Tolna Megyei Népújság, 1986. július (36. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-05 / 157. szám

u Képújság

1986. július 5.

Aratási emlékalbum

Az elmúlt vasárnap — Pé- ter-Pál napja — mindenkiben más és más emléket ébresztett. Az idősebb korosztály tagijai még ma is azonosságot éreznek e maga nemében híres és páratlan nappal. A fiatalabbak már igencsak tanácstalanok, ha az aratás kerül szóba.

Beszélgetéseinkben a teljesség igénye nélkül az egyes emberek mindmáig megőrizni fontos aratásnapi emlékeit igyekeztünk továbbadni, feleleveníteni.

Kévéi kenyeret eszem •••

Szekszárd. hétfő délelőtt. Sétakert.

Két nagyon csinos, a legújabb — túlszabott — divat szerint öltözött lány ül az egyik pádon.

Blúzuk sárga, nadrágjuk a rétek zöldje, hajuk felstuc- colt. Középiskolások.

— Hogy mit jelent nekem az aratás? — kérdez áz egyik vissza. — Momentán kérdezz meg mást, akiinek több köze van ehhez. Én nem a mezőgazdaságban dolgozom, meg ilyesmi.

— De kenyeret csak eszel? — mondom.

— Csak keveset — mondja a másik —, mert fogyókúrázom.

Klottgatyában,

mezítláb

A „Duplán Kocsis” — e szekszárdi magánfuvarost Kocsis Istvánnak hívják — lovai álmosak a melegtől. A székéren építésdanyag-tiör- melék. A Széchenyi utcai foghíjbeépítés munkájának a színtere. Ezúttal egy téglahegy árnyékában szusszan egyet a kocsis Kocsis.

— Péter-Pál...? — sarkítja el a mondatomat. — Ne is kérdezzen többet. Az aratás kezdetének ez az első napja. Ekkor szoktunk mi régen nekikezdeni a munkának.

— Miként?

Magát „Duplán Kocsisnak” megnevezni akaró szekszárdi ember a hajába túr:

— Tizenöt éves koromban voltam először részes arató. Nem voltam nagy gyerek, alig láttam ki a búzából.

— Az aratásnak maguknál is voltak szabályai? — tudakolom.

— Mint mindennek. Először az árpával kezdtük, azt követte a rozs, a búza, és legvégül a zab. A szabályhoz az is hozzátartozott, hogy glottgatyában, mezté- láb mentünk neki a búzának. Anyám ekkortájt már éjszaka kettőkor ébresztett, aztán egyvégtében este tízig voltunk a melegen.

— A gyerekének elmond- ta-e mindezt?

Elmosolyodik Kocsis István:

— El sem hiszi... Hiába mondom. Azt pedig hallani se akarja, hogy azok keserves idők voltak.

Séhefer Henrik egykori téesztag, a ma 50 éves TO- TÉV-dolgozó gyermekkorában édesapja bérelt földjén vette először kezébe a kaszát.

— És ma?

— A kaszát még ma is bírom. Ma is kiállinék bárkivel kaszapárbajra.

— Ha a kenyeret veszi a kezébe, akkor mire gondol?

— Örülök, hogy van. Meg hogy mindig ideinek nevezik. Nekem mindegy, hogy ki, hol dolgozik. A betevő kenyér, csak az a fontos.

Hogy legyen. Mert az ember életében két első dolog van: a kenyér és a víz.

Tudom,

hogy mit jelent...

Simson kismotor fékez az együk szekszárdi lakóház bejárata előtt. „Lovasa”, Taba Csaba, a Szekszárd-palánki Csapó Dániel Mezőgazdasági Szakközépiskola utolsó éve előtt álló tanulója érkezett haza az egy hónapos szakmai gyakorlat egyik napjáról. Taba Csaba két társával az öosényi Kossuth Termelőszövetkezet tehené- . szetében dolgozik most.

A szekszárdi fiú már gyermekkorától olyan hivatást akart választani magának, hogy az állatokkal foglalkozhasson.

— Igen, tudom, hogy milyen nap a Péter-Pál — mondja határozottan. — Az aratás kezdetét jelenti.

— Mezőgazdasági iskolába jár. Szeretném tudni, ott mit tanulnak erről a fontos munkáról,

— Természetesen tudom, hogy mit jelent nekünk az aratás. De az iskolában mi erről nem tanulunk semmit.

— A tantárgyak között sem szerepel?

— Nem. Talán azért, mert az iskolákban nincs növénytermesztési szak. Ügy tudom, hogy amíg iskolánk technikum volt, addig az aratás is szerepelt az anyagok között.

— És a többiek?

— A levelezésükre gondol?. — kérdez vissza. — Azt hiszem, hogy ők tanulják.

— Volt már aratáson? — kérdezem.

Taba Csaba tagadólag ingatja a fejét. Nem volt, és

osztálytársai közül is kevesen.

— Csak a faluban lakók. Az egyik táncosoportbeli ismerősöm Sióagárdon lakSk. ö egy aratáson feliró volt, mert édesapja a léeszben dolgozik.

Az egy furcsa aratás volt

Bea József, a Tolna Megyei Tanács V. B. mezőgazdasági és élelmezési osztályának csoportvezetője először bizony meglepődik a kérdésen. Aztán később belátja; nem is érthetetlen egy olyan ember aratási emlékeit tudakolhi, aki munkájánál fogva végül is részese az aratásnak.

Beszélgetésünk idején — mint e mezőgazdasági szakterület felelőse — az őszi ár pa korábbi, második termés- becsléséhez viszonyítva pontosítja a már ténylegesen learatott tonnákat.

— Gyermekkorom emlékei között őrzöm az aratást — kezdi. — Nagyon emlékszem az elsőre. Az ötvenes évek közepén arattam először lakóhelyemen, Kisdorogon. De az aztán egy furcsa aratás volt. A szélsőséges időjárás miatt szinte órák alatt kellett, szó szerint lekapkodni a terményt. Ettől az időtől kezdve aztán valamilyen formában mindig részese voltam az aratásnak.

— Hogyan?

— Terítettem a kötelet, kötöztem a kévét, aztán később már kasza is került a kezembe. Persze, ne gondolja, hogy komoly teljesítményt tudtam vele elérni. A középiskola elvégzését követően már nem az aratás tényleges fizikai munkájában vettem részt, hanem inkább az adminisztrációban. A termésfelírásban, az elszámolásban és a szervezésben.

_______...

Ez már a jelen

]

Két emlék:

’45 és ’49

Jánosi Józsefné, szekszás. di újvárosi dohányárudás :

— Negyvenöt nyarán szüleimmel egy nagyon módos szekszárdi parasztnál vállaltunk részesöratást. Én fiatal, 18 éves lányként vettem először kaszát a kezembe — kevés volt a férfi. Négyen voltunk testvérek és így a kenyerünk legalább egy esztendőre meglett.

— Ha . megkezdődik az aratás, ma is visszaköszön ez az emlék?

— Igen. Sóhasem felejtem el. Harmatos volt a hajnal. Mi a gazdától egész napi'a csak szalonnát, meg vizet káptunk.

— Ezután?— Férjhez, mentem' 1949-. ben. Férjem’ —, aki azóta mái- meghalt * *— nagy mám á- jáék Üzdon laktak. Egy ottani anatásra emlékszem még. Nagymama forte az ebédet. A férfiak hint dolgoztak a mezőn. Miután kész volt az étel,- én életemben először kosárral a fejemen vittem ki nekik. Ott pihentek egy nagy szilvafa alatt. Aztán az ebéd után aludtunk. Még én is. De hiába kérdeztek, én nem mondtam meg, hogy nagyon fájt a nyakam a súly alatt.

— És most?

— Most nékem is már

csak az van, mint mindenkinek. Látom a tévében a kombájnokat és naponta megveszem a boltban a kenyeret

__

*

E

gyre kevesebben járnak közöttünk azok, akik valóban arattak. Mert, aki valóban megtette, az a betevő kenyeret is jobbam tiszteli, mint az a fiatalabb társa, aki a búzát és a kombájnokat csak az autóból látja.

Igaza van Bea Józsefnek, a „Duplán Kocsis” Istvánnak és Schefer Henriiknek, amikor azt állítják, hogy az előző nemzedék és a mai negyvenévesek becsukott szemmel mondják fel még ma is az aratás munkaszakaszait.

Mert, aki életében nem iá. tott, láthatott olyan embert, akik Végigverejtékezte a napot és a csörgőkorsóból itta a hűsítő vizet, az már egy más világban él.

És ez a világ, a mai.

Bár a technika már az aratásban is felszabadította az embert, azért minden korosztálynak kötelező lenne tudnia, hogy milyen munka eredményeként került egykoron az asztalra a mindennapi kenyér...

Szűcs László János Fotó; Gottvald Károly

árványraigyogású fogsort látott a kukucskálóban. Ez maga Barna, a gyógyszergyári művezető. Fogai villogtatását valószínűtlenül felfokozva lépett be az ajtón:

— öreg csuka! Mit lappangsz itt, a fenéken? A saját fenekeden. Megtelhetnéd Anica doktornőén is. Kirítta érted a két szemét tegnap este a Rózsakertiben. Nemcsak azért, mert szőlógitáros nélkül maradt a banda. Anica anaestheziólogikának magánfájdalma is voltál. Főként. Am, altató orvoshoz illően megtalálta a szükséges helyi

érzés telénítőt. Oly mértékben döntötte magába a ginnel, triple-seckkel dúsított citromlét, amit a vendéglátóipar white ladynek becéz, hogy végtére a lőcsei fehér asszonyhoz hasonlított. A pipás prof szállította haza, s tőle szerintem nem máradt szűz, mlint tetőled. Hanem az olajbarna csillolgású szemepórja ott maradt kisírva az abroszon. Megtalálod, ha visszamégy a balalajkádért. Tulajdonképpen miért törted össze? Nem a szemet, hanem a balaláj- kát.

— Túl vagyok a gitáron — mondta Almos, hátára csüngő szőke hajzatát kószálva;

— Ne mondd. Akkor mire vélt jó az a nevezetes új hullámos kiáltványod a helyi Pravdában? Mi a fenének alakítottad meg az Artéria-együttest, hogy kombináljátok a deeper harddal, „fólkos kolonnái az aljén”? Miért szerződtél le fejedelmi gázsival a Rózsakertbe?

Álmos búbánatos akkordökat fogott a zongorán, majd teljesen logikátlanul egy dévaj dalba csapott:

Diófából csináltattam szekerét, — belefogtam kilenc kopasz egeret. — Kopasz egér nyakán lityeg-lötyög a járom. — Mondd meg, asszony, kivel háltál az ágyon.

— Aha — dünnyögte Barna, mint Poirot felügyelő, midőn a rejtély kulcsába botltik. — Anyu hol van?

Álmos széki stílusban hajlítgatott:

— Elment, elment az én páram, — messzi elment egy fűszálon, sej, amíg élek. visszavárom, — szerelmes karomba zárom.

— Miért nem Amicát zárod, te marha? OTP-lakása, Volvója, sukorói szőlője, kenesei víkendhéza van, és még nincs harminc. Meddig kúzdesz anyuval? Megvárod, míg harmadszor is a zárt osztályra > vilbet? Nyilván a srácokat is elragadta ősárkánysága.

Álmos keményen lekoppantotta a zongora fedelét. Nagyon határozottnak látszott. Fröccsöspohara után nyúlt, de abbahagyta a mozdulatot.

— Idefigyelj, Barna! Tisztában vagyok azzal, hogy a három fiamból egy sincs velem, hogy mind a két féleségem eivitorlázott, hogy ismét állás nélkül vagyok, mert a Rózsakért fölmond botrányokozás miatt, plusz beperel szerződésszegésért, továbbá, hogy te, az utolsó megmaradt barátom, holnap talán nem állsz szóba velem. Azonban ákkor is jogom van hozzá, hogy immár túl a negyvenen, végre megtaláljam a magam műfajét és hangszerét.

Barna megrökönyödésében fenékig itta Álmos borát.

— Miféle hangszer, miféle műfaj, te, szerencsétlen kerengő dervis? Kadosa kedvenc növendéke voltál a zeneakadémián ...

— Tudod jól, hogy a zongora sohasem érdekelt. Segédeszköz. Egyébként is csak a Chopint játszottam úgy, ahogy, meg a korai Beethoveneket. Az igazi próba, Schumann, Bartók nem ment.

— Ja, azért nyerted meg húszéves korodban a nemzetközi Bamtók-versenyt.

— Szerintem azért, ment tetszettem Pásztory Dittának, a zsűrielnöknek. Magas, karcsú, lobogó tekintetű fiú voltam. Hangzatosán dübörögtem az Allegro barbaróban ...

— Eegen. Akkor ezt hagyjuk. Disszidáltál a dobhoz, a

dzsesszhez. A legjobb magyar free-band-et csináltad meg avval a három romával.

— Ritmusérzékem mindig volt, arról nem tehetek. De a dob sem önálló hangszer. És megutáltam a romákat, kifosztottak. Nélkülem még működési engedélyt sem kaptak volna, aztán trióvá alakították a Sirokkó kvartettét, amikor lekéstem a wroclawi fesztivált.

— Mert Krakkóban vodlkáztál az ügyeletes ringyóddal.

— Jadwiga... Istenem! Tőle tanultaim meg a gurál- nőtiáiWat...

— Eegen. És lettél a népművészet ifjú mestere, mint furulyás, cdterás, tamburás, énekes. Magyar, lengyel, orosz, délszláv műsorral...

_— Kétségtelen, a folklórt imádtam. Dehát a népzenéből csak elindulni lehet... Elleniben megérkezni valahova, ezt akarom, ezt akarnám ...

— A protest songba nem érkeztél meg? Nem érkeztél be vele? Nagyobb sikered volt, minit Cseh Tamásnak.

— Cseh Tamás a szívéből énekel. Én muszájból csináltam, mert kirúgtak a debreceni szimfonikusaktól.

— Minthogy elzálogosítottad a zenekari hárfádat.

Almos szeme átderengett a vérágak on.

— Látod, a hárfa! Az méltó hangszer lenne hozzám. Talán. De zenekar nem szerződtet többet. És miből vegyék hárfát? Egy vagyoniba kerül.

^— Anica boldogan eladná a Volvót meg a sukorói szőlőt, hogy hárfát vegyen neked.

— Nekem nem kell más nő, csak Klára.

— Tessék. Visszakanyarodtunk anyuhoz. Bizonyos jelek arra mutatnák, hogy a hisztérikus kertészmémökasszo- nyodinak viszont te nem kellesz.

— Mlajd kellek, ha megtaláltam a műfajomat meg a hangszeremet.

— Eegen. Ama bomyúnyúzó pénteken, mely a holnap- utáni kiskedd után következik. Azonban, druzsnij moj prlijétyél, miiért nem keresgélheted a műfajodat meg a hangszeredet egész áldott nap, oly módon, hogy este néhány órás pengetéssel degeszre keresed magad az Artéria élén?

— Barna, ne hergelj! Azzal igazán tisztába lehetsz, hogy ezt már tényleg csak kényszerből vállaltam, Klára meg a fiúk kedvéért. Semmi közöm a rockhoz.

— Bizonyára Klára meg a fiúk kedvéért törted szét a gitárodat tegnap este a főpincér fejlén.

— Teljesen hülye dolog vólt. Hányingerem támadt a slepp üvöltésétől, de főleg attól, hogy Anica télebőgi a white ladys kelyheket. Voltaképpen azon pörögtem be, hogy a főosálinger ki akarta velem fizettetni a három üveg kékfrankost, pedig azt a pipás prof rendelte nekem, láttáim is, hogy egy Adyt lökött érte.

— Ó, Almos vezérbalalajkás bal jós végzete. Ha nem zúdítod a három üveg kékfrankost a gallérod mögé, higgadtabban látod az egészet. Földi pályádon régen rájöhettél már, hogy a csálingemék az a természete, hogy rabol. Ötször annyi jattot kaptál este a rajongóidtól, mint három üveg kékfrankos ára.

— Azt az utolsó fillérig nekiaditam a asálmgernek fáj- dalomdijul. Meg hogy ne hívja az URH-it.

— Pedig az használná neked. Szerintem a gumibot a keresett hangszered, és a kényszerelvonó a műfajod. Nagyfán gyönyörűen muzsikálnál.

— Ki kékbe, ki zöldbe, ki tiszta fehérbe, — csak az én violám talpig feketéibe — dalolta Almos töredezett üveg- hangon.

Barna szótlanul nézte a zenészt.

— Szép öcsém — szólalt meg nagysokára. — Kapsz egy utölsó esélyt. Tudod, hogy én szb-titkár is vagyok a gyáriban, vagy mi az isten haragja. Néhány hét múlva átadják végre az évtizedek óta épülő kultárházunkat. Elintézem neked, hogy a presszóban játszhass szombat-vasárnap bújtatott állásban hatezer körüli havi fixért. Oké?

— Oké — sóhajtott Álmos vagy tíz perc múlva. — Hangszer? Műfaj?

— Fakultatív. — Barna gyöngéden rávert Almos hátára. Most hagyj békét a húrnak. Pihenj a nyitásig. Nem prédikálni, leckéztetni jöttem, hanem hogy horgászni vigyelek. A nagy álmos tó lesz Álmos igazi műfaja, a bam- busZbot az igazi hangszere.

— Ne hülyéskedj! Még életemben nem horgásztam.

— Ideje, hogy elkezd. Kapsz egy viillanitós botot, behajítod a horgot a vízbe, tékered az orsót, majd én segítem megszákolmi a hatalmasnál hatalmasabb csukákat.

*

Órák óta álltak egymástól húsz méternyire a higany- tübrű tó partján. Barna hat csukát fogott. Almos egyet sem, de nagyon élvezte.

— Hiába fogtál te hatot, én egyet fogok, de az rekord lesz. Van nálad fényképezőgép? Benne akarok lenni a horgászújságban — kiáltozott át nevetve barátjának, s villantózott fáradhatatlanul.

Egyszer, amint hátra akarta lendíteni a botot, a horog beleakadt a baljába. Dühösen megrántotta a zsinórt, s nagy ívű mozdulattal újra bedobta a horgot.

— Szivárvány pendült az égen? Csak az adhat ilyen túlvtilágd hangot — gondolta, és rettenetes súlyt érzett a boton. — Végre ráharapott. — Igen, ez a csodálatos csuka. A vén rabló, a főcsólinger, a pipás prof, a Sirokkó trió. minden együtt... A feszülő daimil az én igazi hangszerem! Bekapták a horgomat, látom, amint csillog hidegen a márványnagyogású tűhegyes fogak között. Istenem, de nehéz. Beleképrázik a szemem. Mintha bíbor- pettyék hullanának a higanytükörre ... Barna, segíts! Nem, ne segíts. Egyedül akarom kihúzni... Sikerült ! Hitted volna, hogy létezik ekkora hal? Háláld!...

*

Az igazságügyi orvosszalkéntiő jelentéséből:

I. Álmos 43 éves szórakoztatózenész 1985. f. hó 13-án horgászati engedély nélkül villantózott H. Barna gyógyszergyári művezető társaságában a nagyhegyesi tónál. H. Barna élőadása szerint I. Almos háromórad eredménytelen horgászat után hirtelen minden ok nélkül artikuiát- ianul kiáltozni kezdett, majd arccal a vízbe bukott. H. Barna azonnal kihúzta, s meglepetéssel észlelte, hogy I. Álmos nyalkából spriccel a vér. Elrohant a közeid csárdába telefonálni, de mire a mentő megérkezett, I. Almos artériás vérzés következtében exitált. A jobboldali nyaka főverőeret teljesen megmagyarázhatatlan módon a csulkalfogó horog szakította föl. Egzisztenciális, illetve familiáris sdtuatio miatt a sütőid szándék lehetséges, H, Barna gyilkossági szándékát a nyomozótiszttel egyetértésben kizártnak tartom, javaslom előzetes letartóztatása megszüntetését.