Tolna Megyei Népújság, 1986. március (36. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-22 / 69. szám
1986. március 22. NÉPÚJSÁG 7 Rózsenberczki Istvánná: Nagyon összefog itt a nép, nem nézi senki, hogy melyik a saját utcája...” A maradék 30 százalékból, a földutakból egy, a Bocskay utca „Csak hívjanak minket, és megyünk...” A lakosság, a tanács és a téesz jó összhangban Társadalmi összefogás Györkönyben- Nem ebben, a Bocskay utcában lakunk, hanem eggyel feljebb, az Újtelep 9-ben. Ott sem készült el az út, ilyen időben nem is tudnak az autók felkapaszkodni. Majdcsak sorra kerülünk, mert tudják, a falunk nagy részén már csizma nélkül lehet járni, ilyenkor is. Györkönyben régen gyakorlattá vált, hogy az utak betonozását a helyiek társadalmi munkában végzik. A tanács az anyagot adja és szervez. A hogyanra adottt válasz másutt is alkalmazható, követendő példa lehet. A házi építőbrigád szakemberein kívül egyszerre hat család segíti a munkát, akinek pedig ideje vagy egészsége nem engedi, pénzben járul hozzá. így házszám szerint méterről méterre haladva növekszik a „betonkígyó”. 2.- Bárhol csinálják, hívnak minket és megyünk - folytatja a temperamentumos asszony. Nagyon összefog itt a nép, nem nézi senki, hogy melyik a saját utcája, melyik a másé. Voltunk mi jó pár éve a hencsei út építésén is... A statisztikák jelzik, hogy ’82-83-as esztendők kiugró hat-, illetve tízmillió forint társadalmi munka értéket hoztak. A családokat végigjárva, az összefogás eredményeként, illetve a tsz segítségével két év alatt vált járhatóvá a Pusztahencse felé vezető út. Nem zsákutca többé Györ- köny, ahova egyfelől lehet érkezni. A lakosság hozzáállásáról még annyit, hogy az utolsó nyolc-tíz ház lakóira már nem jutott volna sor a társadalmi munkában, ezért az ott lakók, hogy ők is tegyenek valamit, az átadás előtti napon takarítottak, csinosították a környéket. 3.- A mi falunk azelőtt megközelíthetetlen volt - jelentőségteljes bólintás után szövi tovább a szót. - Ma már van vizünk, járdánk, rövidesen útunk is, nem hiányzik semmi. A községben 70 százalék a szilárd burkolat kiépítettsége, ennek befejezése a legfontosabb feladat. A település fejlesztési hozzájárulást is erre szavazták meg, 500 forintot fizetnek a helyiek. A következő évben a Tolnai, a Bocskay, a Hegy és a Kossuth utca, majd a Szőlő utca és az újtelepi rész betonozása kerül sorra. 4.- A kultúrotthonnál legutóbb a férjem dolgozott, ott volt helyettem is, vagont rakott, cementet kevert, aztán mondta, hogy „most egy darabig ne hívják a feleségem”. Mindenkire rákerül a sor. Csak az utóbb betelepültek nem alkalmazkodnak sehogysem. Nem itt születtem én sem, az Alföldről jöttünk 1946-ban, de beilleszkedtünk. A kultúrotthon felújítását a jövő év végére tervezik. Egyetlen közösségi hely a faluban, ahol lakodalmat, közgyűlést tarthatnak. A régi épület bontását 83-ban kezdték, ma a falak állnak. Itt kap helyet majd a könyvtár és klubhelyiséggel, vizesblokkal bővül a régi épület. 5.- Járunk mi minden évben nagytakarításra az óvodába, iskolába, a kultúrba is odavoltunk azelőtt. Egy szavukba kerül, és csináljuk, mert ez mindenkinek az érdeke, kinek gyereke, kinek unokája látja javát. Ahol szakember, vagy komoly gépi felszerelés szükséges, mesterek jönnek, vagy a helyi Szabadság Tsz segít. A termelőszövetkezet a lakosság 80 százalékát foglalkoztatja, különösen sokat tesz a településért. Ha csak azt említjük, hogy évi százezer forinttal támogatják a fejlesztési alapot - ami tavaly 1 millió 440 ezer forintot tett ki -, már sokat elárultunk, de ezen túl is, hóeltakaritástól, kezdve az építkezésekig mindenkor ad gépeket, eszközöket. A kisebb munkákra, mint a parképítés, gondozás, mindig akad dolgos kéz.- Jó tanácsi és tsz-vezetésünk van, fiatalemberek mind, szót értenek egymással, a lakossággal, velünk. No meg dolgos emberek élnek itt, nem szeretik a semmittevést. A házaknál is állatot tartanak, disznót, bikát, hízómarhát. De megnézhetik az udvarokat, és nyáron, ha eljönnek, az utcákat is... nem fogunk szégyenkezni. - Lassan cihelődik és még mielőtt nekivágna a keskeny kis utcának, visszaszól - holnaptól már végre kint dolgozunk a földön, kezdjük a metszést. Nem tudunk mi bent tétlenkedni, nem szoktuk azt... Aztán csak jót írjanak rólunk! TAKÁCS ZSUZSA Fotó: Kapfinger András 1. Hazafelé tart Rózsenberczki Istvánné. A latyakos, sáros utcában rutinosan egyensúlyoz, megtalálja mindig a keréknyomot, amit az arratévedő járművek hagytak. Majd a kis gyalogútra hajt, lendületesen leszáll a kerékpárról, ezen a néhány száz méteren tolni szokta... Nem gyanakszik az idegen kérdezőskö- désére, pedig tudja, nem idevalósiak, mégcsak nem is távolról érkező rokonok. Három óra körül jár az idő. Szomorkás télutóban érkezünk Györkönybe, amit sokan a megye legszebb településeként emlegetnek. Dolgos, takaros emberek lakják, mindent megtesznek falujukért, mintha az egész a saját portájuk volna. A kultúrotthon az egyetlen közösségi hely a faluban - most felújítás alatt Levél a piros ládában „Mikor Szentgálra indultam...” Arcképvázlat egy asszonyról Egy pirosra festett katonaláda kerül az asztalra, amikor Verese Katalin egy ötvenéves levelet akar felmutatni. Ez tárgyi bizonyítéka Szentgál-pusztára költözésének. A Fekete-tenger partján, hadifogolytáborban is járt ládika most a családi irattárnak ad helyet, de találni benne e pusztáról szóló híradások, tudósítások mellett, hivatalokhoz címzett leveleket, egyéb eseményeket megörökítő fényképeket is. Ezek arról árulkodnak, hogy a két évtizedes tanácstagság, az áfész- küldötti szerep, a helybeli könyvtárosság adminisztratív eszközöket is igényel. A piros láda gazdáját, gondozóját újság- iróelődök már bemutatták. Most a feleség arcvonásait kutatjuk, aki fél évszázada osztozik örömökben, gondokban.- Birkákkal kereskedett akkor Józsi - nézi a megtalált levelet Katica néni. - Így fordult meg nálunk Szászváron is. Mi ott éltünk, édesapám bányász volt... A papírlap sárgult, a tinta megfeke- tült, de érződik az írásból, hogy a toll forgatójának fontos volt a címzett kegyeinek elnyerése. A feladó: „Marsai József, Szentgálpuszta 54. Tolna megye u. p. Zomba.” ö a piros láda tulajdonosa. A levelet 1936. január 23-án keltezte az írója. Ékes szavakkal, gyöngybetűkkel tudatta szándékát. Tette mindezt egy szászvári tánciskolái pillanat után. Ott látta meg a birkakereskedő azt a lányt, akit már régóta keresett, és akit egyik ismerőse is „kommendált". A levél szűkszavúbb választ kapott ugyan, de reménytkeltő volt. A farsangi bál után elhatározások, tervek is születtek. A Mindig hazavártam szászvári Verese Katalin és a szentgáli Marsai József 1936. május 2-án házasságot kötöttek.- Mikor Szentgálra indultam, azt sem tudtam milyen ez a vidék - szorítja a levelet férje tekintetét keresve. Azt hittem, hogy Bonyhád után már nincs semmi. Szekszárdon, Sióagárdon azelőtt nem jártam. Akkor meg Kalocsára is elmentem Józsival, arra is vitte a birkákat. A bicikli vázára párnát kötöttünk, én ott ültem, így utaztunk. A birkák árából összeraktunk 600 pengőt. Ez akkor nekünk jó pénz volt. Itt építettünk házat 1937-ben. Akkor született az első lányom, Katica, a második Anna 1940- ben. Öt a sióagárdi orvos, meg a bábaasz- szony segített világrahozni... > Nem tanult, hanem a megélt történelemről beszéi Verese Katalin.- Józsi hadifogoly lett 1944-ben és csak 51-ben jöhetett haza. Ez a két évszám ott a ládában is megvan. Itthon segélyekből éltünk. A hét hold juttatott földön gazdálkodtam. Örültem, hogy nem volt adósságunk. Amit összeraktunk, azt 1959 tavaszán be is kellett vinnünk a tsz-be. Józsi utolsónak írta alá a belépési nyilatkozatot. Azt mondta, hogy a fogságban ő közösködött eleget, ebből már nem kér. Én könyörögtem neki, hogy Amikor elindultam nálunk gazdagabbak is beléptek már, mire vár! Tudja mi történt? Ö aki tiltakozott a közösség ellen, később nem élhetett nélküle. Tanácstag lett. Minden gyűlésen, összejövetelen ott volt. Társadalmi munkát szervezett. Együtt csináltak itt mindent a pusztában. Kövesutat, orvosi rendelőt a kastélyban, gázcseretelepet, buszmegállót. Keménybeszédű, katonás ember volt. Most az unokáival is ilyen. Én örülök mindennek, amit csinál. Elismerik munkáját. Kapott miniszteri dicséretet, a kiváló munkáért oklevelet és a Munka Érdemrend bronzjelvényét is. Nagy élményként emlegeti, amikor a népfront főtitkárával, Pozsgai Imrével kezet fogott Pesten. Ami vele történik, ahhoz nekem is közöm van. Ezeket először nekem mondja el, én készítem útra, és én várom haza. A fogságból is vártam, megjött. Ha csak Zombára megy akkor is... Igaz, ma már az esti rendezvényekre nem indul el. Verese Katalin sétára hív a lakásba, a szentgál-pusztai házban. Közben emlékeit szólítja: a tsz-től kapott szegfűket, amit a nőnapon vett át, az 1961 karácsonyára bevezetett villanyt, televíziót, mosógépet, a kérpitozott bútort, a soksok kézimunkát, horgolást, hímzést. A konyhában ritkán pihenő varrógépet is, amit édesanyjától kapott, aki Németországból hozta, mikor ott bányászott az édesapja.- Nézze, ez itt a könyvtár - vezet az első szoba egyik sarkához, ahol a kölcsönzésre váró könyvek sorakoznak. Van aki idejön, de ebben a nagy, fekete táskában házakhoz is elviszi az olvasnivalót. A kamrát is látni kell. A falat fényképekről másolt rajzok díszítik. Marsai József munkái. Az udvar a tyúkól, a kert is kezek dicsérete. Katica néni egy szerencsétlen baleset után súlyos műtéten esett át. Többször kapott már vért. Rendszeresen kell ma is orvosi ellenőrzésre járni Szek- szárdra. Ilyenkor felkeresi a dédunokákat is. Máshova nem is jár. A kastélyban levő fodrászhoz havonta elmegy. Hatvannyolc éves, Józsi bácsi hetvennyolc. Újságból, televízióból tudják, hogy mi történik a világban, ami Szentgálon túl van. Szavakért sem kell a szomszédba menniük. Amikor elhallgatnak, helyettük beszél az a szigorú, feszes, közös rend, ami ez év májusában lesz ötven éves, és elindítója egy levél volt, ami most visszakerül a piros katonaládába. DECSI KISS JÁNOS
