Tolna Megyei Népújság, 1986. április (36. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-15 / 88. szám
AtfÉPÜJSÀG 1986. április 15. Moziban Szerelem első vérig Füge ezúttal a vetélytársnővel Nem tudom megállni, hogy ne azzal kezdjem: a szekszárdi Panoráma mozi videoklubja a meglehetősen jó március után (elég, ha azt mondom: keleti kényelem) e honlapban ismét gyengélkedik. Ezzel szemben arra is rég volt már példa, hogy magyar film teltházas előadásokat vonzón. Vannak még csodák, és ez következett be a napjainkban játszódó Szerelem első vérig alkotásnál. Jobb mint a Házibuli — ilyen és ehhez hasonló félhivatalos Akissé réklámízű) nyilatkozatok láttak inapvi- lágot bizonyos fórumokon bizonyos személyektől és jelen sorok írója annak is tanúja volt, hogy a Magyar Televízió egyik műsorában az egyébként szimpatikus rendezőipáros, Horváth Péter és Ddbray György komoly képpel ínyilafkozotl az ugyancsak komoly képpel kérdező riporternek, „elemezvén” a nagy művet. Erről jult eszembe, a film zenéjét — amelyet Dés László szerzett — szintén agyba- föbe dicsérték a kritikusak, és ebben egyébként nem is tévedtünk túl nagyot. Visszatérve a már említeti francia tin'i-tLiirnonádéra, a Házibulira, ennek színvonalát ugyan nem nehéz túlszárnyalni, úgyhogy a minősítés önmagában nem utalt volna lélegzetelállító teljesítményre. Kissé megtévesztő egyébként az összehasonlítás, .mível az említett francia film alapvetően vígjáték, míg magyar párja minden komikus — vagy annak szánt — eleme ellenére szemmel láthatóan komolyan kívánja venni önmagát. Füge, a középiskolás diák (alakítja Bery? Ari?) elvált szülők gyermeke, némi bonyodalom után kibékül kedvesével, a szőke hajú Ágotával. A fiú anyja halálosan beteg, apjával sincs közelebbi kapcsolatban. Így hát egyikük sem tud tanácsot adni, amikor kiderüli: Füge nemsokára apai örömök elé néz. Mi hát a megoldás? Természetesen a házasság. Egy Ihihetétllen autós üldözés után — amikor is a fiú átfut a városon, maga mögött hagyja a külterületeket, már rég kiért a szabad természetbe, erdők tűnnek fel, de ő csalk fut fáradhatatlanul, köziben háta mögött a 'lerázihatatlan rendőrautó — össze is öilelkezük az ifjú pár. Persze, ez csak részletkérdés, mondhatnák azok a százak és százak, akiknek bizonyára nagyon tetszett az előadás. Talán azért is e nagy érdeklődés. mert kevés azoknak a hazai filmeknek a száma, amelyek a tizenéves korosztály valós életét mutatják be. Hirtelenjében a Megáll az idő című hasonló jellegű és szintén magyar alkotás említhető, amit nemrég láthattunk mozijainkban. De: amíg az egy izgalmas korszák, a hatvanas évek ölső félének keresztmetszetét mutatta be döbbenetes lényeglátással és megjelenítő erővel, addig jelen esetünkben a rendezők szemmel láthatóan nem tudtak lehatolni, ha nem is filozófiai, de legalább a felszín alatti mélységekbe sem. Végül is mi az, amit nekem. a nézőnek mondani akart a film, elkoptatott szóval mi volt az úgynevezett ‘üzenet? Fájdalom, nem sok, legfeljebb annyi, hogy akármennyire is fontos, azért jó lesz vigyázni ezzel a házassággal. szeri Árpád Enlz Géza: A Mátyás templom és a Halászbástya A két épületegyüttes szimbóluma fővárosunknak. Évente sok ezer képes levelezőlapon „talál gazdára”, s viszi a budapestiek és a fővárosunkba látogatók üdvözletét. Entz Géza könyve — mely a Képzőművészeti Kiadónál jelent meg — méltán tarthat nagy érdeklődésre számot. A kötet bemutatja a templom alapításának körülményeit, középkori építésének történetét napjainkig, Elemzi Schulek Frigyes irányításával 1874—1896 között folytatott helyreállítási munkálatokat, majd részletezi a templom legújabb történetét. A főváros 1944—45- ös ostroma idején az épületben súlyos károk keletkeztek. A teljes helyreállítás — a schuleki állapotnak megfelelően — 1954-re fejeződött be. A Halászbástyát Schulek a honfoglalás és az államalapítás emlékművének szánta. Erre a millenium méltó ünnepi alkalmat kínált. Bár a terv csak részben valósult meg, de a koncepció lényege — ha szerényebben is — 1902-ben a mai formájában felépült Halászbástyával megvalósult. A Bástya északi és déli kőcsipkés, tornyos szárnya szinte ölelően tárul « városra, melyből kiemelkedik az ősi Nagyboldogasszony-temp- lom történelmet idéző, gótikus tömege. Fölötte — nagy idők tanújakénl — fehér körvonalaival mintegy őri áll a Mátyás templom. A kötetét angol, francia, német és orosz nyelvű ösz- szefoglaló, valamint kép- jegvzék egészíti ki. Az album 81 szövegközi képet és 90 színes fotót tartalmaz. L. Menyhért, László: Borbereki Kovács Zoltán Rádió Értékes óra a megye úttörőmozgalmáról Bizonyára sok embernek — úttörővezetőnek és úttörőnek — marad emlékezetes a Magyar Rádió tizenéveseknek készített sorozatának elmúlt szerdai adása, az MR 10—14. Ezúttal a szegedi és a miskolci pajtások után „Az úgy volt...” címmel megyénk úttörői közel egy órás emlékműsorral tisztelegtek az Úttörőszövetség megalakulásának 40. születésnapja előtt. Minden születésnap feltételezi az ünnepélyességet és az emlékezés őszinteségét. A Tolna megyei úttörőelnök, Temesi Ágnes írta forgató- könyv alapján Vajek Róbert szerkesztette magazinműsor azonban ennél lényegesein tovább lépett. A roppant friss és komoly mozgalmi értéket létrehozó munkát bemutató, közös erővel készített úttörőkeresztmetszet lényegesen több volt szimpla ünnepnél. És nemcsak a műsort készítő riporterek életkora miatt. Lapunkban már korábban jeleztük, hogy készül egy ilyen műsor. Akkor, még csak az ötlet szakaszában és a megvalósítás első részénél számoltunk be erről a kiváló lehetőségről. Ellenben most, az év 15. hetében a Kossuth-adón éppen a leghallgatottabb műsoridőben részesei is lehettünk ennek. És . . . És örömmel vegyült büszkeséggel hallgattuk, amit a Dombóvári Molnár György Általános Iskola riporterőrsének tagjai, felnőtt „kollégáikkal” együtt létrehoztak. Ugyanilyen örömmel lettünk részesei annak’ a műsornak is, amelyet a szekszárdi úttörőház aulájában felvertekből vágtak össze az emlékműsor díszvendégeinek, Cse- hák Juditnak, a Minisztertanács elnökhelyettesének, a „sportfenomén” Bolvári-test- véreknek és a Tolnáról elszármazott sportriporternek. Knézy Jenőnek ajándékul. Ha akarom, ekkor „Az úgy völlt...” nem egy, hanem két adás is volt, amely a Tolna megyei úttörőmozgalom valós értékeit és eredményeit mutatta be. A díszvendégek elszármazásának okait és az egyéni karriert itthon megalapozó kisportrékon felül, a másilk „adásban” olyan ragyogó értékmentő munkát végző együttesek is megmutatták arcukat, mint a decsi. a inagymányoki és az izmé- nyi hagyományőrző együttesek. De nem maradt szó nélkül a szekszárdi úttörőház madarász-szakköre sem, vagy a Tamási Hámán Kató úttörőcsapat vándortáborozó Kajla-raja. Az ember — sajnos már ott tart —, hogy többnyire kelletlenül fogadja az emlékező műsorokat. Ez alól a Tolna megyei úttörőmozgalom pezsgő és értékmentő életét megmutató adás valóban kivétel. Mert itt, a riportokból és a mikrofon előtt dolgozó úttörőriporterek izgalmából és minden itt hallott információból kiviláglott az, hogy valóban ilyen követendő, fiatalos mozgalmi munka zajlik megyénkben. A rádióban ezt hallva pedig több, mint öröm. szűcs Borbereki Kovács Zoltán 1907-ben született Erdélyben'. Gyerekkorában sokat rajzolt. Apja falusi ezermesternek számított, az ő sokoldalú tehetsége iránti csodálata ösztönözte az elérhetetlennek tűnő festőpálya felé. 1927-ben felvételizett a képzőművészeti főiskolára, s a következő évben sikerült is a terve. Kezdetben Vasza- ry tanítványa volt. Kétéven át szinte csak rajzolt. Az első években — nehéz anyagi helyzete miatt — estétől késő éjszakáig dolgozott, hogy egy kis pénzt keressen és napközben járhasson a főiskolára. A harmadik évben Csók István tanítványa lett és festészettel foglalkozott. Hamarosan siker koronázta tevékenységét. „Vontatók” című munkájával 1932-ben elnyerte a Székesfőváros Festészeti Díját. Még főiskolásként részt vert a velencei biennálén és az első magyar reprezentatív kiállításon. 1938-ban olasz állami festészeti ösztöndíjat nyert, majd hamarosan két újabb megtiszteltetés éri. Gyűjteményes kiállítást rendezhetett műveiből az Ernst Múzeumban és vendégként meghívták a Szolnoki Művésztelepre. Szolnok fontos állomás művészetében. Itt kezd szobrászattal foglalkozni. 1934- ben — magyar ösztöndíjjal — visszatér Rómába, ahol freskófestést tanul. Róma polgármestere (a város múzeuma számára) megvásárolta Római táj című tusrajzát Róma után Szolnokra tér vissza. A művésztelep nagyjainak szoborgalériáját kezdi készíteni. Közben megnyitásra, több mint 2 méteres „Kubikos” című egész alakos figuráját is (Szentesen látható), amely 1937-ben elnyerte a Párizsi Világkiállítás Grand Prix-jét. Alkotásai egyértelműen bizonyítják, hogy Borbereki szeretettel dolgozza fel a népi témákat, munkásábrázolé- sai realisztikusak. Vallásos témájú alkotásaiban is benne és a kétkezi ember sze- retete, sorsának ismerete. A 40-es évek elején az avaatgarde és a különböző izmusok hatnak művészetére. A felszabadulás után Borbereki is újult erővel kezd dolgozni a képzőművészeti közéletben. Békásmegyeren művészeti kisközösséget szervezett. 1948-ban úgy érezte: mellőzik. 1949—50-ben családjával együtt Olaszországban tartózkodott — és onnan nem haza, hanem a Dél-Afrikai K öz t ár s as ág ba utazott. A tengermelléki kellemes éghajlat mellett a szoboralapanyagok gazdagsága (kövek, egzotikus fafajták, elefántcsont) nyerte meg. A ritmus felfedezése volt az, amely ez időiben meghatározta Borbereki művészetét. Tematikailag pedig a bennszülött őslakosság nehéz életének ábrázolása került érdeklődésének előterébe. Termékenységére jellemző, hogy alkotásainak számát szinte felsorolni sem lehet. Bemutatkozásainak, kiállításainak se szeri — se száma. Az óriási távolság ellenére szoros kapcsolatban maradt hazájával, figyelemmel kíséri az ország művészeti életét. Ï sztvevôje volt az 1982-es telet a szülőföldnek” kiállításnak. Művei egy különleges egyéni méltóság megjelenési formái, melyek tehetségét, érzékenységét, alkotó módszerét tükrözik. A Mai magyar művészet sorozatban most először jelent meg külföldön élő művészről monográfia. Borberéki Kovács Zoltánnak 17 köztéri alkotása áll Magyarországon, Dél-Afriká- ban pedig 12 szobrát és épületdíszítő plasztikáját helyezték el. Tévó napló Fotó: Bérei Jó néhány évvel ezelőtt a Tolna Megyei Népújság szerkesztőségében középkorú férfi keresett fel, s azt mondta, néhány fényképet szeretne megmutatni, amelyek talán érdekelnek, s esetleg valamit kezdeni is lehet velük. Elámultam, amikor kézitáskájából fotográfiák sorát rakta elém: valamennyit ő készítette, még a 40-es évek táján. Kitűnő portrék, Móricz Zsigmond, Sinka István, Fája Géza, Erdei Ferenc, Kodolányi János képe, aztán a nevezetes szárszói találkozónak szinte minden mozzanata: Erdei, Németh László, Karácsony Sándor beszél, a másikon Veres Péter fürdik a Balatonban... Nem volt nehéz felismerni a fényképek kivételes irodalomtörténeti értékét, s nem sokkal később az Irodalmi Múzeumban is érthető örömmel fogadták a hatalmas kollekciót. A Baján élő Bérei László ugyanis nagy felkészültséggel, gazdag invencióval a kor jelentős íróinak nyomába szegődött, s évek során át fotografálta őkel, nagy szolgálatot téve ezzel a magyar irodalomnak. A képekből később kiállítás kerekedett, amely bejárta az országot, egyaránt szolgálva a fotoművészetet és az irodalmi ismeretterjesztést. Bérei László most Rapcsányi Lászlónak beszélt munkásságáról, arról a szerepről, amit az irodalomban játszott, néhány intimitással sem hallgatva el. Örömmel követtük szavait, néztük végig ismét a híres fényképeket, s közben arra gondoltunk, milyen boldog szolgálat Bérei Lászlóé, akinek bajai fotográfus műhelye be tudott kapcsolódni a magyar irodalom történetébe. A költészet napja Bálint András és Tarján Tamás volt a házigazdája annak az esetnek, amit a költészet napja alkalmából közösen rendezett a Rednóti Színpad és a Televízió. A szerencsés keretben otthonosan mozogtak a meghívott költők és színészek, s a rendezők arra is vigyáztak, hogy mindenből kevesebb legyen a kelleténél, mintegy kíváncsivá téve a nézőt az itt el nem hangzott versekre. Azt természetesen nem lehet számonkérni, hogy miért épp ezek a költők szerepeltek; az est tartalmát szűkre mérték, csak ennyinek jutott hely. Még egy-két mondat is elröppent arról, hogy szükség van-e költészetre, Juhász Ferenc emelkedett hangú verse is erre kereste a választ. Azután szép verseket hallottunk, szép előadásban, az est ünnepi hangulatot árasztott, s örülhettünk annak, hogy vannak költők, versolvasók s van költészet napja is. Két megjegyzés azonban ide kívánkozik. Radnóti Miklós naplója mindmáig kiadatlan, illetve csak néhány rövid részlet jelent meg belőle. Bálint András most a naplóból készül önálló estre, s ebből adott elő egy részletet. Csakhogy a József Attilára emlékező sorok, ha esetleg valamilyen formában szerepelrek is a naplóban, már több mint negyven éve ismertek, Radnóti 1941-ben írta, egészen pontosan „Mindenszentek napján”, amint feljegyezte, s József Attila hátrahagyott verseiben jelent meg, Cserépfalvi kiadásában, Galamb Ödön „Makói évek” című könyvének függelékeként. A másik megjegyzés technikai. A Rádió- és televízióújság, amely ugyanezen az oldalon egy ismétlésre ítélt operaműsort teljes részletességgel ismertet, egyetlen költőt vagy színészt sem említ meg, az elhangzott versekről nem szólva. Az ilyesmi udvariasság kérdése, s legalább a költészet napján nem kellene megfeledkezni arról, hogy minden költőnek neve, minden versenek címe is van. meg, de már akkor ialakult művészetéről az a kép, ami Tóth Árpád Életében mindössze négy sovány kötetnyi verse jelent mindmáig nem halványult el, s amit legpontosabban Babits fogalmazott meg: „O irodalmunk „gáncstalan költő- többiek mind dadogtak vagy sikoltottak, olykor csak az je”, társai közt ő az, akinek megadatott a tökéletesség. A hű maradni a költő ős hivatásához, makulátlan szépségei ő hangja volt tiszta, töretlen mindvégig. Csak ő tudott teremtve kicsiny és szomorú életünk anyagából.” XX. századi irodalmunk hatalmas vonulata Adyval kezdődött, s a társak tekintélye is világirodalmi, legyen szó Babitsról, Móriczról, vagy Tóth Árpádról, aki Adyt térdeiden”, amit szó szerint kell érteni: Debrecenben köszöntő versében azt vallja, „egykor, úgy beszélik, ült a Ady meglátogatta a szobrász-apát, Tóth Andrást, s ölébe felfoghatjuk; ami Adyval elkezdődött, a legjobbakban vonta a még gyerek Tóth Árpádot. Akár jelképesen is folytatódott, József Attilán át Illyésig. A televízió tisztelettel emlékezett meg a költőről, megszólaltatta Tóth Esztert, aki gyerekkori emlékeit idézte, s versek sorát hallhattuk, de mégiscsak maradt hiányérzetünk, mert ez a háromnegyed órás műsor csak ritkán lépett ki egy irodalmi est keretéből. Szívesen láttuk volna Tóth Árpád életének több helyszínét, jó lett volna arról is szót ejteni, hogyan hat napjainkban ez a nagy költészet, kimaradtak műfordításai, pedig Babits a legszebb magyar versnek Shelley Nyugati szelét tartotta, Tóth Árpád fordításában. Kitűnő grafikus is volt, szép portrét készített feleségéről, Babitsról, ezt is meg lehetett volna említeni, hogy minél teljesebb képet kapjunk Tóth Árpádról. Néhány olcsó jelkép egyenesen zavaró. A nevezetes vers, a Jó éjszakát!, ami így kezdődik: Falon az inga lassú fénye villany, — nem kíván illusztrációt, felesleges egy faliórát mutatni, aminek egyébként nem is mozdul az ingája. A versek értelmezése sem volt mindig világos. Ritmusnak, rímnek mindig nagy szerepe van Tóth Árpád költészetében, mégis néha mintha prózát hallottunk volna, aminek az a magyarázata — máskor is lehet tapasztalni —, hogy színészeink nem tudnak mit kezdeír azzal, amit a verstanban enjambementnak, némileg nehézkes szóval, áthajlításnak nevezünk. De azért egy nagy költő szólt hozzánk, „akinek megadatott a tökéletesség”. CSÁNYILÁSZLÓ
