügyek a gondolat árva ágain. Sohasem jöttél, sehova se mész, csak hálálkodsz egy kicsit a sorssal... Ha eltűnsz leszédül kezemről a Föld. Hat ágy volt egy szobában, emeletesek. öt délelőtt vitték el otthonról, váratlanul, pedig Anyjának azt mondták, előbb értesítést kap, mikor kell mennie. A rendőrök azt mondták, itt a papír, hozták magukkal. S ők éppen akkor érkeztek haza a kórházból, ahová magával vitte Anyja. A vele történt legutóbbi dolgok miatt ideggyógyászati kezelésre szorult. Akkor is injekcióra kellett mennie. Esett az eső reggel óta, s nekik, kettőjüknek csak egy rozoga levélmintás ernyőjük volt, olyan, amilyet össze lehet csukni egészen kicsire.- Nem tudok bánni én már ezzel az ernyővel, fiam, majd te kezeled, jó? - mondta neki Anyja indulás előtt, és ő küzdött azzal a rossz szerkezettel, mielőtt kiléptek volna a házból, aztán külön attrakció volt buszra szállás előtt összecsukni megint. Lelkiismeretfurdalást érzett, amiért miatta kell injekcióra járni Anyjának, azért igyekezett mindenben a # kedvébe járni. Örült, hogy ülőhelyet talált magának, ezalatt ő hátul kapaszkodott, hóna alatt a kivénhedt ernyővel. Egy ajtó melletti alsó ágyat mutattak: az az övé. Nyelt egyet, mert újabb csalódás volt. Ha már ilyen helyen kell aludnia öt idegen fiúval, legalább egy felső ágyat kapott volna. A kórházban Anyja előbb neki vett szendvicset, meg süteményt, hátha sokáig kell várniuk, és ha megéhezik, legyen mit ennie. Ő azt mondta, nem éhes. Akkor bementek abba a váróterembe, ahonnan beszólították a betegeket, leültek egymás mellé két síkos műanyag székre, és nézték a többieket, ö azt hitte, mindenki injekcióra vár, de Anyja suttogva megmagyarázta, hogy vannak, akikkel csak beszélgetnek, mások meg, akik pizsamában és fürdőköpenyben mászkálnak cél nélkül erre-arra, itt is alusznak. Ök nem mehetnek haza.- Fájni fog? - kérdezte ő.- Mi?- Az injekció.- Hát, Gyurika - mosolyodott el Anyja szomorkásán -, tízéves múltál, és még mindig gyáva vagy? Azt a kis szúrást mindenkinek ki kell bírni?- És sokáig leszel bent?- Dehogy, az csak egy perc! És tényleg, nem tartott sokáig.- Most megnézzük, mikor megy hazafelé busz - mondta kifelé menet Anyja -, múltkor gyalog hazamentem innen, de nincsen járda sok helyen, és tudod, milyen rossz, azok a nagy autók elsüvítenek az ember mellett, majdnem elvitt a szelük.- A kamionok.- Igen, azok a legrosszabbak, meg a teherautók. Kisilabizálták, hogy csak húsz perc múlva indul busz. ,- Legalább jó idő volna - borzongott meg Anyja -, akkor elsétálgatnánk és nézelődnénk. Megnézték, mi van a zacskóban, amit a büfében vettek reggel, s úgy döntöttek, a kenőmájas szendvicset Anyja, a két süteményt Gyurika eszi meg. A hűvös, eső- permetes délelőttben behúzott nyakkal járkáltak, nézték a nedves, didergő bokrokat, és ő arra gondolt, jó lenne valami vidámat mesélni, hogy jókedvük legyen, de nem jutott eszébe semmi. Anyja kezében kitüremkedett a kenőmájas a zsemle közül, és amúgy mulatságos lett volna, mint egy vicces filmben, ahogyan megpróbálta az újjával, szájával helyreigazítani, de most nem lett volna ereje mulatni rajta. Lehet, hogy az az injekció is fáj neki, csak nem akarja mondani. S akkor jött egy fehér Lada, éppen szemben velük. Anyja mindjárt felderült, és úgy integetett a szétmállott szendvicsével, mint valami forgalmista az állomáson. A Lada megállt, és felvette őket. Ismerős ült benne.- Milyen szerencse - mondja Anyja a városban, ahol kiszálltak -, még sokáig kellett volna a buszra várnunk. - Akkor tüntette el az utolsó falat szendvicset a szájában, és mintha egy kicsit derűsebb lett volna a tekintete. Hazafelé még vettek a játékboltban egy olyan rajzolótáblát, amin egy húzással el lehetett törölni minden vonalat, és újra kezdeni.- Úgyis rossz idő van - mondja Anyja -, míg én főzök, meg kitakarítok, te rajzol- gatsz majd. És tényleg, minden olyan nyugalmas és szép volt. Azt gondolták, később bekapcsolják a tévét, azt nézik, meg beszélgetnek. És akkor jöttek a rendőrök. Ö éppen az új rajzolótáblát próbálta ki, gondolta, rajzol valami humoros képet Anyjának, az meg örül neki, amikor a kutya ugatni kezdett, és jöttek a rendörök.- Most azonnal elviszik? - hallotta Anyja hangját a konyhából -, de hiszen arról volt szó, először értesítenek róla, mikor kell mennie. Neki összeszorult a szíve, és letette a rajzolótáblát maga mellé a heverőre. Csak összefüggéstelenül hallotta Anyja sírós hangját, ahogyan tiltakozott. Aztán mégis aláírta a papírt, amit szerinte előző nap is kézbesíthettek volna, és egyik rendőr azt mondta, vegye fel a kabátját. Már hogy ő. Anyja akkor odasietett hozzá, ő lehajtott fejjel kapcsolgatta be a farmerdzsekije patentjeit.- Szerbusz, kisfiam - mondta anyja sírva -, holnap meglátogatlak, és ne csinálj többet semmi rosszat, mert látod, milyen nagy zűr lesz belőle... Érezte az arcán Anyja könnyeit, és kiment a házból a rendőrökkel. Azóta Olyan, mint egy tárgy. Beültették az autóba, elvitték átadták, ott felvették. Fürdött, pizsamát és fürdőköpenyt kapott, ebédelt. Ismeretlen gyerekek nézték, de nem szóltak hozzá. Délután valami csoportos játék folyt egy teremben, de kívül maradt. Egy fiú szántszándékkal erősen rálépett a lábára, de ő csak ült lehajtott fejjel, fel sem szisszent. Azt mondták, ideiglenes állami gondozás. Anyja nem tudott vigyázni rá. Dolgozott. Nem tudta egész nap ellenőrizni, mit csinál. Este sokáig sírt a paplan alatt. Aztán elaludt. Kicsire kuporodva, a jobb oldalán, ahogyan otthon is szokott. Tudta mindez azért van, hogy megtanítsák: nem szabad biciklit lopni. Anyja azt mondta, nincs pénze rá, de ha jól tanul, jövőre vesz, mindenképpen. Most nincs pénze rá. Nem szabad biciklit lopni. És semmit, soha! Álmában elernyedt a teste, álmában otthon volt megint, a szobájában, saját ágyában. És egyszercsak mintha biciklicsengőt hallott volna szólni. Többször is, mintha hívná. S akkor azt gondolta, már elmúlt ez az év, ő jól tanult, és Anyja megvette neki a biciklit. Felnevetett, hangosan. Hajnalodott már. Valaki felneszeit a nevetésre, és nyugtalanul megfordult az ágyában. Csaknem húsz esztendeje, hogy Pécsett nagyszabású vállalkozásba kezdtek, amikor meghirdették a kerámiaművészet országos seregszemléjét. Akkor a képzőművészeti élet egyik jelentős eseményét és vidéki centrumának megteremtését ígérte a kezdeményezés. Ahogy Békéscsaba az alkalmazott grafika, Miskolc a grafika, Kecskemét (egyebek közt) a zománcművészet központja lett, - ám ami másutt sikerült - Pécsett nem valósult meg. A kétévenkénti országos tárlat azért így is figyelemre méltó esemény. Neves művészeink java minden alkalommal kiállít, s gyakran feltűnnek új tehetségek is, új stílusokkal, új irányzatokkal. A IX. Pécsi Kerámia Biennáléról Garányi József: Improvizáció női figurára Németh János: Emberpár „Könnyű” és „komoly” Sajátos esztétizáló kategorizálás honosodott meg századunkban a zenei produktumok megítélésében. Eszerint minden zenemű besorolható a „köny- nyű”-nek, vagy „komoly”-nak nevezett kategóriák valamelyikébe. A megkülönböztetés elsősorban az egyes művek vélt vagy valódi, de nemegyszer meglehetősen önkényesen megítélt társadalmi funkciója szerint történik. Hasonlítható ehhez a jelenséghez némiképp az irodalom és a képzőművészet világában meghonosodott, s a művészei igénnyel megalkotott müvektől a „ponyvát”, „kommerszet", illetve a „giccset” elválasztó gyakorlat, amely azonban egyben szigorú ítélet is az ebbe a kategóriákba tartozó produktumok esztétikai értékét tekintve. A zene semmivel nem rokonítható sajátosságait figyelembe véve azonban tudomásul kell vennünk, hogy a „zenei ponyvának” vagy a „zenei giccsnek” az autonóm zeneművészet törzséről való leválasztása, elkülönítése jóval nehezebb feladat. Hiszen még a zenetörténet értéknek elfogadott alkotásai körül is fel-felvetődik olykor a kérdés: hol és miképp fogható meg, mutatható fel az az emberi tartalom, „mondanivaló", amely például egy irodalmi mű lapjairól közvetlenül szól hozzánk. Századunk kiváló zenefilozófusa, Theodor W. Adorno mutatott rá elsőként, hogy zeneszociológiai megismerésünk többnyire a zene- hallgatási szokásokról begyűjtött adatok rendezgetésével foglalkozik. „Az olyan zeneszociológiai törekvéseket viszont - írja Adorno -, melyek nem érik be ennyivel, melyek magyarázatra is törekedve túllépnek a puszta tényszerűség megállapításán, nem túlságosan éles elmére valló megfogalmazással, önkényes spekulációknak szokták bélyegezni”, s azok számára, aki a zene emberformáló erejét hirdetik, nemegyszer „az empirizmus játékszabályai szerint benyújtják a számlát, azt követelve, bizonyítsák be kétséget kizáró módon, hogy Beethoven zenéjének csakugyan van köze a humanizmushoz...”. „Könnyű” és „komoly zene" társadalmilag elfogadott megkülönböztetése a napi szóhasználatban éppen ezért nem jelent egyben értékkülönbséget is; pontosabban: az értékkategóriák közé egyenlőségjelet tevők (kihasználva egyebek között századunk egyébként is értékválságos időszakának zűrzavarát) gyakran görcsös igyekezettel bizonygatják, a „könnyű" műfajnak a „komoly"- éval való egyenrangúságát, nem ritkán arisztokratizmussal vádolva a „komoly zene” néha valóban rosszul érvelő képviselőit. A teória hirdetői legfőbb érvként szokták emlegetni, hogy - utalván az elnevezés helytelenségére - a „könnyű zenét” a legkevésbé sem könnyű csinálni, annak műveléséhez ugyanolyan felkészültség, mindennapos kemény munka és tehetség szükségeltetik... „A zene nem könnyű és nem nehéz, - zene vagy nem zene!” - Irta a század első felének kiváló karmestere, Sergio Failoni, mintegy megelőzve jó néhány évtizeddel a teóriák kialakulását és összecsapását, s egyetlen mondatba sűrítve a lehetséges megoldását korunk egyik fontos esztétikai kérdésének. És kifejezve közvetett módon természetesen azt is, hogy menynyire megtévesztő, félrevezető bizonyos zenét „komoly”-nak nevezni; mintha Bach, Haydn, Mozart, Schubert, de a zenetörténet bármely alkotójának életműve nélkülözné az élet minden örömét, az ember derűjét, élni akarását, örök optimizmusát. Miként félrevezető a „könnyű zene” létrehozatalának nehézségeiről is beszélni: ha van létjogosultsága a kifejezésnek, akkor az csak a műfaj befogadásának könnyűségét jelentheti. „A zenei élmény szavakba öntése a legtöbb embernél szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközik” - állapítja meg Adorno. Ami csak még nagyobb felelősséget ró a zeneszociológia, illetve a zeneesztétika, a zenefilozófia művelőire. Olyan alapvető kérdések tisztázása vár (várna!) rájuk, amelyek jóval túlemelkednek a zene, az esztétika körén; amelyek az ízlés-szabadság vonalán haladva a társadalom legáltalánosabb kérdéseit is megérintik. Ámbár lehetséges, hogy Adornónak igaza volt, amikor ezt írta: „Az ellentmondás, mely a művészet szabadsága és e szabadság felhasználásmódjainak sivár látleletei közt feszül - a valóság ellentmondása, nem pedig a tudaté...” SZOMORY GYÖRGY
