Tolna Megyei Népújság, 1986. február (36. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-04 / 29. szám
aS^ëpüjsâg 1986. február 4. Moziban Párizs, Texas — a legújabb hullám Jelenet a filmből Icát és egészen másfajta nézőpontból tekintve új értelmet nyernek. Egyéni szabadságával Travis, a főhős nem tud mit kezdeni. Miután elhagyta családját, négy év múlva váratlanul felbukkan a texasi sivatagban. Előkerülése után napokig nem beszél senkivel, az első szót, amit kimond: Párizs. Nem Franciaország fővárosáról van szó ugyan, hanem a texasi Párizsról, arról a kopár föld- darabról, amit Travis vásárolt meg, mivel itt ismerték meg egymást szülei. * Travis kisfiát fivére neveli. Fiatal felesége egy peep show alkalmazottja. (Az angol elnevezés a nyugaton közismert látványosság megjelölésére szolgál: egy ablaküvegen keresztül bizonyos ideig hiányos öltözetű lányokat lehet megtekinteni.) Travis kisfiával együtt felkutatja feleségét, s kihasználva azt, hogy kilátni nem lehet az üvegen, telefonon keresztül elmeséli életét feleségének, aki nemsokára rádöbben; férje hangját hallja. A találkozás azonban elmarad — Travis még látja, amint felesége és fia összeölelkeznek, ő azonban elindul kocsijával ismeretlen irányba. A történet, főleg a befejező képsor, lehetne ordító giccs is, — Wenders ennél a résznél borotvaélen egyensúlyoz — mégis az otthon- talanság és a nyugtalan-magány érzetét sugallja. Nem könnyű film a Pá- rizs-Texas és a tökéletesség megtestesítőjének sem mondható. Nem egyszer vontatottak a jelenetek, néhol már az unalom határáig. Az önfeledt szórakozásra vágyók nagyot csalódnak, a katarzist keresők nem részesülnek ennek az élménynek az átélésében. SZERI ÁRPÁD Űj televíziós produkciók Rekord gyorsasággal érkezett hazai mozijainkba az 1984-es év cannesi filmfesztivál Arany Pálma, azaz nagydíjat elnyerő filmje, a Párizs, Texas. Az alkotás rendezője a nyugatné net Wim Wenders, aki nemcsak, hogyhogy felnőtt honfitársai, a két nagy az NSZK új hullám világhírnévre vergődött képviselői — Rainer Werner, Fassbinder és Werner Herczog mellé — de napjainkra túl is szárnyalta őket. A 40 éves Wim Wenders már előző alkotásaival felhívta magára a figyelmet — ezek közé tartozik a Villanás a víz felett, Az amerikai barát, A dolgok állása, nemsokára láthatjuk Hamett című művét (igaz, ki tudja miért, Piszkos ügy elnevezéssel). Most bemutatott munkája NSZK—francia koprodukcióban készült, ám a történet amerikában, közelebbről az USA-ban játszódik. Az Egyesült Államokban a filmet hűvös közöny fogadta, nem úgy Európában, ahol felsőfokokban beszéltek és írtak róla neves kritikusok. Mi az oka a furcsa kettősségnek? Wim Wenders ugyan már évek óta az Újvilágban él, ennek ellenére filmművészete az euórpai hagyományok hű folytatója. Megőrizte jellegzetes európai látásmódját és — az USA-ban merőben szokatlan — európai érzékenységét. Nem úgy látja Amerikát, mint a Hollywoodi álomgyár és nem a korlátlan szabadság hamis illúzióját teremti újjá, ellenkezőleg ; a jellegzetes amerikai közeg, a táj, a tárgyak, az emberi tevékenységek elveszítik megszokott, sztereotip jelentéstartalmuTöhb új tv-film forgatása fejeződött be, illetve kezdődött meg a közelmúltban. Vészi Endre forgatókönyvéiből Gábor Pál készített egyéni hangvételű filmet. Az Ember és árnyék cselekménye a második világháború idején egy nyugatKocsis Andrea Én magam — sajnos — nem iáttam az ominózus Vitray-műsort, ominózusnak pedig azért kell neveznem, mert a következményei, „utózmányai” késztetnek erre. Az országban jártom- ban-keltemben ugyanis hol itt, hol ott bukkant fel a dolog, s tegyem mindjárt hozzá: nem is akármilyen izgalommal, vibráló felhangokkal ... Mondván húszezerért kölcsönözni egy hárfát?... Hány (öt? hat? tíz?) valamirevaló zenekara van az országnak? Tehát ugyanany- nyiszor egy-egy hárfamű- vész, a „létszám fölött” képződött pedig afféle bújtatott munkanélküli? .... Meglehetősen „meredek” dolgok ötlöttek fel és fogalmazódtak meg lépten- nyomon, ahhoz pedig nem kell különösebben kifinomult érzékűnek lenni, hogy az ember megsejtse: itt nem csupán a hárfaművészet hazai gondjairól van szó. (Mert beszélhetnénk például a „főállású ■ szolfézstanár” orgonistákról, akik nem akarnák civilben kántornak menni, aztán a néhány tucat, igencsak használható zongoristáról, akik előtt előbb nyílnak meg az országhatárok, mint a fővárosi — akár másodrangú — hangversenytermek bejárata ajtajai ... Kocsis Andrea mindenesetre felvett egy bizonyosnémetországi munkatáborban játszódik. Hubay Miklós ök tudják mi a szerelem című drámáját Adám Ottó rendezte képernyőre. Az író Hector Berlioz életének egy érdekes pillanatát ragadja meg. Haumann Péter, Hűvösvölfajta, az élet által hozzá dobott kesztyűt, s az arcunkba is dobta. Mindnyájunkéba? Az illetôkesekébe-e? A szakma képébe? Vagy csak egyszerűen Vitrayéba, aki „partnernek állt”, s egy ország kedélyvilágát borzolta fel? Ne merüljünk mélyebben bele. Kocsis Andrea hárfajátéka mindenesetre olyan olyan minőséget hozott 1986. január 27-nek estéjén a szekszárdi Művészetek Háza hallgatói körébe, aminek pódiumot nem adni véFöldesi Lajos hegedűművész gyi Ildikó és Békés Itala játékában elevenedik meg; Az adás február 23-án lesz. A drámai főszerkesztőség másik új produkcióját Székely János Dózsa című művét Sára Sándor rendezte; a romániai magyar irodalom egyik kiemelkedő alkotójának történelmi példázata elsősorban Dózsa belső, erkölcsi vívódására irányítja a figyelmet. tek volna, és vitathatatlanul merítené ki a tehetség herdálásának fogalomkörét. Annak külön örülünk, hogy Székszárd, igen gyorsan mozdult, sőt, a szimpatikus fiatal művész már megelőzően is gyönyörködtette közönségünket nemes hangszerével, míves tudásával; úgy valamikor az elmúlt esztendő derekán. Ebben a „mecénás-menedzser” Földesi Lajosnak is szerepe van — hála legyen néki. S mielőtt kettejük produkciójának érdemleges méltatására térnénk, hadd válaszoljunk gyorsan egy ki nem mondott, de sokakat foglalkoztató kérdésre; akkor most hogyan is került ide, mennyibe is jött ez a csodaszerkezet? ... Méry Éva igazgatónő közlése nyomán jóérzéssel tudósíthatjuk, hogy nemcsak irritáló megoldások lehetségesek, hanem, ha úgy tetszik, „aranyosak” is, mint például a jelen esetbeli. Kocsis Andrea ugyanis úgy kapta meg X. Y. zenekartól január 27-nek estéjére a hangszert, hogy egyszer majd „grátisz” játszik velük; gázsi nélkül. Technikailag pedig minden valószínűség szerint Földesi Lajos kocsijának tetőcsomagtartóján utazott a hárfa... (Sajnos, ezek a dolgok ilyen humoros megközelítésben sem feledtetik problematikus, nem is kicsit kockázatos voltukat!) Rádió Kis dolog? Már igazán nem bánom, hogy az e heti jegyzet témájául előre kiválasztott riportba beleszólt a véletlen. Pontosabban háttérrádiózásom. Az ötödik hét első napján a Petőfi-tadón sugárzott Napközbeni hallgatva, úgy tíz óra körül megütötte a fülemét egyik megyei kisközségünk neve: Bátia. A riportot hallgatva szégyenkezés töltött el. A gond — mert arról volt szó — nem hétköznapi. A hallgató — az öcsénylből Bálára dolgozni költözött óvónő esetére — azonnal rávághatja : pitiáner. Nem ügy. Nekem más a véleményem. A fiatal óvónő tudta, hogy „senki sem lehet próféta a saját hazájában”, s ezért arról döntött, hogy nem lakóhelyén helyezkedik el. Bálán ígéritek neki mindent, s kapott az alkalmon. Kapott lakásul egy szobát. Ennyit. Semmi mást. Ha fürödni akar, akkor a szobáiba viszi be a vizet, a mosáshoz pedig tizenhat vödörrel. Dolgát végezni pedig át kell(ett) mennie az óvodáiba. Miért kellett ezt az esetet a rádió műsorára tűznie? Mert bosszantóvá vált, hogy az óvónőt munkaidőn kívül kitiltották az óvodából az elmúlt év szeptemberében. Az ok — ha jól értettem — az volt, hogy férjének is kellett valahová menni. Hált követte oda is feleségét. Czirántó Ibolya alig tízperces kisripontjában vállalkozott a békebíró szerepére is, hogy egymással ./kibékítse” az óvónőt és az iskola igazgatóját. Az igazgató mondta, felajánlottak az óvónőnek több lakásmegoldást is. Az óvónő szerint egyik sem volt megfelelően kultúrált. Az igazgató felelte, hogy amíg nem lesz megoldás, az óvónő ezentúl is átj állhat az óvodába. Am a férje az aztán sem. A Napközben műsorvezetője e kis blokk után hozzáfűzte, hogy reméld, a hátai tanács segít megoldani ezt a kis dolgot. Nem italálak, szavakat, gondolom önök sem. szűcs A hárfa és művésze A két fiatal művész tehát élményteli esttel ajándékozott meg bennünket. Indításul mindjárt a mindenkit magával ragadó Corelli; La Folia szólalt meg, a szünet előtt pedig egy monumentális mű: Spohr: c-mol'l szonátája. Némileg vitatkoznánk a sorrendezéssel, de ez mindössze annyi, hogy a koncert legkiérieltebb produktumának a Saint- Saëns: Fantáziáját éreztük, s tartottuk volna jó hatású zárószámnak. Am a három apróbb darab: Kreisler, Granados és Paganini egy-egy műve sen hagyott kielégítetlenül távozni bennünket. — do — ta — és Földesi Lajos kamaraestje Tévénapló Találkoznak a végtelenek? Hogyan viselkednek a fiatal házasok, egymással és másokkal? Az életben mindenre van példa, semmit sem kell kitalálni. Esztergályos Károly, aki irta és rendezte is azt a tévéfilmet, aminek erőltetett és hatástalan címe: A végtelenek a párhuzamosban találkoznak, azt akarta megmutatni, hogy a fiatalok érzelmei többé kevésbé tisztázatlanok, egymáshoz való viszonyuk tele csapdával, s az érzelmeknek ebben a zűrzavarában csak erotikus vágyaikban bízhatnak. Nem tudom, pontosabban az általam ismert példák erre is, arra is fölhozhatók érvként, ahogy az életben általában történni szokott. Következésképp ettől a filmtől semmivel sem, lettünk okosabbak, még azt sem mondhatjuk, hogy eddig ismeretlen jelenségekre hívta fel figyelmünket. Közben pedig unatkoztunk. Mert lehetséges, hogy az élet ilyen, vagy ilyen is lehet, de ennyire azért nem unalmas. S a váratlanul feldobott fordulatok sem segítenek, mert a svájci rokon a videózó vagy a bolond öregasszony nem épül a cselekménybe, a párbeszédek vontatott közhelyeit pedig végképp nem tudja feloldani. De mintha ezt a témát már Bergman feldolgozta volna, lényegesen feszültebben, ám, hagyjuk csak a fiatalokat, akik végül vagy boldogok lesznek, vagy elválnak és újra kezdik. Ahogy lenni szokott. Főhajtás A fasizmus rémtetteinek egyre nagyobb az irodalma, Gideon Hauser magyarul is olvasható könyve (ítélet Jeruzsálemben) talán az eddigi legteljesebb összefoglaló, de ugyanilyen fontosak az egyéni visszaemlékezések, Kerényi Gráciáé, Szabó Borbáláé, s valamennyi "közül talán a leg- megrendítőbb, a nagyváradi Rózsa Ágnesé, aki állandó életveszélyben írta deportálási naplóját. A magyar szak- irodalom is jelentős, s hátborzongató rémtörténetek hatását váltja ki ma is Szálasi naplója, vagy Hitler beszélgetéseinek két kötete. Az, ami a fasizmus éveiben történt, jóvátehetetlen, az egyetlen, amit tehetünk, a tiszteletteljes főhajtás az ártatlan áldozatok emléke előtt. A Magyarországról elhurcoltak és legyilkoltak száma hatszázezer, egy percre sem szabad elfelednünk, hogy honfitársaink voltak, barátaink, szeretteink. Szakály István szerkesztő-rendező nagyon szép filmmel emlékezett az áldozatokra, s külön érdeme, hogy mellőzött minden tanulságot, történelmi magyarázkodást, szövegként Pilinszky János verseit használta fel csupán, az ő hangja a túlélő bizonysága volt, mellette Törőcsik Mari mondta a verseket, s közben egykori 'képek sora pergett, vigasztalanul, szorongást és rémületet keltve, de tudjuk, hogy — mint Pilinszky passiójában — „a többi annyi volt csak, elfelejtett kiáltani, mielőtt földre roskadt”. Talán túl szép is volt ez a film egy melodráma hatását kínálva, a színes, mosolygó kisgyerekekkel, s mégis csak arra kellett gondolnunk, hogy a haláltáboroknak nincs ellenpontja, ebben a gyehennában minden gyerek a semmivel állt szemben, a szavakba nem foglalható iszonyattal. A jól táplált, mosolygó kisfiú a természetes, ilyennek kellene lennie a világnak, természetesen a gyerekek világának is. Akiket halálra éheztettek, agyonvertek vagy gázkamrákba tereltek, az iszonyatos kivételt jelentik, mindig és mindenütt sorsuk olyan borzalmas, hogy önmagában vádol, nem kíván ellenpéldát, mert az Endlösung alvilágával szemben csak egyet tehetünk: tisztelettel meghajtjuk fejünket. Cs. L. Ismétlések céllal, vagy anélkül Kissé szégyenkezve vallom be, hogy a vasárnap délelőtt sugárzott Csillagok mindenhol... című tévéműsor megnézése előtt — látva az RTV-újság előzetesét — előítéletem támadt. Ugyanis a műsor vendégeként Frank Gonza- lest, a népszerű kubai sztárt várhattuk — elsősorban a gyerekek — mégpedig Gálvölgyi János társaságában. Tehát az előítéletem? Igaz, Gálvölgyit szeretem, de ennek ellenére az jutott eszembe, hogy gyakorta sztárolunk sztárokat, s az embernek már az az érzése, hogy néhány színészen, riporteren, műsorvezetőn kívül más tehetséges egyéniségünk nincs is. Viszont a műsort nézve, igen nagyon örültem Gálvölgyi Jánosnak, hiszen nélküle alig-alig ért volna valamit az adás. Azon kívül, hogy énekhangja hagy némi kívánnivalót, a főszerep, illetve a „főtaps" őt illette, az ő produkciója jelentette az ízt, a fantáziát, a humort. A kubai művész — akiről azt olvashattuk, hogy énekel, táncol, pantomimezik, bábukkal játszik — messze gyengébb produkciót nyújtott, mint partnere. Sőt, bűvészmutatvánnyal is „meglepte” nézőit, dehát... Nem ragozom tovább, legfeljebb annyit teszek hozzá: a vasárnap délelőtti harmincöt perces műsor nemigen szórakoztatta a gyerekeket, ismereteiket sem bővítette. Ráadásul az adás ismétlés volt, amit teljességgel indokolatlannak tartok, pontosan az előbb felsoroltak miatt. S azt hiszem, hogy a tévének jobban, okosabban, céltudatosabban kellene megválogatnia az ismétlésre kerülő összeállításokat. Helytelen az olcsó szórakozást — is alig — nyújtó műsorokat újból kínálni a nézőknek, még akkor is, ha azok kiskorúak. Ez életkorukra értendő csupán, mivel gyermekeink a tévénézést illetően (talán sajnos), elég nagykorúak. Ahhoz viszont nem, hogy képesek lennének válogatni, szelektálni. Tehát a kicsinyek műsorait még nagyobb gonddal kellene összeállítani, mint a felnőtteknek szólót! — hm —
