Tolna Megyei Népújság, 1986. május (36. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-10 / 109. szám
A ifêPÜJSÀG 1986. május 10, „Tanár néni! Ext a rajnaplóba kértemI" Kajdacsi proiranok - mindenki Csak a nóta nem szólt... Meghívót kaptunk Kajdacsrói. Pontosabban néni Is meghívót, hanem egy szolid, gépelt értesítést egy programsorozatról, mely a „Kajdacsi közművelődési hapok" címet viseli. Az április 25-től május 3-ig tartó színes rendezvénysorozat valamelyike bizonyára kedves volt, bizonyára élményt jelentett kinek-kinek a község ezer- hatszáz lakosa közül. Amikor a könyvtárban érdeklődünk a „hangos” rendezvényről, készségesen irányítanak az általános iskolába, mely épülete hatalmas pairkban épült kastély. Persze, közben megtudjuk, hogy itt, a könyvtárban, illetve művelődési házban is forró volt a hangulat egy félórával ezelőtt. Az általános iskolásoknak itt tartották — a mái szokásosnak mondható — vers- és prózamondó versenyét. Tehát a gyerekek közül néhányan könyvjutalmakkal a hónuk alatt indulhattak a következő programra: abba a táncházba, melyet az iskola alagsorában levő csapatszobában rendeztek, s ahol a talpalávalót n paksi művelődési központ ci- terazenekara szolgáltatja. Ügyes játékukon kívül lelkesedésük és muzikalitásuk kapja meg az „idegent”. (Egyébként a zenekar szintén kisdiákokból áll, egyetlen kivétel Gutái István, a paksi Munkás Művelődési Lisztfújó-verseny Központ főelőadója. A rögtönzött gyeretobál után a zenekar vezetője kis csapatát a mifcrobuszhoz irányítja. Közben látható érdeklődéssel mondja Vaszary Istvánnak, a kajdacsi művelődési ház igazgatójának, hagy „este hétre itt leszek”. Mint kiderül, egy színházi előadás vitáját tartják akkor.) De menjünk vissza — mármint időben — a csapatszobába. Játszanak a citerások, a kajdacsi gyerekek pedig hatalmas kört alkotva vidáman járják a csárdást, amit néhány perccel ezelőtt tanultak. A körön kívül is dúdolnak néhányan, sőt precízen cifrázzák a táncot. Gk pedagógusok. S szintén a körön kívül állnak a nagyok, hetedikesek és nyolcadikosok. Mint mondják, ők inkább nézik a „kicsiket", meg egyébként is, ők már kijárták a tánciskolát. Ügyhagy velük beszélgetünk néhány dologról. De mielőtt szavaikat visszaidéznénk, jegyezzünk meg egy fontos dolgot. Ami ugyan lehet, hogy fölösleges. Hiszen az olvasóknak ugyanúgy természetes, mint nekünk. De tegyük meg a rend kedvéért. Szóval a kajdacsi gyerekek nem tudták, s miért is tudták volna, hogy néhány programjukra ellátogatunk. Tehát a beszélgetésekre a spontaneitás volt a jellemző. Ennek ellenére pontosan tudták, hogy településükön már harmadszor rendezték meg a közművelődési napokat, de beszéltek arról is, hogy szerintük miben áll ennek haszna. Tehát néhány név a beszélgetőpartnerek közül: Orsós Teréz, Bogdán Márta, Szombat Gyula (ők mindhárman hetedikesek) és a nyolcadik oisztályos Kirchner Csaba. Csaba pontosan sorolja a rendezvények dátumait, időpontjait, Teri megjegyzi, hogy ilyenkor a gyerekek kikapcsolódhatnak, hiszen „más” délutánokon „izgalmas programok” nemigen vannak, Márta a virágkiállításról és vásárról beszél, s mondja, hogy oda legtöbben szüleikkel mentek el. Több család vásárolt is, habár nem volt „olcsóság”, mer.t a fokföldi ibolyát ötven forintért lehetett megvenni — ez volt a legolcsóbb — a többi virág pedig igencsak többe került. De nagy sikert arattak a Flamingók (a kiállításon), s most meg otthon gyönyörködhetnek bennük. Zsolt a mezőgazdasági vetélkedőről tart élménybeszámolót. — Az ifjúsági kluhban rendezték. Három-három fős csapatok versenyeztek... Én a győztesben voltaim — kedvére mondja jogos büszkeséggel, majd sorol néhányat a versenyfeladatok közül. — Morzsoltunk kukoricát, hámoztunk krumplit, válogattunk babot, persze időre. Aztán volt egy olyan rész, amikor egymásnak tettünk fel kérdéseket. — Persze, mindenki azt u kérdést „dobta” a másik csapatnak, amire magúk nem tudtak volna válaszolni — szól közbe Csaba, majd ismét Zsolté a szó: — Például azt kérdezték, hogy a szőlő metszésénél hány rügyet kell meghagyni. Fogalmam sem volt. — És most? — Már tudom. Hármai, vagy ötöt. — Szóval legközelebb te metszed otthon a szőlőt? — Azért nem ... A gyerekek hangos nevetésére két pedagógus lép hozzánk, s nyomban be is kapcsolódnak a beszélgetésbe. Szendiné Szabó Ilona, a felsőtagozatosok napközis tanárnője a már hagyományosnak nevezhető rendezvényt dicséri, hiszen „sokan megmozdulnak ilyenkor a faluban”, s akik megmozdul, nak, nyilván nemcsak a rendezvények passzív „nézőit” jelentik, hanem a közös gondokkal, tervekkel teli, egymás véleményére kíváncsi kajdacsi kollektíva tagjait is. özvegy Vaczula Sándorné negyedik osztályosokat tanít, így érthető, hogy az aszfaltrajzverseny izgalmait ecseteli. Azt a lelkesedést próbálja érzékeltetni — persze, csöppet sem közömbös hangon — ahogyan a kicsinyek igyekeztek szépet alkotni, ahogyan jeleskedtek a színek kiválasztásában, a térábrázolásban ... Az egyik nagyabb diák köziben megjegyzi, hagy e mostani beszélgetést is felfoghatják egy programnak, s közben az egyre gyarapodó „beszélgető-kör” tagjain néz végig. Közöttünk van Vaszary István, a művelődési ház tiszteletdíjas és igen lelkes igazgatója is. A korábbi sikeres programokról még beszélgetünk, majd rákérdezek, „Miként szólt a nóta?” A válasz: — Sajnos, az nem szólt — s a gyerekek egymás szavába vágva háborognak, — szüleik nevében is. Ugyanis Béres Ferenc Szól a nóta címmel adott volna műsort a „kul- túrtoan” egyik este hat órától. Sokan váltottak az előadásra jegyet, de hoppon maradtak. Mert hétig várakoztak, aztán csalódottan távozták, mi velhogy a művész nem jött. Igaz, negyed- és félnyolc között megérkezett — gépkocsihibára hivatkozva. De az előadásiból már nem lehetett semmi! De volt sok minden más. A meghitt pillanatoktól a lármás izgalomig... A május elsejei majálison a tej- föl-evészeti versenyt a lisztfújás követte, az étel- és italkínálat is versenybe állhatott a sportpályán, ahol izgalmas mérkőzést is játszottak, mégpedig a szülők és a diákok. Szóval nem sorolom tovább a programokat, legfeljebb a többi hasonló nagyságú községnek követésre ajánlom jó szívvel. S próbálgatom megfogalmazni a választ arra — a nyilván sokakban felmerült — kérdésre, hogy van-e értelme az ilyen, vagy hasonló rendezvénysorozatnak. Most jobbnak látom a magyarázkodás helyett a nyílt igent leírni, s ezzel átadom a szót Vaszary Istvánnak: — Ez a hét fölrázta a lakosságot. Az ilyen alkalmak során az emberek közelebb kerülnek egymáshoz. Az is örömet jelent, hogy az öregek napiközi otthonában is rendezhetünk kiállítást. A festményeket a „napközisek” őrzik, s boldogok, hogy e közért ők is tehetnek valamit ... Egyébként e sorozatunk más célt is szolgál. A Művelődési Minisztériumnak van egy 2 millió forintos pályázata, mely a kis intézményeket érinti, azaz minket is. Ha sikerül nyernünk — azaz egy millió forintot letenni az asztalra, a másik milliót a minisztériumtól kapjuk. S ha sikerül, akkor felújíthatjuk a kajdacsi művelődés otthonát! Lassan visszaindulunk Kajdacsról. Az udvaron még néhány szót váltunk az igazgatóval és Vaczula Sándorné- val. Amint beszélgetünk, egy fiúcska szalad a tanítónőhöz és telkesen mutat egy lapot, rajta Gutái István aláírásával. — Tanár néni! Ezt a raj- naplóba kértem, ugye beragasztjuk! V. Horváth Mária Fotó: Tamási János Alig ütött zajt, ahogy hazaért. Családja aludt, nemigen szoktak ilyenkor fölébredni. Egyedül a macska várta lankadatlan kíváncsisággal, hogy kirakja táskájából a két csomag WC-papírt, a villany- körtét — összes mai szerzeményét. Most azonban ezek miatt is érzett némi lelkifurdalást, holott ez veszélytelen játszadozás, megtapasztalhatta számtalanszor: az egyik hivatalban éppúgy nem veszik észre, mint a másikban, és különben is, rá lehet fogni a takarító személyzetre. A zászló a sarokban árválkodott — összetekerve. — Ilyenkor szokta kézbevenni. Feleségét eleinte bosszantotta, hogy éjszakánként jár egyet a háztömb körül a kibontott lobogóval, féltette is, hogy valami baja támadhat. De csak a kutyák vonyítottak kötelességszerüen, akkor is, amikor a zászló már újból a sarokban pihent. Szerette volna, ha Jegalább az asszony a nyomában megy, de az sokáig a gyerekre hivatkozott, később meg már neki sem jutott eszébe hívni. Elvétve azért egy-egy megkésett lump besorolt mögéje, botorkált egy utcahossznyit. Pedig ö biztos volt benne (és ezt csak hittel lehet csinálni), egyszer majd jóváírják ezeket az éjszakai kivonulásokat, és ő méltó elismeréshez jut, mint az eszme titkos oltalmazója. Kellenének azonban — bizonytalankodott olykor — tanúk, hogy megerősítsék, bizonyítsák hűségét. Nem volt kedve a lobogóhoz. A macska nem értette ezt a megalkuvást: az ajtó előtt ült, várta, hogy együtt menjenek ki a házból, és végezzék el mindketten a dolgukat. Bátortalanul nyávogott is egyet Tehetetlenül szöszmötölt. Aztán mégiscsak rászánta .magát a lefekvésre. Hanyatt feküdt: eleve reménytelennek érezte az álmot, hallgatta felesége nehézkes szuszogását, egy-egy nagyobb kifújással savanyú pára lebegett el érzékeny orra előtt. ,,Legalább titkolná — bosszankodott —, a fogkrém elveszi az ital bűzét.” Váratlanul ráébredt, ezért sem követi őt az asszony éjjeli kiruccanásaiban. Sőt, régóta dohog is: „te csak az idétlen zászlóddal vagy elfoglalva, ezek meg itt azt sem tudják, hogy zászló is van a világon, de palotákat építenek, és el sem férnek luxuskocsijaik között. Arany- fogantyús pórázon futtatják ebeiket." „Egye meg őket a rosseb.” Ezúttal sem akadt a szájába más válasz. Valójában azonban már évekkel ezelőtt szöget ütött a fejébe az asszony érvelése, rádöbbent maga is, mennyire könnyelműen hagyja magát eltaszigálni a húsosfazéktól, és akkor döntött úgy, hogy a természettudományos szakkör helyiségét — eleinte a tudomány álcája alatt, később azonban ügyet sem vetve rá — laskagomba-tenyésztésre rendezi be; zsákokat szerzett, degeszre tömte fűrészporral, faforgáccsal, vásárolt oltóanyagot, egyenletes és kellő hőmérsékletet biztosított, és kíváncsian leste, hogy a gombák megjelenjenek. Egy idő után — szükségképpen — ki is hajtottak, növekedtek, szedni lehetett, ám a mennyiség fölülmúlt minden képzeletet. Annál is több volt, mint amennyit el lehetett volna ajándékozni. Üzletet Fábián László PÓRÁZON keresett, többet is, amelyek hajlandóak voltak átvenni oz árut, s attól kezdve szabályos piaci termelés folyt az otthon falai között. Nem bocsátotta el a szakkörvezetőt, ellenkezőleg, rábízta a gombatermelést. A titkárnő mélyen hallgatott: hétről hétre nagyobb adagot vihetett haza, saját konyhájára. A másik ügylet ennél is jobban sikerült. Áldozatul esett a balett-terem szintén. Haszontalan kölyökbanda emelgette ott redves lábát; úgysem lenne belőlük semm'i, balettművész éppen nem. Mivel az alag sorban rendezték be a termet, alkalmasnak látszott csincsilla-tenyésztésre. Lelkesen tanulmányozták a szakkörvezetővel a Kisállatok Fóruma című szaklapot, amely ontotta tanácsait csincsilla ügyben is. Támogatást kértek az üzemtől: segítenének a ketrecrendszer létrehozásában. Levelükre beleegyező válasz érkezett: „A lerendezés folyamatba lett helyezve” — bíztatott a hivatalos értesítés. Es újra meg újra nagyobb csincsillaszállítmányok kerültek az átvevőhelyre. Az üresen maradt fölső termekben zajlott a kulturális élet: próbált a vegyeskar, gyakoroltak a rézfúvósok (a csincsillák az alagsorban riadtan bújtak össze), a báb színpad új produkcióval kísérletezett, a kézimunkaköt pedig nagyobb tétel molinózsákot slingelt — ajándék gombaadagok csomagolására. Az irodában változatlan ütember folyt a könyvelés, bejegyzés, telefonálás, tárgyalás, és amennyire futotta, a följelentésekre is fordított energiát. Árkádiái idill telepedett a házra: a tenyészet szépen működött. Némi izgalmat egy telefon okozott, amely közölte, a kulturális otthont fölkeresi a Déli Fanfár nagyzenekar, és legalább kétszer bemutatja műsorát. Valójában nem volt ez különleges hír: effélék akadtak időnként. Persze, a szervezés mindig biztonságosan működött, simán zajlottak az események. Esztendeje az Északi Fanfár hálától túlcsorduló sorokat jegyzett a ház emlékkönyvébe — nem feledkezve meg az igazgatónak címzett köszönetekről sem. Mondhatni tehát, hogy az a csekélyke izgalom is inkább póz volt: lássék az érdeklődés. A titkárnő mindenesetre elrohant a fodrászhoz, berakatta a haját. Abból baj nem lehet. A hűtőszekrényt föltöltötték italokkal; hadd jöjjön a kedves vendég. Jött. Zenekarostól. De azért kisérő is akadt jócskán. Hozzá juk csapódva fölöttesei is az irányítástól. Jöttek, és ót- szellemülten kocintgattak a magasztos kultúrára. A tit kárnő úgy pörgött közöttük, attól kellett tartani, elmarad a feje a lábától. Élt és szikrázott; elbűvölten csodálták. Aztán belopakodott valaki, egy ismeretlen, és súg dosni kezdett az ő közvetlen főnöke fülébe, neki pedig érzékelnie kellett, miként hervad le, szürkül, majd vörö- södik el ez az arc, ahogyan a megrökönyödés lassan átvált a fékezhetetlen dühbe, hogyan indul meg feléje vérbe boruló szemekkel tartva sakkban mindvégig, s miképpen sziszeg arcába a haragtól feszülő száj: „— Hát így bízzunk meg magában, maga állat? Eszébe sem jutott ellenőrizni a hangszereket? Mit kezdjen a Déli Fanfár a repedt cintányérjával? Maga összejátszott a: Északival!” Még így, az ágyon fekve, a sötétbe meredve is bele - borzongott a hangba, kísértette az a magából kivetkezett arc, a rémület, amely nyomban bekerítette, s amely benne van most is, jóllehet, immár kezében a végzés, amely fölét egy kiütéssel. Hiszen nincsen apelláta: aki fölemel, le is sújthat. így szakadt rá az álom. Azt álmodta, póráz van a nyakán, arany fogantyúja egy ismerősnek tetsző, de irgalmatlanul megnagyobbodott kézben. Táncház A paksi citerazenekar húzta a talpalávalót Rönkfűrészelés
