Tolna Megyei Népújság, 1986. február (36. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-01 / 27. szám

1988. február I. IO tRÉPÜJSÀG IRODALOM fïir ' *' í. Szépen magyarul Szókincsünk tekintélyes ré­sze idegen nyelviből való köl­csönzés. Az átvétel leggytako- rilblb formája az, hogy mind jelentésiben, mind hangáink­ban (kSsebb-nagyobb változ­tatással) befogadjuk az ide­gen nyelvi szót. Ezek vagy meghonosodnak, vagy csaik idelg-óráíg élnék. Van olyan kölcsönzés is, amikor a szó hangallalkját nem vesszük át, csak a jelentéséit, magyarán: lefordítjuk őket. Ezekét ne­vezzük tükörszavaiknak. A nyelvújítás korában, de még a múl/t század derekán is valóságos divattá vált a tüikörszavlák teremtése. Az még nem lett volna baj, ha csupán fordították volna, de az idegen szemléletet is meg­hagyták sok lefordított szó­ban, kifejezésiben. Tehát hiá­ba kapott a szó magyar kön­töst — azaz hanglalakot —, szemléletében, képszerűségé­ben idegen maradt. Nyel­vünk nagyon sokat nem fo­gadott be, de jó néhány meg­honosodott, például: alapve­tő, álláspont, befolyás, tetsz­halott, és még sorolhatnánk tovább. Ma már nem is érez­zük őket tükörszavaknak. Az önkényuralom korában igen erős volt a német nyelv hatása. Sok német szó, kife­jezés hatolt be tükörfordí­tásban a magyarba. Erre a korszakra esik például a kö­vetkezők születése: ért vala­mi alatt {helyesen: vala­min), kívülről tud (=fejből tud), arcába mond (=szemié- be mond). És eklkor vált gya­korivá (sajnos még ma is tart a hi-valtalos levelekben) az állítmánynak a mondat végére való helyezése. Bi­zony, telivér genmanizmus az efféle: „Kérjük, hogy ... szí­veskedjék”. E komtól kezdve lép fel nyelvünkben az úgy­nevezett nálnélozás, és a helytelen igékö/tő-lhásználat. „Gyomorrontásnál (helyesen : -kor) '-ártsunk diétát”. Vagy: kihangsúlyoz. Nyelvművelé­sünk felvette a harcot a tü- körszavak ellen, s azóta szin­te félve használjuk őket. A túlzások elleni harc helyes ugyan, de nem minden tü­körszó rossz és hibás. Ugyan mi kifogásunk lehet a hóna alá nyúl (=segít) kifejezés ellen? A magyarban is nép­szerű, szemlélete nem ide­gen — pedig a németből for­dítottuk. Ha nem is túlságosan gyak­ran, de manapság is kelet­keznek tükörszavak. Az oroszból vettük át például, a következőket: béketábor, ér­demes művész, tervgazdálko­dás stb. — a magyar szemlé­letnek megfelelnek. Persze, itt is akadnak hibás átvéte­lek: irányt vesz valamire, élére állítja a kérdést, viszo­nyul a munkához stb. Napjainkban az angolból is veszünk át szavakat tü­körfordítással. A légikalóz (air-pirate) szó telitalálat, s megfelelő a légierőd szó is. Az indián nyár (—vénasszo­nyok nyara) kifejezésit hall­va egy magyar — főként az indiánregények hatására — azonban mást gondod, minit egy angol. Nyelvünkben a vénasszonyok nyara kifeje­zés szemléletes, így felesle­ges, sőt káros egy másik — teljesen eltérő képet, hangu­latot felidéző — kifejezéssel felcserélni. Alighanem a nyelvi humor témakörébe tartozik a forró kutya (hot dog) elnevezés is. A tükörszavak között te­hát egyaránt találunk jót és hibásat; elvégre a tükör sem mindig tiszta, gyakran lehet homályos, sőt: lehet görbe tükör is. Mizser Lajos Anekdotakincstár Bernât Gáspár adomái Az otthonosság költője A 75 éves Takáts Gyuláról A hetvenöt esztendős Ta­káts Gyula otthonos a világ­ban, kezéhez szelídülnek a tárgyak, egyforma bizton­sággal tekint szét kertjében és az ég csillagai között. Biztonság és otthonosság le­hetnének költészetének kulcs­szavai. Nemcsak azért, mert örömeit a természet ajándé­kai között keresi. Bensőséges kapcsolatban él a környező tájjal, de meghitt viszonyban a tájban élő emberrel is. Jól ismeri szülőföldje, a Dunán­túl történelmét, népi hagyo­mányait. Verseiből úgy lép elénk, mint a felvilágosodás korának tudós költői, Földi János vagy Diószegi Sámuel, akik naphosszat a természet titkait vallatták, egyszerre voltak poéták és botaniku­sok. Költészetéből egy nagy múltú táj természeti képe, klasszikus hagyományvilága és magyar népi műveltsége is kibontakozik. Költészete a természet ih­lető vonzásában született. A somogyi dombok szelíd geo­metriáját, a Balaton-vldék érett színeit idézi fel. Nem­zedékéhez, a modern magyar líra harmadik generációjához — Radnóti Miklósihoz, Jékely Zoltánhoz, Dsida Jenőhöz és Jankovich Ferenchez — ha­sonlóan, kezdetben ő is az idill világában kereste ott­honát. Széttekintve maga körül, a látványt azonmód versben írta le, mintha a természet maga diktálta vol­na a sorokat...........a delejes papír világit, és zizegve kész rímeket ránt a tollhegyedre” — írta, mintegy az alkotás önfeledt természetességéről. A környezet magával ragadó szépségét finom tollal raj­zolt képekben, egyszersmind a szülőföld iránt érzett gyen­géd szeretettel fejezte ki. Láttató módon festette le az enyhe dombhajlatokat, a rejtelmes erdőségeket, a régi udvarházakat, a somogyi táj természeti és történelmi kin­cseit. Költészetében részben a látvány uralkodik. A vidéki élet leszűrt tapasztalataiból, apró csendéleteiből alakít já­tékos rendet. Máskor sejtel­mes sugárzást kapnak a ké­pek, álomszerű és groteszk elemekkel gazdagodik a lát­vány, a valóság fölé tündéri játékot rajzol a képzelet. En­nek a költészetnek mégsem a tájrajz a legfőbb erénye, s nem a tájkép a legfőbb mű­faja. A levegős és tiszta ter­mészetfestés mellett egy tel­jes életrend költői bemuta­tására és átlényegesítésére kell figyelnünk. A környezet lírai lefestésénél fontosabb az, amit saját egyéniségéről és eszmevilágáról mond. Az első versek derűs látvány- festészete után a költő és a környező világ viszonya ala­posan megváltozott. Addig a külvilág futó benyomásai formálták a verset, azután a költő keresi életrendjének tükrét a pannon tájban és népi életben. Milyen is ez az életrend? Eszményi a bölcs derű, a szelíd életöröm, a benső biz­tonságtudat. Takáts Gyula szinte elvonultan él Kapos­várott és Becehegyen, távoi az irodalmi élet csatározásai­tól. Belső biztonságát és de­rűjét gyakran a köznapok bukolikus örömeitől, vagy a kétkezi munka egészséges erőfeszítéseitől kapja. Mint­ha Horatius, a kétezer éves latin költő tanácsait fogadta volna meg: szereti a csendes örömöket, a jó társaságot, a bölcs derűt. Ez az életrend mégsem pusztán epikureista, mégsem csupán életélvező. Tágas, megalapozott és átélt kultú­ráról tanúskodik, amely a nagy európai és magyar ha­gyományokból ered. Antik és mediterrán nosztalgiák szövik át, a dunántúli törté­nelem és művészet nemes emlékei: omlott várak, ba­rokk présházak, roskadozó kápolnák, népi faragások vonzzák. Beléívódott a pan- nón táj művelődési öröksége: a latin auktorokat forgató művelt ősök hagyatéka csak­úgy, mint a szülőföld irodal­mának játékos kedélye és komoly bölcseleté. Csokonai „népi rokokójának” modern hangszerelését ugyanúgy megkísérli Takáts Gyula, mint Berzsenyi görögös klasz- szicizmusának korszerű fel­újítását. Tudatosan dolgozik azon, hogy egyensúlyt te­remtsen a hagyomány és az újítás között. Életében és költészetében mindig arra törekedett, hogy összhangba fogja az érzés és a kifejezés gazdag változatait. POMOGATS BÉLA Takáts Gyula: Mézöntő Jött o néma szó... A könnyű dal. Acélt hozott és kötelet. Egy angyal hozta fényes szárnyain s megállt a szőlőskert felett. A hamvashúsú zöld magok gyökérig meghajoltak. És átszóltak a körtefák a szomszéd asszonyoknak... Ezer tavacska nyílt a hegybe. A gálicos kutak vibráló párát permetezve fújták az égre-dőlt utat ég lett a hegyben nagy csuda: akár egy dallal gyöngyözött madár elindult fölfelé a mandula. A prés aljába bújt. Köréje szállt a kert s a kék szüret megcsordult odafent... Az öblök fényes, nagy saj­tárjai az égi musttól kezdtek forrani s midőn csordult a sok edény, hajót hozott egy csónakos­legény. A szőlős táj, mint tág, lépes keret fölitta mind a mézöntő eget... S az angyal lábait megint a fölnyilt kék kutakba mosta s kinyitva könnyű szárnyait elszállt a felhős nádasokba.-----------------------------------■ A máit századi Pest egyik legérdekesebb alak­ja Bernât Gáspár volt, akit még lidős «korában, halála előtt is imák Gazsinak, Ga­zsi bácsinak tituláltak. Az örök bohém viselt dolgai­ról .rengeteget írtak, Gazsi bácsi történeteit ínég Jókai és Mikszáth is megörökí­tette, több esetben feldol­gozta. Bernât, tollforgató ember lévén, több lapnak is dolgozott, megírta -és közreadta ^nevettető törté­neteit. |A Bernât Gáspár adomái, élezi, apró freskó­képei és gazsiádái című kötet 1812-ben jelent meg. Ebből válogattuk a követ­kezőket. Az író Nagy Ignác nem tartozom a szép férfiak közé. Rólia mesélte Gazsi bácsi a következő anekdotát : — Ah, nagysád, ön oly kegyetlen ! Miért utasítja vissza szerelmemet? — kér­di szíve hölgyéitől az író. — Mert ön oly csúnya — mondja őszintén a hölgy. — Istenem — feleié Nagy Ignác —, nekünk férfiaknak szalbad egy kicsit csúnyának lennünk. — Igen — válaszol a nő, — de ön felettébb visszaél a szabadsággal. * Az 1872-es kolerajárvány alkalmával a Vadászkünt Szálló asztalitársaságának tagjai kegyes ajánlat okra fa­kadtak: Az orvos: Én ingyen fo­gom gyógyítani a betegeket. A patikus : Én ingyen lá­tom el gyógyszerekkel. A mérnök: Én ingyen mé­rem ki a halottaknak az örö­kös házhelyet. lEkkor Gazsi közbevágott: Én meg ingyen kiteleMetem a szent Mihály lovát! * Jókai Mór egyszer meg­hívta Gazsit reggelire, de előbb megkérdezte, mit kí­ván reggelizni. — Elég lesz egy kis pá­linka a kávé előtt, hogy a pecsenyére a bor jólessék! — hangzott a válasz. * — Dolgoztál-e, Gazsi hi­vatalos minőségedben vala­mit? — kérdezte tőle vala­ki az ötvenes évek elején. — Ugyan, hadd el, hiszen akkor az akasztófáról be­szélnék veled — válaszolta keserűn. * Kedvenc adomája volt: — Menyus gazda, a kend szamara az egyház földjén bitangalt. Adjon zálogot vagy elveszem a szamarát! — mondá a tisztelendő úr a szamarastól előtte álló gaz­dának. — Ha elveszi a tisztelen­dő úr, akkor a vöm lesz! — feleié elmésen a gazda. • — Mikor fizetsz, Gazsi? — kérdi tőle a barátja. — Majd ha elengeded az adósságomat ! • Panasz Bernát-módra : — Most a szegénységből kúráltatom magamat. A manhadoktorok piócákat raknak rám, s azok bizto­san kiszívják belőlem az — adósságot! 0 Egy alkalommal Gazsi bá­csi tréfás történeteivel han­gos nevetésre fakasztó a tár­saságot, amikor is a jelen- voiltak egyike így szólt hoz­zá: — Bolond vagy te, Ga­zsi! — Hja, barátom, én már rég fölhasználtam az esze­met, nem úgy mint te! Az ötvenes években Lisz- nyai Kálmán költő Bernât Gazsival a kerepes! temető­ben sétált. — Látod Kálmán — szólt Gazsi hirtelen —, mi is ide jövünk, ha az Isten éltet! * Ez is a kolerajárvány Ide­jében történt: — Én nem veszem be azokat a kolerás cseppeket a herkópáternak sem! — mondja Gazsi. — Minők hivatott hát? — kérdi az orvos. — Mert hallottam, hogy a doktor úr most ingyen vi­zitel. • Egy télen Gazsi bácsi hu­zamos ideig fekvő beteg volt. Felépülése után találkozott Lauka Gusztávval, az első magyar élclap szerkesztőjé­vel. — Hallom, tífuszban fe­küdtél — szólt Lauka rész­véttel. — Nem tífuszban, gatyá­ban! K. Gy. M. N. N., a tárcaíró a kony­hában tartózkodott, és egy regényen törte a fejét. Ha magára maradt mindig meg­jelent a regény — halovány, füstarcú kísértet, szemrehá­nyó tekintettel. Tömérdek az akadály, mondta N. N. a kí­sértetnek, egyszerűen tömér­dek. A téma mindenekelőtt. A regények, amelyek megté­pázott emlékezetében kava­rogtak, párizsi szalonokban játszódtak, ahol a szereplők­nek elképesztő mennyiségű véleményük volt az élet dol­gairól, s ezeket hosszasan ki is cserélték egymással. Vagy patkányszagú nyomornegye, dekben, ahol viszont a szen­vedés és a gonoszság gaz­dagsága nyűgözte le az ol­vasót. A regényekben, sóhaj­tott N. N., kikötői kocsmák szerepéinek, cukornádültet­vények — machete! —, párzó tevék, szuronyrohamok, a trojkák csengőinek csilinge­lőse, aranyásók, bikaviadal és rododendronbokrok. Hát ez az: például rododendron. Egy szó, és megvan az at­moszféra, az ember belebor- zong. IN. N. az ablakhoz ment és kinézett rajta, odalent lá­tott is némi piros növényze­tet, néhány nevenincs kórót. Megvannak, amíg megvan­nak. De ha megvannak, ha nincsenek meg, olyan mind­egy. Hívhatják bukszusnak, orgonának, de még akár Ioné­nak is. A szavak, hiába, gondolta N. N. A szavak és a szagok. És talán még a szél. Valami azért kell, hogy legyen vala­hol, ha nem is ott, ahol gon- dőljük. Talán a szavak nyo­mában az ember... ha kü­lönben a szaglása jó... Keresett egy merőkanalat, aztán olajat löttyintett a ser­penyőbe. A tészta sistergett, szétfolyt, kerek lett, és meg­fogható, holott másodpercek­kel ezelőtt még folyós massza volt. N. N. aládugta a kést, most derül ki, odaragad vagy nem ragad oda — nem ra­gadt oda. Az eseménynek valami köze volt a sikerhez. A fia jött be, szimatolva, elégedetten. — Mikor lehet enni? N. N. 'kiborította az első palacsintát. — Ne ess neki, mert meg­éget. A fiú fölkapta, belehara­pott, ledobta, megint föl­kapta, megint beleharapott. Tele szájjal szólalt meg. — Mama, tudod, mi a Lorentz-féle transzformáció? —Valami rémük — mond­ta ÍN. N. — Az egymáshoz viszonyít­va mozgó rendszerek prob­lémáit a Lorentz-féle transz- formációval lehet megoldani. Elmagyarázzam? Vegyük pél­dául a Maxwell-egyenlete- ket... — Ha nem muszáj, ne vegyük — kérte N. N. — Én már a váltóáramnál elakad­tam. — Adva van egy mező ... Ejha, ez igen! Az elismerés egy földo­bott és röptiben megfordult palacsintának szólt. — A mezőt meg pláne ne említsd. A mágneses mezőt, amiben áram indukálódik. Azt ne. — De miért? Hiszen ez po­fon egyszerű. Mit nem értesz rajta? — Talán bennem volt a hiba — merengett N. N. — Tudod, én az elektromosságot apró csillagoknak képzeltem. A fiú csodálkozásában megette a második palacsin­tát is. — Csillagoknak? — Igen, helyes kis csilla­goknak, a pozitívokat piro­saknak, a negatívokat kék­nek. Aztán jött a váltóáram meg az indukáció, és a csil­lagok összekeveredtek. Ro- hangásztak ide-oda, mint az őrültek, percenként nem tu­dom már mekkora sebesség­gel... A fiú elgondolkodott. — Ez meglehetősen nagy marhaság — mondta végül udvariasan. — Tudom — bólogatott N. N. — Nem hagynád békén a palacsintákat? — Meg akarod őket kenni? — Baracklekvárt tennék rájuk, meg diót. Ha addig megmaradnak. — Rendben, akkor kivá­rom. N. N. utánaszólt. — Megnéznél nekem ha­mar valamit a lexikonban? — Igen, hölgyem, ha olyan sürgés. — Rododendron. Nézd meg, mi az. A fiú nevetett. — Nem kell megnézni, tu­dom, mi az. Egy bokor. Kisvártatva kikiabált. — Na, mit mondtam ! Dísz­cserje, piros virágokkal. Ha­vasi rózsa különben és ma­gas hegyekben található. Gö­rög szó! Az olaj füstölögni kezdett a serpenyőben. — Görög — csodálkozott N. N. — Hát persze, hogy görög... Hát persze ... Félrehúzta a serpenyőt, megcsóválta a fejét. Aztán beesteledett. A pala­csinták mind elfogytak. N. N. leült egy székre és a konyhaasztalra könyökölt. Jött a füstarcú kísértet, go- molygott belőle a reményte­lenség. Kettejük körül zsíros tányérok alattomos aknái la­pultak. Fülük mellett pedig az imént hallott nóta nye- kerget, akár egy fáradhatat­lan, ostoba éjjeli lepke: ezen- azalapon-veszema ka lapom, tram-tam-tám. Sose törődj az aknákkal, mondta N. N. a kísértetnek, de az hátrált, szétoszlott. Ezenazalapon, zümmögte a lepke. N. N. elhessentette, de visszajött. Ülök a konyhá­ban, mosatlan edények Kö­zött, kísérelte meg N. N. a tárgyilagos megfogalmazást, és hasztalan próbálok arra gondolni, hogy... Ezenazala- pon-veszemakalapom, liheg­te a lepke. Hogy MAJD EGY REGGEL, gondolta N. N. fogcsikogatva, AMIKOR ... Odakintről meghallotta az izgalom semmihez sem ha­sonlítható sustorgását. Föl­állt, az ablakhoz lépett. Lát­ta, hogy ott áll egy mentő­autó, bámészkodó öregasszo­nyok és gyerekek gyűrűjé­ben. Nyitott ajtóval várako­zott a kapu előtt, álldogált, mint egy nagy, egykedvű ra­gadozó, aki fejét hátrafordít­va, fényes, tejfehér szőrét nyalogatja. Az élet díszletei, gondolta N. N. megenyhülve, miközben taelémart egy más­féle kétségbeesés, egy asszony szülni indul éppen, arca fakó a félelemtől, de a szemében ott izzik a büszkeség, fölfek­tetik, egy csillogó-villogó­csörömpölő teremben kita­karják, ordítani kezd, visz- szaordítanak rá, nyomjon, az istenit neki, jöjjön ide, kol­léga, látja, ez az az eset, ami­kor, főorvos úr kérem, tele­fon, mondja nekik, hogy azonnal megyek, nyomjon, az istenit, na végre, és gyerek­sírás, micsoda misztérium, átérzik, ugye, át? N. N. egy pillantást ve­tett a lent ácsorgó gyerekek­re, összeszorult a szive, és arra gondolt, hogy leszalad a kapu elé. Akkor látta, hogy egy idős asszonyt hoznak le­felé, nem terhes nőt, de nem is halottat. Beültették, a gye­rekek hátráltak, durrant az ajtó, a kocsi indult, s por szállt fel a nyomában. Magas hegyekben található, motyogta N. N„ magas he­gyekben, s talán odalátszik a tenger. Az éjjeli lepke utol­érte, szárnyai belekattogtak a fülébe, tararam-tararam, a fene egye meg, mondta fenn­hangon N. N., és zajosan mo­sogatni kezdett.

Next

/
Thumbnails
Contents