Tolna Megyei Népújság, 1986. április (36. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-03 / 78. szám
1986. április 3. «ÊPÛJSÀG 3 Szellemi erőforrásaink Első idézet: „Társadalmunk számára mindinkább nélkülözhetetlen, hogy olyan légkör alakuljon ki, amelyben tágabb tér nyílik a spontán kezdeményezéseknek, az egyénnek, az állampolgárnak, az egyesületeknek ahhoz, hogy hozzájáruljanak szocialista társadalmunk fejlődéséhez.” Második idézet: „Népünkben, munkásosztályunkban, parasztságunkban és értelmiségünkben olyan tehetségek, olyan képességek rejlenek, amelyeket mindezidáig nem merítettünk ki, amelyek nagyobb teljesítményekre képesek, és nekünk akik a vezetésben dolgozunk, szól a figyelmeztetés, hogy tegyünk többet a képességek jobb kamatoztatása érdekében." Harmadik idézet: .......az iparnak hatékonyabban kell hasznosítania szellemi és anyagi erőforrásait, gyorsítania kell a tudományos kutatást és a műszaki fejlesztés hazai, valamint nemzetközi eredményeinek hasznosítását...” V alószínű, hogy nem sokat kellene lapozgatni az újságokban, folyóiratokban, különböző kiadványokban, hogy azonos csengésű megállapításokat találjunk. Az iménti idézetek — Pozsgay Imrétől, Házát Györgytől és Havasi Ferenctől — egytől egyig azt sugallják, hogy fejlődésünk záloga az emberek alkotókészségének mind intenzívebb hasznosítása. Vajon többről van-e szó, mint kinyilatkoztatásokról? Mindenképpen. Ha másért nem, hát már csak azért is, mert többi erőforrásunk — anyagi és természeti például — igen szűkén áll rendelkezésünkre. De az emberi tényezővel való jobb — és emberibb! — gazdálkodás akkor sem lehetne másodlagos, ha bőven lenne olajunk, szenünk, ha nem lennének adósságaink, törlesztési gondjaink. Lám, az egyik oldal, a politikai-gazdasági vezetés szándéka, elhatározása szerint alapvető a tehetség, a képesség felkarolása. Vajon a másik tényező, a vállalati szféra, a végrehajtás intézményrendszere is ilye- ténképp vélekedik? Szavakban, megfogalmazásokban feltétlenül. Tettekben már kevésbé ... A MTESZ-tagegyesületekbe n például mérnökök, fizikusok, matematikusok, számítástechnikusok, vegyészek, mezőgazdák keresnek és találnak ambícióiknak, szakmai fejlődésüknek teret, lehetőséget. Sokszor azonban — és ez a baj — csak itt, az egyesületben, és nem a munkahelyükön. A MTESZ-ben nagyon pontosan jellemző műszerként mutatja, hogy a műszaki értelmiséget mindinkább az idegesség, a szorongás jellemzi. Mert ez a népes had óhatatlanul is észreveszi azokat a buktatókat, amelyeket magunk elé állítottunk. Mert nem önámítás, ha kijelentjük, hogy Magyarország szellemi nagyhatalom. Volt például olyan tanácskozás az Egyesült Államokban, ahol szóba került: a golyóstoll, amivel valamennyi résztvevő jegyzetelt, magyar ember találmánya. A stressz, amellyel jó néhány résztvevő előadónak meg kellett küzdenie, Selye professzor tudományos munkássága nyomán vált ismertté. Márkás név Szentgyöngyié, Neumanné és még másoké. Elismerik tőlük függetlenül is külföldön, hogy szellemi tudományos nagyhatalom vagyunk, de meg is kérdezik rögtön: vajon miért nem tartunk ott, vagy akár előbbre, mint például Svájc. Valóban: miért? Mert sokszor nem ismerjük fel szellemi értékeinket. Ha mégis kiderült a magunk számára is, hogy ez vagy az a produktum igenis sokat ér, akkor még mindig hiányzik a kellő kereskedői mentalitás, az anyagi-gazdasági menedzselés, a felelősségvállalás. De a legfőbb baj az érdekeltség hiánya ... Vegyünk egy sajátos példát, a közkedvelt tévéműsort, a Felkínálom címűt. Dehogy bántjuk a kiváló produkciót, inkább csodálkozunk: nini, megszólal a telefon, s már jelentkezik a gyártó, a forgalmazó — olykor ebből is, abból is. Am — nem sértve a tévé jó szándékú és hatékony műsorának alkotóit — vajon megélnének-e akkor is, ha nem a gyártók piacának sugároznák műsorukat? Ha az új eljárásokért, találmányokért, szellemi alkotásokért versenyeznének — képernyőtől függetlenül is — a cégek? Ma már mintegy 90 innovációval foglalkozó bank, fejlesztő cég, közvetítő vállalkozás működik az országban, örömmel fogadjuk őket, ez természetes. De létüket, biztos piacukat annak is köszönhetik, hogy ma még nem ivódott bele a vállalatok többségébe a külső — és belső — szellemi alkotások figyelése, megismerése, kipróbálása, menedzselése. Ma már alig- alig ismert státus az anyagbeszerző mintájára dolgozó információ beszerzése. Aki több nyelven értő mérnök, akinek egyetlen dolga a helyi kis újításoktól kezdve a külföldi tudományos publikációkig, valamennyi szakmába vágó adat gyűjtése, feldolgozása, s a műszaki-fejlesztési apparátus tájékoztatása. Nem újdonság a világban az ilyen figyelő-mérnök. Nagyon sok hazai nemzetközi tanácskozásra éppenséggel nem a híres magyar koszt, a jó bor megkóstolása, a szép tájak megszemlélése reményében jönnek el százszámra a külföldiek. Olykor be is vallják, hogy szakmai-tudományos információkért érkeznek: a magyar előadók mindig mondanak valamit, amit aztán érdemes nekik hazavinniük. Tegyük hozzá: továbbgondolniuk, megtervezniük, s mielőbb gyártaniuk. Olykor azt is megsúgják a vendégek, hogy más országokban is hallanak, látnak tudományos eredményeket, de ott az előadók jól tudják, szakmai érvényesülésüknek a munkahelyük a fő színtere, nem úgy, mint Magyarországon. Így aztán az ellesnivaló végül is sokkal kevesebb. A múltkor egy tévéantennát kifejlesztő feltaláló mesélte: nyolc-tíz helyről tessékelték ki alkotásával, lényegében úgy, hogy meg sem hallgatták őt, be sem mutathatta termékét. Szabadalmi leírása természetesen pontos, részletes, és műszaki paraméterek, számítások tömegével alátámasztott okirat. Az Országos Találmányi Hivatal elvégezte hozzá a szokásos újdonságvizsgálatot is. Az alkotót a különböző gyártó cégek mégis zárt ajtókkal fogadták. Az az üzem is, amelyik megvett egy külföldi szabadalmú antennát. A „legjobbkor", akkor, amikor a gyártási jog tulajdonosa kénytelen volt áttérni egy másfajta konstrukcióra... Az antennakészítő példája kirívó eset lenne? Sajnos ,ma még nem. Beleillik a képbe — az érdekeltség festette képbe. Szerencsére éppen ez a gyakorlat és mentalitás az, ami ma a legkeményebb bírálatot kapja, és tegyük hozzá; a legjobb helyről. A cikkünk elején idézett politikusoktól például. Nem árt felidézni ismét: ....... az iparnak hatékonyabban kell hasznosítania szellemi és anyagi erőforrásait...” Éneikül hovatovább nem jutunk egyről a kettőre — e forrásokból, ha nem merítünk, bizony, kiszáradunk”. Amiért alighanem, magunkon kívül senkit sem okolhatunk. G. L. Ágazatközi program A szállítási igények csökkentésére A Közlekedési Minisztérium és az Országos Tervhivatal ágazatközi programot dolgozott ki a szállítások iránti népgazdasági szintű igény és a szállítási ráfordítások csökkentésének lehetőségeiről, az ezzel kapcsolatos feladatokról a VII. ötéves tervben. Hozzávetőleges számítások szerint a magyar gazdaság termelési ráfordításainak mintegy 3—5 százalékát — évente körülbelül 60 milliárd forintot — teszik ki a szállítási költségek. A nemzetközi összevetések azt mutatják, hogy viszonylag magas nálunk a szállítás iránti igény, azaz a nemzeti jövedelem egy egységére jutó szállítási teljesítmény. A termékek viszonylag sok anyagot tartalmaznak, de jelentős szállítási többlet keletkezik a gazdasági szempontból előnytelen ipartelepítésből és a rend- szertelen anyagutánpótlásbó) Is. ' Az elkövetkező években nem lesz mód a szállítási kapacitások bővítésére. El kell érni, hogy a nemzeti jövedelem egyszázalékos növekményéhez a szállítási igények legfeljebb fél százalékos emelkedése kapcsolódjék. A gazdaságban lezajló folyamatok — az ágazatok közötti várható arányváltozás, illetve a tervezett termelési módosítások —, továbbá a különböző (energiaracionalizálási, anyaggazdálkodási, hulladékhasznosítási) központi programok végrehajtásának eredményeként a VII. ötéves tervidőszakban az egységnyi áru fuvarozási igénye 5—7 százalékkal mérséklődik. A program kidolgozói 13 árucsoport útját kísérték figyelemmel s az egyedi sajátosságok alapján határozták meg az elosztás-szállítás optimalizált módozatait, a fuvaroztatók és a szállítók feladatait. Raps szőlőprések hulladékaprítók Megújította termékeinek túlnyomó részét a Pusztaszabolcsi Salina Gépgyártó Vállalat, amely a hobbikertekhez és a háztáji gazdaságokhoz szükséges gyümölcskertészeti és szőlészeti eszközök legnagyobb hazai gyártója. Az idén már sorozatban készül az óránként 10—20 mázsa teljesítményű, teljesen zárt rendszerű tökéletesített szőlőzúzó és bogyózó berendezés. ötletesen tervezték át a hagyományos szőlőpréseket. A nagyobbakat kettős működésű présfejjel látták el, így oda-vissza húzáskor egyaránt lehet feszíteni, s valamennyit rugós működésűvé alakították át. A biokertészkedőknek segítenek a Robi kistraktorra szerelhető adapterrel, amelv- lyel kukoricaszárat, gyü- mölcsfa-nyesedéket és más kerti hulladék ókat gyaránt fel lehet aprítani komposztálás céljából. Kovács Jánosok a megyében (II.) A prímtamburás életútja A „világot járt" gépkocsivezető Tavasz a bogyiszlói Dankó-telepcn. Aki már gyerekfejjel is részesarató volt. Szívszorító jeges árvíz, kemény munkásévek. A zenésznek több jutott az asztalára. Ellopta apja tamburáját, kotta nélkül tanulta a zenét. Amit a zenének köszönhet egy elégedett ember. Van három is, legjobb, ha rögtön úgy keresi, hogy a „Köles” Kovács Jánossal akar beszélni — kaptam a felvilágosítást a Tolna Megyei Víz- és Csatornamű Vállalat munkatársaitól. — Nem győzöm az útlevelet intézni neki, annyit jár a világban — mondta nevetve a személyzeti osztályvezető. Jókedélyű ember, mindenki a becenevén szólítja csak. Negyed négy van. Bo- gyiszló olyan mint a többi kis falu, éppen csak kezd ráébredni a tavasz örömeire, fürdeti a hosszú utcát az idén még keveset kóstolt napsütésben. Egy asszony a női kerékpár vázán egyensúlyoz egy zsák tápot, a gumikerekű kocsiba fogott lovak a szelekkel is versenyre kelnének, ha nem fogná őket kemény marokban a gyeplő. Csendes a Dankó utca. — Köles Kovács János vagyok — mutatkozik be a házigazda, aki most érkezett a munkából. Végre jó időnk van — mondja. A gyerekek is érzik, mert valami jó kis titkos helyről előlkerültek a csúzlik, és most azokkal ijesztgetik a környék verebeit. Ezen mindketten nevettünk, így jókedvűen faggatom életéről. — Bonyolult volt a gyerekkorom, a negyvenes években már 12 évesen részesarató voltam. Apámat 44-ben elvitték Auschwitzba. . . szerencsére a bátyám megjött, de a nővérem férje is odaveszett. Kellett a kenyér, hát anyám befogott. Nehéz napok voltak. Kutya kemény napok — emlékezik. Iskolába sem járhattam, aztán a felszabadulás után is folytattam a parasztéletet. Még a heti napszámra is emlékszem. örültünk mi nagyon annak a 2—3 forintnak. Fogy a cigaretta, előkerül az újabb csomag Symphonia, mellé forró, frissenfőzött kávét kapunk. — Tegyél bele lányom cukrot is, nem az én kezemnek való ez a kiskanál — mondja Köles Kovács János legkisebb lányának, föláll a iheve- rőről, amin eddig ült, aztán visszaül. — Húszévesen, 1955-ben aztán már gépkocsivezetői tanfolyamra jártam, és most kapaszkodjon meg — három elemivel. Nehéz volt, de akkor még szóban kellett vizsgázni, igaz. közben elvégeztem a dolgozók iskoláját, hát így kaptam a honvédségnél jogosítványt. Parancsnoki kocsin szolgáltam. Ercsi, Pest, Tolna végül Kalocsáról szereltem le. — Ekkora unokám van, látja? Nyolcadikos. Nehéz idők jöttek megint a szép katona- évék után, mert az 56-os jeges árvíz elvitte még a tetőt is a fejünk fölül. Rettenetes volt a Duna. Katonaként nekem már két családom volt, a mostani házunkkal szemben volt egy kis házacskánk, azt vitte el a víz. Pénzre volt szükségünk, mentem az erdőgazdasághoz Csemetét ültet..i. Nagyon kellett az a pénz. Egész télen át, aztán tavasszal már OTP- kölcsönnel kezdtük a házat építeni. Akkoriban még futballoztam is. Pénz és pénz kellett az élethez, így Oroszlányba mentem a külfejtésre dolgozni, itt kellett 'hagyni a családot. Muszáj voit, szorított a nincstelenség — törli meg homlokát, még a gondolatba is 'beleizzadva Kovács János. — Nincs most itthon a feleségem, de szomszédlány- ként vettem el féleségül, aztán együtt kínlódtunk. Három nappal az első gyerek születése előtt még szedte utánam a markot. Csak az volt előttem, hogy ki kell keveredni a bajból, az egyetlen vasâgyias állapotból. Kell csinálni, mondtam mindig magiamnak. Dömpereztem három műszakban, munkás- szállón laktam, és havonta kétszer jártaim haza. Szépen kerestem. Nagyon szépen. Négyezer fölött. Sok volt a pénz, de kemény volt a munka is. Életveszélyes. Évente 4—5 ember bizony már sohasem ért haza a családjához. Sajnos. Látja, én szerencsés voltam. Itt vagyak. Az első sorban. Ott kell lennem, hát igyekeztem is. Kétszer lettem kiváló dolgozó, aztán így 1963-ig ment az élet. Közben jötték a gye. rekek, mind a négy lány. Hat szép unokám van. Csodaszép, fekete, bogárszemű unókái most jötték meg az óvodából, iskolából. Ketten, a két kicsi nem is tágít mellőle. Csendesek, de mindig mosolyognak, nevetnek. — Itt, a Danfcó-teflepen — mert nemcsak az utcát hívják így — 1968-ban készült el 'kívül-bélül ez a ház. Rengeteg volt itt a muzsikus cigány. De csak volt. Sajnos, csak volt, és egyre kevesebb is lesz. Kovács János prímtambn- rás elérte azt, amiért harcolt Kezébe veszi a tamburáját. mutatja rajta a sebeket, amit ,még gyerekként kapart rá, hogy díszesebb legyen ... — Hatévesen már játszottam. Volt egy kis gárdánk, összeálltunk mi, zenészcsemeték is, játszani. A búvóhelyen. Aki zenész vólt, annak több jutott az asztalára is. Senki sem tanított. Apám nagyon megvert, mert elloptam a tamburáját. Ez az. Majd az unókám örökli. Mire észrevették, mi már szépen játszottunk. Száznegyven éves kis jószág ez. Tanítom az unokát. Meg a Sebők Feri és a Halmos Béla is. Tizennyolc éve kerültem (zenekarba, először a szekszárdi művelődési házhoz, aztán a TAÉV együttesébe, majd amikor megalakult itt, Bogyiszlón a népi együttes, 1976-ban, akkor jöttem haza. Halkan, szinte csak sejtetni engedő módon peng a prímtambuna, járnak az ujjak a magük megszokott, biztos útján, aztán felnéz Kovács János. — Abba kellett hagynom a játékot 11 évesen, aztán hat évig egyet sem pengettem a hangszeren, később Baján volt egy tanárom, aki a rajkózenekarba akart küldeni. Anyám tiltott el a zenétől. Keresnem kellett. Kicsit nyomja is ez a szívemet, de azóta egyfolytában csak játszom, és akkor megszűnik körülöttem a világ, akkor boldog vagyak. Boldog vagyok, a zenével bejártam a fél világot, iFnn- ország, NSZK, Franciaország, Lengyelország, most jöttünk meg Szicíliából. Egy video jól jönne, fél kellene venni vele mindent, hogy megmaradjon az utókornak, mint ez a nagylemez, amit a kultúrban vettünk fel. A kottát nem ismerem, de tudok mesiélni Petrovics Emillel, Rábai Mihállyal való találkozásaimról. Hja, a finnországi zenei világfesztivál vólt életem legszebb élménye. Meséli a sztorikat sorban, a reptérről, a fél lépések, ről... — Na, aztán 1963-ban lettem tsz-tag, de a derekam nehezen bírta, így lett belőlem dunai hajós. Ez köny- nyebb élet volt, szabadnak éreztem magam a vízen, az a jó levegő. Ez is az életem, két legszebb éve volt, de a benzinszag elcsalt. Imádok vezetni, így a vízmű sofőrje lettem. A Köles sofőr most — látja? Apám volt Köles, rám csak rámmaradt. Ha el nem küldenek, én már innen megyek nyugdíjba. Boldog ember ül maga előtt... SZABO SÁNDOR * Tavasz a bogyiszlói Dankó-telepen
