Tolna Megyei Népújság, 1986. február (36. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-08 / 33. szám
a Képújság UM. február 8. SorawâslaVok A lovas postás nyugdíjba ment Olyannyira ragyogott az ég, hogy az már szánté el- viselihetelilen volt. Porhó szállt a levegőben, a fagy vörösre csípte az ember orrát, a Szellő patái dobogtak a fagyos földön. Az ember felpakolt a szánra, pokrócot terített, ráta- salt és „.. .Gyí, Szellő Repült a szán, a csengő he- tedhéltatáma szólt... Gyí, Szellő, gyí ... J ánosma j or, Pörösmajor, Föddiespuszta, Emőmajor, Forrásmajor, Hegyespuszta... Gyí, Szellő, gy ... Megyünk már haza... Az este lassan ereszkedett alá ... Az ember hasalt a szánon, a Szellő vidáman trappolt, felcsapta a fejét, horfca irtott néha, mintha mondaná gazdájának, hazajutunk... A téli szürkület csillogó, az ember és az állat boldog volt. Szabad, mint a madár ... Járták a határt, vitték a boldogságot, hírt a világból ... Levelet, csomagot, pénzt, üzenetet. * — Hát az úgy volt, kérem ... Suttyó legény voltam, és nekem nem jutott föld. Apám kapott utánam, mint minden gyerek után, egy holdat... Hát én most- már mit csináljak? Éljek apám nyakán? Neki se volt sók, boldogult maga is. Na, Sáfrány Jóska, mit kezdjél magaddal ? Pusztahencse szép falu, de se föld, se murtka... Szabó János és a későbbi sógorom, Rausch Lajos Elszegődött Pestre rendőrnek, mindjárt ’45-ben. Hívtak. Érdekelt is, hát felpakoltam. A XIV. kerületbe kerültem, kiképzés, majd járőnmunika. Két magyar, két orosz ... Zuglóban. Volt dolog elég .. Sokszor sikol • toztak éjszaka vagy késő este... Mi jártuk az utcát: két magyar, két orosz... Aztán akkor még egy jelentést is alig tudtam megírni, bent az őrsön az idősebb rendőrök írták le helyettem ... suttyó parasztgyerek voltam rendőrruhába bújtatva. — Csak azok a villamosok ne lettek volna. Csilingelték, zörögtek, idegesítettek. Éjszaka arra ébredek: csilingel a villamos. Hiába fogtam be a fülem, az csak zajon- gott. — Hát én innét elmegyek. A parancsnokom megértette. Menj fiam haza, kérd a leszerelésedet, aztán Szeík- szárdon jelentkezz. Mert ugye ákkor még nem volt áthelyezés, meg ilyen ... Hát én leszereltem, jelentkeztem Szekszárdon ... Fogadott a kapitány, örült nekem, képzett rendőr voltam már. — Nagykónyiba kell egy falufelelős — mondta a parancsnok. Hűha, gondoltam, elég volt nekem idegenben. Köszönöm, nem megyek én Nagykónyiba... Az az igazság, hogy akkor már megvolt nekem a táncoslábú párom... Nem akart se Pestre, se Nagykónyiba jönni... — 1946. szeptember 29- én nősültem. Ott álltam boldogan és munka nélkül. Ezt akkor nem így mondtuk, mert sokan voltak így. Az apámnak is, az apósom„Csak a Szellőt sajnálom, azt a gyönyörű lovat...” nak is volt földje, hát így aztán nekünk is jutott élet... Dehát mégis kezdeni kell valamit magával az embernek. — Azt mondja a Szili Pista, ő volt az elöljáró a faluban: „Hát, komám te is megélsz.” Kaptam négy hold tartalék földet és elvállaltam a mezőőrséget... Szépen éltünk, megtermett nekem mindenem... Csak- hát akkor tüdővérzést kaptam. Egy évig voltam beteg. Mondja a Brizon főorvos úr Székszárdon: „Fiam, maga ezután csak könnyű munkát vállaltat”. Könnyű munkát, mikor volt a paraszti zálás könnyű? — És akkor adódott a postássá g ... Vastag párafelhő csapott ki a Szellő orrából. A szánkón hasaló embernek csak a feje látszott ki a jó meleg vasutasbundából, amit párszáz forintért vett egy váltóőrtől — A kocsma előtt mindig megállt a Szellő. Az ember pokrócot terített a hátára, amikor bement. A ló kaparni kezdte a fagyott földet... addig kaparta, míg a gazda ki nem jött... Csiakhát a gazdának dolga volt. Híreket hozott a pusztákról ... — Te Jancsi — szólt oda valamelyik atyafinak. — Földesen van két hízó ... Felhajtotta a féldecit, a pusztahencsei férfiak körbefogták és megtárgyalták a lovaspostás híreit. — Te, komám — mondták neki — Van két üszőm, kommendáld el... Fél óra múlva a gazda kiment, a Szellő hátáról levette a pokrócot és ráérősen, ők ketten, az ember és a Szellő hazaballagtak ... * — A postás családtag. Tudja, hogy Julis néninek fáj a dereka, Feri bácsit meg az isiász gyötri, hol italos a férj és kitapos a menyecske. De, mint a családban, a titkot kifecsegni főbenjáró bűn. Mert akkor a család kiközösíti, és hogyan néz ki, ha egy postás nem tartozik a családba. — Nekem Pusztahencsén nagyon könnyű sorsom volt. Józsi bácsi voltaim mindenkinek, vagy postás bácsi. Az öregek, még a haverok is úgy szólítottak: postás bácsi... — Először lóháton jártam. Harminchét kilométer volta járásom. Aztán szólt a Drá- novics Pista bácsi a biritói állami gazdaság földespusztai üzemegységének a vezetője: adna egy csézát, ha kihordom nekik a bikacsomagot. — Hogy mi volt ez a bikacsomag? Nem is tudom megmondani. Hát, ugye nem voltak bikák, és csomagban küldték a... Érti ugye? Később meg szólt a Pista bácsi, hogy „Te Józsi, segítünk neked egy kis takarmánnyal”. Nem adtak ám, hanem ahol a gép nem .tudta rendesen lekaszálni a sarokban, ott én kaszálhattam ... Lett nekem a szénám ezután bőven. — Tizenkét évig jártam a határt. A pusztahencsei határt. Tanácstag is voltam, mondogatta is az asszony: „Néked mindenbe bele kell szólnod, minden este menni kell...” dehát mindig volt mit tenni... — Nem akartam én bejönni Székszárdra az istenért se. A szabad világ helyett a városba? Én, aki a pusztákat jártam ... meg- hát a Szellő, az én lovam, olyan háta vélt annak, hogy csuda ... Dehát a gyerekek __ A fiam már előbb i tt lakott, a lányom meg NB I-es kosárlabdázó volt... Az asszony mindig csak jött hozzájuk Székszárdra, nekem is be kellett adnom a derekamat... • A Szellő dobolt a vagon keményfa deszkáján. A patkó úgy csattogott, mint valamikor az az átkozott villamos. Az ember csak állt a vasútállomáson, hallgatta a Szellő dobogását... Az ember mondta is a párjának, akinek könnyek gyűltek a szemébe: „Miért pont vagonba?” És a vagonból dobpergésszerüen hangzott a Szellő kaparása, fújtatása, hörkenései... Az ember ott állt árván a vasútállomáson ... hűséges társa, a ló pedig indul valamerre... az utolsó útra. Már nem szállt a porhó, a valamikori ég sem ragyogott olyannyira, hogy az már sz’nie elviselhetetlen volt... — Nem volt olyan vacsora, hogy ne zörgött volna a csetres. Bánatosan ültem én az asztalnál. A gyerekek már-már azt mondták: „Menj vissza Apu, te csak a hencsei tatárban érzed jól magad.” — Volt énnekem földem, szabadságom, barátom, és itt ki van, mi van, csak ez a kertvárosi ház... Hát szóval eléggé legatyásodtam ... — Mintha tudták volna a Postánál, külterületi feladatot adtak. Biciklivel jártam Özsákot, a kendergyárat... Lassacskán csak otthon éreztem magam. — Később meg lakótelepi postás lettem. Tudtam én a járásomban, hogy ki délelőttös, ki délutánra, ki várja a nyugdíját már nagyon ... vagy a gyerek levelét... A család. Mert arra mindig büszke voltam, hogy a Sáfrány Józsefet mindenhol családtagnak tekintették. — Egyszer este, amikor leszámolok, hát maradt ezer forintom. Ezer forint. Nagy pénz az, akinek hiányzik. Nekem azt mondta az édesapám, hogy „fiam, soha ne legyen nehéz álmod.” Hogy tudtam volna én aludni az ezer forint miatt. Elővettem a listát, merre jártam, ho„Mi jártuk as utcát: két magyar, két orosz ...” va vittem én pénzt aznap. Sorra járton minden lakást ... idős nyugdíjas házaspáré volt az az ezer forint ... Boldog voltam mikor vdsz- szaadton és addig ők se vették észre, hogy kevesebbet kaptak, képzelje ... — Most mondja u főnök elvtárs: „Józsi bácsi, hát maga több mint húsz évig volt bizalmi”. Nem is gondolton rá, megválasztottak a szaktársak, én meg végeztem a dolgom. Volt úgy is, hogy némelyik utánam szólt, mikor mentem megbeszélésre: „Na, mész bólogatni !” Fájt ez nekem, de mégis „bólintotton” akkor, amikor neki emélték a fizetését. Nekem sohasem kellett bólogatnom, nagyon sokszor kikérték a véleményemet, s azután döntöttek... Hát ha húsz évig, akkor húsz évig volton bizalmi. Az is jó volt... — Most itt ülök a szobában és várom a tavaszt. Van egy szép szőlőm... Nyugdíjas vagyok. Boldog ember. Becsületes gyerekeket neveltem, szép unokáim vannak, az asszonnyal békességben élünk. Kell ennél több? Csak a Szellőt sajnálom, azt a gyönyörű lovat ... Hazafi József Fotó: Gottvald Károly ozi nénit, a íőbérlőnőjét ugyan többször is agyonüthette volna, és nem minden indok nélkül, mégse tette. Rengeteg bosszúságot okozott neki az öreglány. Képes volt, amikor csak alkalma nyílott rá, akár naponta többszr is, a 'becsületébe gázolni. És milyen könnyű szívvel! Majd kiesett a műfogsora, úgy nevetett. Micsoda egy élhetetlen alak maga, tréfálkozott múlt századi, vidékies modorában, de a poént gyilkosán aktuálisra hegyezve, hogy negyvenéves korára még csak egy lakást se tudott szerezni magának! Már a telefonasztalkán heverő, használaton kívül helyezett, ízléstelen hamutartót is kiszemelte magának. A hamutartó jó nehéz volt, tele éles kiszögellésekkel, kristályszerűre csiszolt élekkel, és pontosan beleillett a tenyerébe, ezt nemegyszer kipróbálta már. Csupán az kedvetlenítette el kissé, hogy neki nincsen valami magasztos indoka, semmiféle fenkölt motívum nem vezérli, mint mondjuk Raszkol- nyikovot. Kicsinyes ingerültség az, aminék engednie kéne, még annál is kicsinyesebb, talán csak valami egyszerű, banális pillanatnyi felindulás. Ha van némi önkritikája, régen be kellett volna látnia, alkalmatlan bármiféle közbűntényes kihágás elkövetésére. Ha véletlenül nem volt jegye az autóbuszon, képes volt odamenni minden egyes utashoz, hogy jegyet kérjen. Ha senki nem segítette ki, leszállt a következő megállóban, jegyárust keresett, jegyet vett, és csak azután szállt új autóbuszra vagy villamosra. Ha véletlenül otthon felejtette a pénztárcáját, inkább gyalog tette meg az utat a kitűzött célig, bárhogy is fenyegette az elkésés veszélye, s bármilyen könnyű lett volna az ellenőrt elkerülnie. És ha nem kerüli el, akkor is mit kockáztat? Azt hazudhatna neki, amit akar, ha egyszer nincs bála papír. De ő nem. Képtelen lett volna más nevet, más címet bemondani, mint ahogy hívják, mint ahol valóban lakik. Magánszemélynek még talán-talán, némi árulkodó párossággal az arcán, vagy éppen krétaíehéren képes lett volna, de a hatóságnak, a hatóság képviselőjének, annak nem, annak soha. Nem is ezekre a sikertelenül kísértő rémképzetekre gondolt, amikor néhanapján, úgy estefelé, lefekvés előtt, a tükörbe meredve, már-már eszelősen el-elismételgette magának: azért az is valami, hogy végül is becsületes maradtam. Ha jól meggondoljuk, több volt ebben a megállapításban az önirónia, mint a büszkeség. Kényszerpályán mozgott, ezt el kellett ismernie, igazán drámai választás elé eddig még egyszer sem állította az élet. ö maga tulajdonképpen egyáltalán nem tehetett róla, hogy becsületes maradt. Annyi volt az egész, hogy nem súgott be senkit a főnökeinek, nem hízelgett, nem rágalmazott meg senkit, akikor se tiltakozott, ha őt valaki megrágalmazta, Evvel az alamuszisággal gyanút keltett azokban is, akik egyébként jóindulattal közeledtek volna hozzá. Szinte közröhej tárgyát képezte, amikor az első munkahelyi értekezleten a nagyfőnök szónoki 'kérdésének elhangzása után fölpattant, készen rá, hogy elmondja őszinte véleményét a munkahelyén uralkodó viszonyokról. Nem lehet tudni, miért nem akadt senki, aki a vállára tette volna a kezét, és szelíd erőszakkal visszanyomta volna a székére, és egy pisszegéssel rádöbbentette volna arra, amit ez a befejező fordulat voltaképpen jelentett, hallgasson. Oláh János: Bemutatkozás helyett A helyzet később se változott. A főnök makacsul ragaszkodott beszédeinek e sztereotip befejező mondatához, ő pedig ahhoz, hogy eleget tegyen e mondat tolmácsolta felhívásnak. A helyzet úgy oldódott meg, hogy egy szép napon, amely nem is egy megnevezhető, tettenérhető nap volt, hanem valami alaktalan*, kocsonyás, se kezdete, se vége időköz, elveszítették egymást szem elől. A főnök addlg-addig araszolgatott fölfelé a ranglétrán, és ő addig- addig csúszott minden szorgalma és megbízhatósága ellenére lefelé, mígnem végül lekopott a főnök értekezleteire meghívandók listájáról. Nagy megkönnyebbülés volt ez mindkettejük számára. Ahogy eltűntek egymás szeme elől, a főnök, valószínű, azonnal meg is feledkezett róla. Látszólag ő is ezt tette. Nagyon meglepődött, amikor kiderült, mennyi elfojtott gyűlölet, kielégítetlen bosszúvágy gyűlt föl benne az idők folyamán. Amikor tekintete a tejeskávé alatt heverő újságra esett, és gyászkeretben meglátta a főnök ismerős arcát, a hal- szürke hiúzszemet ami vesébe hatoló kegyetlenséggel villant át még a rotációs tökéletlenség homályán is, a mohóságtól felpuffadt pofazacskótat, az italozás meg a kóros álmatlanság okozta vizenyős ráncokat az áll alatt, a szemek s a száj környékién, úgy érezte, no végre, meg- csikordult élete rozsdától összeragadt zárjában a kulcs. Várta, nagyon várta, hogy kitáruljon az ajtó. Biztos volt benne, hogy ez a megvilágosodás bekövetkezik, csupán az volt kétséges, hogy mikor. Olyan volt ez a magabízás, amilyen, azt hitte, csak régi szent könyvek elsárgult lapjain olvasható, pihent agyú szerzetesek, élettől elrugaszkodott írók fantáziájában létezik. A reggeli nap erősen tisztán világított be a konyhaasztalra, a gyanakvásnak, a bizonytalanságnak még az árnyékát se tűrte meg sehol maga körül. Különben sem morfondírozhatott sokat a történteken, indulnia kellett a hivatalba. A beosztásánál fogva, végre a legalsó grádicson gubbasztott, szigorú, ifjú főnökökkel a nyakán, nem engedhette meg magának, hogy elkéssék. Ment az utcán, szemben a hideg, őszi széllel, és alig tudta elfojtani a nevetését, annyira kikívánkozott belőle. Nem, nem a boldogság csiklandása nyomán támadt rá ez a nevethetnék. Valami gazdátlan indulat, érthetetlen, keserű görcs támadta meg az arcizmait. Eddig nem tudta volna elképzelni, hogy örüljön bárki halálának is. Ez a csaknem ikiböflfent, nehezen visszafojtott röhögés most porig sújtotta. Egy csótányt iszonyodva taposott el, a hányinger kerülgette, amikor mégis meg kellett tennie, s a kemény kitinpáncél összeroppant a cipője alatt. Tudta, hogy a hivatalba megy, azt képzelte, mégis egyenesen ki, a temetőbe vezet az útja. Szeretne, de nem tud visszafordulni, sietnie kell, nehogy lekösse a temetést, látta magát, ahogy leköpdösi a lilán acsargó, hazug koszorúhegyeket, a pókarcú gyászhuszárok szemébe röhög. Vagy ilyen embert is sajnáltat őszintén valaki? A családja, a pártfogoltjai? Amikor kijózanodott, még akkor is szégyenkezve takarta be a kabátja gallérjába az arcát, mintha mindaz, amit gondolt, ami csak megfordult a fejében, kirajzolódna az arcvonásaiban, és bárki leolvashatná róla, aki szembe jön vele az utcán. Ügy viselkedett, mint a legtöbb becstelen ember, akinek még az a kevés jóérzés sem adatik meg, vigasztalásul, amit neki, legalább is eddig, nem kellett megtagadnia magától, hogy akárkinek a szemébe bátran, és szégyenkezés nélkül .belenézhessen. A «■>ahariKá,g, ami most megnyílni rémlett előtte, korántsem ígérkezett hát olyan felhőtlennek, milyennek ábrándos pillanataiban képzelte, amilyennek szerette volna. Azt érezte, valaki hátba vágja, egy régi jó ismerős, gondolta, csak az volt gyanús némiképp, hogy túl erős, túl hosszan tartó, már-már kegyetlenül lassú volt ez az ütés, és kemény és hideg, és mégis valami végeérhetetlen, mindent elborító forróságba torkollt. giazi csődület támadt, hiszen nem volt különósebI ben riasztó látvány, amikor a reggeli kávéjukat káromkodva félbehagyni kényszerült mentősök ‘ki____ húzták a kerekek közül, egy vércsepp nem sok, a nnyi se látszott rajta, csak a ruhája volt valószínűtle- nül gyűrött. A mentősök csak egy pillantást vetettek rá, még egy gyűrött újságpapírral se borították le, mondván, az ügy nem rájuk tartozik, az áldozattal ők már nem tudnak miit kezdeni.
