Tolna Megyei Népújság, 1986. július (36. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-05 / 157. szám
10 Képújság 1986. július 5. te A lélek húrjain Kuti Horváth György, mint azt első könyvének címe is jelzi, (A lélek húrjain) az ember és a természet bensőséges, meghitt viszonyára való törekvés költője. Ugyanakkor megtaláljuk írásaiban a Duna menti dombok, alkonyati dűlők, s általában a dunai reggelek és esték finoman megfogott hangulatait is. Az ő esetében azt hiszem külön is szerencse ez a Duna menti élet, hiszen e környezetből meríti legszebb képeit, melyeket aztán szikrázó, vagy éppenséggel szomorkás, de mindenképpen megkapó, egységes látványokká képes építeni. Kuti elhatárolja magát a rideg kísérletezéstől, ám, ugyanakkor a kísérlet szükségességét is érezve, s nem utoljára vágyakozva, feloldja kétségeit a végtelen és a szerelem előtti hódolatban. Tavasz érkezik című versében például szép példát találunk arra, miként egyezteti össze a végtelen és a szerelem problémáját: Nyílik a szív / ajtaja / s kacagva érkezik / ámor / millió élet talpra áll / s fölzeng a / messzi távol... Számára a végtelen nem a megsemmisülés, vagy legalábbis nem elsősorban, mert vigaszt keres és talál a végtelenből való születésben. Amikor halott édesapja, vagy számára oly kedves költők fölött búsul, az emberi humanitáshoz könyörög irgalomért, mint Vérzik a hold című, Max Jakob emlékére írott versében: ó emberek / segítsetek / hogy gyilkos kését / a rettenet / szívünkben / ne mártsa meg /. De nem marad adós a végtelenből vett vigasz keserűen is fénylő megnyugvássá formálásával sem, mint azt a Kéklő időben című, Toldalagi Pál emlékére írt költemény mutatja: Visszahívtad / a robajló létből / árnyék nélküli / zuhanásod / mert láttad már / a kéklű időben / féktelen / solyómszárnyalá- sod... Meg kell említeni feleségének írt szerelemes verseit, melyeknek képei önmagukért beszélnek: csillagló szemed / éjt havaz / tejutat dobbant a / lábad... (Esti idill című feleségének ajánlott versből.) A költő csaknem szentimentalitásba hajló szépség és emberség éhe azonban arra készteti az olvasót, hogy feltegye a kérdést; vajon programnak tekinthető- e az ilyesfajta költészet? Nos nem, nem tekinthető, sőt maga a költő is elvitatja programjellegét, amennyiben valamelyik iskolához való csatlakozást, vagy holmi szubjektív költői irányt értünk program alatt. „Bátran légy tenmagad," írja Benjamin László a könyv mottójában, s valóban, Kuti bátran vállalja önmagát. A kötet örvendetes, s még örvendetesebbé teszi V. Delast Elena kitűnő grafikái. SZARKA JÓZSEF Györffy László: MAGÁNRENDELÉS ■ Íren Simon, amint kilép a hatósági-doC ’ : boz-épületből, ahol közegészségügyi ellj lenörként dolgozik, a házak fölött lebegő I füstköd mögé rejtőzött, alvadt vérszínű nap : ; fényébe, gyalog indul a metró felé, és a do- ! boz-épület sarkán ránéz egy emberre, aki a ——L—J fal tövében guggol, nemlétező hegedűjén játszik csücsörít, mosolyog, olykor könnyeit törli. A metró mozgólépcsője nemre, vallásra, jellemre való tekintet nélkül föl-le szállítja az emberanyagot. Huzatban bámészkodnak egymás felé az emberek, és örülnek, hogy nem kell az elromlott autófékekből szállongó azbesztpor szagával telített kéndioxidos levegőn, a zajban és fékcsikorgásokban, egymást kerülgetve utat törni maguknak a járdákon vonulók között. Örülhetnek, itt lent a föld alatt hűvös huzat van; a férfiak az előttük álló nők térd alatti lábait nézegetik, olykor a szemben lefelé mozgó férfi társaik táskás szemét, kopaszodó fejét, végiggürcölt hétköznapi fáradtságtól reggel frissen borotvált állak késő délutáni borostáit, s mindez jobb, mint odafönn, ahol... Aztán állnak a biztonsági gumisáv előtt, a szerelvények lökte légörvényben, és némi lökdösődés után hamarosan megtérhetnek lakó-család-szoba táborukba. Simon is ott áll, közvetlenül a gumisáv előtt, amikor egy régi ismerőse lép hozzá, vele egykori ideggyógyász. Mosolyogva, örömmel lép hozzá. Kezet fognak. Simon mögött faltól falig könyvespolc, beépített lemezjátszóval, rádióval. Bőrfotel süpped a feneke alatt, és ismerőse, András, az ideggyógyász, mióta nála van, negyedszer tölt a kékfrankosból egydecis, csiszolt borospoharaikba. Több mint évtizede ismerik egymást, de soha nem beszélgetnek a gyermekkorukról, önmagukról, csak filmekről, nőkről, néhány lakással, munkahellyel kapcsolatos nyavalyájukról. Most, hogy Simon felugrott „egy kis beszélgetésre”, kicsit másképpen kezdődött a fecsegésük, a folytatásra pedig talán egyikük sem számított. Mögöttük, a lemezjátszó felől, Orff Carmina Buranája hallatszik. Simon ismét rágyújtana, zsebébe nyúl a füstszűrő nélküli Szimfóniájáért - Tessék, vedd ezt, én úgyis ritkán dohányzom - mondja András. Kerek gyümölcsöstálban különböző fajtájú cigaretták, arany Kentes dobozt nyújt Simon felé, aki rágyújt, poharát felemeli: - Egészségedre!- Egészségedre - mondja András. Simon forgatja a cigarettáját, hosszan, gondosan fújja a füstöt maga elé, miután egyhajtásra kiitta az előtte álló de- cispohárból a bort.- Nem kevés neked az önbizalmad? - kérdi hirtelen András.- Tudod, nem olyan egyszerű - nyökögi Simon. - Valahogy nem megy, talán túl magasra akarom állítani a mércét, és nem tudom átugrani. Van ilyen. - Néhány másodperc múlva a kékfrankosüveg után nyúl. - Megengeded? - Persze, töltsél csak. Gondosan, az üveg nyakát a pohár peremén elfordítva tölt, mint egy öreg, szakmáját szerető pincér.- Lakásod van, olyan, amilyen - mondja közben András. - Fizetésed is van, megélsz belőle úgy, ahogy... Mi a baj? Sok a zűr otthon? A társbérlőd?- Hát ez is... Szóval, csinálom ezt a köjál-ellenörködést, aztán hazamegyek, hétköznapi zűrök, évek óta lakásper meg... És rosszul alszom. Négy, öt óra. Első fázis. Hajnalban felriadok. Az altatókat nem szeretem, megszokod, aztán...- Ostobaság! Egy könnyű altató, ha túlfeszült valaki, még nem válik szokássá.- Idefigyelj! Tudod mitől forr fel az agyvizem? Sok minden mellett például ezektől a látszat-közéletiséggel történő újkarrierista nemzedéktársaimtól. Ezektől a jól fésült negyven körüli uraktól és hölgyektől, akikről az előttünk járók feltételezték... Emlékszel, amikor elvégeztük a gimnáziumot, ezek is dühösen káromkodtak, és töprengtek, helyet keresve maguknak a hétköznapokban. És mihez?... Az érvényesüléshez, pajtás. Egyre többször találkozom úgynevezett szocialista karriert futott nemzedéktársaimmal, és gondolkodásban, viselkedésben ezektől igencsak távoleső öcséinkkel, húgainkkal.- Öregszünk, fiú, és magától értetődő kötelezettség, felelősség kezd terhelni bennünket. Már azokat, akik gondolkodnak is, nemcsak bohóckodnak negyven körül.- Mit gondolsz, hogyan csinálják ezek a mi kis karrierista barátaink, akik életük derekán apáink és öcséink között könyökölnek előrefelé?- Hát csinálják, ahogy te is látod.- Kopaszodó, pocakosodó fickók, enyhén hízott testű nők, szemük sarkában apró szarkalábak... Hát ők azok, akik felismerték szép lassan, hogy a régi lakájmosoly, a gyakori, apró fejbiccentgetés korszerűtlen, és nem is mindig elegendő. Inkább a körülmények alakulását kell árgus szemekkel figyelgetni, aztán vagy látszat közéletiséggel vagy maszek bulizással irány előre! ~ hogy Simon beszél, mint mindig, arcok, ' mozdulatok villannak az emlékezetébe; pélA | dául az az állatorvos, aki alatta járt egy osz- I tállyal a gimnáziumban, és miután egy vá- ! ratlan találkozáskor a közös menzán végig- nyeletekéit borsópüré és paradicsomoská- __________ poszta ebédemlékeit felelevenítették valamelyik presszó asztala fölött, ahova beugrottak egy kávéra, hirtelen rátette kezét Simon vállára: - Csapd fel a fejed, öreg! Mert mi a nagy újság? Én is betartottam egy ideig a játékszabályokat, aztán olyan gyanús lettem a járási vezető elvtársaktól kezdve a legutolsó téesz-dolgozóig, hogy jobban láttam a helyes útra térni. Pár éve az én körzetemben is van feketevágás, baromfivész, szombat-vasárnapi husika, amit parancsolnak. Kész, nincs gondom. Még kitüntetést is adtak... Ugorj le egyszer hozzánk. Kocsid van? - kérdezte Simontól, de láthatóan nem nagyon érdekelte Simon válasza. Kétszer tenyerével csattanósan a hasára ütött, amely a korához képest kissé túlzottan buggyant a nadrágja fölé. Ezt a tenyércsattanást a pocákon, ezt látja most maga előtt Simon. Arcok, mozdulatok...- Karrieristák, öreg, mindig voltak és lesznek. Ennek semmi köze az adott társadalmi körülményekhez vagy lehetőségekhez - mondja András, pár másodpercnyi réve- dezéséből visszarángatva Simont. - Prófétaságra, meg- szálllottságra senkit nem lehet kötelezni. Ez néhányszor már kiderült.- Ki beszél itt erről? Én sem erre gondoltam. Bár néha úgy tűnik, éppen hogy a megszállottságra hajlamosak, éppen azok viselkednek úgy, ami a munkamorált és a köz- gondolkodást illeti, ahogy a mi kis karrierista nemzedéktársainknak kellene.- Szörnyű demagóg szöveg ez, öreg. Attól függetlenül, azt hiszed bizonyítható ez?- Nem, nem valószínű - válaszolja fejét lehajtva Simon -, ugyanis az érvényesülés társadalmi játékszabályainak megfelelően, új címkékkel és álarcokkal fedezik az összeköttetéseiket. És nem gátlástalanul, mert az túl feltűnő lenne, hanem szépen, csöndben... Holott attól tartok, ebben a rendszerben nevelkedtek, és csak a saját érvényesülésükre gondolva, ha kell „ellenvélemény-köpenyt” borítanak magukra, „fontoskodó sapkát” csapnak a fejükre, vagy „emancipált szoknyába” bújnak, amely alól kilóg a kékharisnya.- Nem vagy te egy kicsit elfogult?- Kivel szemben, és miért? Mert utálom és hányingert kapok a karrieristáktól, a sumák, ócska alakoktól, mert úgy teszünk, mintha ez nem rohasztaná szét a hétköznapjainkat...- öreg, mondtam már, karrieristák mindig és minden korosztályban voltak, és lesznek is. Lejárt a lemez. Az utolsó tételt, a timpani doboktól kísérve, diadalmasan zengi a kórus. András feláll, leemeli a lemezt, visszacsúsztatja a nejlontasakba.- Mindnyájan állandó frusztrációs helyzetbe vagyunk, öreg. Akadályoztatva. Választanunk kell. Az egészséges emberek számára az ilyen akadályoztatások nem okozhatnak problémát.- És akik hozzátok kerülnek két-három hétre, azok talán nem egészségesek?- Azok nyolcvan százaléka semmit nem akar. Elfáradt. Várakozik. Kiborult. Depressziós vagy...- Ti pedig tovább lökitek a nagy darálóba.- Hát azért nem egészen. De lényegében egyéni okok, a saját személyisége juttatja hozzánk, elhiheted nekem. András tenyerével a lemezeket egy sorba ütögeti, aztán elővesz egy vodkás üveget. - Az egyik beteg hozta - mondja, és elég nehezen, de kinyitja. Már kissé kapatos, akár csak Simon. Tölt, mindketten egyhajtásnyira isszák ki a kis stampedlikből a vodkát.- A rosseb egye meg! - csattan fel Simon. - Te is tudod, én is tudom, mindenki tudja...- Miért kiabálsz?- Nem kiabálok.- Ingerült vagy.- Vannak dolgok, amiről nem tudok ingerültség nélkül beszélni.- Védekezel?- Mi ellen? Addig jó, amíg ezekről a dolgokról ingerülten beszélek. Vagy, nem ez a véleményed?- De, igen.- Te éppen olyan jól tudod, mint én, sőt sokkal jobban, hogy akik az osztályotokra kerülnek, csak pillanatnyilag borultak ki. Nem igazán betegek. Vagy legalábbis sok ilyen van közöttük... Hogy a lakás, család, munkahelyi körülmények...- Pontosan. Ha az én-ideál nem megvalósítható, akkor jönnek a deviáns viselkedésfajták, kirobban a lehetőségei és a saját adottságai közötti feszültség.- És a lehetőségei talán nem a szociális tényezőktől függnek? Vagy attól is? Én, ha jól végzem a munkám, az csak sérti a méltóságos államérdeket, a nyugalmunkat... A szakmai megítéléseink csak sértik annak érdekét, akitől a fizetést kapjuk, mert lakást, fizetést állam bácsi ad... Ki törődik azzal, hogy egész nap törött falikutakat, korhadt tető- szerkezeteket, piszkos udvarokat, döglött galambokkal teleszórt padlásokat, vizes, gombás lakások falait, maguk alá csináló öregek szobáit nézegetem, ahol büdös macskák mászkálnak, és ha belépek az ajtón, azt hihetném, hullakamrába léptem, olyan büdös van... És félméter magas papírdarabokból, szakadt párnákból, koszos ruhamaradványokból, ételmaradéktól szutykos lábasokból felhalmozott szemétben kell mászkálnom, mert a lakók ezt jelentették, és nekem ki kell vizsgálnom... Akkor talán ne gondoljak arra, mi a francnak csinálom ezt az egészet? Lakást, pénzt állam bácsi ad, és a maguk alá esett embereket én csak jól adminisztrálhatom, hogy egyáltalán tudják, hogy ilyen is van...- Aki hozzánk kerül a klinikára, sajátmagára vonatkoztatva mondja el sérelmeit, de te a társadalomra akarod hárítani a szubjektív viszonyulásaidat, a beteg a sérelmeivel bizonyítja, hogy...- Hogy kiborult, nem elég toleráns, igaz? Hfegyjuk tehát francba az egyéniséget, dobozba a fejeket, legyünk toleránsak, és nincs kiborulás... Majd valamilyen trükköt kitalálok, és én is bevonulok hozzátok.- Nem kell semmilyen trükköt kitalálnod, így is bejöhetsz.- Kösz. András feláll, tapogatja a lemezeket, majd a válla fölött hátraszól: - Tölts magadnak, és nekem is. - A szorosan egymás mellett sorjázó lemezekből kiemel egyet. Szürkésfehér nyúlfarokkal letörli a hátoldalán sztárok fényképeivel telezsúfolt papirtasakból kihúzott lemezt, felteszi a forgókorongra, mosolyogva visszaül a helyére. - Paul An- ka - mondja.- Farkasok közt tudjuk a törvényt de mi van akkor, ha báránybőrben szaladgálnak a farkasok? - kérdi Simon. András rágyújt az előbbinél gyorsabb, majdnem gyakorlott dohányos mozdulattal, aztán a pohara után nyúl, kicsit megcsóválja a fejét Simonra néz: - Tudod, öreg, nehéz eldönteni, hogy ki a farkas és ki a bárány, merthogy egész életünkben, kényszerű szükségből, mindenféle jelmezben szaladgálunk. Aki pedig ezt nem veszi tudomásul, az alkalmatlan a hétköznapi életre.- „Everybody, everybody sings! - üvölti feléjük Paulk Anka.- Everybody - mondja András.- Everybody - mondja Simon is, és szentimentális hangulatba csusszannak. Abba a fajtába, melyet sajnálkozó kézlegyintéssel veszünk tudomásul, ha magasra gombolt, sötétruhás öregasszonyok szipogva a rádió felé bámulnak, mert azt hallják, hogy „Jaj, de csúszik ez a banánhéj, együtt csúszni veled, babám, kéj”... Vagy mondjuk, De Fries Károly úr agyrémét, mely szerint: „Egy vallomás, ez a tangó, egy vallomás-.” aul Anka pedig közben rendesen löki a hátuk mögött egy rakás, arcukat, hajukat gyü- rögető tizenéves lány visítozása közben: „Baby It’s all right, Baby It’s all right”... A visi- tozó lányok közül persze már jónéhányan három gyereket is szültek azóta, mikor lemezre vették ezt a hagversenyt, és valamelyiknek a lánya ugyanúgy visítozik, mint annak idején az anyucikája, csak most éppen egy gitárhúrt tépdesö fickó Őrjöngését hallgatja. * Évad után SZÍNHÁZI „LELTÁR” Kinyitottak a nyitás előtt állnak a szabadtéri színpadok, lezajlottak az évadzáró társulati ülések, megszáradt már a tinta az aláírt szerződéseken. Ám még frissek az élmények, az elmúlt évad eseményeit könnyű felidézni. Megkérdeztük Gödöllői Lajost, a Művelődési Minisztérium színházi osztályának vezetőjét: milyennek látta a mögöttünk hagyott évadot, hogyan értékeli a vidéki színházak munkáját, az előadások művészi színvonalát. - Az 1985-86-os évadban hullámzó teljesítményekkel találkozhattunk. Egyetlen színházat tudnék kiemelni: első helyen kell említenem a nyíregyháziak munkáját. A Móricz Zsig- mond Színház társulata, - Léner Péter vezetésével, - egyenletes teljesítményt nyújtott, kitűnő évadot zárt. Jó légkörben dolgoztak, egészséges műhelymunka folyt, s néhány színész, aki ebben a fővárostól legtávolabb eső színházban dolgozik, jobban felhívta magára a figyelmet kitűnő alakításaival, mint számos budapesti kollégája. A bemutatók közül most hadd ne emeljek ki egyet sem; az összteljesítmény volt figyelemre méltó. A színház fontos feladatot vállalt magára a kö- zönségnevelésböl, Szabolcs-Szatmár megye kulturális életének fellendítéséből. Dicséretes, jó teljesítményt nyújtott az egri Gárdonyi Géza Színház. (A befo- gadószinházban jelentős produkció volt Vörösmarty Csongor és Tündéje Szikora János rendezésében pécsi, szolnoki, miskolci és budapesti színészekkel.) A Kaposvári1 Csiky Gergely Színház és a Miskolci Nemzeti Színház is a jók közé tartozik (az előbbinél a Tom Jones, az utóbbinál a Három nővér előadását emelném ki.) Ugyancsak itt említeném a szegedieket (ők a Hair bemutatójával arattak sikert az Országos Színházi Találkozón), s ne felejtkezzünk el a Veszprémi Petőfi, a Szegedi Nemzeti, valamint a Szolnoki Szigligeti Színházról sem, amelynek élére új vezetés került, s külföldi vendégszerepléssel erősítette a színház jó hírét. A Békés Megyei Jókai Színház elmúlt évadjának talán legfontosabb eseménye egy szovjet vendégrendezö, Ivanov tevékenysége volt. Gogol Háztűz- nézőjét állította színpadra, s a Jókai Színház talán legjobb produkcióját hozta létre. Ugyancsak jó és fontos előadás volt a Giricz Mátyás rendezte Nashmü, Az esőcsináló, amely az Országos Színházi Találkozón is szép sikert aratott. Nemcsak a szakma fogadta elismeréssel, a nézőknek is tetszett. Megemlíteném még Örkény István Forgatókönyvének színpadra állítását, mely megméretést jelentett a színház művészei számára. A győri színházban főként a zenés darabok arattak sikert. Külön szólnék a külföldön is egyre nagyobb babért arató Győri Balettről, mely hamarosan Amerikába utazik: a baltimoorei nemzetközi színházi találkozón ők képviselik a magyar színházművészetet. A Kecskeméti Katona József Színházban vezetőváltozás történt. Lendvay Ferenc került a társulat élére. A magyar színházi szakma jeles és megbecsült személyisége nagy lendülettel és akarással látott munkához: erős társulatot szervezett, s célkitűzése a kecskeméti színház talpraállítása. Elsősorban azt szeretné, ha a közönség visszapártolna, s a Katona József Színház elfoglalná az öt megillető előkelő helyet a magyar színházi életben. A debreceni, a pécsi és a zalaegerszegi színház - a korábbi évekhez viszonyítva - halványabb teljesítményt nyújtott. Ennek mindegyiknél különböző okai voltak. A debrecenieknél több olyan bemutatót láthattunk, amelyre nagy várakozással tekintettünk, ám a befektetett energia nem hozta meg gyümölcsét. Egyedül a Tom Sawyer kalandjai című gyermekdarabot tartom különösen említésre méltónak a jó előadások közül. A pécsiek egész évadját befolyásolta az átadás előtt álló Kamaraszínház építése, nyilván arra koncentráltak a vezetők, hogy méltó módon indítsák be. A pécsiek munkáját az irodalomcentrikusság jellemezte, szépen produkált a balett, az operatársulat és bábszínházuk. Végül hadd említsek meg három fontos előadást. A Dunaújvárosi Bemutató Színpadon láthattuk Csiszár Imre rendezésében Noren Az éjszaka a nappal anyja című drámáját, amely nagy szakmai sikert aratott. A Székesfehérvári Vörösmarty Színház Kakukkfészek előadása is izgalmas esemény volt, s említésre méltó közönségsikert aratott a Hököm Színház a Svejk produkcióval. Néhány szóval már utaltam az Országos Színházi Találkozóra. Ez volt az ötödik a sorban, s annyiban változott az előző négyhez viszonyítva, hogy a Színházművészeti Szövetség elő- zsűrit kért fel, amelynek az volt a feladata, hogy a színházak által megjelölt produkciók közül válassza: melyik kerüljön a találkozóra. Ennek az előzsűrinek nagyon felelősségteljes volt a munkája, ám sok gondot okozott, hogy a színházak vezetői másként ítélték meg a produkciókat, s nem vették figyelembe a javaslatokat. Az Országos Színházi Találkozón voltak kiemelkedő produkciók (elsősorban a díjazottak), s voltak, amelyek közel álltak ahhoz, hogy díjat kapjanak. A találkozó fontos esemény volt színházi életünkben, ebben az évben már külföldi szakemberek is ellátogattak hozzánk, hogy megtekintsék az előadásokat. A televízió sajnálatos módon eléggé elhanyagolta a rendezvénysorozatot. Ennyit az elmúlt évadról, az előttünk álló bemutatókról, tervekről majd egy későbbi beszélgetésünk alkalmával szólnék. KÁRPÁTI GYÖRGY
