Tolna Megyei Népújság, 1986. február (36. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-01 / 27. szám
1988. február I. IO tRÉPÜJSÀG IRODALOM fïir ' *' í. Szépen magyarul Szókincsünk tekintélyes része idegen nyelviből való kölcsönzés. Az átvétel leggytako- rilblb formája az, hogy mind jelentésiben, mind hangáinkban (kSsebb-nagyobb változtatással) befogadjuk az idegen nyelvi szót. Ezek vagy meghonosodnak, vagy csaik idelg-óráíg élnék. Van olyan kölcsönzés is, amikor a szó hangallalkját nem vesszük át, csak a jelentéséit, magyarán: lefordítjuk őket. Ezekét nevezzük tükörszavaiknak. A nyelvújítás korában, de még a múl/t század derekán is valóságos divattá vált a tüikörszavlák teremtése. Az még nem lett volna baj, ha csupán fordították volna, de az idegen szemléletet is meghagyták sok lefordított szóban, kifejezésiben. Tehát hiába kapott a szó magyar köntöst — azaz hanglalakot —, szemléletében, képszerűségében idegen maradt. Nyelvünk nagyon sokat nem fogadott be, de jó néhány meghonosodott, például: alapvető, álláspont, befolyás, tetszhalott, és még sorolhatnánk tovább. Ma már nem is érezzük őket tükörszavaknak. Az önkényuralom korában igen erős volt a német nyelv hatása. Sok német szó, kifejezés hatolt be tükörfordításban a magyarba. Erre a korszakra esik például a következők születése: ért valami alatt {helyesen: valamin), kívülről tud (=fejből tud), arcába mond (=szemié- be mond). És eklkor vált gyakorivá (sajnos még ma is tart a hi-valtalos levelekben) az állítmánynak a mondat végére való helyezése. Bizony, telivér genmanizmus az efféle: „Kérjük, hogy ... szíveskedjék”. E komtól kezdve lép fel nyelvünkben az úgynevezett nálnélozás, és a helytelen igékö/tő-lhásználat. „Gyomorrontásnál (helyesen : -kor) '-ártsunk diétát”. Vagy: kihangsúlyoz. Nyelvművelésünk felvette a harcot a tü- körszavak ellen, s azóta szinte félve használjuk őket. A túlzások elleni harc helyes ugyan, de nem minden tükörszó rossz és hibás. Ugyan mi kifogásunk lehet a hóna alá nyúl (=segít) kifejezés ellen? A magyarban is népszerű, szemlélete nem idegen — pedig a németből fordítottuk. Ha nem is túlságosan gyakran, de manapság is keletkeznek tükörszavak. Az oroszból vettük át például, a következőket: béketábor, érdemes művész, tervgazdálkodás stb. — a magyar szemléletnek megfelelnek. Persze, itt is akadnak hibás átvételek: irányt vesz valamire, élére állítja a kérdést, viszonyul a munkához stb. Napjainkban az angolból is veszünk át szavakat tükörfordítással. A légikalóz (air-pirate) szó telitalálat, s megfelelő a légierőd szó is. Az indián nyár (—vénasszonyok nyara) kifejezésit hallva egy magyar — főként az indiánregények hatására — azonban mást gondod, minit egy angol. Nyelvünkben a vénasszonyok nyara kifejezés szemléletes, így felesleges, sőt káros egy másik — teljesen eltérő képet, hangulatot felidéző — kifejezéssel felcserélni. Alighanem a nyelvi humor témakörébe tartozik a forró kutya (hot dog) elnevezés is. A tükörszavak között tehát egyaránt találunk jót és hibásat; elvégre a tükör sem mindig tiszta, gyakran lehet homályos, sőt: lehet görbe tükör is. Mizser Lajos Anekdotakincstár Bernât Gáspár adomái Az otthonosság költője A 75 éves Takáts Gyuláról A hetvenöt esztendős Takáts Gyula otthonos a világban, kezéhez szelídülnek a tárgyak, egyforma biztonsággal tekint szét kertjében és az ég csillagai között. Biztonság és otthonosság lehetnének költészetének kulcsszavai. Nemcsak azért, mert örömeit a természet ajándékai között keresi. Bensőséges kapcsolatban él a környező tájjal, de meghitt viszonyban a tájban élő emberrel is. Jól ismeri szülőföldje, a Dunántúl történelmét, népi hagyományait. Verseiből úgy lép elénk, mint a felvilágosodás korának tudós költői, Földi János vagy Diószegi Sámuel, akik naphosszat a természet titkait vallatták, egyszerre voltak poéták és botanikusok. Költészetéből egy nagy múltú táj természeti képe, klasszikus hagyományvilága és magyar népi műveltsége is kibontakozik. Költészete a természet ihlető vonzásában született. A somogyi dombok szelíd geometriáját, a Balaton-vldék érett színeit idézi fel. Nemzedékéhez, a modern magyar líra harmadik generációjához — Radnóti Miklósihoz, Jékely Zoltánhoz, Dsida Jenőhöz és Jankovich Ferenchez — hasonlóan, kezdetben ő is az idill világában kereste otthonát. Széttekintve maga körül, a látványt azonmód versben írta le, mintha a természet maga diktálta volna a sorokat...........a delejes papír világit, és zizegve kész rímeket ránt a tollhegyedre” — írta, mintegy az alkotás önfeledt természetességéről. A környezet magával ragadó szépségét finom tollal rajzolt képekben, egyszersmind a szülőföld iránt érzett gyengéd szeretettel fejezte ki. Láttató módon festette le az enyhe dombhajlatokat, a rejtelmes erdőségeket, a régi udvarházakat, a somogyi táj természeti és történelmi kincseit. Költészetében részben a látvány uralkodik. A vidéki élet leszűrt tapasztalataiból, apró csendéleteiből alakít játékos rendet. Máskor sejtelmes sugárzást kapnak a képek, álomszerű és groteszk elemekkel gazdagodik a látvány, a valóság fölé tündéri játékot rajzol a képzelet. Ennek a költészetnek mégsem a tájrajz a legfőbb erénye, s nem a tájkép a legfőbb műfaja. A levegős és tiszta természetfestés mellett egy teljes életrend költői bemutatására és átlényegesítésére kell figyelnünk. A környezet lírai lefestésénél fontosabb az, amit saját egyéniségéről és eszmevilágáról mond. Az első versek derűs látvány- festészete után a költő és a környező világ viszonya alaposan megváltozott. Addig a külvilág futó benyomásai formálták a verset, azután a költő keresi életrendjének tükrét a pannon tájban és népi életben. Milyen is ez az életrend? Eszményi a bölcs derű, a szelíd életöröm, a benső biztonságtudat. Takáts Gyula szinte elvonultan él Kaposvárott és Becehegyen, távoi az irodalmi élet csatározásaitól. Belső biztonságát és derűjét gyakran a köznapok bukolikus örömeitől, vagy a kétkezi munka egészséges erőfeszítéseitől kapja. Mintha Horatius, a kétezer éves latin költő tanácsait fogadta volna meg: szereti a csendes örömöket, a jó társaságot, a bölcs derűt. Ez az életrend mégsem pusztán epikureista, mégsem csupán életélvező. Tágas, megalapozott és átélt kultúráról tanúskodik, amely a nagy európai és magyar hagyományokból ered. Antik és mediterrán nosztalgiák szövik át, a dunántúli történelem és művészet nemes emlékei: omlott várak, barokk présházak, roskadozó kápolnák, népi faragások vonzzák. Beléívódott a pan- nón táj művelődési öröksége: a latin auktorokat forgató művelt ősök hagyatéka csakúgy, mint a szülőföld irodalmának játékos kedélye és komoly bölcseleté. Csokonai „népi rokokójának” modern hangszerelését ugyanúgy megkísérli Takáts Gyula, mint Berzsenyi görögös klasz- szicizmusának korszerű felújítását. Tudatosan dolgozik azon, hogy egyensúlyt teremtsen a hagyomány és az újítás között. Életében és költészetében mindig arra törekedett, hogy összhangba fogja az érzés és a kifejezés gazdag változatait. POMOGATS BÉLA Takáts Gyula: Mézöntő Jött o néma szó... A könnyű dal. Acélt hozott és kötelet. Egy angyal hozta fényes szárnyain s megállt a szőlőskert felett. A hamvashúsú zöld magok gyökérig meghajoltak. És átszóltak a körtefák a szomszéd asszonyoknak... Ezer tavacska nyílt a hegybe. A gálicos kutak vibráló párát permetezve fújták az égre-dőlt utat ég lett a hegyben nagy csuda: akár egy dallal gyöngyözött madár elindult fölfelé a mandula. A prés aljába bújt. Köréje szállt a kert s a kék szüret megcsordult odafent... Az öblök fényes, nagy sajtárjai az égi musttól kezdtek forrani s midőn csordult a sok edény, hajót hozott egy csónakoslegény. A szőlős táj, mint tág, lépes keret fölitta mind a mézöntő eget... S az angyal lábait megint a fölnyilt kék kutakba mosta s kinyitva könnyű szárnyait elszállt a felhős nádasokba.-----------------------------------■ A máit századi Pest egyik legérdekesebb alakja Bernât Gáspár volt, akit még lidős «korában, halála előtt is imák Gazsinak, Gazsi bácsinak tituláltak. Az örök bohém viselt dolgairól .rengeteget írtak, Gazsi bácsi történeteit ínég Jókai és Mikszáth is megörökítette, több esetben feldolgozta. Bernât, tollforgató ember lévén, több lapnak is dolgozott, megírta -és közreadta ^nevettető történeteit. |A Bernât Gáspár adomái, élezi, apró freskóképei és gazsiádái című kötet 1812-ben jelent meg. Ebből válogattuk a következőket. Az író Nagy Ignác nem tartozom a szép férfiak közé. Rólia mesélte Gazsi bácsi a következő anekdotát : — Ah, nagysád, ön oly kegyetlen ! Miért utasítja vissza szerelmemet? — kérdi szíve hölgyéitől az író. — Mert ön oly csúnya — mondja őszintén a hölgy. — Istenem — feleié Nagy Ignác —, nekünk férfiaknak szalbad egy kicsit csúnyának lennünk. — Igen — válaszol a nő, — de ön felettébb visszaél a szabadsággal. * Az 1872-es kolerajárvány alkalmával a Vadászkünt Szálló asztalitársaságának tagjai kegyes ajánlat okra fakadtak: Az orvos: Én ingyen fogom gyógyítani a betegeket. A patikus : Én ingyen látom el gyógyszerekkel. A mérnök: Én ingyen mérem ki a halottaknak az örökös házhelyet. lEkkor Gazsi közbevágott: Én meg ingyen kiteleMetem a szent Mihály lovát! * Jókai Mór egyszer meghívta Gazsit reggelire, de előbb megkérdezte, mit kíván reggelizni. — Elég lesz egy kis pálinka a kávé előtt, hogy a pecsenyére a bor jólessék! — hangzott a válasz. * — Dolgoztál-e, Gazsi hivatalos minőségedben valamit? — kérdezte tőle valaki az ötvenes évek elején. — Ugyan, hadd el, hiszen akkor az akasztófáról beszélnék veled — válaszolta keserűn. * Kedvenc adomája volt: — Menyus gazda, a kend szamara az egyház földjén bitangalt. Adjon zálogot vagy elveszem a szamarát! — mondá a tisztelendő úr a szamarastól előtte álló gazdának. — Ha elveszi a tisztelendő úr, akkor a vöm lesz! — feleié elmésen a gazda. • — Mikor fizetsz, Gazsi? — kérdi tőle a barátja. — Majd ha elengeded az adósságomat ! • Panasz Bernát-módra : — Most a szegénységből kúráltatom magamat. A manhadoktorok piócákat raknak rám, s azok biztosan kiszívják belőlem az — adósságot! 0 Egy alkalommal Gazsi bácsi tréfás történeteivel hangos nevetésre fakasztó a társaságot, amikor is a jelen- voiltak egyike így szólt hozzá: — Bolond vagy te, Gazsi! — Hja, barátom, én már rég fölhasználtam az eszemet, nem úgy mint te! Az ötvenes években Lisz- nyai Kálmán költő Bernât Gazsival a kerepes! temetőben sétált. — Látod Kálmán — szólt Gazsi hirtelen —, mi is ide jövünk, ha az Isten éltet! * Ez is a kolerajárvány Idejében történt: — Én nem veszem be azokat a kolerás cseppeket a herkópáternak sem! — mondja Gazsi. — Minők hivatott hát? — kérdi az orvos. — Mert hallottam, hogy a doktor úr most ingyen vizitel. • Egy télen Gazsi bácsi huzamos ideig fekvő beteg volt. Felépülése után találkozott Lauka Gusztávval, az első magyar élclap szerkesztőjével. — Hallom, tífuszban feküdtél — szólt Lauka részvéttel. — Nem tífuszban, gatyában! K. Gy. M. N. N., a tárcaíró a konyhában tartózkodott, és egy regényen törte a fejét. Ha magára maradt mindig megjelent a regény — halovány, füstarcú kísértet, szemrehányó tekintettel. Tömérdek az akadály, mondta N. N. a kísértetnek, egyszerűen tömérdek. A téma mindenekelőtt. A regények, amelyek megtépázott emlékezetében kavarogtak, párizsi szalonokban játszódtak, ahol a szereplőknek elképesztő mennyiségű véleményük volt az élet dolgairól, s ezeket hosszasan ki is cserélték egymással. Vagy patkányszagú nyomornegye, dekben, ahol viszont a szenvedés és a gonoszság gazdagsága nyűgözte le az olvasót. A regényekben, sóhajtott N. N., kikötői kocsmák szerepéinek, cukornádültetvények — machete! —, párzó tevék, szuronyrohamok, a trojkák csengőinek csilingelőse, aranyásók, bikaviadal és rododendronbokrok. Hát ez az: például rododendron. Egy szó, és megvan az atmoszféra, az ember belebor- zong. IN. N. az ablakhoz ment és kinézett rajta, odalent látott is némi piros növényzetet, néhány nevenincs kórót. Megvannak, amíg megvannak. De ha megvannak, ha nincsenek meg, olyan mindegy. Hívhatják bukszusnak, orgonának, de még akár Ionénak is. A szavak, hiába, gondolta N. N. A szavak és a szagok. És talán még a szél. Valami azért kell, hogy legyen valahol, ha nem is ott, ahol gon- dőljük. Talán a szavak nyomában az ember... ha különben a szaglása jó... Keresett egy merőkanalat, aztán olajat löttyintett a serpenyőbe. A tészta sistergett, szétfolyt, kerek lett, és megfogható, holott másodpercekkel ezelőtt még folyós massza volt. N. N. aládugta a kést, most derül ki, odaragad vagy nem ragad oda — nem ragadt oda. Az eseménynek valami köze volt a sikerhez. A fia jött be, szimatolva, elégedetten. — Mikor lehet enni? N. N. 'kiborította az első palacsintát. — Ne ess neki, mert megéget. A fiú fölkapta, beleharapott, ledobta, megint fölkapta, megint beleharapott. Tele szájjal szólalt meg. — Mama, tudod, mi a Lorentz-féle transzformáció? —Valami rémük — mondta ÍN. N. — Az egymáshoz viszonyítva mozgó rendszerek problémáit a Lorentz-féle transz- formációval lehet megoldani. Elmagyarázzam? Vegyük például a Maxwell-egyenlete- ket... — Ha nem muszáj, ne vegyük — kérte N. N. — Én már a váltóáramnál elakadtam. — Adva van egy mező ... Ejha, ez igen! Az elismerés egy földobott és röptiben megfordult palacsintának szólt. — A mezőt meg pláne ne említsd. A mágneses mezőt, amiben áram indukálódik. Azt ne. — De miért? Hiszen ez pofon egyszerű. Mit nem értesz rajta? — Talán bennem volt a hiba — merengett N. N. — Tudod, én az elektromosságot apró csillagoknak képzeltem. A fiú csodálkozásában megette a második palacsintát is. — Csillagoknak? — Igen, helyes kis csillagoknak, a pozitívokat pirosaknak, a negatívokat kéknek. Aztán jött a váltóáram meg az indukáció, és a csillagok összekeveredtek. Ro- hangásztak ide-oda, mint az őrültek, percenként nem tudom már mekkora sebességgel... A fiú elgondolkodott. — Ez meglehetősen nagy marhaság — mondta végül udvariasan. — Tudom — bólogatott N. N. — Nem hagynád békén a palacsintákat? — Meg akarod őket kenni? — Baracklekvárt tennék rájuk, meg diót. Ha addig megmaradnak. — Rendben, akkor kivárom. N. N. utánaszólt. — Megnéznél nekem hamar valamit a lexikonban? — Igen, hölgyem, ha olyan sürgés. — Rododendron. Nézd meg, mi az. A fiú nevetett. — Nem kell megnézni, tudom, mi az. Egy bokor. Kisvártatva kikiabált. — Na, mit mondtam ! Díszcserje, piros virágokkal. Havasi rózsa különben és magas hegyekben található. Görög szó! Az olaj füstölögni kezdett a serpenyőben. — Görög — csodálkozott N. N. — Hát persze, hogy görög... Hát persze ... Félrehúzta a serpenyőt, megcsóválta a fejét. Aztán beesteledett. A palacsinták mind elfogytak. N. N. leült egy székre és a konyhaasztalra könyökölt. Jött a füstarcú kísértet, go- molygott belőle a reménytelenség. Kettejük körül zsíros tányérok alattomos aknái lapultak. Fülük mellett pedig az imént hallott nóta nye- kerget, akár egy fáradhatatlan, ostoba éjjeli lepke: ezen- azalapon-veszema ka lapom, tram-tam-tám. Sose törődj az aknákkal, mondta N. N. a kísértetnek, de az hátrált, szétoszlott. Ezenazalapon, zümmögte a lepke. N. N. elhessentette, de visszajött. Ülök a konyhában, mosatlan edények Között, kísérelte meg N. N. a tárgyilagos megfogalmazást, és hasztalan próbálok arra gondolni, hogy... Ezenazala- pon-veszemakalapom, lihegte a lepke. Hogy MAJD EGY REGGEL, gondolta N. N. fogcsikogatva, AMIKOR ... Odakintről meghallotta az izgalom semmihez sem hasonlítható sustorgását. Fölállt, az ablakhoz lépett. Látta, hogy ott áll egy mentőautó, bámészkodó öregasszonyok és gyerekek gyűrűjében. Nyitott ajtóval várakozott a kapu előtt, álldogált, mint egy nagy, egykedvű ragadozó, aki fejét hátrafordítva, fényes, tejfehér szőrét nyalogatja. Az élet díszletei, gondolta N. N. megenyhülve, miközben taelémart egy másféle kétségbeesés, egy asszony szülni indul éppen, arca fakó a félelemtől, de a szemében ott izzik a büszkeség, fölfektetik, egy csillogó-villogócsörömpölő teremben kitakarják, ordítani kezd, visz- szaordítanak rá, nyomjon, az istenit neki, jöjjön ide, kolléga, látja, ez az az eset, amikor, főorvos úr kérem, telefon, mondja nekik, hogy azonnal megyek, nyomjon, az istenit, na végre, és gyereksírás, micsoda misztérium, átérzik, ugye, át? N. N. egy pillantást vetett a lent ácsorgó gyerekekre, összeszorult a szive, és arra gondolt, hogy leszalad a kapu elé. Akkor látta, hogy egy idős asszonyt hoznak lefelé, nem terhes nőt, de nem is halottat. Beültették, a gyerekek hátráltak, durrant az ajtó, a kocsi indult, s por szállt fel a nyomában. Magas hegyekben található, motyogta N. N„ magas hegyekben, s talán odalátszik a tenger. Az éjjeli lepke utolérte, szárnyai belekattogtak a fülébe, tararam-tararam, a fene egye meg, mondta fennhangon N. N., és zajosan mosogatni kezdett.
