Tolna Megyei Népújság, 1986. április (36. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-08 / 82. szám
1986. április 8. A NÉPÚJSÁG Moziban A smaragd románca Most, amikor jegyzetem írásához fogok, megrándítom a váltamat, ugyanúgy, mint amikor kijöttem a moziból A smaragd románca című amerikai (színes, szinkronizált és szélesvásznú) film megnézése után. S most azon igyekezem, hogy összefoglaljam vállrándításom okait. Persze, mielőtt belefognék, kifejezem abbéli örömömet, hogy a Tolna Megyei Moziüzemi Vállalatnak bizony jócskán hozott a kasszájába forintokat ez az „alkotás”, mert mindvégig telt házzal ment a Panorámában, s nyilván hasonló lesz a helyzet a megye moziparkjában. Igazán nem kenyerem a fanyalgás, s bevallom, hog> ötletekkel teli kalandfilmeket, vígjátékokat is szívesen nézek meg, csakhogy most egyiket sem leltem, sőt, a legjobb szándékom ellenére mégcsak a műfajt sem vagyok képes meghatározni. Azért talán a kalandfilm kategória a legmegfelelőbb, igaz, hogy számos hiányossággal. Szóval csupa „lerágott csont” fordulatot, ötletet alkalmazott az iró (Diane Thomas) és a rendező (Robert Zemeckis), s tulajdonképpen a film nézése közben állandóan azon tűnődtem, hogy hol és mikor láttam ezt a filmet. Éppen elég baj az, hogy az embert másfél órán keresztül sem tud lekötni egy állítólag „izgalmas” film, de végül meggyőztem magamat, hogy e művet ugyan még nem láttam így egészében, csak részleteiben — más-más filmekben. Most illenék néhány szót szólni a sztoriról... Szóval mire új regénye végére ér az ifjú írónő, már rázza a zokogás. Ügy tűnik, igen jó közönsége önmagának ...Sa vad-romantikus western- történet megírása után saját maga is fennkölt érzelmekkel teli, mondjuk izgalmas kalandsorozatba kerül, azaz annak főszereplőjévé válik. Utazás Kolumbiába, zűrzavar az őserdő közepén, rászege- ződő pisztolyok ... aztán — ahogyan a mesében — előlép az erdő sűrűjéből a lovag, repülőgéproncsban töltött éjszaka, üldözés, lövöldözés (közben nyiladozó szerelem), kajmánok támadása... és végül (természetesen) a happy end. Ezek után annyi minden megjegyzésem lenne, dehát mindössze kettőt teszek. Az első a film címe. Nem a smaragddal vannak gondjaim, mert hát az egész felfordulásnak az az okozója, hanem a románccal. Mert e film minden, csak nem románc. Nem is balladaszerű, nem is zenemű (cinikusan: nem is cigaretta). Inkább hajcihő a javából. A másik? Plakátokon, szórólapokon, mindenütt feltüntették, hogy a film „14 éven alul nem ajánlott.” Igaz, jól tudjuk, hogy e jelzés elsősorban a szülőknek szól, őket figyelmezteti, hogy a rossz alvó, félős gyermekeket ne vigyék el a moziba. Ennek ellenére öt-hat éves lurkókat kísért anyukájuk, apukájuk „jó kis izgalmat nézni”, s csodálkoztak, hogy a gyerek lerágta az összes körmét — például akkor, amikor egyik főüldöző kézfejét leharapta egy kajmán, sőt, azon is, hogy az apróságok mindvégig nyugtalanul dobogtak, néha felsikítottak, értelmetlen kérdéseket tettek föl... s nyilván mindez megismétlődött otthon — éjszaka. V. HORVÁTH MÁRIA Színházi esték Vértestvérek A darab szerzője Willy Russel, akiről csak annyit tudunk, hogy maga írja darabjai szövegét és zenéjét, éppúgy, mint tette Wagner, de azért ne menjünk el ilyen messzire. Ezenkívül a Vértestvérek az elmúlt esztendő legsikeresebb musical-je volt Angliában, s ha ez így van, akkor csak arra gondolhatunk, hogy a nyugati szórakoztató ipar megpróbálja feltámasztani a rémromantikát, nem irodalmi megfontolásokból, inkább a hatás kedvéért, így próbálva sokkolni a nézőt. Mert miről is szól a Vértestvérek? Mickey és Edvard ikertestvérek, anyjuk azonban, akit férje elhagyott, oly szegény, hogy két gyereket nem tud eltartani, tehát az egyik fiút elajándékozza a meddő Lyons asz- szonynak, akinek férje épp hosszú kiküldetésben van, s visszatérve, minden további nélkül elhiszi, hogy távollétében fia született. Az ikrek azután vérszerződést kötnek, hogy soha nem hagyják el egymást s a véletlen, vagy inkább a szerző szándéka úgy hozza, hogy minduntalan találkozniok kell. Találkoznak is, de csak azért, hogy okot szolgáltassanak a konfliktusra. Nem is lenne baj, csak a jelek szerint az író-komponista szerző nem bír azzal az epikus áradással, amit maga támasztott, vagy egyszerűbben, nem tud egységes darabot írni, helyette jeleneteket állít egymás mellé, s hogy a folyamat ne szakadjon meg, beállít egy narrátort. De még így is sok a légüres tér, amit látvánnyal és sok dramaturgiai önkénnyel tölt ki, mert van itt minden, tüntetés, rablótámadás, lövöldözés, hóesés, még János-Pál pápa képét is végigviszik a színpadon, nem beszélve Marilyn Monroe-ról, akinek csábos mosolya alatt történik minden, feltehetően azzal a szándékkal, hogy jelképezzen valamit, csak éppen nem tudjuk meg, hogy mit. Az eredeti angol előadás fontos eleme a látvány, ami a pécsi színház előadásában elég szegényes, — ennyire futja, gazdasági nehézségeink vannak, tudjuk. Mivel lehet pótolni? Például magyaros szókimondással, s a közönség egy része kuncoghat is, hogy ilyeneket „mernék” mondani nyilvános előadáson, de ez inkább elkedvetlenítő, függetlenül attól, hogy a pécsi színház ezzel az előadással bárminő szép magyar beszéd versenyen teljesen esélytelenül indulna. Jó az előadás? Mondjuk így, dinamikus, mert Vas-Zoltán Iván mindent elkövet, hogy - igazolja az angliai sikert. De úgy gondolom, másként is meg lehet közelíteni az előadást. A darab elején — nyilván hiteles szöveg — a narrátor, Üjlaky László megkérdezi az anyát játszó Vári Évától, miért vállalta el ezt a szerepet? A válasz elmarad, de tudjuk, ha Vári Éva nem vállalta volna, összedől az előadás, mert minden terhet ő hordoz, s mellette még a kitűnő Gergely Róbert és Bánky Gábor is csak asszisztálhat. Érdemes volt ilyen sürgősen bemutatni, nyargalva az angliai sikersorozat után? Ha a nyugati kommersz-érdeklődés bizonyságát látjuk benne, mindenképp, feltéve, hogy nem dőlünk be annak a tévhitnek, hogy a siker értéket is jelent. Cs. L. Kiállítás lUlagyar gobelin Akinek van módja nyomon követni a szombathelyi Falés Tórtextil Biennálék megmegújuló változásait, az otthonosan mozog a szekszárdi Művészetek Háza „Magyar göbelin — az 1980-as években” című kiállítási tárgyai között is. Huszonöt művész alkotásaiból válogatva adnak képet, keresztmetszetet a öO-as évek textilművészetéről. A hagyományos szövött kárpit, amit magyarul is egyszerűen csak gobelinnek neveznek, a középkorban élte virágzását. A századunk első évtizedeiben újjászületve lépett előbbre. A 60-as években a különböző seregszemléken megjelennek a tértextilék, minitex- tilek, textilplasztikák. Ezek alapjául mindig is a falikárpit szolgált. A textilművészettel nem kizáróan tervező művészek foglalkoznak, hanem grafikus festők is, mert jó lehetőséget ad a monumentális megoldást kívánó gondolatok megvalósítására. Hazánkban a művészek egy része maga szövi kárpitját, vannak olyanok is, akik kartont festenék és pontos rajzot alkotva kísérik a szövés folyamatát. Gazdag színvilág, mozgékony képzelőerő, mesélőkedv', jelképek tömörítése jellemzi a szekszárdi kiállítást. Régi igényt elégít ki most az intézmény e legújabb tárlatával, mert megyénkben az egyre szaporodó képzőművészeti bemutatók sorából évtizeden keresztül hiányoztak a textilek. Azért is örvendetes vállalkozás, mert arra jó példa, hogy miként lehet a fővárosi kiállítótermek — gyakran irigyelt anyagát — vidéken is közönség elé vinni, megőrizve a színvonalat. dkj Rádió mm Ok ketten, és a ló Nem kis vállalkozás az a rádiótól, hogy nem röpke tiz-húsz percre, hanem kereken másfél órára maga mellé köti hallgatóit. Különösképpen, amikor nem egy többtémájú vagy többszereplős magazinműsorról van szó, hanem ha a rádióhallgatót egy családhoz hívják vendégségbe, őket és csak őket hallja; valamint a kilencven percen keresztül a két rádiós munkatársat. Ilyen műsort csak jól lehet csinálni, vagy sehogy. Az előző mondat első felére hajlottam, amikor az elmúlt szombaton elköszöntem a szombathelyi Makkos családtól, akikhez a soros Hétvége riporterei —Petress István és Kertész Zsuzsa — kalauzoltak el. Nem tudom, a T. Olvasók miként vannak vele, de én mindenkor szerettem és szeretek vendégségbe járni. Mindig az az él- ményvárás hajt, amelyet egy-egy vendéglátás során az emberben marad. Nem az, amit megeszik és megiszik a vendég, hanem amely által gazdagabb lesz. Sokszor ehhez a sikerélményhez elégségesek a megőrzött mondatok, a kacagások. Mindig a szó, a mondat és az azt követő élmény a fontos. Petress István és Kertész Zsuzsa „rádióscsaládjáról” is ilyen véleményem van. Kettejüknek sikerült valami olyant felvázolni kilencven percen keresztül — és percre sem lankadóan — legalább egymilliónyi rádióhallgatónak, amely nagyon nehéz. Megmutatni, hogy egy név mögött ki van. Ki az ember, milyen a személyisége, a mentalitása és a gondolkodásmódja. Valójában mi történhetett a szombathelyi lovasbajnok Makkosékkal, hogy harminchat éven át gondok és bajok közepette is együtt maradtak. Ezek a mondatok és a mögöttük rejlő tartalom nem különleges. Az igazi, értékes emberi élet is éppen ilyen. Nagy szavak és a még nagyobb hűség- nyilatkozatok nélküli. Könnyű lett volna Makkos Vilmosnak egymillió rádióhallgató előtt szemrebbenés nélkül homlokon csókolni a feleségét, amiért vállalta azt az életet, amelyre kevés asszony hajlandó. Nem tette meg, s mint az adásból kitűnt, ezt a feleség sem tartotta fontosnak. A műsort hallva annak külön is örültem, hogy a két riporter kiválóan választotta meg magamagának az állandó beszélgető- társakat. Egyébként ennek kapcsán azt is említhetném, hogy az egymásnak segítő rádiós munkastílus egyik példáját itt hallhattuk. Olyant amelyből sajnos egyre kevesebb hallható az utóbbi időben. szűcs Tévénapló A Molitor-ház Bíró Lajosnak, aki Ady barátja volt, életútja elég kanyargós: drámai erejű írásokkal kezdte (Szolgák országa, Bazini zsidók), irt néhány sikeres színművet, mint a Hotel Imperial, a világháborúban haditudósító volt, a Károlyi-kormányban külügyi államtitkár, majd Hollywoodban lett divatos szerző. Irodalmi szempontból pályájának első korszaka jelentős, valószínűleg több figyelmet érdemelne, mert érzékenysége a kor valódi problémái felé vonta, a Molitor-ház is erre példa. A kezdődő kapitalizmus kitermelte a maga új-gazdagjait, akiket persze, másként is lehetett nézni, gyilkos humorral, mint tette Ambrus Zoltán a Berzsenyi báróék- ról szóló sorozatában, vagy önfeledt derűvel, mint Molnár Ferenc, aki egyebek között egy lipótvárosi disznótor történetét is megírta. Bíró Lajos komor tekintettel vizsgálja a Molitor<■ család történetét, melynek sötét életét gyilkosságok is tarkítják, egy detektívregény izgalmával, beleépítve — egy kicsit naivan — az akkor már divatos freudizmust is, hogy végül a bűnösök a közös bűnben találjanak egymásra. Távolról sem tartozik a regény legjobb munkái közé. Tévésítését elsősorban a bűnügyi izgalmak indokolják, de Kardos Ferenc feldolgozásában és rendezésében az esetenként felesleges fényhatásokkal együtt sok minden elmosódik, a várt izgalom elmarad. Bíró realizmusa hiányzik a tévéfilmből, a családi kapcsolatok sem világosak mindig, s a néző, — ha figyelme kicsit is lankad, amire pedig van alkalma —, eltéved ebben a gomolygó világban. Pedig jó színészek vonulnak fel, Gálffi László, Eszenyi Enikő, Bács Ferenc, de a gyanú tovább él bennünk, mert folyton arra gondolunk, hogy talán mégsem így történt. A nagymama Csiky Gergellyel kapcsolatban szívesen emlegetik a francia ösztönzést, s nem is véletlenül, jól ismerte Sardou, Seribe, Dumas módszerét, s éppúgy ismerte a színpadi hatás titkát, mint később Molnár Ferenc, de az is igaz, amit Várkonyi Nándor mond irodalomtörténetében, „a Nemzeti Színház egy korszakát jelentette". Vagy ennél is többet. Jó néhány darabja ma is elevenen él, amiben egyaránt része van a biztos szerkezetnek és a jellemábrázoló képességének. Színházában felvonul a kornak csaknem valamennyi típusa, a szélhámos „honvéd özvegye", a zúgügyvéd, a képmutató úri hölgy, a bamba birkakereskedö, a szelíd szerelmes, s mennyi más még! Maga mondta, hogy egy patkó nyomából ki lehet következtetni az egész lovat, s elég is volt neki az élet egyetlen mozzanata, hogy olyan drámát szerkesszen, amiben minden elem pontosan illeszkedik egymáshoz. Pedig pályája távolról sem úgy indult, hogy kiváló drámaíró lesz. Pap volt eredetileg, a bécsi Augustinaeum- ban tanult, s csak 1880-ban vetette le a reverendát, hogy élete hátralévő rövid szakában (1891-ben halt meg), kizárólag a színháznak éljen. Hihetetlen munkabírása volt, csak színművei 18 kötetet töltenek meg, igaz, volt esztendő, amikor hét darabot is írt, s a kor egyik legjobb regénye, a Sisyphus munkája is az ő műve. A nagymama a felhőtlen boldogság vígjátéka, melyben a fájdalom, a lemondás forrása valahol a távoli múltban van, a fiataloknak az a dolga, hogy boldogok legyenek, s ebben az öregek is buzgón segédkeznek, mert azt akarják, hogy jóra forduljon a világ rendje. A nagymama — régi, híres, nagy szerep — bölcs derűje lengi át a darabot, s ha helyenként úgy érezzük is, hogy az akadályok egy kicsit mesterségesek, vigasztalhat bennünket a tudat, hogy ebben az ártatlan játékban minden a boldogságért történik, az alakok pedig szinte matematikai biztonsággal mozognak Csiky Gergely színpadán. Horváth Z. Gergely rendezése egy kicsit az operett felé hajlik, néhány dalbetét fölöslegesen állítja meg a játék menetét, egyébként mindenki tudja a dolgát, néhány kiemelkedő alakítással is találkozunk, (Varga Mária, Gobbi Hilda, Törőcsik Mari, Koltai Róbert, Bessenyei Ferenc és a többiek), Dajka Margit pedig any- nyi szeretetet visz ebbe a híres szerepbe, hogy azt is el tudja hitetni, érdemes nagymamának lenni. Kínai Színház A kínai irodalomról ma is keveset tudunk, pedig az elmúlt évtizedekben jó néhány remekművet fordítottak le, köztük A vörös szoba álmát, a versekről nem is szólva, melyeknek sorát már Kosztolányi elkezdte. A kinai színház azonban mindmáig jószerint ismeretlen, az pedig csak a véletlennel magyarázható, hogy egyedül a Krétakör jelentett visszatérő sikert, előbb Klabund, majd Brecht feldolgozásában. Pedig a Jüandinasztia korából (1279—1368) nagyon sok mű maradt fenn, amelyek között Li Hszing-tao darabja nem tartozik a legjobbak közé, legalábbis a kínai irodalom- történészek szerint, ők pedig mégiscsak jobban tudják. A kínai dráma stilizált játék, meghatározott szabályokkal, a szereplők például mindig azzal kezdik, mi a nevük, mit fognak mondani, s a szerencsés megoldás is kötelező. A Krétakör a salamoni igazságosztás távol- keleti változata, s nem lehet senkinek kétsége, hogy Csang Haj-tung balsorsa végül jóra fordul. Szívesen néztük újra ezt a megható történetet, de mintha Bódy Gábor rendezése kínaibb lenne a kínainál, az igazságosztó bíró például oly modorosán beszél, hogy kín hallgatni, s a dalbetétek is, pedig ezek a kínai dráma fontos részei, idegenül hangzanak. Bánfalvi Ágnes azonban oly szép Csang Haj-tung, hogy szegény Márkus Lászlónak joggal akadt meg rajta fl szeme. Cs. A nyiladozó szerelem „tárgya”: Michael Douglas
