Tolna Megyei Népújság, 1986. július (36. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-12 / 163. szám

A^ÊPÜJSÂG

1986. július 12.

T óesz-történelem

*

Azok a hatvanas évek

itt Gerj.enben, és mondta nekem, hogy várható a té- esz-szarvezés. Ügy, hogy én abban az évben, 59- ben elkezdtem a technikumé. járni Palánkon.

— Mikor volt az alakuló ülés?

— A következő évben,

1960. január 16-án. A kul- túrházban jöttünk össze vagy háromszázan. Elnöknek azt választottuk, aki korábban a Vörös Nap, majd a Rákóczi téesz elnöke volt: Házi Józsefet. Akkor ő már élnökképzőbe járt Zsámbék- ra, hazahívtuk, megválasztottak, a téesz neve megmaradt Rákóczinak. Nagyon nehezen kezdtük a közös munkát, én például gyalogmunkás voltam, és vödörből szórtam a műtrágyát. Megcsináltuk a mezei leltárt, s ekkor derült ki, hogy 500 parcellán kell gazdálkodnunk. A búzát ugye ősszel elvetettük, tavasszal kukorica került a földbe, Kovács pusztánál pedig csináltunk egy gyönyörű zöldségeskertet. A parcellás művelés ugye nemigen ment, ezért az őszön táblásítottunk : 100—

120 holdas táblába vetettük a gabonát. A gabona, a kukorica, a takarmány mellett más növényeket is kellett termelnünk, volt olyan esztendő, amikor 16 féle növényt vetettünk. Például egy Cyperus esoulentus nevezetű növényt tíz holdon, — állítólag a magja cukorral keverve finom, csokoládéízű. Ez ugye nem derült ki. mert hiába lestük, csak nem akart kikelni.

— Később bérszámfejtőként, főkönyvelőként is dolgozott. Mennyit kerestek akkoriban?

— Évi 250 munkaegységet kellett teljesíteni, minden

A szövetkezet alakulásáról, a régi- s a mai időkről faggatjuk.

— Egyéni gazdák voltunk, illetőleg én csak besegítő családtag, az apósomékkal együtt tizenhárom és fél holdat műveltünk. Négy marhát, két lovat, sertéseket tartottunk, jó erőben voltunk, bírtuk a munkát. A

szövetkezetbe 1959. december 17-én léptem be, a belépési nyilatkozatot a tanácsházán írtuk alá. Ott volt az akkori megyei tanácselnök, dr. Tuska Pál is. Nem kellett engem agitálni, tudtam el óbb-utóbb ez lesz a sor. Frantner Józsi bácsi, a megyei pártbizottság első titkára, már korábban járt

Taba Sándor nyugdíjas elnök: „Nagyon nehezen kezdtünk”

A tisztaszoba szekrénysorának apró fiókjából régi-régi fényképek kerülnek elő. Kamaszfiúk ülnek búzászsákokon, klottnadrágban, fölül pucéran és barnán. A régi babakocsiban apró gyermek, mellette kopaszra nyírt bátyja, kelinkendős édesanyja. Tabáék családi fényképei Gerjenből. Egyik fotón Taba Sándor, a gerjeni téesz most már nyugdíjas elnöke, a felvétel Dániában készült, ahol egy Tolna megyei küldöttséggel járt.

munka más pénzt ért, és az értéke függött attól is, hogy milyen beosztásiban dolgozott valaki. A munkaegység ritkán érte el az egész számot, a szám elé mindig egy nulla került, ezért aztán az akkori bérszámfejtőt elnevezték nulla Tóthnak. így hívják ma is, nulla Tóth úrnak. Tizenhárom forintot ért 1960- ban egy munkaegység, — mérleghiányos is lett a téesz. Két szilárdító embert rendeltek mellénk, a nép szorgalmasan dolgozott, úgyhogy hamarosan kilábaltunk a bajból. Hatvanegyben már 24 forint lett az egység, aztán meghaladtuk a 30 forintot. Havonta egy dolgozó 250—300 forint körüli készpénzt kapott.

— A többi pénz zárszámadáskor járt, s terményt is kaptak.

— Méghozzá ünnepi zárszámadáson! Ilyenkor került pénz nagyobb darabokra, ruhát vettünk, népszuper rádiót, kályhát, biciklit, meg szürketarvkos Csepel motort. Emellett járt a háztáji föld, persze csak annak, aki teljesítette az előírt munkaegységet. Fát kaptunk, búzát,

bort, sőt még cigarettát is, a dohányért paklival fizettek. Készpénzünk nem volt sóik, abból jól jött volna valamivel több.

— Hány holdon gazdálkodtak, és hány ember dolgozott a 60-as években a szövetkezetben ?

— A földünk 2030 kataszteri hold volt, s sokan lettünk rá, mikor már 280—300 tagnak kellett munkát adni. Főleg az asszonyok nem tudták teljesíteni a munkaegységet, de ez a gond csak később, 71-ben oldódott meg, mikor meglett a cér- názó. Hatvan asszony dolgozik ott ma is, szépen jövedelmez. Gyarapodtunk szépen, úgyhogy 1968 óta egyetlen évben mi semmilyen hitelt nem vettünk fel.

— Elnökké 1969-ben választottak. Mit tart a legnagyobb sikerének?,

— Negyedik elnöke voltaim a téesznek. Fejlesztettük állandóan a termelést, s az volt a legfőbb célunk, hogy minél többet keressenek az emberek. Amikor aztán 23 ezer forint lett az egy főre eső éves jövedelem, megkaptuk a Kiváló Szövetkezet címet.

— Melyik esztendő volt a legjobb, s az itteni föld melyik növénynek kedvező?

— Egyik évben 600 mázsa cukorrépát szedtünk föl, igen szeret itt a répa. Nekünk rossz éveink nem voltak, az került sokba, mikor mentesíteni kellett a szarvasmarha-állományt. A következő évben viszont megnyertük a tejtermelési versenyt. Sokat építkeztünk, a központi majort, a gépműhelyt, gépeket vettünk. Igyekeztünk a jó gazda gondosságával dolgozni mindig. Így aztán például 83-ban több mint egymillió forintot: osztottunk ki.

— Még nem járt le a mandátuma, mégis nyugdíjba ment.

— Igen, 87-ben jár le a mundátumom. De betöltöttem a 60. évet, huszonöt éves téesztagságom, harmincéves munkaviszonyom van. Ogy érzem amit lehetett megtettem, s most már jöjjenek a fiatalok.

D. Varga Márta Fotó: Bakó Jenő

„Lelövöm! Le én, a keserves Istenibe! Elengedem a golyót váltból, és ha elhibázom, rá a bajonéttal!” — A férfi, aki vértolulásos arccal, szaván sem, mozdulatain sem uralkodva átkozódik a telefonfülke mellett, erős ötvenes, szilkár, cserzett arcú ember. Nem beszél egészen a levegőbe: amint a szunonyroham kar tempóit gyorsan és pontosan, kurtán végigvezeti, abból azt kell gyanítanom, hogy volt alkalma életében kipróbálni a kaszárnyában begyakorolt mozdulatsort. Oly nehéz rándítással húzza vissza karjait, mintha valóban testbe szaladt volna a képzeletbeli fegyver.

Van egy órája is már, hogy várakozunk, réges-rég tudom, a férfi Nyíregyházára akar telefonálni, az ottani kórház baleseti sebészetére, ahová — mint a zsebéből kikandikáló távirat tudósította — autóbalesetet szenvedett lányát szállították ma reggel. A távirat óvatlanul bőbe- szédűen íratott, az a szó is előfordult benne: életveszélyes. Ez a szó remeg a felindult, tehetetlen emberben.

A fülkében kopottas kis öregasszony próbálkozik a sokat tudó, ám neki nem engedelmeskedő készülékkel. Ha a csigázott képzeletnek valóságos erőt tulajdonítunk, golyóval a tarkójában, bajonéttal a hátában, öt már hónapok óta ismerem, tudom róla, hogy Svájcban élő fiával próbál kapcsolatba lépni hetenként egyszer, talán valaminő megegyezés értelmében hétfőnként este hat után. Még sohasem láttam, hogy sikerült volna neki, csak találgatom, vajon a számot jegyezte-e fel pontatlanul, a fia utazott el hosszabb időre bejelentés nélkül, vagy a tárcsázások és szünetek bonyolult kombinációját tanulta meg rosszul, netán egyszerűen nem várja meg, hogy a készülék vonalait adjon? Valami hiba mindig van. Az öregasszony, kinek piszkosfehér haja kibukott már addigra a homlokára a tanácstalan kapkodásban, visszaveszi tízforintosait a szeszélyes szerkezettől, és új kísérletet tesz. Aztán megint és megint újait. Nem mindig ismeri fel azonnal az ismételt kudarc jeleit, van úgy, hogy hosz- szú monológokat mond végig, részletesen válaszol az ezekkel kapcsolatban maguktól adódó kérdésekre, resz- keteg boldogsággal figyelve, hogy a gép megint „elfelejti” megenni a bedobott fémtízeseket.

Most is így folyik ez már jó ideje. „Lelövöm, mint egy kutyát!” — sziszegi a férfi, rám meredve, a kiszemelt szövetségesre, azután bekopog a fülke üvegén, és mutatóujjával jelzi az ívet, melyet követve az öregasszonynak azonnal kifelé kellene indulnia. Vagy tizedszer teszi már ezt, de a néni csak int némileg sértődötten, hogy ne sürgessék, és tovább tudakozódik egy zsákocska dió felöl, amelyről nem tudja biztosan, hogy megérkezett-e már Zürichbe. ő a maga részéről a múlt héten adta postára ...

A fülke előtt is jól hallható a kagylóból érkező szaggatott jelzés: foglalt.

A férfi nem bírja tovább, ököllel belevág az üvegbe, a halálra rémülten odaforduló öregasszony arcába üvölti: „Dögöljön meg!”, aztán vérző öklét magasra tartva hang nélkül sírvafakad.

A piros telefon

Rendőr jön, igazoltat, kérdéseket pattogtat, de fellépésé nem hozza meg az elvárható eredményt, magyarázat nem születik. „Azt sem tudom, él-e még ...” — sírja a szikár férfi. — „Azt sem tudom, él-e még ...” — sírja a kopottas kis öregasszony. Ahogy egymásra néznek, abban a pillanatban értik egymást. Az öregasszony zsebébe nyúl, tiszta fehér zsebkendőt nyújt oda. A férfi elfogadja, megtöri i vele az arcát, majd elértve a bíztató mozdulatot, vérző kezefejét is. Aztán karonfogja az öregasszonyt, és elvezeti a forgalmas utcán. A rendőr ámulva néz, a néni motyog elmenőben : „Az a piros telefon ... az a piros telefon ...”

Én is ámulva nézek. Amulva nézem a járdán szétszóródott üvegcserepeket, a tönkretett fülkét, és benne azt a piros telefont. Használom naponta, tudtam, kisvárosban az interurbán, akár a lélegzetvétel, nélküle egyszerűen nem működik a nagyobb összefüggésekbe illeszkedő te- lepülésitest, ezt természetesen tudtam. De hogy ez .a tán tízkilós piros doboz ilyen erejű, szó szerint vérre menő, azután katartikusian elcsituló szenvedélyeket mozgósíthat maga után, azt álmomban sem gondoltam volna. És most beleszédülök a hirtelen felhorgadt kérdésbe: hol élek? Mi az valójában, aminek szemtanújává tett egy szeszélyes pillanat? Milyen uralhatatlan feszültségek, micsoda elemi görcsök közlekednek és csomózódnak meg itt, a huszadik századi lét hétköznapi kellékei között?

Ebből a városból csak szűk fél éve tárcsázható Budapest, New York, Párizs, vagy akár a nyíregyházi kórház baleseti sebészete. Azt lehetne gondolni, nevetségesen kevés ennyi idő ahhoz, hogy egy gyalogjáróbb érintkezési hagyományok között élő vidék, távirathoz csak végső veszélyhelyzetben folyamodó, levelezni is csak nagy ritkán levelező emberek számára helyettesíthetetlen élet- szükségletté váljék a technikai civilizáció e hasznos leleménye, az egész Európán, a fél világon keresztül kígyózó telefonvonal. Elmaradottságunk stációinak felismerésén iskolázódott észjárásunk arra a feltételezésre haj- lanék inkább, hogy kommunikációs robbanás első hírnökeit — három új telefonfülkét, melyek közül többnyire csak egy van működőképes állapotban —, a napi élettér kitágításának e költséges fényűzését tartózkodó gyanakvással fogadja egy évszázadok óta változatlan, lassú ritmusban élő kisváros népe. Miért nem így történik? Honnan ez a hirtelen szenvedély, átszólnii és áthailliga- tózni a másik városba, a másik országba, a másik kontinensre?

Ügy gondolom, görcsös, vad menekülés ez egy nyomasztóan ránk telepedett abszurd helyzetből, amelyben az egyén, a bárhol élő állampolgár, a szikár férfi, a kopottas nénike vagy akárki más úgy érezheti, hogy valaminő ismeretlen hatalom kiszorította őt, ügyeit, szorongásait és várakozásait a zajló, működő, a voltaképpen létező világból. Miközben egy dél-afrikai tüntetés még teljes feloszlatása előtt képernyőre kerül, két-toárom országgal odébb játszott futballmeccsek eredményét a lefújás pillanatálban bemondja a rádió, egy közel-keleti túszdráma főszereplői egyenes adásban ismertetik feltételeiket a lakásában ülő falusi emberrel is, addig egy halálhír vagy egy egészséges hármasikrek születéséről szóló értesítés egy egész nap alatt — hétvégén akár 2—3 nap alatt — tesz meg egy megyén belül negyvien-ötven kilométert. Rendelkezhetsz napra, sőt percre kész értesülésekkel az űrkabinban idegen nyelvű jelentését szövegező tiszt közérzetét illetően, de ha azt olvasod betegeskedő, idős anyád levelében: „Jól vagyak, fiam, ne aggódjatok”, a kezed remeg, a torkod száraz, és azt mondod magadban: „Ez volt tegnapelőtt. De mi van ma?!” Azt is megtudod. Holnapután.

Nézem a telefonfülkét, falán a piros készüléket, padlóján az összevérzett üvegcserepeket. És tudom, ha majd megírom, nem lesz túlrajzolt, nem lesz túlajzott ez a kis történet. Nem lesz a dolog túllihegve. Itt valóban harc folyik, vérre menő ütközetek zajlanak az elmés masinák körül. Elkeseredett és ügyetlen rohamok a jelen idejű létezésért, szeretőik egy szaváért, egy még érvényes orvosi diagnózisért, másfél kiló idei dió kézhezvételének nyugtázásáért, egy ügyben létfontosságú névért, egy vicc poénjáért, egy téglafajta napi áráért, melyeket valakik elfelejtettek, egy nevetésért, egy megbocsátó mondatért... Valamiért, ami éppen most hangzik el, éppen most történik. Meg tudom érteni a bajonétemelő szenvedélyeket. Ha ebben a küzdelemben tartósan alulmaradnak az emberek, a létezés minden emberi tétje megsemmisül.

Belépek a fülkébe, tárcsázok.

Anyám száma foglaltat jelez.

Egy régi aratás amatőrfényképe