Tolna Megyei Népújság, 1986. május (36. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-21 / 118. szám
1986. május 21. Képújság 5 A társadalmi érintkezés, a másokkal való viselkedés szabályainak koronként változó összessége — így határozza meg a fogalmat A magyar nyelv értelmező szótára. Ezzel összefüggésben az illemszabályt a társadalmi érintkezés és viselkedésformák szabályaként definiálja, míg ezek összességét illemtannak nevezi. A Magyar szinonima szótár az illendőség és a régi irodalmi kifejezés, az Hiedelem szavakat sorolja fel szinonimaként. Az idősebbekkel, nőkkel kapcsolatban az udvariasság, az előkelő körökben kötelezőnek tartott viselkedés szabályait, az etikettet, és a diplomáciában használatos protokoll rokonértelmű szavakat említi. » Illedelmes” gondolatok Ketten tartanak a kijárat felé. Egy öregember és egy fiatal. Amikor elérik az ajtót, a fiatal félreáll, és előre engedi az idősebbet. Mert így illik. Illem. A világon mindenütt vannak szabályok, amelyekhez az embernek tartania kell magát a társas érintkezés során. Régen könyvekben foglalták össze ezeket, és intézményesen oktatták. Ma is megtanuljuk, a gyerekek a felnőttektől, a fiatalabbak az idősebbektől. Az illemszabályok változóak. Minden kornak, minden országnak megvannak a sajátjai. Nálunk példának okáért vaskos illetlenségnek számít kézzel nyúlni az ételbe, a messzi Indiában az vét a szabályok ellen, aki valamilyen fémeszközzel turkál a tálban. Európában kezet fogni illik, találkozáskor, Ázsiában pedig meghajolni — mégpedig szinkronban a másik féllel. A szeretetet, gyöngédséget a legtöbb országban csókkal juttatják kifejezésre, ám van, ahol az orr egymáshoz dörzsölése dívik. Illetlen az a férfi vagy fiatal, aki az idősebbeket, nőket állni hagy a járműveken, az arab országokban az a nő nem viselkedik megfelelően, aki le mer ülni férfiak jelenlétében. A történelmi korok változó szabályai még tarkábbak. Ami ma követelmény, az száz éve, vagy akár tíz éve is durva vétségnek számított a viselkedésben. Elég, ha a megszólítás, köszönés szabályaira gondolunk. Az illem olyan szabálynyelv, mely csak emberi közösségek sajátja. Minden történelmi kor, minden társadalmi formáció, de a társadalmi osztályok, rétegek, csoportok is kialakították a maguk jellemző viselkedési formáit. Ha tovább szűkítjük a kört, szinte minden családban vannak olyan szabályok, amit ez a legkisebb közösség alakított ki a társas viselkedésre. Együttélési szabályok, szokások, elvárások. Mindenkire kötelezőek, érvényesek. Gyakran önálló életet élnek, sokak szemében felette állnak más — gyakran fontosabb — elvárásoknak. Ha valakire azt mondják, „illemtudó”, az elégedett magával. Pedig mi mindent lehet elrejteni az illem sztereotípiái mögé! Változó korok, változó szabályok. Társadalmunkban lassan leegyszerűsödnek, egységessé válnak ezek, csak viselkedés alapján ma már nehéz megállapítani, hogy ki honnan való, milyen kö • zegben látta meg a napvilágot. S ez így van rendjén. A magatartási szabályokra, az illemre szükség van.. De a közösséget, az együttélést kell szolgálnia, s nem megfordítva. ,Más volt az élet, más volt a szokás* m így vélekedik egy idősebb — Mi jut eszébe, ha azt hallja, illem? — kérdeztük Tasnádi Józsefné gyönki nyugdíjast. — Illem? Hát az, hogy mit illik tenni és mit nem. Annak idején más volt az illem, mint mostanában. — Mennyiben volt más? — Jobban becsülték egymást az emberek régen. Másképpen kellett viselkedni a szülőikkel is. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy a gyerekek tegezzék a szüleiket. A magázásról azt gondolták, több tiszteletet kapnak. Engem is magáz a, lányom, de az unokám már nem. — Honnan tanulták meg, mi illik? — A szülőiktől, az iskolától. Más volt az iskolában is. Sok. ttdal szigorúbbak voltak a tanárok, de tiszteltük is őket. A mai gyerekek túl szabadjára vannak engedve az iskolában. — Milyennek látja a mai fiatalokat? — Másképpen viselkednek. Sokkal többet kaptak, mint amit mi vagy a szüleik. Tetszik nekem, hogy határozot- tábbak, önállóbbak. Többet is tanulnak, többet tudnak. Sajnos nem udvariasak eléggé. Azt hiszem, illene egy kicsit meghálálniok ezt a jó, ké_ nyelmes életet, amit kaptáik. Sokat dolgoztak ezért a szüléik, nagyszülőik. — Ügy látom, a bajok már az iskolában kezdődnek. Sajnálom a pedagógusokat, mert kevés eszközük van a fegyelmezésre. Régen más illett, de más volt az élet is. Megváltoztak a körülmények, megváltoztak a szokások is. És ez nagyon jó. Bárcsak a mi életünk lett volna ilyen! Irigylem a mai fiatalokat, de azt hiszem, kicsit túl szabadok. Ebben az idősébbéket is hibásnak érzem, akik magukra hagyták őkét. ... a gyermek maradjon gyermek Törvényeink, 5. pont: Udvariasak leszünk. Mint az gondolható, nem a törvény- könyvből való az idézet, hanem abból a füzetből, amit Nagy Béla, a Szekszárdi I-es Számú Általános Iskola fiatal pedagógusa tett elém. — „Törvényihozó testületet” alakítottunk, az osztályom és én, feljegyeztük azokat az alapelveket, melyeknek betartása mindenki számára kötelező. Demokratikus módon szavazással döntöttünk a javaslatok elfogadásáról. A mostani, III. osztályos tanulóim elsős korukban még azt mondták, szia, gyere ide, tehát még nem tudatosult bennük a tegezés és magázás közti különbség. Később anélkül, hogy rendszeresen kiigazítottam volna őket, mintegy automatikusán áttértek a magázásra. Alapvetőnek tartom azt, hogy a gyermek megértse, miért kell illedelmesen, fegyelmezetten viselkednie. Ebből a szempontból, azt hiszem, átértékelődött a régi szemlélet, ami azt tartotta, hogy a gyermek kicsinyített felnőtt és csak kényszerítő erővel lehet eredményt elérni. Ez rendkívül kényelmes megoldás. Ma már más normák érvényesülnek. Gyermekközpontú a nevelés. Ez több munkával, türelemmel és na. gyobb fáradsággal jár Ennek ellenére el keld és el tudom fogadni a gyermekeket olyannak, amilyenek. Még akkor is, ha nem mindig ismerik az illemszabályokat. A bölcsességek könyvéből — Illőt ha kérdesz, illő a válaszom. Euripidész — Nem mindenütt illő ugyanaz a dolog. Quintillianus — Rút a világ, mióta az illem i hízelgéssé aljasult. Shakespeare — Minél inkább elfajulnak az erkölcsök, annál kényesebbek leszünk az illemre. Ennélfogva minél rom- lottabbak az emberek, annál jobban ünnepük az erény festett képét. Chamfort Szabad egy táncra? — Egyes indián törzsek felteték a jobb kezüket, ezzel jelezték, hogy fegyvertelenek. A hinduk összeteszik a kezüket, többek között ezekből a gesztusokból alakult ki a kézfogás. Sokat lehetne erről beszélni — mondja Bállá Márton tánc- és illemtanár. Mindez arról jutott eszembe, hogy nemrég, mikor egy nagyobb társaságtól elköszöntem, a hölgyek nem nyújtottak kezet, mármint elsőként, mért ez így illik. A fiatalabb férfi is csak az idősebbtől fogadhatja el a kéznyújtást. Amikor 1948-ban mint pályakezdő, elkezdtem a tánctanítással foglalkozni, egészen más illemszabályok uralkodtak, mint most. Persze a társasági táncok is másmilyenek voltak — tangó, angolkeringő, csárdás. Egyébként ezeket illene ismerni mindenkinek, hiszen a divattáncok jönnek és elmúlnak. Alapvető volt, hogy csak a férfi kérhette fel a nőt, ez még ma is így van, viszont régen be kellett egymásnak mutatkozni, és nem tegeződ- hettek első látásra. A fiatalok a diszkókban ma mindegy, hogy mit táncolnak, de egyszer ők is felnőnek, megváltoznak, megkomolyodnak. Csak néha nézek be a diszkókba, idegenkedem a sötétségtől, és sokszor olyanokat látok, ami két ember magánügye. Egy közös szórakozóhelyen illik viselkedni. Hogy mikor mentek át változásokon ezek a szabályok? Azt hiszem, a 60-as években, a Beatles feltűnésével. Hozzánk is betört a nyugati stílusú tánczene, nem volt szükség a tánciskolákra. Napjainkban viszont mintha megnövekedett volna ismét az érdeklődés a régi társastáncok iránt. Életképek - az illem szempontjából E Néha azért do lgozni is illik Hogy is köszönjek? Egy tizenéves keservei Tessék! Már egy órája ülök a törikönyv felett, és még mindig nem jutottam semmire. Mert folyton máson jár az eszem! De ez már elviselhetetlen. Már nem merek találkozni senki ismerőssel. Eddig egyszerű volt minden. Amikor köszönni kellett, azt mondtam, hogy csókolom De a múltkor az apu sógora, aki egyetemista, kinevetett. A házból többen szóltak már, hogy mondjam azt, szia. Húsvétkor a nagymamánál voltunk Tarcalon, én már messziről kiaáltam neki, hogy szia nagyi, és a szomszéd néni erre úgy nézett rám. hogy majdnem elsüllyedtem. Érdekes. Apu azt mondja a nagyinak, hogy csókolom anyuka, és magázza. A nagyapának azt mondja, hogy szervusz Lajos bátyám, és tegezi ! Amikor Kati néninek, az anyu munkatársának azt mondtam, jó napot, megsértődött. Amikor azt mondtam, csókolom, elpirult. Legközelebb, amikor láttam szembejönni, átmentem a túlsó oldalra és a kirakatokat néztem. Az is szörnyű, ami a köszönés után jön. Ha véletlenül eltalálom az üdvözlést, elrontok mindent a megszólítással. A néni, meg a bácsi ostobán hangzik, az uram, meg az asszonyom kínaiul, nem is szólva a kisasszonyról! Legtöbbször az „izé”-nél kötök ki. Mikor lesz ennek vége? Már tizenhat éves vagyok, de ilyenkor úgy érzem magam, mint egy óvodás. Persze, fordítva sem sokkal jobb. Detre Peti a szomszéd lakásból azt mondta nekem, hogy csókolom, én erre megfordultam, mert azt hittem, van valaki a hátam mögött. Na jó! Elég. Tanulok; igen az ónodi országgyűlés ... Holnap bemegyek a suliba, jön szembe Kovács tanár úr, mellette Éva néni, a felesége, és Móni, a lányuk a II/c-ből, és akkor én azt mondom: jó napot, csókolom, szia, illetve csókolom, szia, jó napot, illetve... Neveletlen felnőttek Hétköznap délután. Ülünk a helyijáratú autóbuszon. Nincs zsúfoltság, messze még a délutáni csúcs. Az egyik megállóban fiatal mama és kisfia száll fel. A gyerek hátán iskolatáska. Bőven van hely, leülnek. A kisfiú az iskoláról mesél, szavaiból kitűnik, hogy elsőosztályos. Beszél az órákról, elmondja, melyiken mit tanult. — Anya! Kaptam két piros pontot, és a rajzomat kitették a faliújságra. Klári néni azt mondta, én tudtam legjobban a verset. Az anya komolyan hallgatja, csöndes büszkeséggel. Az utasok is odafigyelnek, rámosolyognak a gyerekre. Ekkor szólal meg egy sértett arcú idősebb nő. Az anya és a kisgyerek háta mögül. — Arra nem tanítottak meg, fiacskám, hogy a helyed átadd az idősebbeknek? Szé- gyellheted magad! Mindenki elbámul. A hölgy áll, ez igaz, de lenne hova leülnie. A helyet pedig nehéz lett volna átadni valakinek, akit nem látni. Mert a nevelni szándékozó később szállt fel, mint a kiifiúék. A marna elsápad, a gyerek vöröslő arccal felpattan. A sértett asszonyság peckesen ereszkedik le az ülésre, majd a következő megállónál leszáll. A buszban megfagyott a leveéő. A kisfiú az anyja előtt áll, szorosan az ablak felé fordulva. Többé egy szót sem szól. Pityeregni is csak akkor kezd el, amikor a hölgy alakja eltűnik egy kapu mögött. Az oldalt írták: Takács Zsuzsa, Wenter Marianna, De- esi Kiss János, Szeri Árpád. Fotó: Kapfinger András. A hivatal illemét k&I ön meg kell tanulni Viselkedni a járdán ..
