Tolna Megyei Népújság, 1986. március (36. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-04 / 53. szám
ArtÉPÜJSÂG 19Sfi. március 4. Moziban Balekok Pierre Richard most be- mutotott új filmje kicsit másabb, mint az eddig tőle megszokottak. Nem kerül annyira reflektorfénybe a peches, előnytelen külsejű az eseményekkel értetlenül sodródó (de azért mindig diadalmas) kisember, mint sok előző filmjében. Pierre Richard legutóbbi filmjeihez partnert keresett magának, a külsőleg vele mindenben ellentétes Gerard Depardieu személyében. Depardieu jóképű, magas, sportos alkatú, magabiztos fellépésű, de ugyanolyan balek, mint a társa. A sztori nem túl eredeti, itt-ott döcögős. Van benne maffiózót leleplező újságíró, notórius öngyilkos (ezt alakítja Richard), lázadó kamasz, ki'kapós mama, beton- fejű, de végül önkritikát gyakorló zord atya, társadalomtól elidegenedett fiatalokból álló motoros banda. két tehetségtelen bérgyilkos, egyszóval minden. A film egyik erénye, hogy ezt a koktélt többnyire sikerrel keveri, hajlandók vagyunk elhinni, hogy valóban megoldható az alvilág leleplezése, mintegy mellékesen, miközben a szökött kamaszt két ál papája keresi. Pierre Richard, mint mindig, szórakoztatni ákar, ám most nem késztet emellett gondolkodásra. Szórakoztató funkcióját sikerrel teljesíti, bár semmi többletet nem ad. Figurája atmoszférát teremt, mulattató képessége látványos díszletek nélkül is érvényesül, és klasszikus ne- vettetőket idéz, például a film benzinkutas jelenetében. A hagyományosan kötelező verekedési jeleneteket eredeti ötletekkel „javítja fel”, teszi parodisztikussá. Pierre Richard úgy figurázza ki az embereket, hogy közben érezzük: szereti őket, és együttérez velük. Az ő balekjai szeretetreméltóak, kedvesek. A harmadik sarkalatos pont, a kamasz, Tristan figurája — akit Stephane Bierry alakít — majdnem hitelesre sikerült. A film végén persze ragyog a nap, illatoznak a virágok és mindenki boldog. Ebből a boldogságból a néző is Visz magával, amikor elhagyja a mozit. Nem hiszem, hogy a Balekok a filmtörténet halhatatlan alkotásai közé tartozik, de kellemes, könnyed másfél órával ajándékozza meg azt, aki megnézi. Aki csupán kikapcsolódni akar. nyugodtan megnézheti. Venter Marian Hangverseny ----------------» Ű j műsorral mutatkozott be a Szekszárd Big Band Rádió A legendás húzóember társaságában Kint zimankós hideg tél, bent tavaszi hangulat. A Babits Mihály megyei művelődési központ színháztermében új műsorral bemutatkozó Szekszárd Big Band hangversenye minden bizonnyal az évad egyik kiemelkedő eseményeként kerül a város kültúrkrnóiká- jába. A zenekar kisugárzó játéka miatt ugyanúgy, mint a termet zsúfolásig megtöltő közönség lelkesült érdeklődésének okán. S itt ki kell hangsúlyoznom az érdeklődés szót, hiszen jól tudjuk, hogy napjainkban országszerte ritkán jön ösz- sze 600 főnyi közönség jazz- muzsika hallgatására. Igaz, mecénások sem akadnak olyanok, mint a Babits Mihály művelődési központ és a BHG Híradástechnikai Gyár szekszárdi gyáregysége. Nem véletlen tehát, hogy a „mit és hol” ilyen találkozása Szekszárdot ma a korai jazzélet fontos fellegvárává avatja. A koncert első felében az újító elképzelésekből mindenekelőtt a látvány hívta magára a figyelmet. Az együttes a fekete szmokingról elegáns, világos öltönyre váltott, s ez önmagában is fesztelen kontaktusra adott lehetőséget. Ugyanakkor mindennek színpompás hátteret biztosított az az egyszerű, ám mégis hatásos fénytechnika, amely kellő alázattal és segítő szándékkal követte a színpadi eseményeket. Anélkül — figyelembe véve az öltönyök, a kottaállványok és az ezekkel szinte azonos árnyalatú háttérfüggöny alkalmazását — létre sem jöhetett volna azaz egyre ívelő hangulat, amely az egész előadást jellemezte. Ennek kapcsán dicsérettel szólhatunk a di- nami kákát jól érzékeltető akusztikus hangzásra törekvő hangtechnikáról is. Maga a zenekar kissé meg- hatódottan kezdte a műsort, amely a megszólalás biztonságát és a hangolás tisztaságát eleinte zavarta. Mégis^ amikor már átjutott az előnytelen sorrendbe szedett, s így monotonná váló számok holtpontján, egyszeriben megtáltosodott. Soha nem tapasztalt könnyedséggel megszólaltatva világhírű standard-ek egész sorát. Molnár Ákos hangszerelése a muzsikusokra és a közönségre egyaránt üdítően hatott. Precíz, a tradíciókat saját egyéniségjegyeivel ötvöző munkái egyfajta elkötelezettségről tanúskodtak. Csakúgy, mint Pecze István vezénylési stílusa, amely ezúttal a tartalmi kifejezésmód hű interpretáBornemissza Mária lásával gazdagodott. Ugyanakkor nagy kár, hogy a műsorvezetői feladatokat is neki kellett ellátnia, mivel a zenekar sok apró, mégis szükséges törődést nélkülözött ezáltal. — Jóllehet az egységes hangzás, a szünet után vált egyre élvezetesebbé, a zenekari szólisták mindvégig remekeltek, (Sebestyén László és Falussy Mária szakszofon, Szily Lajos és Pecze István trombitán, Márkus István és Sörfőző Zoltán harsonán, dr. Imre József zongorán, Hídvégi László gitáron) mindez olyan komoly előrelépésről tanúskodott, amely egy alapvetően nem improvizáló együttest a jazz kiváltsá- gosabbb régióiba emelhet. A Spirituálé együttes öt éve hűséges partnerként követi a Big Band-et. Szereplésük, most is örömteli perceket okozott valamennyiünknek. Lemle Zoltán, Szily Lajos, Bognár Jenő és Kocsis Antal hangszíne jól illeszkedik a spirituálé zenei világához. Kár lenne hát olyan „könnyebb” repertoár felé kacsingatniuk, mint a 30-as évek giccses amerikai filmjeit idéző Beautiful Balloon, hiszen útjaik rögösebb oldalát már siker koronázza. A nagysikerű hangverseny egyetlen énekes vendégművésze Bornemissza Mária is több ízben szerepelt már a szekszárdi Big Band-del. Közreműködése most az új repertoárral mégis exponáltabb volt az eddigieknél. Vibráló, improvizatív egyénisége feiforrósította a hangulatot. A zord télben lenyűgöző volt a hangokból szőtt tavasz varázslata. (za-za) Magam, és gyanítom sok- ezernyi társam legfeljebb archív filmhíradók kockáin látta meg az ötvenes évek ismert sztahanovistáját, Pióker Ignácot. Aki pedig nem elégedett meg ezekkel a sematikus bevágásokkal, az igyekezett arról a korról és az ezer százalék fölött teljesítőkről valami igazat megtudni. Ha forrásértékű írásművek alapján sikerült neki. Csak nagyon keveseknek adatott meg az az elmúlt évtizedek alatt, hogy az Országgyűlés ülései alkalmával együtt foglaltak helyet vele a teremben. Már csak ezért is tartottam elengedhetetlennek meghallgatni a kiváló újságíró, Müller Tibor Mi történt? című adásának elmúlt szerdai számát. A forrásértékre, és a kérdésre adott válasza miatt. Mert a Mi történt párbeszéd nem vállalkozik másra, mint a különböző érdekes, egyedi és mindig ellentmondásoktól terhes emberi esetek megválaszolására. Az elmúlt szerdai adásban két kiválóság — Pióker Ignác és Jancsó Miklós — mellett egy pályát változtatott sportoló volt a beszélgetőtárs-főszereplő. Mindhárom életűt más és más körülményekről szólt, mást és mást közölt a hallgatóval. Érdeklődésem alapján magam ezzel a legendás húzóemberrel töltöttem el gondolatban több időt. Müller Tibor apropója az volt, hogy a legutóbbi képviselőválasztás során Pióker A Távol-Kelet egyik csodálatos műemlékét: Angkor ősi romvárost, Kambodzsa mítoszait, történelmét és lakóinak mai bízó és küzdelmes életét ismerjük meg a neves író-újságíró tollából és fotóiból. Különösen megrázóak egy árvaházban átélt élményei. Az árvaházat magyar kezdeményezésre létesítették, kiégett, romos épületekből közös munkával és' szülők nélkül maradt, gyerekek 250 főnyi csoportját helyezték el benne, nagyon szegényes körülmények között. A szülőket és hozzátartozókat a politikai gonosztevő Pol Pót és bűnbandája gyilkolta meg szadista kegyetlenséggel. Az átélt szenvedések, borzalmak víziója, amely a legszörnyűbb horrortörténeteket is felülmúlja, nyomasztóan nehezedik máig is e szerencsétlen árvákra. S a Ignácot pótképviselőnek választották meg. A most 79 éves, lélekben, gondolkodásban és közéleti érzékenységben mindmáig fiatalember 33 évi képviselősködés után nem foglal helyet a Parlamentben. A műsorvezető okos, pontos, tárgyszerű, de nem érzéketlen és a miértek okairól a burkot lefejtő ■ kérdéseivel arra volt kiváncsi, hogy minek tartja a volt sztahanovista ezt az eredményt. Nem vereségnek, hanem természetes állapotnak, mint mondotta. Persze, ha egy ilyen jeles emberrel egy beszélgetés során csak erre lett volna — vagy lenne kíváncsi — egy riporter, az nem végezne semmit. Egy konkrét kérdésre konkrét választ várva, történelmi ismereteket gyarapító adatokkal maradna adósa a hallgatóknak. Müller Tibor nem ilyen. Az adás Pióker-blokkjá- ból sokat megtudtunk. Arról az emberről, aki úgy tartotta és tartja magáról, hogy a közéletben „mindig kicsi volt a kezem és nagy a pofám”, aki azt vallja, hogy „többet kaptam a rendszertől, mint amennyit megérdemeltem”. Természetesen pályájának és sorsának kemény éveiről is hallottunk. Amikor 56-ban egy hajszál választotta el a haláltól, aztán, amikor képes volt Rákosi Mátyásnak ellent is mondani. Az utóbbi hetek legértékesebb adását hallhattuk. szűcs megkínzott gyerekek sorsa vádirat a szörnyetegek ellen, akikkel még ma sem átalla- nak együttműködni nagyhatalmi pártfogóik. A szerző leleplező képet nyújt a kényúr Szihanuk hercegről, valamint érdek-és vetélytársairól IS. Az iszonyatos népirtásnak a vietnami néphadsereg vetett véget. A felszabadítók kiűzték a banditákat, de azok nem nyugszanak, alattomos betörésekkel okoznak károkot. Kambodzsa népének jelenlegi nyomorúságához ez is hozzájárul, s a jobb jövőt szorgalmas munkával és ösz- szefogással akarja megalapozni. A könyv a Kossuth Kiadó Ország—világ sorozatában jelent meg, első két fejezetét Kovács György lektorálta. Ballabás László Könyv Máté György: Kambodzsa tájion otán Tévénapló A Primadonna Krúdy Gyula írásaiban többször is felbukkan Pálmay Ilka, „a felvidéki, tótocskásan beszélő Petráss-lány, a kassai inzsellér leánya, teatui és birodalmi grófné, Kinsky révén”. A Népszínház híressége Krúdy kortársa volt, jóllehet, nála kereken 18 esztendővel idősebb, ám csaknem másfél évtizeddel túl is élte, a szépséges grófné ugyanis — ez is olyan, mintha legenda lenne — 1945-ben halt meg, 85 esztendős matrónaként. Krúdy azt is tudta, hogy néhányszor egy Bunkó nevű cigányprímás muzsikált Ilka ifjasszonynak, s azt is feljegyezte róla, hogy „a Lövölde- térről léghajóval a levegőbe szállott", hogy a többit ne is említsük. Pálmay Ilka élete kész regény, bár ezt a legtöbb emberről el lehet mondani, az élet ugyanis szerényebb keretek között sem fukarkodik a romantikus elemekkel'. Krudynak azonban más a titka, értett ahhoz, hogy a jelenből is legendát csináljon, s színésznők, kártyás grófok, mélabús zsokék, vagy pincérek, konfliskocsisok igy váltak a tegnapok ködlovagjaivá, a szublimált valóság sejtelmes főszereplőivé. A Primadonna című zenés játék viszont épp ezzel marad adós, s Krúdy neve itt legföljebb ürügy, mert ehhez a sovány karrier-történethez alig van köze. Amikor Krúdy elábfándozik az operett világáról, mindig valahol egészen másutt jár, s ha azt írja, hogy a színházban a Rip van Winkle volt műsoron, már senki nem gondol Planquette- re, vagy Irvingre, mert az álom világa előtt nyitott kaput, ahol minden az ő törvényeinek engedelmeskedik, legyen szó podolini takácsnékról, vagy ünnepelt színésznőkről, amilyen Pálmay Ilka is volt. A tévéváltozatban ennek nyoma sincs, megkésett operettet láttunk, sok zenei közhellyel, szegényes meseszövéssel, andalító karrierrel, s amikor Pálmay Ilka Londonban volt, színigazgatója hívására dalra fakad, s ezt énekli: Hív az én hazám, hol bujdosó a szó — végképp zavarba jövünk. Valamikor a század elején vagyunk, Ferenc Józsefet, 49 hóhérát Európa gavallérjának becézik, s a boldog béke laza szövetén Ady lát át, s még néhányan a legjobbak közül. Krúdy is, de ő boldogult ifjúkora idejét idézi, mintha minden, ami történt, és még történhet, az Aranykéz utcában játszódnék le. Ebben a zenés játékban viszont minden az operett szabályainak engedelmeskedik, s ezt néhány kitűnő színészi alakítás sem tudja feledtetni, mert mégis csak arra gondolunk, hogy Pálmay Ilka félreértés áldozata lett, Krudyval együtt. Berlioz szerelme Hubay Miklós vérbeli drámaíró, jó negyven évvel ezelőtt, egész ifjan, színpadon kezdte pályáját, mégpedig a Nemzetiben, s a Hősök nélkül akkori sikere tulajdonképpen egész munkásságához ad kulcsot. A Berlioz szerelméről szóló egyfelvonásos is félreérthetetlenül mutatja drámaírói erényeit: a biztos szerkesztés, fokozatosan épülő hatás, olyan áramkört teremt, ami alól a néző sem tudja kivonni magát. Romantikus történet, a romantika minden tetszetős külsőségével, de ugyanakkor több is, mint adalék az életrajzhoz, mert Hubay percre sem felejti, hogy színház az egész világ, de minden színház a valóság elemeiből épül. Az öregkori szerelmeken illik meghatódni, de minden szerelmet a romantika táplál, mert a szerelmesek csak örökkévalóságban tudnak gondolkozni. Az élet azonban rendszerint más, bár közben nem is a szerelem változik, hanem a szerelem tárgya, s ami marad, a romantikus reménykedés, mert mindenki azt hiszi magáról, hogy még senki nem szeretett úgy, mint ő. Berlioz is ezt hiszi, sőt Estellával is el tudja hitetni, sőt kicsinyes környezetével is, és Charlotte — kitűnő írói fordulat — a végén széttekintve élete kopárságán, joggal gondolja úgy, hogy a kapkodó fiatalokkal szemben mégiscsak azok az öregek tudják, hogy mi a szerelem. Adám Ottó elegáns környezetében kitűnő színészek mondják meggyőzően Hubay Miklós szép szövegét, mint Tolnay Klári, Sinkovits Imre, Haumann Péter. Minden a helyén van, mi pedig őszintén örülhetünk a jó darabnak és a jó előadásnak, de azt már mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy miként hangsúlyozza a címadó mondatot, aminek a végére akár kérdőjelet is tehet, ök tudják? Napjaink lassan sematikussá váló boldogtalanságai közepette még tanulni is lehet Berlioz szerelméből. CSÁNY1 LÁSZLÓ Mit gondolok a tévéről... Nem tudom, milyen megfontolás alapján vetítette a Magyar Televízió szombat délután a Mit gondolok a tévéről című adást. Az sem derült ki világosan, hogy a rövid, mindössze tíz perces műsor vajon egy sorozat első epizódja, avagy önmagában is kerek egésznek Ítélték a szerkesztők. Mindenesetre az megállapítható, hogy megtekintése nem volt haszontalan. Eddig azt sem tudtam, hogy Benke Éva főiskolai docens a szombathelyi tanárképző főiskola népművelő tanára. O vezette a műsort, kissé megilletődve ugyan, mindazonáltal mondandóját érdemes megszívlelni nemcsak a Magyar Televízió illetékeseinek, hanem az átlagnézőnek is. Csökken a meghatározó erejű személyiségek bemutatása a tévében — hangzott el a vélemény. Megszűnt a híres magyar tudósokat, művészeket bemutató portrésorozat. Miért nem láthatjuk Jordán Tamás József Attiláját, Illyés Kinga Szilágyi Domokosát, Csernus Mariann Jászai Mariját? Miért jut három BBC színházi előadásra egy magyar? Miért ünnepelünk westernekkel? (Hadd tegyem hozzá, gyenge westernekkel.) Valóban, miért? Az elit- és tömegkultúra párharcában az utóbbi győzedelmeskedett volna, méghozzá kiütéssel? Látnunk kell viszont az érem másik oldalát is. Amit Benke Éva számonkér a tévétől — nos, az megvalósulása esetén, attól tartok, a magyar nézőközönség körében nem kis ellenállást váltana ki. Rétegigényt kielégíteni könnyű, I mindenki kedvére tenni csaknem lehetetlen. Nincs messze az az idő, amikor majd műholdak szórják programjukat — többek között Magyarország területére is. Ezt a pillanatot azt hiszem, már sokan várják, egyesek talán kissé félve és fenntartásokkal, mások annál nagyobb kíváncsisággal és érdeklődéssel. Bizonyosnak látszik, a megváltozott helyzet a jövőben új műsorpolitikára kényszeríti a Magyar Televíziót. A konkurenciaharc győztese nem lehet más. mint az átlagnéző.. . SZERI ÁRPÁD Pierre Richard és Gerard Depardieu
