Tolna Megyei Népújság, 1986. március (36. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-15 / 63. szám
♦ * "népújság 1986. március 15. Link János: „Ha előbb kezdjük, már rég el lenne feledve....” a két tanács vezetése nem tudott dönteni, hogy melyik határt díszítse a hidrogló- busz. Akikor családonként 6000 forintos hozzájárulással elkészülhetett volna — mondja Csorna József tanácselnök. A döntéls azért csak megszületett, ha másfél évtizedet kellett is rá várni. A két községet jellemző lemaradást a helyi vezetés a legsürgősebb tennivalóikat tartalmazó sorrend felállításával kezdte pótolni. Ebben első helyen állt az egészséges ivóvíz. — Nem lehetett tovább halogatni, hiszen mindkét helyen égés zslégte lennek nyilvánították a vizet, az óvodába, iskolába ballonokban kellett szállítani az egyetlen jó kútból. Ha csak ezt számolom is, évente közel 40 000 forint kiadást jelentett — így a tanácselnök. Lépni kellett tehát, és 1983-ban el is készült a vízbázis alapját adó 250 méter mély kút. A teljes kiviteli tervek 1985 tavaszára születtek meg, októberben pedig körbe járták a két faluit a tanácstagok, hozzájárulást szervezve. Egy hét alatt gyűjtötték össze az aláírásokat, Győrében 97 százalékban, Izményben 85 százalékban vállalták a falura jutó terhet. Novemberben megalakult a vízműtár- sultt, s megkezdődött a gerincvezeték lefektetése Izményben, a főúton. — Kedvezményt nem adunk senkinek, a társulat döntése alapján — válaszolja meg a kisjövedelmű családok, idős emberek sorsát felvető kérdést Csorna József. — Igaz, a 444 lakossági érdekeltségből csak 8 kérelmünk van. Nem vállalhatja a tagság senki helyett sem a többletet. Annyi könnyítést adunk, hogy negyedévi 730 forint Jielyett havonta, kisebb összegben fizethetnek a rászorulók. Még egy 194 .méteres kúttá!, Győrében 100 köbméteres hidroglóbusszal, Iamény- ben ugyanekkora ellennyomó betontartállyal együtt az év végére tervezik a társközségek vezetékes ivóvízzel való ellátását. A vízaknák elkészítése és az árkok befedése és a parkosítás már a lakosság .feladata lesz. Hogy miként vélekednek a helybéliek a „vízügyről”? A véletlen ifjabb Komáromi Lajosék portájához vezet bennünket, akik Izményben közéleti embernek számítanak. Az asszony tanácstagként maga is a szervezők között volt. — Nem volt senki, aki ne írta volna alá. Nagyon kell a jó víz. A most már felnőtt fiunk még négyhónapos korában vízmérgezéist kapott, jártuk végig a kutakat, mintát vittünk, hogy melyikből ihat. Győréből szállítottuk akkor mindennap a vizet, sok családiban volt ez így — mondja. — Mindenkinek érdeke, hogy minél élőbb végezzünk — szól közbe a férje —, hiszen minden évben drágább lesz. — Így is sok háznál már megépítették a motoros szivattyút, beleölték az emberek a pénzüket, de azért vállalják a 30 000 forintot — kapcsolódik be a diskurzusba Frech György. — Aztán meg, újra tönkremegy az utunk az építkezéssel. Mondják is sokan, miért éppen nálunk kezdik, miért nem Győrén. — Gyanítom, ha ott építenék a fővezetéket, azt hangoztatnák az dzményiek, hogy megint óik maradnak utoljára... Mosolyognak a kívülálló ellenvetésén, és bár igazat adnak, azért megmaradnak véleményüknél, ök idevalósiak. Mindez azonban „beJ- ügy”, és a lényeget szerencsére nem érinti. Egymásra utalt a két megyehatár melletti település, és csak együtt boldogulhatnak. A helyi vezetés pedig jól gazdálkodik a lakosság cselekvőkészségével. Nem szavaztatták meg a településfejlesztési hozzájárulást, mondván, leterheltek úgyis a vízművel, és a kulitúrotthonhoz való önkéntes hozzájárulással a családok. Ez is településfejlesztés a maga módján, és a menteséket leszámítva, a tanácsnak a közösbe is kevesebb folyna be, mint így. Egy dolog azonban elgondolkodtató. A „patópáli” magatartás még hány helyen pusztította az emberek egészségét, okozott milliós károkat, kényszerítette a lakosságot tízezrekkel nagyobb összeg fizetésére? A látsaat- prdblémák és álviták között hány helyen sikkadt el a közösség ügye keserű szájízt Okozva... TAKÁCS ZSUZSA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Hova kerül a hidroglóbusz? Tizenöt évi értelmetlen vita után végül i$ épül a vízmű a két községben. Sikerült tiszta vizet önteni a pohárba. Az útnak sem árt az összefogás. Meg sem szavaztatták a tehát. — ötven éven keresztül egészségtelen vizet álttunk, kellett már nagyon a rendes. No meg mádként is beszélnek erről a faluról, hogyha külön vízműve van — állítja meggyőződéssel Link János Győrén. — Nem mondom, hogy örömmel, de jó szívvel fizettem ezt a nagy pénzt is, mert nemcsak az én előnyömet szolgálja, hanem az egész községét. De azért, 'ha előbb kezdtünk volna, már rég el lenne feledve. A helybéli bányászember szavai tömören összegzik a Győré—Izmény vízmű létrejöttét, és előzményeit. Mint az a társközségeknél lenni szokott, a „szomszéd vára” lakói némi ellenszenvvel viseltettek egymás iránit. „Más” népek lakták Iz- ményt, a felszabadulás előtt gazdag sváb községnek számított, a ki-betelepítéssel azonban kicserélődött a lakosság, székely és felvidéki telepesek kerültek ide. A szomszédiban viszont kisszámú volt a német ajkú lakosság, zömében magyar családok éltek, s jobban gyarapodtak. Túlfűtött önérzetüket aztán 1969 után, a két tanács egyesülésekor is megőrizték, sőt, ha lehet, még fokozták — a közös tanács ugyanis Győrébe került. A rövid kitérőt azért tettem, * hogy érthetővé váljon az egyébként elképesztő vita, ami 1970 óta húzódott a vízmű ügyében. — Először 1970-iben vetődött fel a vízmű kérdése, de A válóper másnapján szombat volt, és hatalmas hó esett. Kurdics úgy döntött, hogy kimegy a telekre. Amikor a hajnali homályban villanyt gyújtott, ruhái után nyúlkált, a zsebrádióban hallotta, hogy az ország északi részein derékig érő hó borítja a mezőket. Almosán kinézett az ablakon, látta, ahogyan gyúrja két korai autó a fehér tömeget, kortyintott egyet a pálinkásüvegből. Derékig megcsapkodta magát hideg vízzel a fürdőszobában, megdörzsölte bőrét a vastag, durva törülközővel, s tíz perc múlva már melegen öltözve, vállán a hátizsákkal, fel is szállt a villamosra. Szerencséje volt a csatlakozó HÊV-vel, s amikor a motormelegben kinyújtóztatta lábát, sokáig kukucskált kifelé. Egyenletes volt a határ. Csak a közelben látszottak elszáradt fűcsomók, apró torlaszokként a szélfúvás-megülte szántók végében, ahol — kökénybokor? vadrózsa csoportja? — a hó rohama elfáradt. Valóban derékig ér, egyezett bele Kurdics. Derékig ér, derékig ér a hó. A hó. övig ér a hó. Már övig ér a hó. Kötésig ér a hó. Kötésig ér a hó, amikor... de nem tudta folytatni. Aztán ez jutott eszébe: Kötésig a hóban gázoltak a kiscserjésen át. Nem, inkább: Szűzhóban kötésig gázoltak a kiscserjésen át. Vagy talán: Gázoltak a tölgycserjésen, szűzhóban kötésig... De kik? Es mikor? Minek? Akkor már a falut maga mögött hagyva, gyalogolt a hegy felé. Ez bizonyára valami vadásznovella lehetett, amit olvasott valamikor. Kötésig a hóban ... Szűzhóban kötésig. Kocsi vágta párhuzamos két nyom vezette lépteit az alsó szőlőkig. Ott befordult, a meggyfa alatt vizelet- nyomot látott, hamarosan fel is fedezte a kutya lábnyomait, nyilván a kocsiról ugrott le, azért nem látta eddig, s amint járásának ritmusa immár begyakorlódott, jókedvű szusszanással vágott neki az emelkedőnek. Most kelt volna a nap, de a ködön át csak derengés jelezte szándékát. Érdekes, a természet, még ilyen halott állapotában is, valahogyan megérzi, hogy kel a nap, tűnődött Kurdics, de aztán úgy gondolta, hogy ez az érzés inkább a havon át értelmetlenné mosódott, távolról jövő kiáltásoknak tulajdonítható, megjelent az ember a tájon. Nemsokára beérte a lovas kocsit, látta, hogy trágyát visz, váltottak néhány szót, „mindegy annak, csak kinn legyen", vágta rá a vidám szót a kocsin ülő középkorú férfi, márminthogy a trágyának. Hát, persze, ha egyszer így jött ki, ha így jutott rá idő, rendezte el magában az ügyet Kurdics, amikor megállt az emelkedő tetején, s pár percig a zúzmaradíszbe öltözött gallyakon legeltette szemét. A vadrózsa vérvörös bogyóin villant meg az első napsugár. Innen már valóban bele kell gázolni a hóba, s lehet, hogy mellközépig is, ha a földúton el akar jutni a telek bejáratához. A mélyút szakasztott olyan képzeteket keltett benne, mintha egy levesestányért látna, fehér folyós grízzel megtöltve. Erről eszébe jutott a gyerek, amint a kanál peremével óvatosan szedi le a tányér széléről a kakaós tejbegrízt, sóhajtott egy nagyot, ínyét megöblögette még egy korty pálinkával, rágyújtott, félig szívta, a hóba dobta, megemelte a hátizsák pántját, elrendezte, aztán magasra emelt lábbal jól belelépett a mélységbe, övig süllyedt. Derékig. Kötésig szűzhóban gázoltak a tölgycserjésen át. A fenébe már ezzel a mondattal, itt zümmög az eb er fülében, mint a darázs. Mint a lódarázs. Amikor kikászolódott a mélyútbóí, kesztyűs kezével fo- gózkodott egy akácbokor tüskés ágüába, észrevette, hogy bélelt viharkabátja ujjából, a csuklója alól egész golyó- nyira való havat lehet kimarkolni, odagyűjtötte, ahogyan evezett karjaival, nevetve kirázta, s amikor felpillantott... A szomszéd telken, a legerősebb szilvafánál már sárrá dagasztva a havat, ott forgolódott, sírt, kínlódott, szökellt, vissza-visszahullott a gyönyörű nőstény. Feje visszanyak- lott, kicsavart testhelyzetéből szabadulni nem tudva, szinte Kurdicsig csapott .megizzadt testének forró párája és izzadtságszaga. Kurdics hátizsákját a hóba ejtve válláról, nekifeküdt az itt is mély hónak, és lihegve igyekezett közelebb a szarvashoz. Az állat sírt, panaszkodott, rángatta a drótot, amely a nyakánál fogta át, a havon vércseppek mélyre égett lyukai látszottak, de csak a fa közvetlen közelében, ahol nem taposta még össze a jószág. Pár méteres körben a patájával kikapált föld rögei, száraz falevelek, ágacskák spricceltek szét a tiszta havon, kínlódása közben még mélyebbre ásta maga alatt a talajt, s most már a feje meg is feszült. A kisujjnyi vastag, erős vasdrót éppen az álla alatt húzott föl a fára, s amint tovább forgolódott, egy pillanatra olyannak tűnt Kurdics szemében, mint a liba, amikor fejét hátrafeszítve, meg akarják tömni kukoricával. Nem tudott közelebb menni, mert az állat az ő közeledtére még erősebben dobálta magát. Sima, szép nyakán a dróthurok többszörös vágásnyomai húzódtak egymás fölött, s a szilvafa törzsén is jó arasznyira lehántotta a dróttal a kérget. Csak ezt a panaszkodó vinnyogást ne hallanám, mondta magában Kurdics, ezt a fájdalmas, hörrenésekkel, horkantásokkal, vakkantásszerű panaszszavakkal teli hangot, ezt az iszonyatos rémületet. Közben a fa mellett elkerülve, a domb felől próbálkozott, hogy a fához jusson, de akkor eszébe jutott, hogy a drótot kézzel úgysem tudja eloldani. Saját nyomán visszaevickélt tehát a hátizsákhoz, kivette a nagykulcsot, odagyűrte magát a házikóhoz, bentről egy vasreszelővei újra a domb teteje felé került, lépésről lépésre közelített, azt szerette volna, ha a szarvas megnyugszik. Abban a pózban meredt meg, közben hatalmas szü- gye őrülten fújtatott, ahogyan fejét fölfelé húzta a drót, s Kurdics a tükörsötét nagy szemekbe nézve már csak azt akarta, hogy mielőbb kiszabadítsa szegényt. Talált egy ügyes fogást a fán, a szarvassal ellenkező oldalon, ott nekilendült, s a fatörzsnek koppanó bakancs biztonsággal töltötte el, rúgott még egyet magán, s már az ágak közt hasalt. Az állat kicsavart fejjel, pulzáló hatalmas szemmel nézett rá. Es nyugton maradt. Megérezte, hogy nem rossz szándékkal jött. Kurdicsot ettől egy pillanatra hálaérzés öntötte el, de mindez csak átvillant az agyán, mert a reszelővei már neki is esett a goromba drótnak. Elpattant. A szarvas a földre rogyott, de már a következő pillanatban villámcsapásként támadt fel benne a menekülési ösztön, és megugrott, fel a dombnak. A drót szakadt darabja, mint nyakló csapódott a hátán, feljebb megállt, s fejét lehajtva, véresre rugdalt csüdjével, patájával lehalászta nyakáról a drótot. Kurdics hátradőlt, lecsúszott a hóba, leemelte kucsmáját, megtörölte csuromvíz homlokát. Ekkor látta meg lába mellett a sárgarépa darabot, aztán a fán a zsineget is, amivel a dróthurokkal alkalmasan odaillesztette valaki. Ismerte az állat szokását. És a szarvas belebújt a hurokba. Kurdics ekkor eszmélt rá, hogy remeg, de minden ízében. Hátán érezte az izzadtság csermelyét. Káromkodott valamit, ha ott álltunk volna mellette, hallottuk volna, hogy „ribanc.. De Kurdics egyedül volt. Egyedül volt, s amint a telek magasságából széjjeltekintett a kelő nap fényében szikrázó szűzhó halmain, az örökzöld bokorsoron, a hóban kucorgó fabódékon, szerszámoskamrákon, messzebb a ködben sejthető távoli képig, ahol a sokemeletes lakóházaival szögletesen terpeszkedik el a város, lassan megnyugodott, lelökte kabátját, megmerítette markát a hóban, s először csak arcát, meg a kézfejét, később, akkor már a szvettert meg az inget is legombolta, nyakát, vállát, mellkasát is ledörzsölte hóval, hogy meg ne fázzon, majd gondosan visszaöltözött, maradt egy kis pálinkája is, azt ki- hörpintette még, mielőtt a sarkig tárt ajtóval hívogató házikóhoz indult, hogy begyújtson a kiskályhába, bort forraljon, elropogtasson néhány diót. Ne higgyük el, hogy másnap visszajött a szarvas. Hogy reggel, amikor Kurdics kilökte az ajtót, az állat ott állt a házikó előtt, hogy Kurdics először egy darab kenyeret dobott neki, hogy azt a szarvas felvette a földről finom vonalú pofája gyors mozdulatával, hogy aztán közelebb lépett, s hogy aztán Kurdics, látva sebeit, gézt, sebhintőport, zsírt hozott, és engedte bekenni, leápolni sebeit a szarvas, sőt, hogy Kurdics még egy szakadt pulóvert is rákötött a nyakára, a gézen át, hogy még órákig le-feljárkált, hogy mint a hűséges kutya, ment Kurdics után, ne higgyük el... Mert Kurdics jól tudta, hogy nem jó az a szarvasnak. Hogy nem lesz jó a szarvasoknak. Ezért volt, hogy másnap, mikor kilökte az ajtót, s az állat ott állt a ház előtt, először egy darab kenyeret dobott neki, és azt a szarvas felvette a földről finom vonalú pofája gyors mozdulatával, és aztán közelebb lépett, és aztán Kurdics, látva a sebeit, gézt, sebhintőport, zsírt hozott, és engedte bekenni, leápolni sebeit a szarvas, sőt, Kurdics egy szakadt pulóvert is rákötött a nyakára, a gézen át... Ezért volt, hogy mindezek után Kurdics az állat orrára ütött nyitott tenyérrel, s amikor az meghökkenve, topor- zékolva, derékból csavarodva hátrafordult, és átszökkent a kerítésen, Kurdics hangosan ordítva küldte és zavarta, menj el, menj el, menj el tőlem... És meg is dobálta. Az lehet, hogy később, amikor ott állt a házikó előtt, valami mosolygásféle született a szája körül, esetleg csak megenyhültek az arcvonásai, de ezt nem tudhatjuk pontosan, hiszen nem voltunk ott, Kurdics egyedül volt akkor a hegyben. Vízmű épül Győrén és Izményben Komáromiék: „A mi fiunk is mérgezést kapott, azelőtt a györei kúthoz jártunk mindennap."
